Rejtô Jenô: A Néma Revolverek Városa - Werner Zsolt Rejtô Jenô: A Néma Revolverek Városa - az elektronikus verzió Werner Zsolt alkotása ELSÔ FEJEZET - Ez a másfél év is jól kezdôdik - mormogta a 13. Pác Tivald, amíg a detektív csuklójára tette a karperecet és felkérte egyben, hogy hacsak lehetséges, fogja be a száját. - Kérem:. . - dünnyögte sértôdötten, mert nem szerette, ha mindenbôl ilyen nagy ügyet csinálnak. Az egyik detektív közölte vele, hogy ha van pénze, akkor autón is mehetnek a rendôrségre. - Még mit nem! Színházba ne vigyem magukat?! A másik detektív felhívta a figyelmet acra a körülményre, hogy fájdalmas következményekkel jár, ha valakit szájon vágnak, és minek gyűjteni a pofonokat, amikor öreg napjaira e takarékosságának tôkéje aligha jelentheti életének nyugalmas alkonyát. Azután 13. Pác Tivaldot jobbról-balról, karjainál fogva elvezették éppen Honduras fôvárosának, Tegucigalpának legnépesebb utcáján végig. Bizonyára csodálja az olvasó, hogy egy bűnözôt azon elôzetes számozással említek; mely inkább a királyok neveinek elöljárója, nehogy valamelyik uralkodót a hasonnevű elôdjével ôsszecseréljék. Nem is jó rágondolni, hogy számozás nélkül mi lenne például Franciaországban a néhai Lajosokkal?l Azért még ne higgyük, hogy 13. Pác Tivald az alvilág királya volt. Az alvilág nem foglalkozik királyválasztással, mivel az alkotmány, továbbá az ezzel kapcsolatos törvényhozás, a jogrend és a közbiztonság szemükben valóságos anarchiát jelent. 13. Pác Tivald, mint a neve is mutatja, könnyen és gyakran került Pácba. Így azután a Pác gúnynév mellé elnevezték ôt a Tizenhármasnak, ami tudvalevôleg szerencsétlen szám. Bizonyára azért, mert kevés. Hogy Tivaldnak miért keresztelték, azt maga sem tudta. Miért keresztelte egy szép hangú devonhire-i lakatos éppen Tivaldnak a fiát, ez egyike a rejtélyeknek, melyek az eljövendô korok lélekbúváraira várnak. Miben nyilvánult egyébként a 13. Tivald nevű Pác balszerencséje? Íme: Képzeljünk el egy 13. Pác Tivaldot, aki a világ legjelesebb kasszafúrója, bűnügyi szakkörökben ôszinte elimeréssel ejtik ki a nevét. Minden közeli ôrszem úgy keresi, ha említik, mintha sietve gratulálni akarna a Pác-féle lótusz alakú hidegvágás utolérhetetlen különlegességéhez. Ugyes volt, körültekintô, óvatos, gyors, intelligens, és mégis. . . Mondjuk, betör a Tridey és Tsa. cégnél. Gyönyörűen. Elsôrangú munka. Mesés eltávozás. Hatvanezer dollár zsákmány. Rövidesen két óra járásnyirá a tett színhelyétôl vidáman fütyörészik. Erre elüti egy autó! A köcülállók ámuldoznak, mert amíg mentôkocsiba emelik, csak úgy szálldosnak a dollárok, mintha jókora négyszögleteslevéleket hullajtana az ôsz valamelyik út menti, hervadozó pénzfáról. De neth. A sérült zsebébôl hullik a pénz. Persze; mire magáhoztér, ott áll egy nyájas fôfelügyelô az ágya mellétt és mosolyogva csóválja a fejét. Ez a Pác! A 13. Tivald! Ez mindig kifogja a balszerencsét! Közismert, szinte népszerű volt eme balszerencséje miatt. Amikor 13. Pác különösen derült, tavaszi napokon feltette szalmakalapját, szembejövô ismerôsei visszafordultak és hazasiettek gumikabátjukért, mert ha Pácon szalmakalap van, akkor rövidesen túlnyomóan nedves idô várható. 13. Pác Tivald Iegfeljebb annyiban különbözött a többi balszecencsés embertársától, hogy vidám volt. Kóborolt a világban, és röhögött a saját balszerencséjén. Az volt a jelszava, hogy "fügyülök rám". Azt is mondta néha, kaján kárörömmel, hogy: "úgy kell nekem, minek jöttem a világra!" Lassanként felhag7lott a kasszafúrással, csak ritkán és különlegesen alkalmasnak látszó esetekben kezdett munkába. De hogy lehet számára különlegesen alkalmas eset? A balszerencse a legjobb lehetôséget is börtönnel fejezteti be. Viszont a szerencse a Iegsötétebb pillanatokban is váratlanul segítségére siet a kasszafúrónak. Az utóbbi eset l3. Pác Tivald elôtt ismeretlen volt. Így lett a legkíválóbb kasszafúró lassanként hobóvá. Egy-egy jó tréfát, egy-egy jól sikerült ökölcsapást többre tartott mindennél. Hogy idônként valamelyik nagyvárosban a hobó kasszafúró lett, majd a büntetés letöltése után ismét hobóvá vált, ez érdekesen,tarkította életét. Negyvenen túl, deresedô fejjel, vidáman járta a világot, a börtönöket, és tudta, hogy mindenben balcserencséje van. Ezért ismerték úgy az alvilágban, mint 13. Pác Tivaldot. A Pencroft vezétéknév már elôtte is homályos volt. Hondurasban néhány kisebb-nagyobb munka terhelte a lelküsmeretét, ezért most a várható büntetésrôl és bűneirôl hevenyészett nyersmérleget csinált, miközben a két detektív karjainál fogva vezette. Legfeljebb két esetet bizonyítanak rá. És mondjuk Guadalcamál azt a harmadikat. A Marlow-esetet megússza: Nem is gondolják, hogy l 3. Pác munkája. Ez nem az ô stílusa volt. Ugyanis az átkozott emlékű, legendás zsákmány Marlow-éknál besurranással kezdôdött, és ez nem vall rá. Késôbb csodás hidegvágás útján sikerült kiemelnie a páncélszekrénybôl a hondurasi társaságokban annyira csodált Marlow-féle családi briliánsokat, de a besurranás szépséghibáján ez mit sem változtat. És utóbb sem ütötte el jármű. Az alvilág úgy vélte, hogy Pác Tivaldot ilyen zsákmány alapján trónfosztottnak tekintheti. Kézenfekvô feltevés. A balszerencse olyan, mint a szerelmes nô: semmi köze az ésszerűséghez. Olykor látszólag minden ésszerűség ellenére csatlakozik valakihez, dé éppúgy elhagyja minden konstalálható ok nélkül egyik pillanatról a másikra. 2 Ĺm ez esetben az alvilág közvéleménye tévedett. Soha nagyobb balszerencsét ne kívánjunk embertársainknak, mint 13. Pác Tivadét az említett zsákmánnyal kapcsolatban. Kiderült, hogy. a Marlow-ékszerek hamisak! Ez csak akkor lett nyilvánvaló, amikor a tettes barátja és üzletfele, Művészi Mánuel megnézte a gyémántokat. Művészi Mánuel műfordító volt és esszéista. Ezenfelül történelmi színműveket írt, továbbá szépen virágzó orgazdaságot vezetett a külvásrosban. Művészi Mánuel háza tája sok tekintetben emlékeztetett az úgynevezett farmokra. Ott is a föld megművelése adta a legtöbb munkát. Itt eltulajdonított zsebórák, nemesfémbôl készült evôeszközök, Napóleon-aranyak és ezüst gyertyatartók kerültek vetéskor a földbe. E farmon a gazda egymaga végezte a mezei múnkát, és jaj lett volna annak, aki ásatást cendez éjszáka a kertben. Itt már megtörtént a közmondás, hogy valaki vermet ásott, és maga esett bele... És ott is maradt végleg. Művészi Mánuel egy hatalmas páncélszekrény közelében naphosszat bírált mindenfélét. ZsebórákaL, színműveket, gyémántot, perzsaszônyeget, svéd balladákat, japán porcelánokat, francia vígjátékokat, svájci órákat és orosz írókat. Hihetetlenül lelkes, idealistához illô műbécsléssel értékelte nagy írók alkotásait, viszont emelkedett szellemhez méltó megvetéssel nyilatkozott egészen nagy értékű drágakövekrôl is. Lenézte a földi javakat! Drámai gúnnyal közölte egy remek platina karóáról, hogy Byron bármelyik sora tôbbet ér, és különben is rossz az ütôszerkezete. (Nem Byroné!l Az egész vacakért - kizárólag Dosztojevszkij kedvéért, aki emelkedett hangulatba hozta - hajlandó százötven dollárt adni. Persze, más kérdés, hogy mi lett volna, ha a művészet feletti elragadtatását is készpénzben kellett volna kinyilvánítania? Na jó, kérem! Akkor hagyjuk ki a játékból Művészi Mánuelt, mert nem tudjuk, mílyen sors várna Beethovenre és Goethére, ha az emberek kizárólag készpénzben fejezhetnék ki művészek iránti elismerésüket. Nincs kizárva hogy Beethoven nevét ma senki sem ismerné, és Goethe mint halhatatlan államminiszter pihenne teljesen elfeledve. Az vesse hát az elsô követ Művészi Mánuelre, aki az elsô önként odadobott aranypénzt vetné a múzsáknak, ha e[ismerését másképp nem lehetne kifejezni. Művészi Mánuelhez vitte a kasszafúró a legendás Marlow-ékszereket. A vén becslô nyersen kacagott, mint egy sátán, vagy még inkább, mint egy vidéki színtársulat intrikusa, amikor a Marlow-ékszereket megpillantotta. Közölte 13. Pác Tivalddal, hogy a fejék, a nyakék és valamennyi ék között itt az asztalon egyetlen valódi ék van szerinte: a tettes mellesleg ott heverô feszítôvasa. A többi ék értéktelen, hamis ékszer. Olyan hamis, hogy hamisabb már nem is lehetne. Mit lehet tenni? Gondolt egyet a kasszafúró és elküldte a csillogó lomot elvált feleségének, aki New Yorkban azóta régen férjhez ment és vidéken él, gyermeke lett, és újabban özvegy volt. A 13. Pác Tivalddal változatlanul lévelezett. Majd a gyerek eljátszadozik a hamis ékszerekkel. Madge késôbb írt, hogy az ékszereket emlékül megôrzi egy régi ruháskosárban a padláson, de a kislánynak nem adja a kezébe, mert a gyerek megkarcolja magát a foglalat élén. Igazi játékszer nem lehet éles. Tehát még játékszernek is hamis. Ilyen elôzmények után tűrni kellett Pác Tivaldnak, hogy a lapok elefánttá fújják a hihetetlen ékszerrablást, és hogy ezek a jellemükbôl teljesen kivetkôközött Marlow-k világgá hencegik vagyonukat, úgy állítva be hitvány üvegholmit, hogy a leírás hallatára a legendás értékű kék gyémántok elzöldültek a sárga irigységtôl. Ezeken gondolkozott, míg a detektívek között haladt. De merre vezetik a detektívek? Erre nincs semmi féle,fôkapitányság! Megállt. - Na gyerünk! - Ne lökdössön!. . . Miért lökdös? Hová visznek?! - A kerületbe! Most egy szürke ház elé érnek. Ez meg micsoda? Minek állnak meg itt? Pác a kerületi kapitányságot is ismerte. Ez nem az. - Én ide nem megyek! Ez nem rendôrségi épület, és. . . Nem fejezhette be, mert egy lökéssel a kapu ala továbbították. Ó! Hisz ezek nem rendôrök! Szélhámosság! Csak a kezét mozdíthatná! De bilincsben volt. Egy újabb lökés után valami pincébe gurult. Léfelé zuhant néhány lépcsô magasságából, és betört az orra, Most mi van? Feltápászkodott. . . Körülötte vaksötétség, néhány láda és hordó. A kalapja közben lerepült, és most nem találja. Csodálkozva Iátta, hogy valahol fent egy homályos ablak van, és járókelôk léptei kopognak. Hohó!. . . Hiszen ez az utca! Elindult. - Maradjon ott, ahol van! - szólt egy hang a sötétben. - I-fa életjelt akar adni, szívesen elszaladok a legközelebbi réndôrposztért. Inkább maradt. 3. - Ki beszél? - Semmi köze hozzá. - Miért fogtak eI? - Hogy idehozzák. - Miért bilincseltek meg? - Hogy ne tudja a kezét mozgatni. De ez csak lélektani hatás. Ha egy kicsit széthúzza a karperecet, nyomban lehull. Nincs bezárva. Jé! Hiszen amint mozdítja a kezét, a karperec leesik, mint valami csokorra kötött pántlika. Micsoda szuggesztív hatalma van a törvénynek! Az ember egy presztízzsel zárt béklyóban is tehetetlén. A másik azután nem szólt semmit. De 13. Pác egy alkalommal odament hozzá, és fenyegetôen hadonászott elôtte, mire egy pofon hullott rá a sótetbôl, s Pác könnyed szaltóval távoli ládák és hordók közé hullott. Miféle szélhámosságot terveznek vele? Az ugyebár nevetséges volna, ha ô segítségért és rendôrért kiáltozna. Vannak az életben furcsa helyzetek. Vele jogtalanság történt, személyes szabadságában korlátozták továbbá könnyű testi sértésben részesítették, ámire egyébként még visszatér, ha a pasassal szembe kerül. De például miért Iehet ôt, 13. Pác Tivaldot bántalmazni és elzárni, olyan módon, hogya legelsô rendôr meghallhatná a pinceablakon át az ordítást, és ô nem ordíthat. Az ô helyzetében, most minden ember ordíthatna. Kéne valami törvény, gondolta, ahogy ott kuporgott, amely szerint bűnözôk ne bűnhôdhessenek másért, csak a bűnükért. Hogy a rendôr, aki ôt innen kiszabadítja ne vihesse azonnal a rendôrségre. Mivel ilyen tövény, tudtával, nem volt elhatározta, hogy aludni fog, és szépen kitapogatott magának egy fekvôhelynyi terepet a ládák között. A következô pillanatban a közvetlen szomszédságában egy merev, jéghideg testet érintett meg. Mi ez? Halott... Egy mezítelen halott hever a földör>. - Uram! - szólt az ismeretlen felé. - Itt egy hulla van. - Tudok róla. Én tettem oda. : - Ki ez? És miért halt meg? - Legyen szíves és foglalkozzék a saját halottaival. Azt hagyja ott békében nyugodni. Ezzel a higgadt és aljas idegen cigarettára gyújtott. 13. Pác búsan ült egy alacsony ládán, a halott szomszédságában. Ez kínos. Kisebb szabadságvesztései között itt valami nagyobb ügybe keveredhet. Közben arra gondolt, hogy régi tervét kellett volna megvalósítania, legjobb barátja, Művészi Mánuel hatalmas pénzszekrényének megfúrását. Megjegyzem, ez a Pác Tivald kitűnô cimbora volt. Jól tudta, mi a betyárbecsület. Művészi Mánuel kifósztását azonban, barátságuk ellenére, helyesenek vélte. És vonzotta az a hatalmas páncélszekrény, és vonzotta, hogy megbüntesse Művészi Mánuelt, aki kedvenc íróira való hivatkozással hihetetlenül olcsó áron vásárolta meg a bűnözôk súlyos kockázattal szerzett zsákmányát. Minden balszerencséje ellenére éppen ezzel a szándékkal indult el. Volt cinkosa, aki különözô értéktárgyakkal felkeréste volna Művészi Mánuelt, hogy azután elkábítsa klóretillel. Az alvó Művészi Mánuelt megfelelô csomaggá gön,gyölték volna, majd ô felvette volna a párharcot a világhírű pénzszekrénnyel. Minden egyezeti, amikor megjelent ez a két detektív. - Mondja, uram - szólt a távoli hanyag idegenhez -, nem adna nekem egy cigarettát? - Hol van? - Áz ön túlajdonát képezô tetem mellett ülök, egy ládán. - Jöjjön óvatosan ide. Odaténfergett a sötétben a hang irányába, átvett egy cigarettát. Nagy kedve lett volna lekenni egy frászt. Ezt azoriban - szinte ellenállhatatlan vágyát leküzdve - mégsem tette. Az öngyújtó lobbanásánál egy arcot pillantott meg. A tetemtulajdonost. Akinek egy saját halottja van itt a pincében, és errôl úgy beszél, mint pásztor a nyájáról. Az öngyújtó fényénél kissé ijedten konstatálta, hogy az indolens idegen arcá ismerôs elôtte. Látta már valahol! Vagy nem is. . . Az ördögbe! Ez az ember ôrá hasonlít! - Hallja! Maga hasonlít rám! - Hülye vágyok? - Erôszakkal pofozkodni akar itt? Figyelmeztetem, hogy ebben a szakmábari egészen elsôrangú vagyok. - Az iménti pofon alapján magára bízom a vélekedést. - Kénytelen vagyok óvatosnak lenni - felelte Pác (13. Tivaldl -, remélem, más alkalommal akadálytalanul felpofozhatom. Most inkább azt szeretném tudni, hogy miféle aljasság ez az egész? - Készséggel felvilágosítom. A pince egy titkos hullaraktár. Részemrôl felügyelek a teterriekre mert minden elsején rovancsolás van. Akar maga is közéjük tartozni? Ez mindössze még egy kérdésébe kerül. 13. Pác Tivald nem is felelt az alantas ugratásra. Visszament a pince mélyébe, leült és egy nótát dúdolt magában. Közben aggasztó helyzete ellenére elaludt, mivel megszokta balsorsát, mint ahogy a búvár bizonyos idô múltán nem érzi a víz nyomását. Hajnalban felébredt. Már dereng, és valaki éppen piszmogva megy az ajtó felé. No most világos van! Ez most meglépne, persze, gondolta Pác, és átugorva néhány ládát rárivallt. - Hé! Mutassa magát, ha már pofon ütött! -kiáltja és ott terem egy ugrással, de borzasztó csodálkozására egy rérnült öregasszony állt ott. Az idôs nô égre-földre esküszik, hogy hozza sem nyúlt Páchoz, csak elküldött rendôrért mert látta, hogy itt alszik. És már jön a rendôr! 13. Pác ekkor egy elkseredett ugrással mégis kinn termett a kapun és rohant; rohant, ahogy csak a lába bírta, míg végül is egy üres telken, egy ôrbódé fekhelyére lihégve leroskadt. A rendôrségi riadóautók egymás után robogtak el éktelenül tülkölve mellette. MÁSODIK FEJEZET Délutánra a környék annyira elcsendesedett, hogy Pác elômerészkedett helyérôl. Teljesen kimerülten, korgó gyomorral, egyenesen Művészi Mánuelhez sietett. Papucsban találta a nagy idealistát, aki egész éjjel dolgozott mert néhány értékes követ kellett kiszedni foglalatukból, és amikor készen volt ezzel a munkával, a Nietzsche Zarathustrá-ját fordította spanyol nyelvre. - Éhes vagyok, Mánuel - szólt 13. Pác kifulladtan. - Mit tudsz adni nekem? - Mindössze két pereet. Ezt tudom adni. Ezt is csak neked, mért elolvastad az Anna Kareliná-ból készült verses drámámat, amit foglalkozásomból eredô pesszimista becslésem elleriére magasra értékelek. Ha két perc múlva még itt vagy, úgy Shakespeare-re mondom, hogy felj el entel ek. Pác jól tudta, hogy az ôsz orgazda, aki olykor egy cizellált aranytárcát rongyos garasokra sem taksált, igen nagyra tartja Shakespeare-t, tehát tisztában volt a kijelentés súlyával. - Legalább azt mondd meg, hogy miért utasítsz ki - kérdezte szomorú meglépetéssel: - Mert kedvelem a szabadságot, mint Shelley. Ha a két perc letelt, egy megbízható óramű pontosságával értesítem a sarki rendôrt. 13. Pác nem értette a dolgot, de mit tehetett? Szépen elsompolygott. Csak éppen, mert éhes volt, felkiabált az utcáról. - Máriuel! Nem adsz semmit? Az ablak kinyílt egy másodpercre, megjelent Mánuel száraz, sovány keze, ledobta a Rámájana egy illusztrált példányát. Utánahajítottá a hindu szavák magyarázatának keskeny füzetét és becsukta az ablakot. Mi Ielte Mánuelt?... E nyájas bölcselôt, az igazi iodalom és hamisítatlan értéktárgyak kedvelôjét? A fôút felé bandukolt. A sarkon aztán'megkapta a választ. Többen is ordították, és valamennyien rikkancsok voltak: "A New York-i alvilág ismert alakja, 13. Pác . Tivald borzalmas rablógyilkosságot követett el! A tettes a helyszínen aludt, azután elszökött!" Ha azt mondom, hogy 13. Pác Tivaldban meghűlt a vér úgy még mindig egy alapjában vidám hangulatot jellemeztem a döbbenethez képest, amellyel a sorsüldözött kasszafúró ott állt hóna alatt a reggelire kapott illusztrált Rámájaná-val és a hindu szavak magyarázatát ismertetô pótfüzettel. Gyorsan megvásárolta a reggeli lapot, majd a legközelebbi kapumélyedésbe húzódva elolvasta. A következô derült ki: Ama ház pincéjében, ahol az éjszakát töltötte bezárva, egy alig kihűlt nôi holttestettaláltak. Személyazonosságát a jelenleg még a helyszínen tevékenykedô vizsgálóbizottság nem állapította meg, de annyi bizonyossá vált nyomban, hogy a nôt egy hosszú, keskeny eszközzel szíven szúrták. A segéd-házfelügyelô (özv. Rapezovnél megemlítette, hogy egy tettes külsejű ember aludt a pincében, és ugyanez az illetô elrohant, amikor rendôrt hívott. Szerencsére a tettes a kalapját a helyszínen felejtette. A kalap bélésében egy cédula volt összahajtogatva. Helén! Ribolttal dolgozni megyünk, hajnalra itt vagyok, ha nem, úgy mondd meg a védônek, hogy elültött egy autó egy év elôtt, és azóta nem vagyok beszámítható. Ne bôgj mindig; ha meglátogatsz, ne hozz annyi tonhalat, Tivald Nyomban tudták, hogy 13. Pác ez a Tivald. Kinek van még ilyen szerencsétlen neve? A rendôrség jelenleg 13. Pác nyomában van. Ez igaz volt. Egy rendôr állt a kapu elôtt, gumibotját tűnôdve forgatta, és mellette egy különös orrú úr éppen az autójából lépett ki néhány percre a gyalogjáróra, hogy lapot vegyen a rikkancstól. Csinos, negyvenes férfi volt, homlokán keskeny forradás. Pác azonnál megismerte. Az éjszakai alak! - Elfogják ezt a gazembert? - kérdezte az idegen. - Az egyetlen, akit biztosan megcsípnek - bólintott a rendôr. - Mert a nyomozó sohasem lehet biztos abban, hogy hol pottyan ebédnél a levesébe ez a 13. Pác. - Hát akkor - mondta mosolyogva a másik - nézzen be ide a kapu alá, tán épp a háta mögött áIl. - És jót röhög. Essen ki a foga - gondolja Pác. A rendôr azt feleli: - Hát annyira még ô sem balszerencsés hogy itt bújjon el véletlenül a kapitányság épületében. Inkább felkeresem a mentôk székházát, ott ülök ma estig és kimegyek velük minden balesethez, mert hogy azt a Pácot ma elüti valami, nem vitás... Ez odább megy. A lapltott görögorrú úr beszáll a kocsijába, és 13. Pác Tivald gyorsan elsiet a kapitányság épületébôl. Hogy minden járműbalesetbôl eleve biztonságban legyen, a szemközti folyópart felé indul. Ebben a pillanatban heves lökést érez hátulról, szép ívben repül a Rámájana (illusztráltanl, utána a hindu szavak magyarázatát szolgáló pótfüzet, és végül, de zuhanás tekintetében nem utolsósorban, 13. Pác is elszáll egy gyümölcskosár felett, majd orrán, száján landol az út közepén. ...Hogy az autóbusz nem ütötte el, az 13. Pácra nemjellemzô, rendkívül szerencsés esetek egyike. Ugyanis a sofôr valamikoc bravúros úrvezetô és híres vecsenyautós volt. Hajdani bravúrjainak egyikével néhány milliméternyire a kerék útjába repülô egyén torka élôtt Iefékezte az autóbuszt. Sokan megtapsolták az úrvezetô könnyed mosollyal bólogatott jobbra-balra majd kapcsolt és beindított úgy, hogy az éppen feltápászkodó 13. Pác Tivaldot szelíden rálökte egy triciklistára, akivél ez ismét felborult. 13. Pác, mivel szerencsés napja volt, épphogy feltápászkodott, mielôtt a villamos átment volna rajta. A magánautó amelyik vitathatatlan elsôbbséggel ütötte el, még ott állott a jáda mentén, és a benne ülô úr kihajolt az ablakon. Ugyanaz a szemtelen pasas volt, aki a rendôrt kis híján ráuszította. Pác gorombán odakiáltott a furcsaorrúnak; aki már éjszaka óta a begyében van. - Nem tud vigyázni? - Miért? -felelte az ismeretlen és vállat vont. - Én hagytam el ma a kalapomat vagy maga? 13. Pác halálosan elsápadt és futni akart, de vagy kétszáz ember állt már körülöttük. Az autóban ülô barátságosan intett. - No, csak szálljon be szépen. Majd én elviszem orvoshoz, ha megsérült, vagy szóljunk inkább a rendôrnek? Mit tehetett? Sorsa kiszolgáltatta ennek az egyénnek kényére-kedvére. Alighogy becsapódott az ajtó mögötte, odalépett az autó ablakához egy rendôr. . . Vége! - Melyiket kapta el a sárhányó?.. . Magát? Itt vannak a könyvei és a tízóraija. Átnyújtotta a Rámájaná-t, a hindu szavak magyarázatát szolgáló pótfüzetet és egy negyed kiló körtét.13. Pác az utóbbinak kissé örült, mert éhes volt. - A körte nem ezé az úré - mondta a mellette ülô alak. - A gyümölcsös kocsijáról esett le. A fene ezt megehetné - gondolta 13. Pác teljesen szerencsétlenül. Az autó még vagy fél óráig futott, messze a városon túlra. Közben hallhatta a rikkancsokat! "Pác Tivaldot hajszolja mindenki! A rendôrség felszólítja a város lakosságát, hogy ha napközben bárhol átjut vagy szerencsétlenül járt embert talál, adja át a sérültet nyomban a legközelebbi ôrszemnek"! Közben egy magányos villa elé érkeztek. Az ismeretlen úr, aránylag jóképű férfi, halkan fütyörészett. - No, csak menjen be szépen - szólt most szelíd hangon és a villára mutatott. - ltt majd megoperálják. - Kérem, nekem nincs semmi bajom. . . A sarkon feltűnt egy rendôr. - Hát, ha menni akar nem tartóztatom - mondta egykedvűen az ismeretlen. De éppen fordítva értette. Hogyha tartóztatást akar, akkor mehet. Mi lesz ebbôl? - gondolta keserűen 13. Pác Tivald és igen gyorsan belépett a kapun. Valami szanatóriumféle intézmény volt, ahová értek. A hallban műpálmák, gumipadló, néhány fehér ajtajú szoba. Egy ápolónô sietett át. - Hát nézze - mondta az ismeretlen -, most maga azt teheti, amit akar; de ha mást akar, mint amit mondok, úgy természetesen felkötik rablógyilkosságért. Egyszerű, nem? - Hogyne. És mit akar ön tôlem? - Az életét. Holnaptól kezdve én vagyok Pencroft Tivald. Nemi megilletôdéssel hallotta 13. Pác, hogy polgári nevén, Pencroftnak szólítják, és keserű rosszindulattal ezt gondolta a kínos ismeretlenrôl: Vajh, ha Isten adná neked, hogy holnaptól kezdve igazán te légy Penccoft. Ámen. - Szükségem van egy körözött gyilkos habitusára. Nagy regényemet írom. Ugyanís író vagyok. És gazdag. Én öltem meg a nôt. De ez nem elég! Szükségem van arra hogy átéljem egy bűnözô lelki életét az alvilágban! Ezért akarok 13. Pác lenni. A Nobel-díjjal együtt, remélem elnézik az éjszaka elkövetett gyilkosságot is. - És ha felkötik önt e jelentôs irodalmi esemény alkalmából? - Vállalnom kell. De ez nem tartozik magára. Régóta figyelem magát, alakban és arcban kissé hasonlítunk. Ezt maga is Iátja: A szanatócium fôorvosa mindkettônkön elvégez némi kozmetikai szabdalást, és kész. Hondurasból elmegyünk, és nem Iehet baj. Egyikünk sem járt rokonai és barátai körében több mind tíz éve. Ennyi idô után a legcsekélyebb hasonlóság is kétségtelenné teszi a személyazonosságot. - És miért gyilkolta meg azt a nôt? - Semmi köze hozzá. A színjátékot én rendeztem néhány barátommal. Ha szabadulni akar a felelôsségtôl, igyekezzék majd új külsejével más tájra utazni. Magának annyi esélye sincs, hogy mint gyilkos kegyelmet kapjon egy regényért. - Miért? - kérdezte sértôdötten 13. Pác. - Olvasott ön már tôlem valamit? - Írt ön már valamit? - Nem. De még írhatok. - Ez esetben az én tapasztalataimra kell majd szorítkoznia, ha művét az életbôl akarja meríteni. Önnek holnaptól kezdve Benjamin Walter a neve. - Nem tetszik. - Jobban kedveli a Pácot? Mert én benne hagyom. Ha azonban elfogad egy ajándéklovat plombált foggal is, akkor felveszi a Walter Benjamin nevet. Azután alá kell vetnie magát egy jelentéktelen kozrnetikai műtétnek, és néhány nap múlva pompás okmányokkal ismét szabad ember. A név nem egészen kifogástalan, de errefelé nem áll körözés alatt rablógyilkossággal kapcsolatban, mint a 13. Pác név. Nagy szó! Nem? Fel hát! Fel, Benjamin! Új élet virrad önre. - Ne rivalgjon, uram, mert ezt nem bírom! És a régi meg az új, meg a mindenféle életem önnek legyen osztályrésze és az egész családjának! Befelé menet azonban tetszett már neki ez a dolog. Körözés, bűnlajstrom - eldobva, mint valami kifacsart citrom! Új arcvonások! Nem csekélység! Miféle választás állt rendelkezésére? Semmilyen. Csak az, amit a rejtélyes idegen megengedett. Fél órá múltán a műtôasztalon volt, és amíg beszívta az altató elsô cseppjeit Madge-re gondolt ismét. Milyen kár, hogy nem tudott megjavulni, miután megházasodott. Pedig, hogy akart új életet kezdeni az esküvô után! A rossz szagtól egyre bódult Madge most megjelent, és azt mondja: - Látod, én azóta is úgy élek Bronxban, mint egykor, és még ma is szeretlek. Ha egyszer új életed Iesz, hagyd a fenébe a régit, gyere haza. Pác-Benjamin-Walter-Pencroft-Tivald, hiszen most már nem Iesz semmi gondunk, mert ilyen hosszú névvel bizonyára beválasztanak egy urlakodóház tagjai közé. Fel a fejjel ! - biztatta Madge. - A balsors csúf vizslája most elveszti a nyomodat és vakon tovább szalad a másik Pác Tivald-Walter stb. után Svédországba; a másik Pác után, aki kész remekművével biztos Nobel-díj jelölt. És a trónteremben várja ôta másik Pácot - ôfelsége, a svéd király. Egy megtört uralkodót talál ott aki ezt mondja: Uram, öné a Nobef-díj, de mit ér vele?. . . Tegnap défután négykór bejelentettük, hogy Pác Tiuald megnyerte ezt a díjat, és negyed ötkor kiderült hogy a dinamit feltalálója még életében szabadalombitorlást követett el; biztositási végrhajtást tűztek ki a Nobel-hagyaték ellen: nincs díj! Különben is: a bizottság elnöke ügyetlenül lépett le a villamosról és kificamItotta a lábát az adományozás okmányai pedig Bernard Shaw szivarjától meggyuladtak: Végül még arról is értesültem, hogy egy régi okirat alapján, amit tegnap défután fél hatkor találnak, uralkodóházarn nem is jogosult a Nobel-díj kiosztására. És erre ez a Walter-Tivald-Pác búsan kifelé megy a fényes trónterembôl, közben megcsúszik és természetesen kitöri a Iábát. És jönnek a mentôk. Ezt mondta a narkózisban Madge. Ekkor hangos csattanásokra ébredt. Az ô kezét ütögették, és a műtôasztalon ült hatalmas kötéssel az orrán, száján. - A műtétnek vége! - mondta egy szakállas ember késsel a kezébén. - Ne feleljen, mert égyetlen szótól meghalhat. Bahcmann fôorvos vagyok. Úgy veszem, mintha azt mondaná, hogy örvend. Ön, tisztelt Bejamin Walter két napig lábadozni fog, és fájdalmai Iesznek. Ne törôdjön vele. Úgy veszem, mintha azt felelte volna hogy könnyű nekem. Vegye úgy, hogy azt mondtam: igaza van. Szerintem minden kozmetikai műtét marhaság és nem is veszélytelen. Nagy sebészek mindig gorombák voltak. Én olyan nagy sebész vagyok, hogy egyszer egy beteget meg is rúgtam. Tolják ki! 2 Pokoli fájdalmai voltak. De kellemes szép szobában üldögélt, és karosszékben. Szép szoba és pokoli fájdalom! Kell-e ennél rosszabb sors? És mégis 13. Pác Tivald, illetve az újdönsült Benjamin Walter úgy találta, hogy jobb így itt, mintha élfogják gyilkosságért. Nem hitték volna el, hogy ártatlan. Amikor 13. Pác ezt gondolta, még nem tudta, mit cselekszik. Még nem ismerte Elvirát! Ha elôzôleg ismeri Elvirát, úgy bizonyára inkább a gyilosság gyanúját, esetleg e gyanú következményeit is inkább vállalja mint a műtétet. Elvira volt az ápolónôje. Elvira jó ápolónô volt. De mindig ápolt! Nem gondolt arra, hogy egy betegnek pihenésre is lehet szüksége. Különösen az ô ápolása után. Azután volt Elvirának még egy csodálatos eniberi hibája. Nena imerte személyesen önmagát. Csak látásból. A tükörben látott egy Elvirát és azt hitte, hogy az a nô csupa ügyesség, megértés, továbbá az ápolás iránti érzék. Holott mindebbôl csak a tükörkép volt igaz. Íme a jelenlegi eset. A megoperált Pác, nint tudjuk, egy szót sern beszélhet. Viszont Elvira elrakja a blokkot és ceruzát. - Nálam nem kell minden kívánságot felirkálni a betegnek -mondja olyan mosollyal, hogy 13. Pác arcán a friss seb megfájdul tôle. Elvira mosolya édeskés. És olykor gügyög mellé. És molett! A beteg szeretett volna az ágyra feküdni. Intett az ápolónônek, hogy segítsen. El,rira szó nélkül megmosdatta. Mit lehet itt tenni? 13. Pác ül és szenved. Undok muzsika hangzik be a nyitott ablakon át. œgy vák koldus harmonikázik odalent. Utálja ezt a hangszert. Elrontja a szellôs szoba hangulatát. Int az ápolónônek. Elvira csupa figyelem. 13. Pác a fülére mutat, majd az ablakra. - Persze! Huzat van! Hipp-hopp, és nincs! - mondja az ápolónô és becsukja az ablakot. Az amúgy is émelyítô, altató szagú lehelet megreked a szobában. Viszont a felsô szellôztetôablakon vidáman behallatszik az undok harmonika. Ez hihetetlenül kétségbeejtô. l3. Pác rettentôen szenved. Émelyeg a gyomra és fáj. Az.arca ég, és elzsibbad mind a két karja, mert a pizsamakabát szűk, vág a hónaljban. - Majd meglátja az én aranyos betegem, hogy milyen hipp-hopp felgyógyul, milyen vidáman távozik ripsz-ropsz - ezt gügyögi Elvira. Piff-puff! Elvira nyomban azt is becsukja. Uramisten! Miért él az ilyen?l - Nekem elég egy szempillantás - csicsergi -, ezen az osztályon az ember a gyakorlat révén úgy belejön a mutogatásba, mintha igazi süketnéma volna. Bárcsak az lennél! - gondolja az elcsigázott ápolt. Még mindig ülve! - Most persze arra gondol, hogy jó lenne megfürdeni, mi? Arcjátékát lehetetlenné teszi a kötés. És mindent inkább szeretne most, mint fürödni: Pihenni! Aludni! De hogy közölje? Két hüvelyujjával mutatja, hogy hóna alatt vág a kabát. - Igaza van! Hol a lázmérô? És hômérôzi, és ettôl a beteg kis híján sírvafakad. Hogy lehet ez? Hát még egy beteg sem mondta meg neki, hogy.piszok, galád ostoba, elvislhetetlen. Hogy úttörôje a nôi egyenjogúságnák, mert ápolásával a hóhéri pályát megnyitotta a nôk számára? Mert ez egy hóhér! Nem vitás. Dél van. Friss lapokkal vágtattak mindenfelé a rikkancsok! Az egyik épp az ablak élôtt. A beteg odavonszolja magát és búsan kinéz. Hajáról mintha különös könnyeket hullajtana, csepeg a víz. . . És behallatszik a leggyorsabb lábú rikkancs kiáltása az utcáról: "Megoldódott a rejtély! Felismerték a titokzatos holttestet! 13. Pancroft Tivald ártatlan! Szenzáció! 13. Pencroft Tivald ártatlan!" Az arca sajgott, émelygett a klorofomtól... Mi van, mi ez?! Az ô neve! A gyilkosság! Egy újság kell! Egy újság! Hogy mondja meg ennek az Elvirának? Széttárja a karját. Utánozza a mozdulatot, amellyel kibontják a lapot. Elvira megértôen bólogat és szemérmesen a nyakába borul. Pencroft ezt gondolja: Ha nyomban nem hagyja el a mellkasomat megölöm. - És tompán hörög. A nemtetszés jele olyan nyilvánvaló, hogy a kedves nôvér kibontakozik. - Hát mit akar az én kis betegem? 13. Pác Tivald stb. megtörten sóhajt és újra széttárja a két karját, mintha lapot olvasna, és megint összecsukja és megint széttárja. Elvira megértôen bólint, rohan, és felhozza lentrôl a harmonikát a szobába. És ez ott játszik tíz percen át és a beteg már moccani sem mer, mert ki tudja, hogy milyen következményekkel járna egy intése. Inkább tűri a harmonikázást. Mire az ágyba került, úgy érezte, hogy a műtét minden kínja eltörpül Elvira jóindulata mellett. És gondolta hogy aludni fog. Elvira odaült kötésével az ágya mellé és csicsergett. - Én majd szórakoztatom is, ha kell, mert kitaláltam, hogy nem akar újságot olvasni. És beszélt. És este lett. Pác nagyon éhes volt, keserveset nyelt, mire Elvira mosolyogva bólogatott és egy fél méter átmérôjű jeges tömlôt helyezett az arcára. - Hát innen még senkl sem távozott úgy, hogy megölte vona ezt a nôt? Így feküdt, élve eltemetve a tömlô alatt és nem mert mozdulni. Erre két perc múlva Elvira lábujjhegyen az ajtóig ment, kiszólt a műtôsnek, hogy a beteg végre elaludt, most lemehetnek néhány percre sétálni. Két és fél óra múltán visszajött és megnyugtatóan intett a szolgának az ajtóból, hogy a beteg még alszik. Édes ember, türelmes, és jól érzi magát - magyarázta: Hála istennek, néki csupa türelmes betege van. Csak ha innen elmennek, egyik se küld neki semmit, elfelejtik a háládatlanok az ô kis Elvirájukat. A műtét elég jól sikerült, de az ápolásba kis híján belehalt a beteg. 3. Végre jött Bahrmann, hogy eltávolítsa a kötést. - Fájdalmai lesznek de az nem baj. Sajna, a kötést gyorsan kell eltávolítani... egy rövid, éles sajgás:. :, így. . . és kész. . . Húzza vissza a lábát, mert leütôm! ltt maga nem rúghat! Itt én vagyok a sebész Lent volt a kötés. - Au!... az ördög vigye eI - mondotta kínjában a beteg. - Önt vigye el, tisztelt uram. A kôtés eltávolítása nem megy fájdalom nélkül. A másik műtét is jól sikerűlt. Néhai orrformája olyan volt, hogy a másik úr átalakítása alig járt némi fájdalommal. Nézze, mister Pencfoet éppen elhagyja a kórházat. Éppen elhagyta. Az abalkból jól látta 13. Pác is. Visszafordult a kapuban. Ôt is megoperálták. fjesztô, mennyire hasonlít rá most, hogy kisség lapított az orra, és felsô ajka is olyan, mint az övé volt. Személyazonosságának tolvaja visszatekint a kapuból meglátja ôt, és zsebkendôjével, mint nyájas utas mélabús honmaradottjának, búcsút integet. Majd vidámarl távozik. Mivel Pác szerencsés külseje enyhe és gyorsan gyógyuló műtétet biztosíott számára, mert 13. Pácnak még a külseje sem lehetett önmagának szerencsés. Egyedül marad és búsan várt az ablaknál. Azután az üvegben megpillantotta az arcát. Ki ez?! Elhűlt. Keskeny orra lett. Homlokán Bénjamin Walter forradása, szája is... szinte azonos. Ez Benjamin Walter szája. Az ablakból visszanézô arc teljesen idegen volt elôtte. Annyira, hogy megtapintotta tétován. Olyan különös érzés volt ez, mintha vendégségben lenne lelkileg egy más ember testében. Most végre újsághoz jutott, és megtudta hogy mi volt az az ügy a pincében. A szürke ház emeletén meghalt egy hölgy intluenzában. Kívánságára halála után az orvos átszúrta a szívét egy keskeny műszerrel. Senki sem tudja, hogy került a tetem a pincébe, ahol a hajléktalan 13. Pác aludt, és midôn felébredt, e szituációtól való ijedtében elfutott. Dr. Bahrmánn sebészorvos, a szegény nô kezelôorvosa azt mondta, hogy miután tisztiorvosi engedéllyel elvégézte a szúrást távozott. Szóval ez a Bahrmann összejátszik a Nobel-díj mániás íróval. Nem vitás! Levitték a tetemet a pincébe, és így hozták ôt a kutyaszorítóba hogy azzal a hasonló arcúval megoperáltassa magát. - Hát, kedves barátom - mondta Bahrmann délután -, a műtét fényesen sikerült. Menjen, Benjamin Walter, amerre a kedve tartja. Az a másik mostjobban hasonlít magára, mint maga. Egy óra múlva elhagyta a szanatóriumot. Mint Benjamin Walter! 4 Egykedvífen bandukolt valamerre. Valamennyi kirakatüvegbôl új ismerôse: önmaga néz rá mélabúsan bólogatva. Szinte kísértésbe jön, hogy megemelje a kalapját. Az orra furcsa, de nem csúnya, kissé karvalyszerű, de inkább görögös jellegű. Két szemöldöke egyenes lett és a homlokán egy forradás. Finom, piros csík. A volt házmestere jött arra és csodálkozva nézte, amint 13. Tivald megemelte a kalapját. Nem köszönt vissza. Ki ez? Szóval nem ismrik az ismerôsei. Most mit tegyen? Mégiscsak felkeresi Művészi Mánuelt. Talán már nincs akadálya annak, hogy ez az alak fogadja. Körülnéz a lakásán, és éjjel; esetleg bejelentés nélkül látogatást tesz. Nehéz dolog, mert mindig keze ügyében az automata pisztolya, és valószínű, hogy páncélszekrénye nem rossz gyártmány. Mindez nem olyan aggasztó, mint az, hogy 13. Pác Tivald európai hírű ügyessége, intelligenciája, technikájá és kitartása mit sem jelent egy kis szerencse nélkül. Hacsak a tizenhármas számot nem operálták le róla a szanatóriumban. De hát ez ostobaság. Aki balszerencsés az balcserencsés. Bement egy -vendéglôbe, hogy egyen valamit. Most már vigyáznia kellétt, hogy ne köszönjön az ismerasöknek, mivel egyre gyanakvóbb pillantásokkal nézték. Szomorúan ette a csirkéjét. Egyszer csak figyelmes lett a szomszéd asztalnál folytatott társalgásra. , - Európai országban ez sohasem fordulhatna eIô! - mondta egy harcsabajuszú, kövér lakatos. - Aki betörô, annak nem lehet megkegyelmezni. - Egyáltalán nincs igaza! - mondta egy másik. - Ez húszezer fontot adott a szegények számára. Mi van abból a szegényeknek, ha ôt bezárják két évre? Húszezer font irtózatos pénz. Jól tette az elnök, hogy az alapíWány fejében megkegyelmezett neki. - Ilyen szerencsét még nem is hallottam! Ki hitte volna, hogy ez lehetséges? - Micsoda? - kérdezte egy újonnan érkezett. - Ennek a 13. Pác Tivaldnak -szólt az újságra mutatva -, tudjá a fene, hol vette, valami nagybátyja meghalt Ausztráliában egy hónappal ezelôtt, és most jött az értesítés, hogy ötszázezer fontot örökölt! - Hé, pincér! Ott egy vendégnek torkán akadt a csirkecsont. . . - Nicsak! Még megfullad! Hogy nem fulladt meg, az tisztára véletlen volt. - Bocsánat. . . - lépett a beszélgetôkhöz halottfehéren, remégô térdekkel Pác-BenjaminWalter-Tivald -, mostjöttem a kórházból és érdekel ez az ausztráliai ügy:.. Ha érdekelte, hát megtudta. Régen elfelejtett nagybátyja, akire gyerekkorából jóI emlékezett, meghalt, és egyetlen fiát, aki repülôgépen az ôserdô felett eltűnt, holttá nyilvánították úgyhogy a vagyont egyes-egyesül 13. Pác Tivald örökölte! Pontosan ötszázezer fontot. A gazfickó húszezer fontos alapítványt létesített a hondurasi szegények számára, és ezért kegyelmet kap. . . Pencroft rohant! Walter még nem elôzhette meg. Na megállj! Talán mégiscsak sikerül a személyazonosságot bizonyítani. Ámbár. . . Írásokat és külsôt cseréltek. Így becsapták, amikor egyszer végre rámosolygott a cserencse! Mit rámocsolygott? Ráröhögött a szerencse! Húsz lépésnyire van az ausztráliai követség kapujától, amikor Iátja, hogy az emberek összefutnak. . . Mi az? Leszakadt a lépcsô egy része és valaki, aki épp a követségre igyekezett, megsérült. . . Most többen hozzák ki, falasan és ájultan. Benjamin Walter! Pencroft válla közé húzta a nyakát és eloldalgott. Legyen az övé az ötszázezer font! Hohó!. . . Itt, úgy látszik, egy potom mesebeli örökségért eladta valakinek a balszerencséjét. Visszanézett. Eppen kigombolták a sérültet. Ájultan feküdt. HARMADIK FEJEZET l. Nem tudja még hogy mit fog csinálni, de mindegy. Az örökségre fütyül: Végre is a személycserét nem könnyű bizonyítani. És addig is a körözvények alapján bezárják. Nem ô kapott amnésztiát. Nem! Régi tervét megvalósítja és betör Művészi Mánuelnél. És ázután soha többé nem tör be. Művészi Mánuelnél senkit sem talált az ebédlôben. A mögöttes kis szobában, ahol irodalmi művéket érdemük szerint és értéktárgyakat értékükön alul becsült meg, ott üIt asztalánál az ôsz orgazda, egyik szemében ékszerésznagyítóval és valami gyöngysor fölé borulva mélyen aludt. Mögötte, kasszafúrói szemmél nézve, minden idôk legreménytelenebb páncélszekrénye. Tárva-nyitva! Itt aztán meglátszik, hogy mit ér a szerencse; tudás, kitartás, szorgalom és hozzáértés nélkül. Hihetetlenül sokat! Mert mi a teendô? Két csücskénél megfogja az ember az asztalterítôt, ráborítja az öreg fejére és körülcsavarja néhányszor, hogy ne fészkelôdjék ez a vérszívó. Majd egy tizenkét személyes ezüst tállál jól fejbe üti vagy hatszór... lgy! Aztán szakemberhez méltó hidegvérrel kiveszi a szekrénybôl az itt ôrzött ékszereket és egy csomó bankjegyet, és nyugodtan elmegy. . Amint kilép a kapun, pontosan a járda mellett egy üres taxi siklik eI. Ez nem balesetet jélent most, hanem szerencsét. Csak belép könnyedén és odaszól, hogy: Fô tér. Az autó viszi tovább, és másodpercek múltán távol a bűntény színhelyétôl kiszáll. És most már van pénze is. Nem éppen ötszázezer font, de etég ahhoz, hogy hazautazzék Bronxba New Yorkon át Madge-hez, aki itt élt a férjétô1 örökölt kis gazdaságban. Vivian már bizonyára nagylány. A Marlow-ügy óta öt év telt el tán elfeledte az alkalmatlanjátékszert. És ha egyszer olyan ostoba volt, hogy nem gondoskodott családról, amikor alkalma volt rá, hát be kell érnie az elhunyt 8ulkernek, Madge másódik férjének a lányával. És ahol a taxiból kiszáll ni, éppen elôtte a hajózási vállalat irodája. És kint a sárga tábla is, ami azt jelenti, hogy ma délután indul a közeli kikötôvárosból a havonta kétszer közlekedô gôzös New Yórkba. Hogy van ez? Eddig úgy történt az efféle, hogy ami a város egyik végében eszébe ötlött, azt a másikban kellett volna megtennie, és akkor már nem találta ott az illeLôt. Másnap emiatt korán kelt és két dolga közül az egyiket elhalasztotta. Akkór kiderült, hogy jobb lett volna a másikat elhalasztani, mert az egyik elônyösebb. Most meg, mintha gödrös útról minden érthetô ok nélkül sínre zökkent volna az élete. Belép a nyitott pénzszekrényhez kilép a taxihóz, és amint New Yorkra gondol, itt a menetjegyiroda, aznap indul a gôzös. Lehet, hogy a balsors, ez a roppant szelindek a nyomát vesztette? És nem az emberben, hanem az események sorrendjében van a hiba? Nem olyan sűrgôs dolog mindjárt Madge-hez rohanni - gondolta késôbb. Talán átnéz Havannába! Kedves hely, szép és illatos. Kicsit nedves és forró, de ánnyi pálma van, olyan szépek a nôk... Gyerünk hát oda, ahol a szivar terem! Elsôsorban ellátja magát úri poggyásszal Művészi Mánuel pénzébôl. Már régen nem utazott mint igaz jómódú polgár. Azután vált egy elsô osztályú hajójegyet. Tehervagonokból, hajófenékbôl elég volt. Most megváltozik. Csak épp egy kicsit elruccan némi édes teqúilát inni, lágy néger hangszerek zsongását hallgatni, egy kis asszonyi kacagást. . . Deresedôen, negyvenéves kora felé gyanútlan és jámbor volt mint egy gyerek. Szokása szerint zsebre dugott kézzel, fütyörészve elment a borbélyhoz, elôbb azonban a szemközti eukrászdában feltűnt neki egy csinos úrinô, énnek küldött egy csokor virágot. Ilyesmi sosem árt. A borbélytól igyekezett az áruházba bevásárolni és útközben összeverekedett néhány sofôrrel. A pofozkodástól még vidámabb lett és az is mulattatta, hogy szemköztjövô ismerôsei nem ismerik fel. 2. Az elsô osztályú fülkében elôször jól összedobált mindent, mert a rendet nem szerette. Megeresztette az összes csapokat, rövid ideig zsonlôrözött két hamutatóval és egy banánrial, majd amikor a hamutartók összetörtek; hozzáfogott, hogy átöltözzék. Amikor átrakta a holmikat alteregóJa kabátjából, a tárcában egy levelet talált: Mindössze két sort: Ember! Aki elcserélte velem a sorsát: Fillipont kerülje! Nagyon megszívlelendôl Ki lehet ez a pasas, akit kerülni kell: Filliponl Valami spanyol késelôs a neve után ítélve. Délutánig még nem törôdik az esettel, de este nyolckor vagy holnap reggel, amint felkel, máris kerüli ezt a bizonyos Fillipont. Na! Az ô nevében sem árt, ha az illetô kissé óvatos olykor. A papírt összetépte és fütyörészve öltözködni kezdett... FilliPont, aki valahol les rá, elfeledte. Rövidesen kikötöttek Havannában. Micsoda érzés! Itt partra szállni! Boldogan belépett a hotelhallba: A portás eléje tolta a bejelentôlapot, de kitartóan nézte közben. - Ön. . . érdekes. . . - mondta a portás, mikor elolvasta a nevet. - Ön. . . négy év elôtt nálunk járt már. - Istenem. . . az ember járogat - felelte zavart vigyorral.- Hogy alakult azóta a mulatótermés? Mit ajánl? - Nem tette jól, hogy idejött - mondta kedvetlenül a portás. Ettôl meghökkent. - Miért? Fillipon itt van? - érdeklôdött találomra. De a portás csák bólintott. - Mindegy... Ne feszegessük. Végtére is rám nem tartoznak a maga viselt dolgai. - Hm. . . Gyorsan elsietett az Alhambrába. Éppen megrendelte a pezsgôjét, amikor odalépett hozzá egy komor, egyenruhás úr. - No, jöjjön szépen, Walter. Maga nagyon szemtelen. - Tessék? - Talán már nem ismeri Battista kapitányt? Csomagolja a holmiját gyorsan, nyolckor indul egy hajó Mexikóba, ha azzal elutázik, akkor nem történt semmi. És vigyázzon. Márta tudja már, hogy itt van. - Márta Filliponról beszél? - Na, ne hülyéskedjen! Éppen a ruhatárhoz értek, amikor Pencroft füle mellett sivítva elzúgott egy bicska és beverte a tükröt. Egy ugrással a helyiség közepén volt, egy újabb ugrással elkapta a mulattot, aki egy ablakon éppen kiugrott volna, és mert még két alak rohant féléje, hozzájuk vágta a félvért. Lövés dörrend! Törött bútor recseg... Pencroft valakit leüt egy asztallal, mielôtt hasba szúrhatná az illetô. - A Madonnára, gazemberl Meghalsz! - üvölti egy hang. Már rendôrökkel van tele a helyiség, legalább ötven ököl rázódik fenyegetôen vele szemben. Nagy nehezen elviszik. A kapitány fogja a karját, és két rendôr megy az oldala mellett. Egy szemközti félemeleti ablakból idôsebb hölgy hajol ki és megátkozza. - Szerencséje van! - mondja a kapitány. - Ez a mulatt eddig még sohasem hibázott. Hogy mert idejönni? Azt hitte, Louis már elfelejtette a Bonga szigeti eseményeket? - Ezt nem hittem - lihegte Pencroft tájékzatlanul -, de ilyent csinálni egy vacak szigetért?! A hotelhallban türelmesen leülnek a rendôrök, és ô felmegy a szobájába csomagolni. Hogy pont ide kellett neki jönni; ahol ez a Benjamin annyi disznóságot csinált. Benyit a szobába. Nagyon csinos, kecses, tizenkilenc év körüli hölgy ül a fotelben, nyomban az érkezô elé siet és elkezdi verni egy kutyakorbáccsal. - Gazember! Csábító gyilkos! Még ide merte tolni a képét?! És vagdalózik mint valami ôrült. Pencroft megfogja a csuklóját. - De kedves Márta. . . - Még azt a nôszemélyt is említi?! Zitty-zutty. Csattog a korbács. A nô kiszabadította a kezét. Mikor Pencroft végre hajóra száll, keresztben kétfelôl, mint valami szorzójel, lila csíkok vonulnak az arcán. Messzirôl azt hihetné róla az ember, hogy egy szaldírozott számla közeledik. Fizetve! De hogy jön ô ehhez? Ez Walter számlája volt. Miközben a hajó korlátjánál állt, valaki még rálôtt a partról, de különben éseménytelenül telt el a fél óra indulásig. Boldogan száll ki Mexikóban és meg sem lepte, amikor a hotelben csodálkozva nézte a portás a bejelentôlapot. - Benjamin Walter?! Jé, hát maga visszajött? Senki sem hitte, hogy meri valaha, vagy elintézték a dolgot Steennel? Ennek igazán örülök. Jól kezdôdik - gondolta Pác-Pencroft. - Ki ez a Steen? Meg kéne tudni. - Fillipon Steent említi? - Kit?. . . Ugyán, a Harry Steent. - Hát - kérdezte -, az a Steen haragszik rám? - Azt nem tudom, de éppen tegnap hallottam hogy a vaskereskedô udvarában még ma is minden pénteken kipróbálja a revorverét egy golyófogónál, és azt állítjá, hogy magát akarja lelôni, ha viszonlátja. Mit csináljon? Már fásult lett a veszélyekkel szemben. Eh, lesz, ami lesz! Lement vacsorázni. Fülledt este volt. Az étterem zsibogott. Egy nôi zenekar muzsikált. Rendkívül kövér, de egészen babaarcú szôke hölgy hegedült prímet a szíveken. A pincér csodálkozva teszi eléje az étlapot, de nem minden lenézés nélkül. - Már hallottuk, hogy itt van. Sokat változott, de nagyjából megismerjük. A zenekar éppen befejezte a játékot. A pincér helyett a babaarcú, de egészen kövér karnagynô jött oda hozzá. - No, mister Walter! Mi van az én csillagszememmel? - Nagyon kellemesek... -dadogta. -Foglaljon helyet, nagysád. A nô fojtott indulattal kérdezte: - És mit tud a hajnalról? A hajnalról, amely pirkad? Mi?1 - A hajnal a napnak azon szakasza -felelte készségesen Benjamin-Walter-Pác -, melyben az elforduló glóbusz ismét viszatér a nap sugarainak síkjába. - És miért vagyok én ólyan, mint a holdkaréj? -folytatta a hôlgy egy gyanakvó érettségibiztos statáriális tárgyilagosságával. - Mi?! - Eme sarlószerű domborulat összefügghet a túltápláltsággal. . . - hebegte. - De kérem, kedves nagyság, foglaljon helyet. . . - És mi van a szférák muzsikájával: Szívének karmesterével, és mi van a negyven dolláros karórával? Maga pimasz!! És további definíciókat nem is várva, a szférák babaarcú holdkaréja úgy vágta szájon háromszor egymás után Pehcroftot, hogy kezébôl a kalap egy szomszédos asztalra repült. Walter sietve távozott a kávéházból. A sarkon egy régimódian öltözött, napernyôs hölgy szólította meg, földig érô, szürke kosztümben, álla mentén vonuló bársonyszalaggal, olyan kalapban, mint amilyen a szabadnapos csendôré, ha virágot tűz a csákója mellé. És ehhez drótszemüveget hordott. - Benjamin Walter! Mit ígért ön Hedvignek? - Kérem. . . Ezt pontosan már nem tudom. . . Puff! A napernyô lecsap egyszer, kétszer, háromszor. . . - És ezt külön Goethéért? - és mert e nagy emberrôl volt szó, a napernyô csont végével vágta orrba Benjamint, miután már eltört a műszer inden további részlete. Azután otthagyta. Pencroft idegesen nézett kösül. - Gönyörű pálmák ragyogtak a holdfényben, lágy muzsika szólt. A tenger szomorú, sós szaga érzôdött a levegôben, és egy majom ugrándozott egy platán koronájáról a szomszédos fára. Milyen gönyörű! És úgy látszik, a balszerencséje nem szűnt még meg. Vagy az ilyesmi nem múlik el egyszerre? Milyen szép éjszaka! És ronggyá pofozzák, rúgják. Csak tudná, hogy miért? Ez a bitang Benjamin Walter. . . Hát ennek minden nô kellett? Ez még rendben van! De itt mindenkit becsapott! Ez is rendben van. De miért kell ilyen sorozatosan csinálni? És ahogy elindult, szemben vele közeledett a kikötô lakossága, élükön Steen egy revolverrel, hogy agyonlôje ôt. NEGYEDIK FEJEZET l. - Benjamin Walter! - mondta Steen. - Emlékszik-e Babette-re? - Emlékszem! - kiáltotta dühösen, mert hisztérikus lett: - De ön ne vonjon engem felelôsségre! - Én most agyonlövöm. - Jól teszi! Miután mindenki elôtt kijelentette, hogy készült erce, így tettének szándékosságához nem fér kétség, és önt felakasztják! Az áctatlanul meghurcolt kasszazfúró váratlan erkölcsi felháborodása mintha megállította volna egy másodpercre a fenyegetô áradatot. Steen kissé megijedt. De gôgös hangon felelte: - Honnan veszi a merészséget, hogy velem így beszéljen? Ón Babette-ért meg fog halni! - Semmi köze hozzá! - kiáltotta Pencroft dühösen. - Babette engem szeretett, és én is szerettem! Steen rémülten hátralépett, azután erélyesen mondta: - Hogy ön szeretté azt a versenylovat vagy nem, ez csak állatbarát mivoltát tisztázza. De felelnie kell a pénzemért, amit azért adtam, hogy Babette-et megfogadja. Negyvenezer dollárt nyert a ló! Én hét dollárral voltam benne a tétben. s maga felvette a pénzt! - Vigyázz! Hiába! Pencroft már iszkolt. . . Vakmerô embernek ismerték, szívesen verekedett, de itt nem volt sansz. Pec . . Lihegve megállt egy percre, és ez volt a veszte. Valaki mögötte futott és nekiütközött, de mert éppen ôt üldözte, vidáman hempergett vele, verte és harapdálta, és amikor Pencroft belevágLa egy kirakat ablakba, körülbelül tízen jelentkeztek helyette nôi neveket és összegeket kiáltozva, amikkel adós volt. Egy késszúrás elcsúszott a bordáján. . . Négy-öt alakot már leütött. Keményen védte magát, úgyhogy tágult a kör. . . Nyilvánvaló volt hogy Benjamin Waltert meg akarták lincselni. Ekkor szirénázva megérkezett a riadókészültség. Zárt kocslban viszik a rendôrségre és fél óra múltán felolvassák elôtte a rendôrbírósági ítéletet: Mexikó területérôl kitiltják. A texasi határig toloncolják és ott átadják szülôföldje hatóságának. Most legalább tudta, hogy texasi. Sejthette volna errôl a Bejamin Walterrôl? Sajna, az okmányait még nem nézte át. De mit csinál ô Texasban? A texasi határon a kapitány lesújtva értesült, hogy átveheti Benjamin Waltert. Szeretett volna valami hibát találni az írásokban, de végül is át kellett vennie. Viszont ez esetben ô továbbítja az ország belsejébe. Neki itt ki ne szálljon ez az alak. Este Benjamin Walter maradék pénzével megérkezett Texas fôvárosába, Austinba. No itt legalább kialussza magát. Ha, amint mondották, több mint tí1 éve nem volt itthon ez a csirkefogó, hát akkor igazán nem Iehet baj. Bűne elévült, és ha nem: ô New Yorkba utazik. Épphogy lehunyta a szemét, mikor ágyához jött egy felügyelô. - Magát örök idôkre kitiltották a fôváros területérôl. - Kérem, az ilyen nôügyek. . . - Nôügyek? És a hajhullás, az kutya? - Nem kutya. Különben sem hullik a hajam. - No gyerünk, gyerünk! Nem édekelnek a viccei! - Kitoloncolna a holdba? - kérdezte öltözködés közben. - Szülôvárosába kísérem. SzótlanuÍ követte a detektívet, és örült, hogy az állomásig senki sem inzultálta. - Mondja, kérem, miért ilyen kegyetlenek maguk egy emberrel szemben, aki ilyen hosszú idô alatt esetleg megjavult? - Egy szót szólók és megérti: Probatbicol! - És szigorúan felemelte a mutatóujját. Pencroft lehangóltan bandukolt. Mit feleljen erre? Jobb, ha nem firtatja tovább a dolgokat. Így azután szôtlanul utazott a detektívvel. Uszni kell az árral. De ki tudja, meddig úszhat? Hiszen csupa örvény ez az ár, amivel viszik. Csak már New Yorkban volna... - Na megérkeztünk! - mondta hajnalban a detektív. Bányavidék állomására futott be a vonat. És amint kiszállt az ütött-kopott fülkébôl koromtól fuldokló, keshedt pálmák közôtt, egy roskatág állomás peronján, kissé megtántorodott. Mi? Az állomást jelzô táblán ez állt: ÚÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄż ł FILLIPON ł ŔÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄŮ 2. Ez az! Amit kerülni kell! Tehát nem ember, hanem város! A szülôvárosa! Ha a New York-i vonat indulását megéri, nincs semmi baj, mert hogy itt mi várja, azt képzelheti. - Elhoztam maguknak Benjamin Waltert - mondja vidáman a detektív az ott álldogáló állomásfônöknek és bemegy az étterembe. Az állomásfônök odalép és a vállára teszf a kezét. Pencroft védekezô pozícióba helyezkedik. De nem. . . Úgy látszik, ez nôtlen, és nem is volt szerelmi ügye, amiért Waltert üldözze, mert kedvesen és szelíden mondja: - Hát elszántad magad, fiam, a hazatérésre? - Hogy a fenébe ne. . . Egyszer csak haza kell jönni. - Sokat változtál. . . Hát, öcsém, ha így gondoltad. . . És szomorúan, szeretettel megveregeti a vállát. Mit siratja ôt ez itt? Elindul a város felé. Egy nagyon jól öltözött, keménykalapos úrjön szembe. Mezítláb. Érdekes. És szemüvege van. És Pencroft látja, hogy odámegy az utcai árushoz, beleturkál a gyümölcsökbe, kiválaszt egy szép ananászt. - Van magának képe? Valami képe? - Kihez van szerencsém? - Köszönöm, jól. Hol lakik? Megnézem, van-e kép magánál. Ez nyilván a falu bolondja. De miért kap ingyen árut? Késôbb még látja, hogy bemegy a trafikba, kihoz egy csomó szivart, nyájasan int, de nem fizet és elmegy. Mögötte egy gyerek kiskocsit húz, egy szép nagy velencei tükörrel. - Várjon, Szerkesztô úr! - kiáltja a gyerek. - Nincs nálam óra! De azért lassít. Tehát érti, amit mondanak, értelmesen beszél, csak mindig mást felel. Pencroft odaszól a gyereknek: - Ki ez a Szerkesztô úr? - Cödlinger, a bolond. Az orvos szerint a felelési centruma megbénult - és sóhajt. - Ó, uram! Ezt a gyönyörű tükröt elviszi. - Annyi pénze van? - Hát maga idegen? Mindenfelé tudják, hogy Cödlinger mindent elkérhet, amit akar. És továbbmegy. No jó. Semmi köze ahhoz, hogy itt Filliponban hogy bánnak a bolonddal. A kannibálok is tisztelik az ilyen embereket. Közben elterjedt érkezésének a híre, niert többen is kíváncsian nézik és köszönnek. De miért ilyen szomorúan, szelíden és sajnálkozva nézik? Mit siratják itt ôt? Aki csak látja, átalakul gyászoló rokonsággá! Kedves... Bemegy a szállodába. A portás riadtan áll a kis vityilló ajtajában. - Nem lehet, Walter űr! Nálunk nem lehet. . . Egy kisébb kocsmábán a tulajdonos megtörli a kezét, mielôtt feléje nyújtja, olyan nyájasan üdvözli, de riadtan tiltakozikaz ellen, hogy szobát adjon. Sehol sem kap szobát. És este lesz. Egy nagy szakállú ember a vállára ütöget és elmeséli, hogy Anton azóta kivándorolt, ôk nem kérik'a pénzt, és a fülébe súgja, hogy vigyázzon, mert a városban kevesen tudják, hogy neki milyen szerepe van az ügyben, különösen azoknak nem mondták el, akiket ô szeretett. Pencroft érti. Szóval a város hölgylakosságának nagy része tájékozaltan. Késôbb egy nagyon öreg nô behúzza ôt egy kapu alá. - Idefigyeljen, maga piszok! Ha egy órán belül nem kecesi fel Marjoire-t, akkor szólok Billnek meg Edgarnak, és keresztüllövik magát!. . - Bill és Edgar sose fognak ilyen aljasságot elkövetni! - Én figyelmeztettem! A többi a maga dolga. - És otthagyja. Felkeresné Marjoire-t, de nem tudja, kicsoda. Ezek szerint hercehurcára van kilátás Billel és Edgarral. Annyi baj. Egypár ökölcsapás nem a világ! De hol lakhat? Éjfél után minden ablak, minden ház bezárult elôtte, ott ült a Fô téren, és természetesen megeredt az esô. Erre kiült a pályaudvarra. New Yorkba megy. Egyet kondult a harang. Pencroft halálosan kimerült volt. ÖTÖDIK FEJEZET 1. Egy magas, kissé erôs, negyven év körüli hölgy jött ki a pályaudvarra. Leült a homályos sarokbari búsuló Benjamin mellé. - Itt vagyok. . . Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy az ál-Benjamin nem szólhatott semmit. A gumikabátos hölgy itt van. Félreértések elkerülése végett ezt közölte is vele, nehogy azt higgye, hogy csak azért jött ide, mert nincs itt. Esernyôt nem hozott magával, ez megnyugtató. - Ugye meg van lepve? - Eléggé. . . - Én nem haragszom magára, Ben. Tudja, hogy a férjem meghalt, apámat Szeréna néni tartja el, s magam küzdök a Máfával. . . Ezt sejthette. . . - Nyilvánvaló volt - bólogatott az elôrelátható bús események hallatára Pencroft, jelenleg Benjamin Walter, és csak azért imádkozott, hogy bár a Márfa rejtélyét megérthetné valaha, mellyel e hölgy küzd, kinek atyját Szeréna néni tartja eI, férje meghalt, és közben ki tudja, hogy anyjával mi lehetett. Elég nagylelkű azonban, hogy mindezért ôt nem ütlegeli. - Ami köztünk volt, Ben, a mi titkunk. Én tudom, hogy maga szeretett. Bolondságai a nôkkel, nyughatatlan természete, mind-mind megértésre találtak nálam. Ha nem borítja fel lélki egyensúlyát a Probatbicol, úgy mi ma boldogok lennénk. Pencroft sóhajtott, mint aki szintén tisztában van e szomorú üggyel, Iehorgasztotta fejét és csak azt kívánta, hogy bár a Probatbicol ne keveredett volna az ügybe. - Jöjjön, Ben. Én nem törôdöm semmivel. Maga újra itt áll szegényen, kitaszítottan, és én már ilyenkor mindig azt fogom mondani: "Jöjjön, Ben." Különös keserűséget érzett Pencroft. Eh... milyen furcsa ez. Azért mindenkinek valahol van valakije, aki szereti, és ez az egész annyiból álI, hogy ha rákerül a sor, megintcsak azt mondja a nô: "Jöjjön, Ben." Mit tehet mást a nô, kinek azt rendelte a sors, hogy szeretni annyi, mint szenvedni és áldozatot hozni? Akinél széretni armyit jelent, mint vérségi kapcsolatnál nagyobb áldozatkészséggel tapadni egy idegen férfihez, akivel a kôkorszak óta rejtélyesen alázatos vonatkózásban álI, és idônként meg kell jelennie, amikor ez a férfi mindenkihez rossz volt, ôhozzá a legrosszabb, és mégis az a helyzet, hogy azt kell mondania: "No jöjjön Ben". - Köszönöm. . . - feleli miközben mennek, és elakad. Az ödögebe! Nem is tudja, hogy hívják ezt a nôt. A homokfutó, amély kint állt a pályaudvar elôtt, csomagjaikkal együtt egy kis családi házhoz vitte ôket, amely a város szélén állott. A levendulaszagú, régi házban masszív, barokk bútorok, nyikorgó falépcsôk, vedlett gipszszobrok, néhány családi portré, molyette függönyök bús benyomással lepték meg újdonsült Benjamint. Néhány generáció élt, nôsült és vonult temetkezni inrien: Életük, élményeik, bánatuk, örömük belemaródott a bútorokba, saját képére koptatta, fényesítette az ódon holmikat. Egy emeleti szobához vezette a nô. Becsukódott az ajtó mögöttük. - Ervin lakott itt. . . - suttogta jelentôsen - a maga Ervinjének a szobája. . . Nézze. . . ilyen volt. Fiatalember képe függött a falon. Kedves, szôke, nevetô diák, és alája írva tintával: "Hildegardnak. . . ha még emlékszik a kirándulásra, ahol hármat rikkantott minden madár, és korsó sört ittak a sziú indiánok! Prim-prim Evin! " Értette. Zárt életek kialakult tolvajnyelve, egy kis birodafom Benjamin Walter élete, melynek külön szótára is van, és ô ezt nem érti. De jól tudja például, hogy Madge-nek adott egy képet, mely szerint: "Uborka néni! Nem kell a babának forgácsfánk. . . De mégis minden jó lesz, ha kirándulunk megint egyszer az Északi-sarkra négernek, egy jó vacsorára! A te Halló Csumpid!" Ennek normális, rendes, emberi értelme van. Itl minden szó megfelel egy eseménynek, ebben szerelem, regény, közös emlék, frivol célzás, kedves biztatás és más egyebek vannak. A legkevésbé harcias kis állam: a család és állampolgárai hibátlanul beszélik e nyelvet. Ki nem érti? Tegye az illetô emlékdobozára, íróasztalából elôkerülô régi kacatjaira a kezét és esküdjön meg, hogy nincs hasonló rejtélyes szövegű fényképe. Annyit mindenesetre megtudott, hogy ezt a nyájas, angyali hölgyet Hildégardnak hívják. A név nem kimondott igénye a hölgyismerôseinél. llyen címmel Crockér regényt is írt, és hogy Walter Scott nem írt, az valóságos csoda. A nô benyúlt a szekrénybe, mosolyogva kivett egy dugóhúzót és könnyes szemmel, merengve átnyújtotta Pencroftnak. - Még itt van. . . - Ki hitte volna? - súgta döbbentem Ujdonsült Benjamin. És állt. És merengtek ketten a dugóhúzó fölött, és a nô a vállára borult és keservesen sírt. A férfi megveregette a vállát és azt mondta: - Hildegard. . . - Azt hiszi, miatta? Hát nem tudja, hogy a nyomorult hozzáment a fiatal Burnshöz?! - Ha szerette? - mondta kissé idegesen. A nô eltaszította és sápadt lett: - Ezt maga mondja?! Maga, aki földönfutó lett? Ez a nyomorult nô és Burns összejátszottak! Tudja meg, hogy ma már nyilvánvaló. - Igen. Igen. . . -mondta ingerlékenyen, mert már szédült kissé. -Azért, ha egyszer szeretik egymást. . . - Az még nem ok arra. . . Eh. Mindegy! lnkább. . . - és egy polcról fekete tokot húzott elôhegedüljön egy kicsit. Tudom, hogy ez megnyugtatja magát. Ebben a hölgy, akinek nevét még mindig nem tudta, tévedett. A hegedű puszta látása kifejezetten nyugtalanította. - Nem hegedülôk - hebegte -, ámióta ez a forradás a homlokomon. . . - De hisz úgy született! - Igen. . . azonban operálni kellett újra. . . és mondja. . . kérem. . . - Nevezzen Bunnynak. . . - Bunny! - kiáltotta boldogan, mert végre tudja a nevét, de a nô félreérthette és a nyakába borult. Azután zokogott és újra hosszan nézte a dugóhúzót. - Ben; most... baj van Márfával - súgta bánatosan. - Apa nem tudott arról, amit én magának adtam..: és lejárt a váltó, és maga riem küldte vissza... Szóval lehet, hogy elúszik minden, és a birtokot el kellett adnom, amíg szegény férjem élt, még bírtam, hiszen maga tudja, hogy Arnold milyen volt. . . - Búsan bólogatott. - Mint egy falat kenyér. . . - Azt éppen nem lehetett rá mondani. Nyugodtan éhezhetett tôle az ember. - Így értettem én is. Ki lakik jól egy falat kenyérrel? - De a pénzügyi dolgokat értette. Én így egyedül, magamra hagyatva. . . bizony nem sokra megyek. . . A Márfa titka tehát megoldódótt. A birtok neve. És lehet, hogy ez az épület a Probatbicol? Különös Ienne. No ló. Várjuk ki a végét! Majd kiderül minden magától. - Ez lesz a maga szobája, Benjamin, és aludjon jól. Ebben a szobában mint fogteehnikus is elkezdheti a munkát. - Nem... Ezt a kettôt nem szeretném; hegedűt és fogtechnikát, felhagytam velük. - Pedig Stuckéknál még megvan valahol a fúrógépe és néhány műszere. Pesze; a motor már nem lesz meg, de hát nézze, Benjamin, ami így, a kezdethez, egy kevés pénz kell magának. . . hiszen érti, ugye? Elpirult az igazi Benjamin helyett. És megnézte ezt a kissé csípôs koraérettségében is igazi nôt. Ez most zsebébe, illetve a szívébe nyúl egy kevés pénzért, belenyugodva alázatos, szomorú sôrsába, hogy áldozatokat kell hoznia, ha már a világra jött. És venne motort a fúrógéphez. És ezt a nôhódító, mindenkinek hazudó, szélmalombolondot esetleg ismét talpra állítaná, hogy ô maga összeroskadna bele, mind ahogy még mindig Benjamin hondurasi kirándulásának betege ô is, a birtok és az egész családja, de tud egy nagy misztériumot, mely szerint ennek így kellett lennie, és nem másképp. - Nem, köszönöm. . . már régen rtem dolgóztam. :. - felelte Pencroft. - Hiszen azt írta kintrôl, hogy elkezdte a munkát. - Tessék?. . . Igen, de Hondurasban nem használnak motort. . . - Hát hogy dolgozott? - Hidegvágással - felelte idegeseri. - Ez. . . izé. . . Ez ott egy új metódus. . . Modern eljárás. . . Most lefeküdnék, ha nem veszi rossz néven. Kár volt egyszerre ennyit beszélnie. A nô kissé hátralépett és gyanakodva nézte. Ettôl zavaba jött. - Különös... -mondja zaartlan. -Tudja, arra gondoltam, hogy azelôtt volt egy szokása, megfogta keményen, egy kézzel a vállamat, kissé megrázta... és azt mondta: "Nincs semmi baj. . . Fel a fejjel, Bunny". Ezt most nem tette. . . - Öregszik az ember. . . De - és mosolyogva megfogta ismeretlen jótevôjének vállát:Nincs semmi baj! A nô hirtelen úgy ütötte félre a karját, mintha megszúrta volna. - Maga nem Benjamin Walter! - kiáltotta határozottan. Ez igen. Ez egyszerű és mégis örök szép, nagy csodája az életnek, hogy több mint tíz év múltán egy asszony, a megszokott érintés másodpercében máris tisztában van azzal: nem "Ô" fogta meg a vállát. Itt nem kell születési bizonyítvány, személyazonossági írás, elég néhány rézpénznyi élô bôr daktiloszkópiai tájékozódása, és csakúgy, mint a valóságban, nincsen számára két egyforma ujjlenyomat. Itt csak a teljes beismerés segít. - Igaza van, asszonyom, én nem vagyok Benjamin Walter. 2 A nô elsôsorban ijedten, dühösen visszadobta a dugóhúzót a szekrénybe. Aljas, orv módon szent titka felett merészelt közösen mérengerii egy idegen. Azután ugyanabból a szekrénybôl kívett egy revolvert. És ráfogta. - Ha egy mozdulatot tesz, keresztüllövöm. Azonnal megmondja, állításait igazolva; hogy mi van Benjamin Waltecrel. Hogy jutott az írásaihoz? A töltôtolÍához? Kemény, kegyetlen nôi arc nézett rá a pisztoly csövéveÍ párhuzamosan. Itt most Benrôl volt szó. Arról az egyetlen férfirôl, aki kifosztotta és tönkrétette, akivel most valahol valami baj lehet, tehát ha muszáj, verekszik, nyomoz, feljelent, esetÍeg mindenét elkótyavetyéli és kimegy Hondurasba, hogy ha kell, tíz körrriével is elôkaparja valahonnan, hogy azután összekuporgasson számára egy kis pénzt és villanymotort vegyen a fúrógépéhez. ItL most nem babra megy a játék. ltt most egész könnyen lehet egy golyót kapni vagy néhány évi fegyházat, ha kasszafúrói személyazonossága kiderül. Ez bizonyos! - EI fogom önnek mondani, hogy mi van Benjamin Walterrel - szólt Pencroft nyugodtan. - Azt hiszem, nem érdemeltem meg, hogy méltatlanriak tartson a dugóhúzóra! Elmondott mindent. A kasszaafúrást elhallgatta. Ez nem fontos. Miért tudja Bunny, továbbá Ervin fényképe, a liegedű és eme aszaltszilva illatú bútor a múltját? A kasszafúrást tehát elhallgatta. De elmondott mindent. De elhallgatta Művészi Mánuel kifosztását, továbbá elhallgatta, hogy Tivaldnak hívják, amit jobban szégyellt rovott múltjánál is, és lesütött szemmel, kissé pirultan azt álÍította, hogy ô Péter. És sóhajtott. Amiért nem volt Péter. Pedig mibôl állt volna az egész? Ha apja a keresztelô napján egy heueny alkoholmérgezés tünete, nem vetôdik fel agyában a rejtelmes, undok és fantasztikus Tivald kifejezés. A nô ernyedten lebocsátotta a pisztolyát. Sajnos ez a történet nagyon hasonlít az ô Benjére. És ültek és hallgattak. A férfi örült, hogy nem kell hegedülnie, mivel nem tudott, Bunnya sóhajtott. Azútán egy elÍegzetesen asszonyi kijeÍentést tett e szeretet halhatatlan naivitásával. - Mégiscsak baj lehet vele, mert ha annyi pénze volt, jelentkezett volna... Hiszen tudja, hogy milyen bajban vagyok. - Bizonyára jelentkezett volna - szólt bánatosan, de csekély meggyôzôdéssel a férfi, és szemei szelíden végigsimogatták az asszony komor arcát. Milyen romlatlan! Ilyesmiben hisz. - Bizonyos, hogy beteg. Éreztem. Azt írta, New Yorlsba készül. . . Álmodtam is valamit. . . Könyörgött nekem, hogy bocsássak meg, üldözték és megkötözték. . . Fel kell mennem New Yorkba. Kérem, ön maradjon csak itt addig. Vendégül látom éppúgy, mintha Ben lenne. Ám a szekrényt, amelyben a dugóhúzó volt, bezárta, és ebbôl jól tudta Pencroft, hogy a vendéglátás mégis más, mintha Walter saját képében jött volna ide. Sokáig állt az ablaknál eltűnôdve és néite a virágzó fákat, az idégesen szaglászva futkározó kutyákat és a sárga kerti út torkolatánál posztoló két majolika törpét. Úgy látszik, 13. Pác balszerencséje megszűnt. Bár ez a hely Fillipon és veszélyes. De miért? Késôbb kocsizörgést hallott. Az asszony New Yorkba indult. Azonnal! A hajnali vonattall! Mert érezte, hogy Bennel valami történt. Pesze Pencroft néven kell keresnie. Az állomásról rohant a kórházak ágynyilvántartójába. Mister Pencroft iránt érdeklô dött. Hondurasból érkezett. Mi van ezzel az úrral? Valami történt vele. . . - Mr. Pencfort - mondta az alkalmazott a lajstomot nézve - a Margaret kórházban fekszik a fejlövéssél, életveszélyes állapotban. - Hogy lehetséges ez? Benjamin Walter, mivel lemaradt a hajóról, repülôgépen utazott New Yorkba. Elôzôleg cinkosait, akik segítségére voltak 13. Pác-Pencroft-Tivald személyazonosságának ellopásában, kifizette, és maradt kereken még háromszázezer foontja. Ezt Pencroft helyett kapta a riagybátyjától, aki elhalt leszármazó nélkül. Elsôsorban elment a Sanghaj Crillbe kissé körülnézni. Éjfél után fütyörészve ballagott az elhagyatott Colombo Squaren. Ekkor egy dörrenést hallott, valami koppant a fején, és az ívlámpák számára kihunytak, pedig még messzi volt az idô, hogy központból elóltsák ôket. Azután hanyattesett. Benjamin WaÍtert valahonnan fejbe lôtték. És ezt 13. Pác Tivald helyett kapta. Hondurasból! A valutakorlátozás következtében, Művészi Mánuel révén, úgynevezett "kiajánlás" útján jutott a fejlôdéshez. Hondurasban az orgazda kifizette egy gengszternek az orgyilkosság árát; ez átutalta a bűncselekményt New Yorkban élô öccse számára, és az illetô kézbesített egy golyót éjfél után Benjamin Walter címéré a koponyájába, bérmentesítve. Sima tranzakció a korszerű bűnözés terén. Benjamin Walter súlyos állapotban, tehetetlenül, elhagyatva feküdt, és nem találtak nála mást mint egyetlen levelet Bronxból. Pencroftnak írta elváÍt felesége, bizonyos Madge. Pencforft tárcájá volt Walternél. Értesítették hát ezt a hölgyet, és természetesen jött a legelsô vonattal, esôben, ködben, csapzottan és lihegve, kócosan, ahogy az ágyból kiugott. Megérkezett a béteghez. Tizenkét éve nem látta. Az orra beesett, sovány arc, az ismerôs száj egy pillanatnyi kétséget sem okoztak. - Mikor lehet elvinpi inr,en? Szeretném otthon ápolni... - Ha életben marad, akkor egy hét múlva. . . - felelte az orvos. - Ha lehet, hívják el azt a híres Lambert tanárt. Madge uganis már a hír vételekoc álmábóÍ költötte fel Hiller ékszerészt, hogy néhány szegényes aranyholmiját eladja, mivel Bronxban senkinek sem volt fogalma az örökségrôl. Most elsôsorban lemosta a beteget. Ez felnyitotta a szemét, ránézett, és kezeit Madge térdére tette. És Madge ijedten nézte a betegségtôl sácgult, vékony kezet. És letérdelt eléje. De sötét volt. A beteg most megfogta a vállát és azt mondta nehezen forgó nyelvvel: - Fel... a... fejjel... Madge felpattant nyomban és rohant az orvoshoz. - Ez az ember nem Pencfort! - Honnan tudja? - Semmi köze hozzá! Ez az ember nem Pencroft! Mutassa a holmiját. És megnézte. Látta a saját levelét. És a régi bôrtárcát, amit jól ismert, és Vivian fényképét, amit hat év elôtt küldött. Mi van Pencforfttal? Mit csinált vele ez az ember, aki itt bétegen fekszik? - Szóval... hívjuk konzíliumra a tanárt? - Igen! Ha nem gyógyul meg, sohasem tudom meg, hogy mi lett Pencrofttal... Ó, mindig sejtettem. . . Miért is nem maradt otthon?! És jött Bunny! Szemben álltak egymással Madge és Bunny. Két asszony! - Kit keres? - kérdezte Madge hidegen. Bunny viharverten, fénylô gumikabátban, nedves arccal és állig lógó, csapzott hajszálakkal lihegett ott. - Pencroftot keresem. . . - mondta Bunny. - Miért? - A. . . menyasszonya. . . vagyok. - Maga nem a menyasszonya! Nézték egymást. Ellenségesen: Mind a kettô, azt gondolta, hogy hátha a férinak volt itt még,valakije" New Yorkban, akirôl ô nem tudott, és aki elég vakmerô ahhoz, hogy kétségbeesetten, deranzsirta,n és félig-meddig tönkretett álapotban kínlódni... - gondolta magában mindegyik. Azután Madge mondta: - Ez az ember itt nem Pencroft! - Tudom. . . Ez az ember Benjamin Walter. . . a vôlegényem. . . Az más. Tehát a másik is tudta, hogy ez nem Pencroft. - Meg fogja mondani, ha meggyógyul, hogy hol van Pencroft. Valamit tettek vele! - Ne ordítson. . . Pencroft nálam van Texasban. Valami hülye cserét csináltak ezek. . . Egy ideig lihegve küszködtek, közben azonban már mindent tudtak, láttak, megéreztek, azután minden átmenet nélkül egymás nyakába borultak és sírtak. - Jöjjön, keressünk szállást valahol - mondta Madge. - Nem megyek. Azt akarom, hogy itt legyek, ha visszanyerí az eszméletét. Megnyugtatja majd, ha engem lát, mert ez olyan tehetetlen... Hallgattak. Egy lavQrba ejtett műszer csörgött, és valahol vízcsap zuhogott a folyosó végén. A két asszony nézte égymást. Felmérték szenvedéseiket, szerelmüket, azzal a gyanakvó, vizsgálódó pillantással, amellyel kitűnô egyének új ismerôseikben parvenüt sejtenek. - Maga? - kezde Bunny. - A felesége voltam. . . Egy vastámlájú padra ültek a folyosón, ketten virrasztva, elfáradtan, egész életükkel, szenvedésektôl bágyadtan, sorsuk közösségében, két asszony, akik méltónak ítélték így, elsô látásra a másik vesszôfutását sajátjukhóz viszonyítva. Míndegyik jó becslô volt, mindegyik túl azon, hogy higgyen a boldogságban, és egyik sem volt még igazán boldog soha. Mindkettô megméretett és szomorúnak találtatott. - Amikor mondta, hogy mindenáron el kell utaznia, nem tartóztattam. Finnországból származom, ahol az iramszarvasnak nagy tuskót kötnek a nyákába, hogy ne tudjon gyorsan futni. Ilyen lett volna az élete mellettem. . . Hát hagytam. . . Menjen el tengerentúlra, ha úgy érzi, hogy ott megjavul... ~ - Igen. Így érzik... Ben is ezt mondta, hogy ott majd megjavul és kihozat, és most éppen kihozatott volna. . . Madge kerekre nyílt szemmel nézétt rá. - Maga, édesem, még itt tart? Maga azt hlszi, hogy bennünket kivitetnék a férfiak? Hát nem tudja, hogy elôlünk vándorolnak ki? A másik félve összehúzódott. Úgy látszik, ô is tudta ezt, de még nem merte közölni önmagával. Ez a Madge nem volt szentimentális. Általában józanul és pesszimizmusra hajló önkritikával, szókimondó bölcsességgel nézte az életet. - Ez úgy van, hogy velünk nem lehet szakítani. Vagy kivándorol a férfi, vagy élete végéig velünk marad, szeret bennünket, fél tôlünk, és nem meri megmondai, hogy szívesen elmenne egy zenés kávéházba vagy szivarra gyújtana a szalonban, ahol ezt a függönyök miatt sajnos nem lehet. A mi kapcsolatunk a férfiakhoz, drágám, azon két ténykedésben merül ki, hogy jogosan elítéljük ôket és indokolatlanul megbocsátunk nekik. És ôk tisztában vannak azzal, hogy mindig igazunk van, tudják, hogy felettük állunk rendességünkkel, erkölcsünkkel és abban, hogy egyedül a világon mi ismerjük igazán hibáikat és pózaikat, tehát kellemetlenek leszünk rájuk nézve, mert szeretnék, ha hibáik ellenére, kerülôúton illetéktelen tiszteletet vívnának ki maguknak-, és ez a törekvésük nálunk nevétségesen esélytelen. Ezért kivándorolnak. Beígérik hogy kivisznek bennünket, és mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Nem visznek ki bennünket, mert elôlünk menekültek el. t5rökké gyerekek maradnak, és mi örökké anyák, ezért ôk mindig a rendet rombolják, mi örökké építjük. Ôk kegyetlenek lehetnek, és mi megbocsáthatunk. Nekik ez, nekünk amaz elengedhetetlenül fontos. És így most, negyven évünkkel, amely okmányainkon tévesen negyvenkettô, itt ülünk éjszaka a kórházban egy padon, és ha megkérdeznének bennünket, hogy akarjuk-e az egészet elölrôl kezdeni, azt felelnénk rá, "istenôrizz", de biztos, hogy elkezdenénk elölrôl mindent. Mert mindig azt mondjuk, hogy "isten ôrizz", és azért mindig elkezdtük megint elölrôl. Ez az oka, hogy életünkben az étkezés és a takarítás gyönyörűségei uralkodtak. Nyelni és rendet csinálni! Ez a mi jelszavunk... És mivel látom, hogy ön eláludt, nem is folytatom a társalgást... Egy fehér köpenyes orvos végigment a folyosón, és valahol lassú kondulásokkal elverte az éjfélt egy óra. HATODIK FEJEZET l. Másnap megjelent egy alacsony, köpcös, borotvált arcú lakáj Ervin szobájában, ahol . Pencroft lakott, jó reggelt kívánt és letett egy revolvert. - Kávét szoktam reggelizni - világosította fel Peneroft. - Elôbb reggelizni akar? - Mi elôtt? Mi az, ami elôtt reggelizni akarok?! És ki maga?! - Szóval haragszik még mindig. . . - és gúnyos mosollyal mondta - tehát bemutatkozom: én az öreg Sterbinszky vagyok. - Elmehet, öreg Sterbinszky. - Nem szólít már a keresztnevemen? - kérdezte érzékenyen megbántva. Nagyon sajnálta és szerette volna a keresztnevén szólítani. De hát mit hazardírozzon? Mondja neki, hog Adorján? Vagy Brúnó? És lehet közben, hogy Gaston. - Sterbinszkynek szólítom - mondta keményen. - Szóval haragszik? - Igen. - Igaza van... Hát isten áldja meg, uram -és mielôtt kiment, még azt mondta csendesen -, Isten nyugtassa. . . - Hé! Halljal Mi volt ez?! - kiáltotta és kiugrott az ágyból. De az öreg Sterbinszky már elballagott. Mindenki elsiratja itt. Ennek valami oka lehet. Kinézett az ablakon. Néhány ember verôdött össze lent. Felfelé néztek. Egy kaktuszokkal díszes kis térre látott onnan, ahol állt, texási legények pislogtak fel sötéten, csapkodták a csizmájukat korbácsukkal. Pengtek a nagy taréjú sarkantyúk. Innen jó lesz menekülni... Szép lassan elindult a lépcsôn. A Iakáj illô tisztelettel megszólította lent, egy sötét fordulónál. - Mister Walter. . . Örvendek, hogy még él, tessék idehallgatni. . . - közben vattát vesz ki a fülébôl és ezt mondja: -Nem akartam a durranást hallani... - Miféle durranást? - Hát. . . a pisztolyét. Jöjjön be a szalonba egy percre, mister Walter. Megrökönyödôtten követte a lakájt. Az öreg Sterbinszky egy szekrényhez ment és kivett egy ócska boát és egypár fonnyadt, poros, gyűrött művirágot, továbbá egy hölgy képét, királyi koronában, trikóban, amint két táncos-komikus tolja egy taligán. - Ez itt van nálam. . . - mondta szomorúan. - Csak mutatom. . . - és ajka elé tette a kezét. - Én nem szólok... tôlem ne tessék félni... - két nagy könnycsepp hullott ki az öreg férfi szemébôl. - Csak mutatom. . . Egyszer talán kimegyek hozzá. . . - Hol temették el? - kérdezte Pencroft megindultan. A lakáj rémülten nézett rá. De kérem!. . . Hiszen most írt, hogy jól van, és érdeklôdött maga után. . . De hát én már öreg vagyok. . . nem megyek ki hozzá Sanghajba. Csak mutatni akartam. . Hiszen tudom, hogy ôt szerette, és minden másképp lett volna, ha neki nem kell az apját a börtön elôl. . . - és verte a mellét. - Köpjön szembe, mister Walter. Én tudom.:. tudom, hogy két életet tettem tönkre. A nagysága neEn tudja, és nem sejti senki, csak ön meg én és talán a papagáj a Vaszinszky házában... - És hullottak a könnyei, és üveges tekintettel maga elé meredve szomorúan mosolygott. - Ne búsuljon öreg. Majd jóra fordul minden - próbálta vigasztalni. -- Nem hiszem... Flóra sohasem felejti el magát. Mondta nekem... és írta is, még ma is... Hiszen mi tudjuk -körülnézett és súgva mondta. -Az Ervin úr is azért lôtte fôbe magát. Az.Ervin úr tudta, hogy magát szereti, és nem akart boldogtalan lenni... miss Hildegard dal... Pencroft agyában zűrzavaros idegen nevek és idegen életek fejtetôn táncoltak. Közben a lakáj benyúlt a szekrénybe, elôvett egy ezüst cigarettatárcát, amiben ékkövek voltak, és átadta. - Tessék... ez az öné... Ne szóljon, kérem, tegye el! A lélkemre kötötte, hogy ha még valaha is visszatér a nagyságos úr, ezt adjam oda. iI - Köszönöm. :. - És zsebre tette a tárcát, azután igyekezett gyorsan elhagyni a lakáj fülledt kamráját. - Hát. . . most egy kicsit szétnézek a városban, öreg Sterbinszky. - Csak vigyázzon, ne találkozzon a két Niguel fiúval: - Edgart és Billt gondolja? - vetette oda könnyedén. - Igen. - Nem tartok tôlük., Ennyi év múltán még haragszanak rám? - Meg lehet érteni... No, nem szól szám, nem fáj fejem. , - Maga ne hallgatással védekezzék a migrén ellen! - kiáltotta dühösen. - Igenis tessék kimondani, amit gondol! - Hát, gondolom, nem kellemes nekik a szégyen. . . Élhatározta, hogy mégicsak beszédre kényszeríti ezt a borzasztó alakot. - Nekem ez az egész eset nagyon különös! Megérkezem, és szinte kilöknek az utára, nem fogad be senki, azok a. . . izé fivérek fenyegetnek. . . És várt. Nyitva hagyta a mondatot és követelôen várt. És az öreg Sterbinszky így szól mélabúsan: - Csodálja? - Igen, csodálom! - Hát én nem. Lehozza a dugóhúzót és kiszedi vele a vén gazembernek az egyik szemét. Mert ez egy piszok! Ez szándékosan csinálra! Most szépen visszarakosgatja a boát, a múvirágokat, halkan dúdol és mosolyogva bólogat, ha idônként megfordul. No most a pályaudvar! Csavargóösztöne érezte, hogy itt van valami a levegôben, fülledt, puskaporszagú, rossz ízű, ahogy Művészi Mánuel idézi egy lopott műbôl: "Valami bűzlik Dániában!... Résen légy, Pencroft! Az elsô vonattal neki a világnak, New Yorkig meg sem állni. A térségen egymástól különálló, új fehér házak villogtak a napsütéstôl, elspanyoloso dott jenkik és eljenkisedett kreolok ôdöngtek mindenfelé. Néhány ritkás kaktuszcserje, egy-két nyeszlett pálma, és a tér közepén egy szolgálaton kívüli szökôkút rozsdás csövei lógtak ki angyalkák és halak szörnyű barokk keverékébôl. A kút káváján egy fiatalember szájharmonikázott. Szintén keverék. Derékig zöld hímzéses bôrmellényben, rikító selyemnyakkendô, Ieszíjazott sombreró: derékig gaucho; viszont kopott, fényes bricsesznadrágja, foszladozó revorlveröve, ócska, sarkantyútlan csizmája már az északi cowboy viseletet mutatta. És nincs revolver a táskájában. Puszta szájharmonikával jár. Texasban! De ni! Ott egy másik, szakállas, hajlott hátú, annak sincs revolvere. Aztán kezdi ezt figyelni és csodálkozva konstatálja, hogy minden fegyvertok üres. Mint felesleges holmik függnek az övrôl. Érdekes! Ebben a városbán senki sem hord revolvert! Sietve elindul a pályaudvar felé. A szájharmonikás odajön hozzá és megszólítja. - Halló, Ben! Álljon meg! BizonytaÍan vigyorral megáll, lehet hogy ez Edgar vagy Bill. - Hogy van? -kérdezi örömmel a harmonikástól. -Ni, csak most ismerem meg... - Csuda egy memóriája van. Tizenegy éves koromban látott utoljára. - De maga azóta alig változott. Csak épp, hogy megnôtt. - No meg bajuszom lett. Judit üdvözli. O nem örül, hogy maga hazajött, mert azért szereti magát. Mi a fenének jött haza? - Hát kérem! Az ember csak hazajön néha a szülôföldjére! Egy ilyen mondatnál belemegy valamelyikbe. Kiveri az arcából a szájharmonikát vagy belevágja a szökôkútba, de ezt nem Iehet bírni. És ez a Benjamin Walter semmiféle nônek nem hagyott békét! Mind kellet neki! Mentek együtt, és Pencroft érezte, hogy rettentôen jó lenne már a pályaudvaron egy vagonban lenni. Mindenfelôl barátságos, szomorú mosolyra idomultak az arcok. Mintha valami kis menyasszonyt néznének megható, gyengéd biztatással közvetlenül esküvôje után. Vagy még inkább, mint egy halottas menetet. Egy rongyos, tagbaszakadt ember tántorgott vele szemben részegen. Ilyen züllött külsejű egyének ritkán fordulnak elô Nyugaton. - Halló, Ben! - rikácsolta. - Tiszteltetnek a néma revolverek! - Köszönöm - felelte kínos vigyorral. - Add át üdvözletemet a nyomorék, udvarias pisztolyoknak. - Még te csúfólsz?! Még gúnyt űzel?! Lovell fegyverkovács egy züllött senki lett ebben a városban... Mert én itt halok meg, ha egyszer itt születtem... - Mit tehetek errôl én?! - förmedt rá Pencroft, mert már elviselhetetlenül nyomasztó volt a helyzet körülötCe. Kísérôje, a harmonikás ifjú elhúzta. - Hagyja ôt. . . Nem tudja megérteni? Fegyverkovács a Nema Revolverek városában. Hisz maga tudja, ki volt Lovell. - Ne.m fogom magától megtanulni! - felelte egyre idegesebben. - Egy Lovell elôttem mindig Lovell marad! Na! Elhatározta, hogy erélyes lesz. - Szegény fickó. . . Nem az anyagiak miatt búsul. Egyszerűen nem tud élni ott, ahol tizenkét éve nem dörrent el egy Iövés. Texasban. No; de maga tudja jól... Az ördög elvihetné ezeket, hogy állandóan abbahgyják, amikor már éppen sejt valamit. De érdekes, hogy Texasban lehetséges ilyesmi. Nema Revolverek Városa. Tizenkét éve nem dörrent el egy lövés. Micsoda gazság lappanghat emögött? Sietett a pályaudvar felé. Gyerünk innen, Pencroft! Ez a bűzlés több, mint Dánia! - Maga tisztában van Prentin hatalmával. - Senor! Legyen szíves és hagyjon békében. - Hogy érti ezt? - A városban elnémulhattak a revolverek, de úgy hiszem, a leghangosabb pofonok sem tilosak. Viszont nekem már nagyon viszket a tenyerem! És otthagyta a megrökönyödött caballerót. Vesztére. Két-három lépést nem ment a pályaudvar felé, amikor megállították. Az idôs hölgy, aki elôzô este Edgar és Bill álláspontjára hívta fel a figyelmét, behúzta egy kapu alá. - Idefigyeljen! Vagy azonnal távozik a városból, vagy adoptálja Imánuelt! Itt harmadik eset nincs! - Van! - felelte elszántan. - Éspedig az, hogy maradok és nem adoptálQm Imánuelt. - Ezt megmondhatom Losolettnek? - Igen! És azt is, hogy leszámoltam a múlttal, nem ákarok többé tudni Losolettrôl! Az a nô megcsalt! - Micsoda?! Maga az én anyámat gyanúsítja?! A gyermek nagyariyját. MegáIIjon! Ezt még külön elintézzük! Edgar és Bill... - Az ön anyja megcsalt engem, mert egyszer az mondta önrôl, hogy szelíd és kedves teremtés. Imánuelt írassák be költségemre egy New York-i fiúiskolába! A nô erre megfeledkezett magáról és leköpte. - Edgar egy tinó, és fütyülök Billre! - szólt Pencroft és sietve távozott. Már látta feltűnni a távolban az aloék és pálmák sorát, amelyen át a pályaudvarhoz jut, amikor egy házból Ferenc József-kabátban, keménykalapjával; esernyôjét szorongatva a hóna alatt Cödlinger Szerkesztô úr lépett ki, szokása szerint mezítláb. Két képet szorongatott a hóna alatt. - Délután még eljövök a többi képért - mondta nyájas biztatással, és orra hegyén rezgett a csiptetôje. Azután Pencrofthoz fordult. - Maga hoI lakik? Majd eljövök a képeit megnézni. - Legyen szerencsém! Szerkesztô úr minden pénzét képekre adja? - Magának is, fiam. Náthás vagyok. - Hol hűlt meg? - Köszönöm, viszont. Ez nyilván nemcsak az Elnémult Revolverek, hanem a furcsa hülyék városa is. encroftot rettentôen szórakoztatta Cödlinger úr, aki értelmesen beszél, de a kérdésekre más választ ad. A képek tulajdonosa azonban fogcsikorgatva nézett az elballagó furcsa bolond után. - Az átkozott! A két legszebb képemet vitte el. . . - Hát ne adja oda neki. - Ezt maga mondja?! Prentin kimondta, hogy a falu boloridjának minden kívánságát teljesítení kell! Ki a fene lehet ez a Prentin, töprengett, miközben továbbment. Nó, mindegy. A fô, hogy innen messzi legyen. Nema revolverek, érthetetlen és komikus emberek. Imánuel és az öreg Sterbinszky, akinek nem tudja a keresztnevét. . . Sok egy kicsit! Lassanként kiért z állomásra. Hogyan jut el New Yorkba hamar? Az állomásfônök szomorú mosollyal fogadta. - No mi az, öcsém? - Utazom. Mikór indul New Yorkba a vonat? - A te számodra, fiam, már soha. - Mit jelentsen ez a válasz? - ordította támadóan. - Az Egyesült Államok vasúthálózátán ki parancsol Texásban? - Préntin - felelte, egykedvűen vállat vonva. - Mit ordítsz azért velem? Nesze. . . Átadott egy gépelt írást: "Benjamin Walter nem hagyhatja el a vasúton Fillipont. Prentin." - És maga ezt a parancsot teljesíti? - Nem értlek... Hát hol találsz valakit, aki e levél után befűtsön vagy elindítson egy mozdonyt, megadja az indulási jelet egy vonatnak, ha te utazni akarsz? - Jó! Mejegyeztem! Az ügynek folytatása lesz! És döhösen otthagyta. Nekivág gyalog. Elindult az országút felé. Mielôtt kiért volna a városból, öt lovas ember lépett elô lassan a fák közül. - Állj! Pentin elrendelte, hogy nem hagyhatod el a várost! 2 Mi ez? Miféle hurokba került itt Filliponban. De hiszen Walter megírta, hogy óvakodjék. Szívesen megszökne a városból. Egy kövér, nagy bajuszú, rikító cowboy ötlözetű idôsebb ember lépett melléje valahonnan. - Fiam. . . csak azt akarom mondani, minden megtörtént, ahogy kívántad, az Isten áldjon meg ezért, mi mindannyian sajnálunk. . . - Hé! Hó! Álljon meg!. . . - kiáltotta szinte toporzékolva dühében, de a kövér már eltűnt egy ház mögött. Mit jelent ez az egész? Megebédelt gyorsan az útszéli lcínai szakácsnál; aki hat-nyolc serpenyôvel sütött-fôzött egy színes ponyva alatt. Amikor fizetni akart, a kínai titokzatosan körülnézett és azt súgta: - Vendég lenni. . . Mityiö Waltert szeretni. . . - Majd képen ütlek! Odadobta a pénzt és ment. Eddig azt hitte, hogy az a baj, amiért Benjamin Waltert mindenki utálja, minden nôt és minden cinkost elbolondított, mindenki késsel, puskával keresi... Most Iátta, hogy Filliponban sokkal nagyobb baj van. Itt szeretik: Részvétet éreznek iránta. És ilyen puskaporbűz még sehol sem fojtogatta. Dánia ehhez képest egy illatszertár. Amelyen sötét események lógnak itt a levegôben. Egy öreg, kövér, spanyol jósnô, nagy rézkarikákkal a fülében ott pipázik a templom lépcsôjén, és mikor elemegy elôtte, megsimogatja gyengéden a kabátját. - A Madonna legyen veled. . . senor. . . Te az égbe jutsz. Mit csináljon? Felsietett a szobájába. A folyosófordulónál az öreg Sterbinszky állítja meg. - Az lsten nyugtassa, mister Walter. Mély lélegzetet vett, különben fejbe kellett volna ütnie a lakájt. - Mondja! Mit rendeznek itt temetést nekem? Miért sajnál maga? - Mert lágy szívem van. . . Ugratsz, te gazemberl De majd a fejed lesz lágy, ne félj! - Nekem Bunriy nem említette, hogy maga bármit is tud. . . - mondta agresszíven, mert itt már vérre ment a dolog, hogy megtudja, mirôl van szó. - Hát, madame Bunny egyike azoknak, akik semmit sem tudnak. - És maga mit tud? A lakáj körülnézett, egészen a füléhez hajolt és azt súgta: - Minde nt. . . - és ajkához tette az ujját. - Pszt. . . Azután otthagta gyorsan. Meg kell tudni, hogy a csodába szólította az öreg Sterbinszkyt közös sötét ügyek idején Benjamin Walter. Viszont jobb lenne megtudni, hogy ki a fene ez a Prentin. Benyitott a szobájába. Az ágy alól egy nagyon hosszú, hegyes fejű, kampós orrú ember lépett eléje nyájas mosollyal. Két ecsetszerű bajusza és haránt illészkedô kecskeszakálla mint egy szitakötô pihent száján. A kezében kis bôrtáska volt. - Hát itt vagyok, fiam - mondta biztató bólogatással. - Titokban jöttem, és észrevétlenül kell távoznom. - Igen?. . . - Természtesen. Az esôcsatornán másztam be, itt, az ablak mellett. Nem is üdvözölsz? - De... Idegesen állt. Mit akar ez? Úgy néz ki, mint egy spanyol népszínmű hôse. Jól öltözött polgár, bôrtáskával, és csôhálózatokon mászkál be a szobába, az ágy alatt helyezkedik el. És milyen szomorú. - Hát. . . tessék helyet foglalni. . . - kezdte újra mert ez az átkozolt, ez úgy látszik, ôrá bízza a beszédet. - Szomorú vagyok, Benjamin. - Azt látom. Akar pálinkát? - Nem. Dolgom van. Azért mégis örülök, hogy látlak. - Rettentô ádámcsutkája volt. És ha beszélt, akkor ez az ádámcsutka szinte kezeit tördelve futkosott fel-alá a mellcsont és az álla között. Mintha dühöngve raboskodna a bôr alatt, úgy izgett-mozogtt beszéd közben. - Ejnye. . . - mondta Benjamin a homlokát dörzsölve. . . - az ember nem is hinné, hogy tizenkét év alatt hogy romlik a memóriája... - Csak nem akarod azt mondani, hogy ismersz? - Az túlzás! - legyintett fölényesen, mert mit is tehetett mást. -Magát ne ismerném? Csak ez a tizenkét év, ez úgy megzavar, ha nagyjából emlékszem is. Ejnye hol?. . . Hol is láttam utoljára? A másik megrökônyödött. - Tizenkét év nagy idô, de azért az ember nem felejti el, hogy kinek köszönheti az életét!. . . - Atyám!... -korrigálta megindultan Benjamin és széttárta a karját. - Tessék? - kérdezte kissé ijedten a másik. - Ezt miért mondod? - Mert úgy érzem - hebegte Pencroft -, mintha az apámat látnám viszont - mondta és a hosszú ember hegyes fejét szívesen kitolta volna a szobából az ablaküvegen keresztül dühében. - Hát az igaz, hogy az életed köszönheted nekem - mondta a másik enyhébben. - De sohasém voltál ilyen patetikus. - Tizenkét év nagy idô -felelte tehetétlenül áradozva -, de az a pillanat, amikor az életemet megmentetette, feledhetetlen számomra! - Hogy emlékezhetsz te arra? Erre mit mondjon? - Azért megbocsásson. . . - dadogta végképp zavarodottan. - Az ember életét megmenteni. . . az nem olyan körülmény, hogy elfeledkezzünk. . . -- De azt hiszem, az én esetemben ez mégsem ilyen nagy ok a hálára. Messze körzeten nincs más orvos, aki ôrködhetne, midôn egy új élet megjelenik itt, e földön. - Nem akarok magával vitatkozni, azonban figyelmeztetem, hogy maga sok gyermek életét plántálta át e világta, de én csak egy orvosnak köszönhetem ezt a sok kellementlenséget, és ez az egy maga, doktor. . . doktor. . . - Gonzalez. Sosem hittem volna, hogy elfelejted. Hát, fiam, tudod jól, hogy itt Prentin parancsol. - Tisztában vagyok azzal, hogy Prentin kicsoda t felelte minden alap nélkül -, ezért nem vártam magára, hogy felvilágosítson. Egyrészt azért jöttem. Remélte, hogy ez egyszer alaposan és világosan megfelelt a pasasnak. - Kedves fiam, teljesen megfoghatatlan, amit mondsz, és bizonyára tréfálsz. - Idefigyeljen öregem. Amióta maga átplántált erre a világca, amiért semmi jót nem kívánok magának, azóta én roppant ideges lettem. Szíveskedjék tudomásul venni, hogy fütyülök Prentinre. - Ez esetben mindnyájunknak meg kell halnunk - mondta dr. Gonzalez, és hosszú feje regzett. - Legfôbb ideje! -kiálLotta dühösen Pencroft. Bár maga is meghökkent a rejtelmes Prentin hatalmától. - Tehát Vuperin megvásárolt?! - szólt döbbenten a másik. - Ez alantas rágalom - felelte most már Pencroft némi rutinnal, mint aki törve és nehézkesen, de kezdi megtanulni az ismeretlen nyelvet. - Én Vuperint egyáltalán nem is láttam, amióta megjöttem. - Üzent neked? Hildegard mondta! És dr. Gonzalez fenyegetôen rázta csontos ujját. - Hildegard számomra meghalt. Az a nô egy bestia, és talán Ervin halálának is ô az oka. -Most várt. Erre csak megtud egyet s mást? Az öreg hosszan merengett, majd lehangoltan bólintott. - Bár öt év elôtt mondtad volna mindezt. . . - Mondja meg, kérem, mit akar? - lihegte kimerülten. Rémes, hogy milyen szűk viselet más ember életét hordani. - Tudom, hog nemkívánod mindannyiunk romlását, és ha, mint mondod, nem Vuperin vásárolt meg, akkor megkérdem: Mikor akarsz meghalni? - Miért akarnék meghalni?! - kédezte egyre dühösebben Pencroft. A hosszúfejű meghökkent. - Miért ne halnál meg fiam? Nem értem. Amikor visszatértél Fillipontba, tudhattad, hogy meg fogsz halni, hogy végeznek veled. Ez csinos. - Nem mondaná meg, hogy ki fog végezni velem? - Én - felelte dr. Gonzalez csendesen és elhúzott szomorúan egy hatalmas revolvert.Van még elintéznivalód, vagy kívánsz valamit? Nem szeretném, ha soká elhúznád az idôt, fiam, mert hétre egy betegem van. Igazán sajnálom. De hát végre is, ez így van jól. - És sóhajtva felemelte a revolvert. - Várjon! - Mire? Akarsz még egyet hegedülni? - A fészkes fene akar hegedülni! -ordított magánkívül Pencroft. -Milyen alapon jön maga ide egy revolverrel, hogy a fülébe húzassa velem és azután lelôjön engem? Dr. Gonzalez érzékenységében megbántva felelt. - De furcsa vagy, fiam, hogy így ordítsz. Azt hiszed, ez nekem öröm? Ha egy szót szólsz, én le se lôlek! - Hát szólok! - No jó, jó - legyintett szomorú mosollyal -, nem kell az ilyesmit komolyan venni. Azért én agyonlôlek, fiam. Egyre érthetetlenebb, sötétebb, félelmetesebb lesz a história, és ez az öreg minden pillanatban meghúzhatja a ravaszt. - Kérem, vegye tudomásul, hogy én nem vagyok Benjamin Walter. - Fiam? - mosolygott a másik bús csodálattal. - Azt hiszed, tizenkét év olyan nagy idô, hogy vonásaidat elfelejtettem?. . . No, Isten áldjon! Ezzel felemelte a pisztolyt és nyugodtan fejbe lôtte. Pencroft valami hideg, fémes ízt érzett az ínyén és tudta, hogy a halált érzékelheti így a kimúló ember, és dobhártyája már élôre belerezdült a várható döcrenésbe. Tarkójától a sarkáig bizsergett. Ez a létezésbôl elmosódó öntudat átmeneti állapotában zsibbadozó test utolsó iszonya, amint homloka elôtt a csô emelkedik... és lecsapódik a kakas. A test lelki ellenmérge, ez a fémes ízű rémület hirtelen megkapaszkodása, minden cseppnyi energia összerántása, hogy ne bukjon át a túlsó partra. Ez az a tizedmásodperc, melyet senki sem felejt el, ha átélte. A lecsapó kakas kettyent, a dob fordult. . . A fegyver csütörtököt mondott! Még kétszer egymás után lenyomta a ravaszt, míg elôtte holtfehéren állt Pencroft, arra is képtelenül, hogy elkapjá a fegyvert. A másik rosszkedvűen vállat vont. - A fene látott ilyen revolvert. Nézd csak meg, fiam... És odahozta Pencrofthoz, és felnyitotta, és piszkálta tűvel, és mutatta neki. - Látod-e! Itt van!. . . Valami piszok ment ebbe a nyavalyás rugóba, és nem fordította át a dobot annyira, hogy a golyóra csapjon a kakas. Két töltény között a választófalra esett. . . Én mondtam ezeknek, hogy próbáljuk ki a revolvert. . . De mindig csak vitakoznak. . . No, most már jó lesz, vigyázz csak. :. És ez most nyugodtan lôni akar! - Hé, halljal Megragadta a kezét. Mire az öreg szemrehányóan fejbe vágta a görcsös bottal, hogy hátratántorodott. - Micsoda viselkedés ez, fiam, miéct nem hagyod agyonlôni magad? Bántottalak én?... Annyi szemrehányás csengett a hangjában, annyi sértett önérzet! És egy keserűt nyelt amitôl lesüllyedô ádámcsutkája utóbb felugrott, mint valami kisebb gumilabda. A másik csak fogta a kezét és szabadkozva szólt: - Nézze... ne vegye rossz néven, hogy tiltakozom agyonlövetésem ellen, de kissé meglepô... - Mi van ezen meglepô? - csodálkozott a másik. - Na, engedje meg... egyszerűen lelôni az embert, könnyedén, és csak úgy átmentében, mintegy odapuffantva? Ezt maga helyénvalónak tartja? - Miért ne? - szól egyre nagyobb csodálkozással a másik: - Hát itt a bányáról van szó. - Nézze, kedves bátyám, nekem van egy reményem, amit maga nem tud, amivel, úgy érzem, megúszom. . . - Drága fiam, az ki van zárva - mondta a másik szelíd rábeszéléssel. - Hagyd, hogy agyonlôjelek. Ezzel tartozunk neked. Végre is csak jót tettél velünk és nem szólgáltál rá arra, hogy most élve hagyjunk. Ezzel kiszabadította a kezét és belelôtt egyenesen az arcába. - A fene ezt a pisztolyt! - mondta dühösen, mikor ismét csötütököt mondott a fegyver. Már rég túl lennénk az egészen... - És magát felkötnék! - kiáltott Pencroft és elkapta a pisztolyt. A hosszúfejű elôvett a zsebébôl egy fémdobozt. - Kapsz egy szittrichnininjekciót, jó? Pencroft megelégelte. Végre is öt világrészben tisztelték vakmerôségét, pofonjait és nyugalmát. Megfogta a kabátjánál dr. Gonzalezt és az abalkpárkányra ültette. - Most négyig számolok, és ha a legközelebbi háztetôn át nem távozik betegéhez, lehajítom az utcára, hogy széttörik a feje. - De miért?! - Ne szólj szám, nem fáj fejem. Mars! Gonzalez megrökönyödötten lépett ki az ablakon az esôcsatorna oldalát rözgítô vasra. Pencroft a függöny mögül lenézett és Iátta, hogy a téren állók szomorúan, de alapjában véve idegesen, lehajtott fejjel ülnek. Közben a jól öltözött idôsebb egyén bôrtáskájával elindult a csô mentén lefelé. Tehát ezek valamennyien óvakodnak attól, hogy lássák, amint Gonzalez távozik, de bizonyára nem veszik ezt hivatalosan tudomásul az ô megöletése esetén. Az egyik legény néz fel,feljebb, egészen hátrahajtott fejjel, azután keresztet vet, valamennyien megemelik a kalapjukat, és most valaki elkiáltja magát. - Hé! Halló! Nem hallottatok valami dörrenést? - De igen! - Mi lehetett? Talán ez a szegény Walter! Kétszer is mondta nekem délelôtt, hogy öngyilkos 1 esz ! Kóválygott a feje. Most belépett Sterbinszky. - Bocsánat. . . nem tudtam, hogy még él. Visszalépett és gyorsan becsukta az ajtót. A helyzet komikus volt de Pencroft érezte, hogy itt nagyon komolyra megy a játék. Elsôsorban visszahúzódott az ablakból. De a meglepetéseknek csak nem lett vége. Most kinyílt a szekrényajtó, sovány embérke lépett a szobába, kis kutya is volt vele pórázon, becsukta az ajtót, megveregette a kutyát és mosolyogva csipegette hetyke bajuszát. - No, Benjamin? Ennek is legszívesebben kidugná a fejét a csukott ablakon kéresztül az utcára! - Mi az a "no, Benjamin"? Talán köszönne, ha kijön valahová egy szekrénybôl! A kis mopszli vidáman rágcsálta Peneroft cipômadzagját. Ez is idegesítette. - Idefigyelj, Benjamin. Te még mindig dühös vagy rám, de én nem haragszom. - Ennek mindenesetre örülök. - Szeretnélek megmenteni. Nézd, én bizonyítani tudom esetleg, hogy te nem vagy bűnös, és akkor végre is nem tehetnek néked semmit, bármit ígértél. - Ez világos. Hát akkor kérlek, hogy ezt bizonyítsd, mert az idegeimre megy a város. Mit szólsz, hogy viselkedett ez a Gonzalez? - Csodálod? . - Csodálom, te piszok! - üvöltött kivörösödve. - Csodálom, és addig verem a fejed az asztal szélhez, amíg te is csodálod, te gazember! Ezt mondta az öreg Sterbinszky is! Tudni akarom, hogy mirôl van szó! - Szóval, még ha nem vagyok jelen, akkor sem hív a keresztnevemen - szólalt meg mögötte egy hang. Sterbinszky volt ott. Ez a kidobás világrekordja volt, amit Pencroft produkált. Az öreg Stebinszky csak azt érezte, hogy valami roppant erô megfordítja, valami beletolat mögötte, és már kint van, de ez még semmi újabb rúgás után dübörögeve legurul a lépcsôn. FeIáIlt. Búsan, sántikálva, mosolyogva nézett fel az emeleti korridoron libegô Pencroftra. - Hát így kell örökre elválnunk. . . - szólt búsan a lakáj. - Isten nyugtassa, uram. . . Egy gyors ugrás mentette meg az életét, mivel a cserépen ápolt fikusz érkezett sietve a feje irányába. - Vén hüye! Ne merészelje még egyszer ezeket mondani! - és visszament a szobába: A fejét fogta és egy karosszékbe roskadt. Verekedni, ölni, rabolni, menekülni... Kérem! Benne van! De hogy anyanyelvén beszéljenek hozzá, és mégis, mintha a csurungaföldi bennszülöttek között lenne ez sok! Csak tudná, ki ez az undok, cingár, pörge bajuszú a kutyával, aki a szekrénybôl jött. - Nézd Benjamin, én módot nyújtok neked arra, hogy megmeneküljél. Bámilyen lehetetlennek látszik, van mód rá, hogy életben maradj. - Ennek örülök. . . Kérdés, hogy mit kell tennem. - Beszélned kell Vuparinnel. Akarsz most eljönni? Amíg velem vagy, addig semmi esetre sem ölnek meg, és én sem foglak figyelmeitetés nélkűl megölni. Rossz álom ez az egész? Vagy csakugyan ilyen nyilvánvaló és kézenfekvô a halála, illetve ennyire természetellenes jelenség az éléte ebben a városban? - Beszélj! - szólt az asztalra csapva. - Mit akarsz? - Nézd, ha Prentin titkát megtudnád... - Nem hiszem, hogy Prentinnek tikta van! Ilyen ember elintéz benneteket, mint a baraclekvárt! Én jól ismerem Prentint. A másik hökkenten hátraléptt. - Ez hazugság! Ez blöff. . . Most jól eltalálta. Csak értene is valamit mindabból, ami történik. - Ide hallgass, te cingár! - Miért csúfolsz? Szólíts a nevemen, vagy itthagylak. - Úgy szólítlak, ahogy akarlak! Mondd meg az embereknek, én nem fogok meghalni, nem tárgyalok senkivel, én azért jöttem vissza, mert leszámolok Prentinnel! A másik idegesen állt, kimeredô szemmel. A keze reszketett, amíg a bajuszát pödörte. MintlZa a kutya is megmeredt volna egy pillanatra, fogai között Pencroft cipôfűzôjével. - Jól vigyázz, Benjamin... Itt ne blöffölj! - Súgva hozzátette: Ez a Nema Revólverek Városa. - Én talán azt hittem, hogy ez a Beszélô Kadok Faluja? Hülyének nézel?! - Honnan tudod te?. . . Mit tudsz te? - Mindenekelôtt az eb hagyja eI a cipômet! - Egy rúgás, és a kiskutya vonítva követte Sterbinszky röppályáját a nyitott ajtón át. - Tockig vagyok veletek! Gyáva, rongy népség! Ennyi ember úgy járkál, mint csupa beteg vénasszony! Mintha ez nem Texas Ienne, hanem egy reumatikus gyógyfürdôhely! Nahát, én most eljöttem azért, hogy leszámoljak ezzel a Pretinnel ! - De mi az alap? - Az izé?. . . Hát idehallgass. . . - Csak tudná, mit mondjon. Fontos? - Figyeld amit mondok, és nem fogod megérteni, de ez a veleje mindennek! Ervin mielôtt öngyilkos lett, levelet írt nekem. Hadd mondjon egyszer ô valamit, amit nem értenek. Nesze! - Szent Isten. . . -felelte a másik elhalványodva. - Ben! Ha másért nem, Hildegard kedvéért: hallgas! És viassárga volt, és térdelt és remegett. - Kelj fel! - parancsolta Pencroft, mint egy Cézár: - Megkegyelmezek. Legyen! De azután senki többet! - Köszönöm... - móndta a másik és elrohant és ott felejtette a kutyát. Pencroft vagy tíz perce álldogált az érthetetlen események felett tűnôdve. Arra riadt fel, hogy egy Ilatalmas kés repült él a füle mellett és csörömpölve betörte a lépcsôházi ablak máriaüvegét. Hasra vágódott. A másik kés felette suhant el, és a kutya dühösen vakkantott, amint megállt mögötte a falban. Pencroft felugrott, bevágta az ajtót maga mögött. Azután a lépcsôn üldögélt. Mit csináljon? A Probatbicolt is említhette volna a kis emberek, talán jobban megijed. De hát ez nem komoly ellenség. Elég volt Hildegard. 4. No, most ez micsoda? Kezdôdik elôlrôl a Pác-féle forma? A sors eredeti csomagolásában, a kiszolgáltatottság védtelen jegyével? Mi volna, ha az öreg Sterbinszkynek mindent elmondana? Sterbisznky majd énekel neki, sír, bólogat és késôbb esetleg a boát is elôveszi. Mi lesz, ha elfogy ez a szôrme? Rendkívül kopott, és úgy látszik, a molyok szervezetére jó hatással van, mert szeretik. Fôleg pedig, kicsoda Prentin? Prentin rosszab, mint a halál. Prentin megöli. Prentin nevét itt úgy kezelik, mint úri háznál a cselédek a nagyon finom porcelánt. Elsápad és megremeg, aki kiejti. Szinte hallja az ember, ahogy csörömpöl a név, összetörik és vége. Rendkívül bonyodalom lehet még abból, ha nem tudja, ki ez a Prentin. Hátha Hildegardtól megkérdezné? De kicsoda Hildegard? Ezt az Ervint sírba vitte, nem kétséges. Viszont felűnô lesz, ha itt üldögél a lépcsôn a hátsó feljárónál. De hát hová menjen? A szobájába menni nem ajánlatos. A kertbe? Lent áll az öreg Sterbinszky a kertben, és amíg nem tudja a keresztnevét, lehetôleg nem társalog vele. Mi lenne ha Eduardnak szólítaná? Sterbinszky Eduard. Nagyon kézenfekvô név, biztos, hogy így hívják. Azonban ezzel most nem kísérletezik, haneni gyorsan elsiet elôtte és akkor kint van az utcán. Nem lesz jó. ltt nincs más hátra, ez jô hely a lépcsôházban, majd ellesz valahogy. Bár állandó tartózkodásnak alkálmatlan. Az most már kétségtelen, hogy Sterbinszkyt Eduardnak hívják, ha atyjának csak némi érzéke volt a nevekhez. Ilyesmi hallástól függ. Igaz, hogy az ô apja valamikor kardalos is volt sôt flótázni is tudott, amihez fejlett zenei hallás szükséges, és ôt ennek ellenére Tivaldnak keresztelte. Milyen Ielki konstelláció eredményezhet olyasmit, hogy valaki az élô, egészséges, újszülött és gyanútlan gyermekét megnézve így szóljon: ebbôl Tivald lesz! Tivald! Nem szabadna ilyen nevet adni, mivel ilyen név nem létezik. Ez egyszerűen azt az eljárást gyaníthatja, hogy valaki betűkre vagdosott egy ábécét, bedobta a kalapjába, összerázta, kezdte kihúzni a betűket és a hatodiknál megunta. A kihúzás sorrendjét jelzi az a név, hogy Tivald. Ha leány, akkor kihúzott volna még egy betűt, hogy Tivalda legyen. Mindenképpen utána fordulnak az utcán az emberek egy ilyennek. S miért akarják ôt, illetve Waltert mindenáron megölni? Ez roppant izgalmas. Elaludt izgalmában. Arra ébredt fel, hogy suttogást hall. A sötét hátsó lépCsô lejárójánál két ember beszélt halkan. - Felmész a szobájába és agyonlövöd. Érdeklôdve lekiáltott: - Fogadjunk, hogy rólam beszélnek! Néhány másodpercig csend volL. Aztán nyugodt, mély hangon megszólalt valaki lent. - Miért nem hagyja agyonlôni magát? - Magam sem tudom. Ideges vagyok. Jöjjenek holnap délután négy és hat között. - Maga bolond? Szerencsétlenné akarja tenni a várost? - Nem. De az a pasas ne settenkedjen felfelé, mert gyomorba rúgom, ha idejön. Becsületszavamra. - Mondja Walter, mit jelentsen ez?! - Maguk azt hitték, hogy hazajöttem volna, ha meg kellene halnorn? - Azt állítja, hogy nincsen már Pentin kezében a bánya? Ez micsoda a bányával? Miféle bánya lehet itt Prentinnek a kezében? Rézbánya? Bôrbánya? Vagy képletes az ügy, és Prentin valami részvények birtokában egy bányát ural? Ha így van, mi köze ehhez Hildegardnak, és hogy kerül bele a Probatbicol? Itt az a gyanúja Iesz végül alapos, hogy ebbe a városba csendes ôrülteket internálnak titokban, és hagyják, hogy csináljanak, amit akarnak. Mert hogy ennek az egésznek értelme nincs, az nem vitás. Valószínű, hogy Prentin az ôrültek királya, akinek az a mániája, hogy a jobb kezén balanszíroz egy bányát, és ha véletlenül leejti mindenki meghal. De még akkor is kédés hogy miért kell neki meghalni, ha nem akar ebbe a kínos ügybe belekeveredni. És ha Hildegard szerette Ervint, akkor miért ment Burnshöz? No várjunk, most majd dob egy követ ebbe az egészbe. Lekiáltott: - Ha mindent akarnak tudni, menjenek Hildegardhoz! Burns majd megmondja maguknak, hogy Ervin írt nekem a halála elôtt, és ô mindent tudott. A bánya miatt nem kell aggódni, nem jöttem volna haza, ha ez nem lenne elintézve! Csak egy szót mondjanak Hildegardnak, és ô megérti, hogy miért teszem ezt. - Mi ez a szó? - Probatbicol! Ugye nem felejti el? - Hogy a fenébe! Ki felejti el, amíg él. De mi köze van énnek az egészhez? - Azt majd Hildegard megmondja maguknak. Vagy beszéljenek Bruns-szel. Ô a fô részese az ügynek. -Gondolta, ezt a disznótjól bemárjta. -Az egészet ô kavarja. Menjen oda, mondja meg neki, mit üzentem, és mondja meg mindenkinek, azért jöttem vissza, hogy megmentsem niagukat Prentintôl. Én leszámolok vele! - Ember! Ezt hihetem?! - ordította boldogan a másik. - Megszabadít bennünket?! - Vegyék úgy, mintha már szabadok volnának. Most csak siessen Burnshöz és adja át az üzenetemet. - Itt megvár? - No hallja?! Maga csak legyen nyugodt és rohanjon! - A pasas rohant. A következô pillanatban Péncroft felugrott, és mint letűnt, idilli gyermekkorában, hoppla... átvetette lábát a lépcsô karfáján, majd lesiklott az emeletrôl. Kiugrott az ajtón. Két ember pisztolyt szegezett a rnellének. - Hová? - Mi az, hogy hová? Kérdezte rövid szünet után dühösen. - Látni akartam, hogy itt vannak-e. Magukat ôrségen hagyták, tehát kötelességük itt maradni, ezen a helyen, értik?!Rendkívül erélyes volt. - Egy ôr úgy állt, mint a cövek! És ne dohányozzék, mert kiverem a szájából! - Na! A két lehordott ember teljesen megzavarodva állt, ô meg zsebre dugott kézzel átsétált közöttük, szép lassan elindult a kapu felé. - Halló! - kiáltotta utána ijedten az egyik. - Hová megy? - Ahová akarok! Majd ha engem állítottak'ôrségre, akkor kérdezheti, hogy hova megyek. - De mi magát ôrizzük! Erre már visszament. Egy bökéssel feltolta sapjákát, egész közel tolva az arcát állati dühvel ordított rá: - Most nem arról van szó, hogy kit ôriznek! - kiáltotta. - Itt nem lehet kibúvókat keresni, és mellékvágányra terelni az ügyet! Maguk is állnak, mint a cövek! Magában ezt gondolta: Fütyülök rátok. Amíg kollégátok, a harmadik hülye nem tér vissza attól a bizonyos Burnstôl, úgysem lôhettek agyon, mert nem tudjátok, hogy hol az a bányadolog. Mivel bebeszéltem nektek, hogy Prentin kezében nincs. Tudnotok kell tehát, hogy hol van illetve miért nincs, és ha nincs, akkor miért van így. Addig nem ölhetnek meg, ergo fütyülök rátok. És kilépett a kapun. HETEDIK FEJEZET 1. Itt valami megváltozott. Fillipont mintha kicserélték volna. Este van. A Nema Revolverek Városát szokatlan sürgés-forgás teszi élénkké. Az emberek pisztollyal jártak. Valaki egy lámpa alatt nézegeti a revolverét, gyakorlott kézzel kissé elengedi, elkapja, csettentgeti és ugráltatja a csövét. Odalép Pencroft mellé, s a fülébe súgja: - Burnsnél bizonyítékokat találtunk! Mindent tudunk!... Ravianra rászabadítjuk a tüzes mennykövet, ha igaz, amit mondtál. És otthagyják. Uram! Miféle démonokat szabadíiott itt fel? A léptek keményen döngnek, az emberek tekintete kegyetlen megértéssel összevillan. Hogy juthatna ki a városból a légsürgôsebben? Uramatyám! Mint ahogy a sötét felhôk robognak az égen, úgy sűrűsödik a frissen olajozott töltött pisztolyokkal felszerelt nép... És a Fô téren valaki elordítja magát: - Beszélj, Walter! Nem várunk! - Úgy van! Ben!... Halljuk! Hű de forró lett. :. Több kéz megragadja, és egy asztalra állítják. Az emberek körülfogják és kiáltoznak. Mindenfelé csupa töltött pisztoly. Ha itt egy lövés eldördül... De nem! Nem szabad! - Emberek! - csend lett. - Tudjátok meg hogy Prentinnek semmi hatalma! Azért jöttem vissza hogy IeszámolJak ezzel a gazemberrel! Ervin levele után tudtam, hogy mi a kötelességem. Tizenkét év munkája, éjt-napot feláldozó, halálmegvetô hajszája volt, amíg Preritin nyaka végre itt van a kezemben!... Leírthatatlan üvöltés hallatszott! - Ervin mindig mondta, hogy Raviannal kell leszámolni! - kiáltotta valaki, de Pencroft megijedt, mikor látta hogy a Raviannal való leszámolást néhány hátul állót arra késztet, hogy elôrerángassa a lovát, és többen revolvereikhez kapnak. Mi ez, vagy ki ez a Ravian? Meg kell akadályozni, hogy egy ostoba szava miatt vérontás legyen. - Emberek! Filliponi testvéreim! Ne induljunk sehová addig az ellenséget keresni, amíg az árulás nyílt játékát űzi a városban! Forró moraj és ordítozás. Pencroft nyelt, körülnézett és úgy érezte maát, mint egyetlen ápoló egy ôrültekháza kellôs közepén az elszabadult betegek között. Erezte, hogy évek lappangó parazsa erjedt itt lángba valamitôl, amit ô tett vagy mondott, és ezt már ember aligha tartóztathatja fel. . . - Testvéreim! Ne Raviannal törôdjünk! Az ráér késôbb! Elôbb mondja meg Hildegard, hogy mit tud az ügyrôl! Én majd csak akkor állok elô az adataimmal. Elôbb álljon ide Burns, és beszéljen arról, amit Ervin írt róla! És a Probatbicol is fontos! Hihetetlen rivalgás támadt. Máris Burns fejét követelték, máris Hildegard azonnali vallomását, ha kell, tűzön pirítva is kiszednék belôle, ékkor valahonnan a sötétbôl egy kés repült el zúgva Pencroft feje mellett, aki maga se tudta, miért, a fojtogató, ôrületes izgalomban elfelejtette hogy nem tud semmit, nem érti, amit mondott, hogy semmihez semmi köze. Hatalmasnak, erôsnek érezte magát az emberek felett! Elôrelépett felfújt mellkassal, és maasra tartva az öklét dörögte a tér morajába: - Késsel, golyóval, orgyilokkal hiába jöttök! Az igazságot és a büntetést hozom, és le fogok sújtani! Isten engem úgy segéljen! Mi ez?! Mi ez - gondolta ijedten, amint az emberek vitték ôt a fejük fölé emelve, kalapjukat lengetve éljenezve, és ô rémülten érezte, hogy kezdi elhinni a hülyeségeket, amiket mond, gy rettentô harci kedvvel és elszántan állt az emberek élére azért, hogy vezesse ôket. Csak tudná, hogy hová?... És mi ez a mámor? Ez a diadalmas érzés? Berúgott a saját hangjától? És valamit énekelnek! Ez Fillipon város himnusza? És a sarkon ismét leállítják ôt egy emelvényre; valami zenekar játszhat itt a szbadban, és ordítva követelik, hogy beszéljen. Az ô szavaiból követelik, hogy utat találjon a szenvedélyük! - Beszélj! - Halljuk Ben! Int a kezével és elôrelép. - Emberek! Elmúlt a beszéd ideje! A tettek következnek! Mindenki menjen haza és várja meg, amíg én elindítom a lavinát, amely betemeti és megsemmisíti a gazságot, a hazugságot és mindazt, ami tizenkét éve pusztítja ezt a várost! - Ravián!! - üvöltötték és lovaikat rángatták. - Mondtam nektek, hogy elôbb a város falai között folyó árulást kell leleplezni! - ordította dühösen, mert minek keverik mindig bele ezt a Raviant. - Elôbb ezzel számolunk le! Egy szemben levô hordóra sovány, halálfej arcú ember ugrott fel köpködve és rikácsolva. - És honnan tudjuk, ogy igazat mondasz?! Te elcsavartad itt az asszonyok fejét, mindig szélhámos voltál, és most. . . Ebbe jól beletalált. Bumm! A Pencroft-féle mestechorogütések egyikével a tömeg közé röpítette. Ez volt az est folyamán a legnagyobb szónoki sikere. Percekig ordítoztak és dobálták a kalapjukat. Már durrogták a rakéták, amit hevenyében összevásároltak. Mindenféle piros, zöld, kék tűzkígyók, csillagok szálltak fel szüntelen ropogással. A puskaporszag most már érezhetô volt. De revolver még mindig nem dörrent. - Bizonyítani kell, Ben! - sivította egy asszony az ablakból. - Fillipon a Nema Revolverek Városa, de nem a nyelves asszonyoké! - kiabálta vissza. Irtózatos röhögés. Honnan veszi ezeket? Hogy páttan ki az agyából egy másodperc alatt csatakiáltás, vicc, horogütés, honnan ez az erô?. . . Ez nem az ô ereje! A népségbôl árad feléje, ábból, hogy magasabban álI, hogy akarják benne ezt az erôt, kell valaki, aki elindítja ôket és okot adjon, ezért kívánják ôt hatalmasabbnák mindannyiuknál. - Borges megmondta! -kiáltja dühödten. - Hát akkor hallgassatok ide, Borgesnek van a legkevesebb oka arra, hogy itt beszéljen! - gondolta, ha bemártja a pasast, az nem árt. - Ha én kinyitom a számat, Borges hálóingben, mezítláb menekül éjszaka Filliponból! - Az egy gyanús fráter! - Már régen mondom! Menjünk Boresért! Beszéljen a kutya! - Emberek, elôbb most... A zsivaj elnyelte a szavát, mindenki ment valamerre izgatottan kiáltozva. Behúzódott az ámyékba egy kapu mögé; hogy pihenjen. Mi van itt? Ki ez a Prentin, aki miatt neki meg kellett volna halnia és mi van a várossal? Mindegy! Most aztán menekűlni, mert egy pillanat, és már a fán kalimpázik. . . Minden másodpercben kiderülhet, hogy mrennyi hülyeséget mondott. Eloson valamerre az éjjel: Szemébe húzott kalappal igyekezeCt kijutni a városból. Csak megpihenhetne valahol. Fáradt, kimerült és éhes: A sarkon a patika elôtt kis csôdületet látott, és éppen arra jött Cödlinger úr is. Az esernyôt középen fogva szorította hóna alá, mert ha szórakozottan leállította maga mellé, a műszer nyomban kinyílt. A szerkezetével lehetett valami. Talán ennél meghúzhatja magát. - Hogy van, Cödlinger úr? - Magának is. Merre megy fôorvos úr? - Itt a sarkon lakik egy bétegem, náthás lett, és félek, hogy elvérzik - felelté Pencroft. Cödlinger szépen melléje csatlakozott szokott pihés lépteivel, melyek csak akkor alakultak át fékeveszett lábrázássá, ha égô cigarettacsutakra tette a talpát. - Nem éctem az idevalósi embereket - mondta fejcsóválva Cödlinger, és hosszú lépteivel olyan volt, mint egy gólya. - Maga se? Pedig ki értse ôket, ha maga nem? - csodálkozott Pencroft. Közben furcsa zaj hallatszott mögötte, és látta, hogy emberek sietnek mindenfelôÍ, izgatottan kiáltoznak. Nincs kizárva, hogy ôt keresik, amennyiben Burns már közölte, hogy a Probatbicolt ô sem érti. Miért pont ô értené? Visszatértek megint az ôrökhöz, kiderült, hogy Borges ártatlan, és Hildegard nem tud semmit, és most a tébolydatelepülés teljes lakossága keresi ôt. - Kissé gyorsabban, Cödlinger úr. - Köszönöm, most vacsoráztam... De azért gyorsabban ment. Megszorította hónaljával az esernyôt és orra hegyén csak úgy rezgett a pápaszem, ahogy magasra emelt jobbra-balra kacsázó lábaival igyekezett lihegve. Pencroft hátranézett és gyorsított. Mintha tűzvész harapódzna eI, úgy követte az ablakokban gyűlô világosság, mindenfelôl `elôsietô, zajongó emberek forgataga, egyre szélesebb és szélesebb sávon. Barátian rácsapott kísérôje vállára. - Mi volna, ha futnánk egypár lépést, Cödlinger úr? - Nyugodt lehet, holnap megadom - felelte Cödlinger, és futni kezdett. Ô meg vele. Most milyen hülyeség ez, hogy Cödlingert hurcolja magával? Minek kell neki a Szerkesztô úr? Mindegy. Ez kedves fiú. És nem nagy kár, ha üldözés közben a város gyengébb céllövôi eltalálják véletlenül. Valami rendes ember társaságában lelkiismeretlenség lenne mutatkozni. Már a város vége feléjártak, amikor szemköztjött rájuk a sietés, zaj, futkosás, mert úgy látszik, az üldözôket elindító szenzáció átcsapott a fejük felett. - Cöglinger úr! Álljunk be egy kapu alá! Hátha esni fog... Cödlinger úr tüzet adott és beállt egy kapu alá, ô meg melléje. A kiáltozók már odaértek, és egy asszony szólt le a felsô ablakból. - Madonna! Mi az már megint? - Waltert keressük! Elküldött valami üzenettel Hildegardhoz. - Na és? - Hildegard nyomban agyonlôtte magát! A nô felsikoltott: - Szent lsten! Hol van Burns? - Felgyújtotta a házat és mégszökött! Közben az ordítozás újabb érkezôkkel növekedett, az egész város visszhangzott a nevétôl, fáklyákkal és autólámpákkal kutatták mellékutcákban, és ô ott állt zúgó fejjel, a falnak támaszkodva, és úgy érezte, kifröccsen az agyveleje... ltt a halál! Valamit üzent, aminek véletlenül értelme volt. De hát az ember meggondolatlan... Ervin! Ervin bosszút állt rajta keresztül! Hát mégiscsak valami szörnyű ételme lenne az egésznek? Mégis egy sötét, gyilkos, halálosan rohadó masszába keveredett! Ölhet és halhat, ha vigyázatlanul megérint valamit. És revolverlövések hallatszottak az egyik utcából. Ordítozás, sebesülteket hoztak. Csörömpölés! Valaki sikolt. :. Ni, ott elbarikádozzák magukat néhányan. . . Emitt meg puskákkal jönnek. . . Létédelnek. Sortűz. . . Csak úgy fütyül a sok golyó! Egett szaga van a levegônek a puskaportól... Valaki a melléhez kap, elejti a fegyvert, nagyot kiált és felbukik... Egy ablakból is tüzelnek, és az egyik háztetôn vizes pokróccal capkodják a lángnyelveket, valakit valahonnan eltalálnak, és lezuhan... Elszabadult a pokol! Egy suhac, puskával a vállán éppen ott, a kapu elôtt térdre veti magát, mert a feje mellett bevágódó gyolyó vakolatot fröcskölt szét. Valahonnan lihegve érkezik egy megdühödött asszony két revolverrel, kormos az orra és a homloka. - Megtalálták a kutyát?! Megint róla van szó! Mindig vele foglalkoznak! - Meg! Per Dios! - kiáltja a nô. - Százötven golyót kapott, és felhúzták a legmagasabb póznára! Walternek igaza volt. Borges is összejátszott Prentinnel. Ezrekkel volt teli a szobája alatt a padló, és levelek voltak Prentintôl. -Nern folytathatt, mert az arcát súrolta egy golyó, és fogcsikorgatva térdre vetette magát. Pencroft szoruló torokkal, ijedten és döbbenten támaszkodott a falnak. . . Bolondság,ez, hogy idejött, ôszevissza fecsegett, és meghalt ennyi ember. . . Vagy a végzet szólalt meg? O csák, mint egy buta hangszóró elmondta itt amit ezeknek tudni kell. Már alig látszott valami a füstbe veszô, forró, ropogó, dördülô, hangkáoszos burkolózó városból. Csak Benjamin Walter nevét hallotta mindenfelôl, és ordítást, és ott is egy ház ég, és egy automata puska kattog, és mellette Cödlinger úr tűnôdve megjegyzi: - Szép kis felfordulás. 2. Az ember csodálkozik, hogy milyen igazságtalan a néphit. Texasról például elterjedt hogy ott nyomban lövöldöznek, verekszenek, késelriek, gyújtogatnak, és az eddigiekbôl láthatjuk, hogy igazán alapos ok kell ahhoz hogy valami pörpatvar támadjon. És akkor is, a rendôrség tudja, mi a kötelessége. Ügyelnek a rendre, figyelmeztetik az egyes gyanútlanul érkezôket, hogy maradjanak a városon kívül, mivel kezdetét vette a nézeteltérés. Azután maguk a rendôrök is a városon kívül maradnak, hogy tisztán tartsák az utat a vízhordók számára, segítsenek a sebesülteket az iskola udvarára vinni. Annak semmi értelme nincs, hogy ôk is bevonuljanak a város szívébe rendet csinálni és szintén lövöldözzenek. Vannak ott úgyis elegen. A rendôrség ne járjon elôl rossz példával a rendbontásban. Ezt Störens kapitány magyarázza legényeinek, akik nagyon izegnek-mozognak és pislognak a kapitány válla felett a lövöldözés irányába. Késô este volt már. Állt a harc még mindig. ..Pencroft egy háztetôn futott. Egyik utcában két tűz közé került szemben is rohantak, mögötte is. . . Nem tudta ugyan, hogy kit üldöznek a sötétben, valószínűleg egymást. Ez semmi esetre sem árthat. Beugrolt egy kapun, valahol egy tűzfal mentén vaslétrára kapaszkodott, házak tetején átugrálva, nyaktöró magasban igyekezett menekülni... Hová? A pokol elszabadult, és bizonyára régen lappangott, csak Prentin miatt hamvadt látszólag békés, de voltaképpen keserű.türelmében a nehéz, sűrű déli vér. Ó caro mió! Most aztán vége! Mint ahogy a fenevad egyik pillanatról a másikra megvadul, mert a szelidítôjetávol tôle egy drótban megkarcolta kezét, és kicsöppen a vér. . . Vér! - mondja a fenevadban egy ôsi hang. Kellemes, gyönyörű, borzalmas emlék. Nagyot üt valami belülrôl a boltozatos mellkasára, és ugrik. . . Hildegard megölte magát, Burns felgyújtotta a házát. Ez volt a vércsöpp. Messzirôl, de érzôdik a szaga. És a felidézett emlék, vágy robbant! Most itt rohan az Újdonsült Benjamin, zsindelyen, lécen átugrálva, csúcsos, latin kéményű tetôk során, végig. Egy pillanatra megáll és... - Maga tulajdonképpen hová megy?. . . - lihegi mögötte egy hang. Cödlinger Szerkesztô úr! Ez jött gépiesen vele! És most itt áll lihegve, az esernyôjével, és keservesen felvonja a két vállát. : - Mi olyan sürgôs, hogy légvonalban közlekedik? Ilyen újításokat nem fogok bevezetni. . . - És liheg. És a kalapján van egy lyuk. És a túlsó oldalon egy kimeneti nyílás. - Tavaly múlt ötvenegy. Mindig elfelejti, hogy Cödlingernek megbénult a felelési centruma, ahogy a filliponiak mondják. Azonbari mindig érti, amit mondanak néki. Itt is, ott is lövöldöztek, sötét alakok bukdácsoltak. - Vezessen el magához - mondja Pencroft -, nagyon fáradt és álmos vagyok, szeretnék önnél aludni, Van helye? - Majd írok neki - bólintott Cödlinger úr és elindult Pencroft elôtt közönyösen lépegetve, így mentek háztetôkön át, a Szerkesztô úr idônként megállt, kémlelte a tájat, mint valami furcsa indiánfônök, azután ismét lépegetett. Kissé bizonytalanul megállt egy szárított ruhákkal teleaggatott tetôn. - Ez a ház a posta. Tehát balra kell mennünk. Ha lát valahol egy gólyafészket, hát említse. - Minek? - Majd átadom. A különben vicces bolond most úgy dühítette válaszaival, hogy legszívesebben lehajította volna a háztetôrôl. Lassan a külvároshóz értek már csak egypár szegényes ház volt. Hogy lehetne magtudni, hol lakik? Ha kérdezi, úgysem felel rá. Pedig jó lenne kérdezni. Rettentô ötlete támadt. Igen, ezt megpróbálja. Körülmutatott a háztetôk felett és azt mondta: - Hány éves maga, Cödlinger úr? - Ott lakom abban a kis erdei kunyhóban - felelte és a folyó partjára mutatott. Hurrá! Mégiscsak lehet érintkezni valahogy a Szerkesztô úrral. Lekúsztak a tetôrôl. Egy magányosan álló faházhoz értek. Odabent világosság volt. Mi a fene? Cödlingér úrnak hozzátartozói vannak. Beléptek a kunyhóba, mely egyben szerkesztôség is volt, szakállas, torzonborz, magas homlokú ember ült az asztalnál, rendkívül piszkos és rongyos, és zsebkésével a fogát piszkálta. Ki lehet ez? - Jó estét... - mondta Pencroft. - Nem tudom, voltaképpen ki a házigazda? - Én vagyok a házigazda. . . - felelte a szakállas. A falon mindenütt képek. És megdöbbentô fényűzés! Egy kis vacak kunyhóban, Gobelinek, csipkefüggönyôk, egy gyönyörű bronzcsillár. . . - Bocsánat - móndta a szakállasnak, aki zömök, nagyon széles vállú egyén volt és nyugodtnak látszott. - Bocsánat, hogy betolakodtam..: Szívesen leülnék egy kicsit ebbe a nagy karosszékbe. . . Szokott ebben valaki aludni? - Én szoktam benne aludni. Ezt nyugodtan mondta, anélkűl, hogy pontot tenne a szavai után, vagy csak egy pillantásra is méltatná Pencroftot. - Ha megengedi. . . Lehet erini is valamit? - Lehet. Az asztal alá nyúlt, elôvett egy sült libát, egy üveg bort, nagyon drága malagát, kalácsot, de az egész le volt öntve valamivel, sötét, nyomdafestékszerű, olajos anyaggal. -Kérem...ez... - Megeheti - mondta a szakállas. - De a sötét olaj rajta. . . - Nem,kár érte. Azt is megeheti. Vállat vont és otthagyta. Goromba alak. Illetve indolens. Pencroft evett valamit az ételbôl, amennyire itt-ott letisztogatta. A nagy szakállú, piszkos ember fel és alá járkált, közben mormogott magában, vagy csak hümmögött vacsora utáni zord megelégedésében. A Szerkesztô úr elôször egy spárgával átkötötte az esernyôjét, azután a sorkba állította. Egyetlen kézelôjét, amelynek színes pántlikával kötötte össze a gomblyukát, leállította az asztalra. Kiskabátját a szögre akaszotta, és így kiderült, hogy kemény ingmelle és a kabátja eltakarják kék-piros csíkos, szövött trikóját. Megfogta a vödröt és kiment: Pencroft körülnézett a kunyhóban. A falat mindenféle térképek, menetrendek és rajzok tarkították. Közepén Ferenc Fedinánd trónörökös és hitvese. Általában a tragikusan elhunyt osztrák trónörökös emléke fôszerepet játszott itt a képek között, bizonyára azért, mert Cödlinger úr osztrák bevándorló családból ôrült meg itt Texasban. Látható volt a bécsi tôzsde, a schönbrunni park és egy olajnyomat a mayerlingi tragédiáról. Mellette íróasztal, azon egy hatalmas tábla: ÚÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄż ł Figyelem! Szerkesztôség! ł ł Lépten-nyomon dolgozom! Látogatási idô kivételes esetben két perc. ł ł Kecskével, csacsival, nagyobb fajta kutyával belépni ł ł SZlGORÚAN TILOS ÉS VESZÉLYTELEN! ł ŔÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄŮ További kézenfekvô megjelölések jellemezték a szobát. A gyengébbek kedvéért a szekrényen gyönyörű email tábla volt ezzel a felírással: ÚÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄż ł SZEKRÉNY! ł ŔÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄŮ A bejáróajtón vésett felirat jelezte kissé érthetetlen óvatossággal: ÚÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄż ł VIGYÁZAT! AJTÓ! ł ŔÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄŮ Azután egy levélréndezôkkel és írásokkal tömött állványon csiszolt üvegtábla függött: ÚÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄż ł Irományok számára! ł ł Kéretik a lábat letörölni! ł ŔÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄŮ Micsoda pocsékolás! A nyomorúságos fakunyhó alját vadonatúj perzsaszônyeg borította, és egy helyen szivarral égették ki, máslk helyen tinta ömlött rá, és mégis némi pedantériával, mint pálmaházakban különös gyepfajtát megjelölendô, zománcozott tábla állt az asztal alatt: ÚÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄż ł Vigyázat! Perzsaszônyeg! ł ŔÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄŮ Azután egy nagy, értékes, politúrozott íróasztal klisékkel, Ievonatokkal, bronz tintatartóval, mögötte egy földig érô, csiszolt tükör, az asztalon antik aranyóra, hatalmas havanna szivarok, melyeknek a fele lehullott és széttiporva hevertek a földön. . . Nem gondolkozni! Aludni! Pihenni egy rövid ideig hogy menekülhessen a városból Prentin elôl... Most bejött csöpögô hajjal, kezeit töröÍve Cödlinger úr és csámcsogott, mintha gumit rágna. Összeszorított ajkai mögött mozgó ínyekkel, maga elé tartott két kezére kancsalítva csíptetôje fölött. Fölakasztotta a frottírt, és sokáig keresgélve az íróasztalon megtalált egy zománcozott táblát, azt ráakaszotta. ÚÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄż ł Törölközô! ł ł Vigyázat! Itt függ! ł ŔÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄŮ Azután Ieült az íróasztalhoz és dolgozott. Írt. Most a szakállas, rongyos ember bejött, tíz körmével tépett szét egy gyönyörű ananászt. Egy pillanatig gondolkozott, azután a felét odanyújtotta vendégüknek. Pencroft csak most érezte, hogy milyen éhes. Átvette a csöpögô gyümölcsöt, és hálásan bólintott. - Köszönöm. A másik idegesen rákiáltott. - Az engem nem érdekel! Mit akar, mi? - Szeretnék aludni. - Én is szeretnék! - Okom van aggódni. De ha ön alvás helyett ôrködne. . . - Majd ôrködöm! - Kinyitott egy fiókot és sokáig keresgélt, mindenféle drága porcelán holmit összetört közben, míg végül egy hatalmas igen finom művű, csont fogójú revorlvert vett elô. - Remélem, töltve van - mondta, kettôt lôtt vele, és a földig érô velencei tükör csörömpölve széthullott. Egy darabja Cödlinger Szerkesztô kéziratára esett. Ez megvakarta tollszárral a fejét, a földre dobta az üveget és tovább írt. A másik megelégedetten nézegette a pisztolyt és mogorván mondta: Hunyódó pillával a szék oldalához hajtotta a fejét, valahogy biztonságban érezte magát. Egy pár órát legalább alhat, azután usgyi! Ásított. - Nem tudja -kérdezte nehezen forgó nyelvvel, álomba átmenô szuszogássaÍ -, nem tudja véletlenül, kicsoda ez a Prentin? - Dehogynem tudom. - Oá... Szóval ön megmondhatja, hogy kicsoda ez a Prentin- Én vagyok Prentin! Ott állt elôtte revolverrel kezében a szakállas. Prentin! Pericroftnak elszállt az álom a szemébôl. Most végleges csávába került. Ez itt szemben csak meghúzza a ravaszt, és kész. Legalább tudná, hogy miért kell meghalnia? - Maga most meg fog ölni? - Meg - bólintott a másik. - Tudja, hogy iért? - Igen. - Hát akkor Iegyen szíves. . . Nem fejezte be. Beszéd közben szép lassan felhúzta a lábát, nagyot rúgott az asztalba, amely egy röppenéssel hanyattdobta Prentint, a pisztoly dörrent, a golyó a mennyezetbe fúródott, és a következô pillanatban Pencroft kiugrott az ajtón és rohant. Egyenesen neki a töltésnek, lihegve, kapkodva kapaszkodott fel a sínekig, ahol kisebb tehervagonokból álló vonat vesztegelt éppen. Gyerünk! Átmászott a vagon alatt, mert ezen az oldalon nem volt ajtó. A másik felén, amikor kibújt, megpillantotta szemben a magányos, ütött-kopott kis állomásépületet. Valamerre egy kaláuz sietett jelzôlámpával. Alkalmas pillanat volt, beugrott a vagonba, magára hűzta az ajtót, ernyedten végighullott a fémpadlón, és alászolgája! "Fillipon"- búcsúzott a tábla. Nyomban elaludt. Amikor felébredt, mert éppen füle mellett sikoltott az egyik kerék fékje, kiáltozást hallott. A vonat amely álmában vitte, éppen megállt. Valami csúszdánál lehettek, mert a távolabbi vagonokból döbörögve kiomlott valami valahová... Bizonyára szén. Kedélyesen fütyörészve cigarettára gyújtott. Csak volna egy üveg pálinkája, nyomban egész kedélyes volna. De ha étlen-szomjan is, addig utazik ezzel a vonattal, amíg nagyon messze maga mögött hagyja Fillipont. Ezt az undok, rejtélyes fészket. A Nema Revolverek Városát, ahol titokzatosan élnek az emberek, és ha; ne adj Isten megszólalnak a néma pisztolyok, úgy nem áll be a szájuk, csak ha már lángba borult minden. EI innen! Ha ügyes-bajos dolgokkal akart volna valaha foglalkozni; itt volt a saját külön élete. A vonat lassari továbbdöcögött, és Pencroft belerúgott a vagonajtó szélébe jó erôsen, ahogy szokta. Ezáltal halk csikorgással odábbgördült a túlsó falhoz vágódva, és helyén egy ezüst pöttyökkel díszített, kék, úri függöny jelent meg: a fenséges, csillagos ég. Ezalatt robotoltak, ebben és ezzel a hanyattfekvô csavargók. Jól tudják, közben mindenfelé vagonok gördülnek síneken; szántóföldeken, hegyóriások; világvárosok, magányos fennsíkok és állomás elôtti gyárvárosnegyedek között. De ha az ember hanyattdôl, akkor kizárólag a csillagos égben utazik a vagonnal, a kék semmiben ringatózik, problémáival vágyaival, bajaival fenségesen eltörpülve. Fölötte, és amikor hanyatt fekszik, körötte is a csillagos végtelen közöl valami teljesen megnyugatót, amit nem ért az ember, de tudja, hogy nagyon jól van így. Így, ahogy van, rosszul is. Nagyon jól. De milyen jól! Az ember dohányzik késôbb orra heyére tolja a sapkája ellenzôjét, úgy fekszik a kabátja hanyatt, hogy ez a vacak, nagy revolver ne nyomja a fejét, fújja a füstöt, gondolkozik, amin csak éppen akar, gondtalanul, mivel nincs semmije. És ilyenkor Madge-ré gondol. Ha már problémákkal óhajtana foglalkozni. Ha a holnapon törné a fejét, és egyébbel is törôdne, mint marhaságokkal (amik végre is az egyedüli okos dolgok a világonl, akkor itt van Madge. Akit szeretett. Ma is szereti. Habár fél fôle. Azelôtt is félt tôle. Ez egy kész ôrület. Az a nô csupa kötelességtudás volt mindig, csupa pontosság, tisztesség, felelôsség minden tette, minden hangja, minden gondolata valóságos lesújtó ítélet Pencroft lényére. Erre megszeretik égymást. Sóhajtott. Ó, Uram, de különös is ez a te világod, ne vedd rossz néven, ha kritizállak. Az ember azt hinné, hogy Madge ideálja egy fômémök vagy egy táblaíró aki leméri a fürdôvizét, mert csak meghatározott hôfok esetén hajlandó azt alkalmazni tisztálkodásra. Ha hidegebb vagy melegebb egyetlen fokkal is, úgy otthagyja. É5 van egy órája, amit nap mint nap ugyanakkor felhúz. Ó, Atyám! Miért hiszik az emberek, hogy csak céllal lehet közlekedni? Ez egyenesen célszerűtlen szokásuk. Milyen nagyszerű lenne a világ, ha a vasúti pénztáraknál azt mondhatná az ember. Kérek 35 dollárért egy utat négyszeri átszállással, oda-vissza, de kötelezettség nélkül. És valamiféle mérlegen egy ilyen összegért járó utat kimérnének, az illetô utazna, valamelyik állomáson villámgyorsan átszállna, nehogy elkésse ismeretlen célja felé a csatlakozást, azután megérkezne egy városba, ahol három napot elölt, és nemzetközi jogszokás alapján mindenki köteles eltitkolni, hogy hol van voltaképpen. Most kérdem én önöket, tisztelt embertársaim - szónokolt a Mindenséghez kényelmes ringatózása közben -, kérdem én önöket, hogy állandó, célszerű és sürgôs közlekedésükkel hová jutottak? És kérdem tisztelettel, igazán célszerűnek nem mondható közlekedésemmel állapotom mennyivel meghatározhatatlanabb, mint az önöké? Ahol cégszerű elszámolást kell adni arról, hogy miért nem alszunk éjjel, miért mászkálunk az útcán ha esik, és most megyünk, ha a leves és hús közt kalapunkat vesszük és pár percre vagy pár hónapra távozunk? Miért lenne logikusabb az éjszakai alvás, miért kell a léves után húst enni, miért kell egy lakásban tárolni magunkát, ha erre nincs kedvünk? Miféle célt szolgál a célszerűség? Pencroft rövidesen hathatós bizonyítékát tapasztalhatta annak, hogy a célszerű közlekedés nem is olyan hiábavaló pedantéria embertársai részérôl. Késôbb úgyanis látta, hogy egy nagyobb pályaudvarnál állhatott meg a vonát, mert eltűnô fények után csikordult a fék. Itt most bizonyára kitérôbe áll a tehervonat és megvárja, amíg mániákusan elsietô embetársai gyorsvonatukon elsietnek útjából. Állítását körülbelül igazolva Iátta, mertjó messze kint álltak a pályaház fényein túl. Leszállt hát a vagonról, ha elindul, még felugorhat rá, mert nem megy messze, és óvatosan a töltés széÍéig haladt. Közelében a fáknál ütött-kopott, kocsmaszerű épület állt. Gyerünk! Odaosont, de alig néhány lépésnyire sötét árny jött ki a fák közül revolverrel kezében, bal kezével eszegetett valamit a zsebébôl. Most a holdfényre ért, és Pencroft ijedten felkiáltott. Prentin! Nem volt gyáva ember, de a valószínűtlen szituációtól megrettent. És roharit! Két ugrással megint a tehervagoriban volt, behúzta az ajtót és rácsapta a reteszt. Lihegve ült. Lehet, hogy ez autón követi? Mindenesetre keze ügyébe tette a coltját. Egy napja haladnak elôre, és úgy látszik, nyomon követi. Nem IeheG már messze Chicago, mert észak felé indultak. Hosszú fütty hallatszott, a vagonok elindultak. Étlen-szomjan utazott másnap estig, halálosan kimerülten. Kétségtelen, hogy inár messze van. Eljut valahogy `lew Yorkig, és nem érdekli többé ez eset. Üldözôi bizonyára lemaradtak. És mit tehetnek, ha ô az egyik nagyvárosban kiszáll? Jó. Látni akarták, hogy eltávozik-e? Láthatták. Két nagy állomásnál ki se nyitotta az ajtót. Este halálosan kimerült állapotban újabb nagy állomásnál eltolta a reteszt. Esett! Puhán neszelt az apró szemű zápor. Ez már észak nedvesebb, ôsziesebb éghajlata. Ismét pályaudvartól messze, egy kitérôben álltak. Távolról látszott a város fénye, köd volt... Óvatosan kiszállt, gallérját felhajtva megborzadt, miközben továbbosont az ázott talajon. A nedves, sáros töltés szélén megcsúszott és legurult. Hol lehet? Ha kikötôváros, az nagy elôny. Beállna valami gôzösre New Yorkig. Csak enni! Enni valamit. Egy távoli világosság felé igyekezett a szuroksötétbôl. Néhány méterrel arréb léptek loccsantak a sárban, és ahogy az országúti lámpa fényébe ért, összeütközött valakivel. Hördűlve kiáltott, szinte zsibbadtan a rémülettôl. Prentin állt elôtte! Egyetlen markolással torkon kapta, és jobb ökle sújtott, mint a gôzkalapács, egy taszítás, egy rúgás, rentin a távoli bokrok közé zuhant, és ô eszeveszetten felrohant a töltésen, többször is visszacsúszva összeverve magát, míg végül ismét ott lihegett a vagonban. Negyvenncol órája éhezett. Még másnap estig bírja, azalatt eléri az északi nagyvárosok egyikét. 0ondolkozni képtelen volt. Csak feküldt, félig alva, félig ájultan, ködös képzelete elôtt mindazon csavargók elvonultak, akiket már elgyöngült állapotuk miatt tettre képtelenül, helyükön maradva, éhen haltan találtak New York államban vagy Kanadában egy hosszú út végén, félig feloszlott állapotban. Másnap este úgy tíz óra tájt ismét sok váltón ugrándozott, zökkent a vagon, csikorgás, füttyszó. . . Megálltak. Kinéz. Csöpögô, esôs; hűvös táj. . . Hol van innen a napsütötte Texas? Valahol az északi államokban járhatnak; a téli New Yok állam barátságtalan éghajlatú üzenete ez. Holnap talán halott fák és dermedt vidékek között viszi a vagon... Kiszállt a pályaudvarral ellenkezô irányban és lehasalt egy pillanatra. Ekkor a púszta földön hirtelen elnyomta az álom, és arra ébredt fel, hogy elmegy a vonat. Menjen. Nem döcög tovább halálos állapotban. Majd itt körülnéz elôbb. Bágyadt fejét felemelte, ahogy ott feküdt az állomásépülettel szemben és most nyitva maradt a szája, kimeredt a szeme, és úgy érezte, megôrül. Egy tábla volt az állomásépületen: FI ÚÄÄÄÄÄÄÄÄż ł LLlPON ł ŔÄÄÄÄÄÄÄÄŮ NYOLCADlK FEJEZET l. ltt volt a városban! Ahonnan elindult! És ahol abban a hitben szállt ki, hogy Texas állam északi határa szélén van. Azonmód, sárosan, lucskosan, odament a pályaôrhöz. - Mondja - rikácsolta sípolva, süttogva, rekedten és szédelegve -, hová megy ez a tehervonat? A pályaôr elôbb végignézte, majd vállat vont, mintha azt mondaná, hogy felelni még egy ilyennek is lehet. - A város körül jár reggeltôl estig, a szénbányából a csúszdához viszi a csilléket, beáll ide és megint körbemegy, éjjel-nappal. Három napig éjjel-nappal körbement! Harmincöt dolláros, kimért út kétszeri kiszállással, közelebbi cél nélkül. Vagy mégis jobb, ha az ember tudja, hogy éjszaka és esôben hová vezet az útja? Be kellett, hogy ismerje: olykor ez nem felesleges. Lám Madge-nek, mint annyi másban, ebben is igaza lehetett. Régi gyanúja, hogy Madge-nek mindenben igaza van. Ez egyetlen hibája. Illetve, van még egy hibája, hogy csak egyetlen hibája van. Az ilyen emberek felfogásukkal és példájukkal kínosan hatnak kevésbé kiváló embertársaikra. Mégsem egészen mir>degy, hogy az ember körbeutazik, vagy Texas északi határán van-e. Nem! Ez most már tény. Ezt expresszlevelében közli Madge-dzsel, aki olyan rettentôen okos, hogy ilyen bonyolult körutazások nélkül is megsejti az igazságot. És természetesen, ha leszállt a töltésrôl, Prentinnel találkozott. Mivel ez a szörnyeteg itt lakik a pályaházon túl, a töltés mellett. És éjszaka titkos útjain mászkál. A fejbeütés tehát nem ártott. Az egészbôl ez a tanulság. És mivel a sors könyörtelen óhaja, hogy itt maradjon, és hulljanak rá a kövek, ha nincs másképp, hát itt marad. És kissé fázósan a megfordult idôjárástól (amely Texasban sem ritka, ha nagy vihar van és távoli vidékekig elbolyong a köd, a nedvesség) elindult a város felé. Nem lehet, hogy mégiscsak becsapta ôt ez a pályaôr, és egy hasonnevű városban van északon? Nem látta, hogy hol jár az éjszakában. Biztos, hogy ez Texas? Távolról gyors villanások látszottak... Néhány lövés dörrent tompa visszhanggal. Nem csapták be! Ez Texas. Megérkezett Filliponba! ~ Eh, mit! Nézzük, mi lesz! Elindul gyalog valamerre és akkor nem fog körbejárni. Csak van itt a közelben egy helység, ahol nem sejtik, hogy alig néhány kilométerre tôlük a Nérna Revolverek Városában tombol a harc. Nekivágott az országútnak és utolsó energiatartalékával keményen gyalogolt. Igazán szép teljesítmény. Reggelre egy szomszédos városhoz ért. Nyugodtan nekivágott a fôútnak. No, most, itt vonatra száll! Egy elég szép', kaktuszokkal, trópusi virágokkal díszes Fô térre ért, négyszögletes, új, fehér házak, frissen:'sarjadó ipari élet szagával. Már éppen arra gondolt, hogy megszólít egy munkást, amikor valaki hátulról revolvert nyomott a bordái közé. - Elôre, lassan, és nagyon vigyázz!. . . Burns vagyok. . . Na tessék. Hildegárd öngyilkos lett, és Burns megszökött. Hová szökött meg Burns? A szomszéd városba! Lehet, hogy Prentin bármelyik percben megérkezhet. És az egész szerencsétlenség folytatódik itt. A fene ezt a Waltert, hogy mibe keveredett annak idején! Közben ment szép nyugodtan, mert mit is tehetett volna bordái között a revolvercsôvel? Aki követte, az letakarta alsó karját a kabátjával s eltakarta a fegyvert. Jobbra. . . - mondta Burns egy pajtaszerű épület mellett, amelyôl utóbb kiderült, hogy vendéglô. De elkerülték a bejáratot, oldalt egy lépcsô a felsô helyiséghez vezetett. - Nyiss be! És máris feI a kezekkel! Fencroft benyitott és feltartotta a kezét. A szobában egy magas, ôsz, markáns arcú ember állt. Most belépett Burns és bezárta az ajtót. - Megvan a kutya! Fogd ezt a pisztolyt, Vuperin, amíg megkötözöm. Ha csak megmozdul, lôdd le! Nem ellenkezhetett. Bums megkötözte. A másik közben vad gyűlölettel nézte. - Hát elég ostoba voltál, hogy visszajöttél. És még életben is akarsz maradni?! - Mit szólsz hozzá? - kérdezte Pencroft elérve a cinizmus határához. - Valamit kiagyalt ez a sátán! - kiáltotta Burns, akirôl most kiderült, hogy villogó szemű, nagy pofacsontú, sápadt ember. Kezét-lábát csuklóban bokában megkötözte. - Nem találhatott ez ki semmit - felelte Vuparin. - Ez barátja Prentinnek vagy ellensége? - Megtudta valahogy rólam és Hildegardról, hogy Fillipon ellen vagyunk! Megtudta errôl a nyomorult Borgesrôl is hogy Prentinnel tart. - Ricardo elárulta neki! Együtt látták ôket Hondurasban. Itt nagy csávába jutott, az kétségtelen. Vuperin vád gyűlölettel nézi. Fúj, mint a patkány. - Menj le és menj Vandramasért. Én nem mutatkozhatom Ravianban - mondta Burns. Vuperin kiment a szobából, hallatszott; amint a lépcsôn lemegy. - Igy - mondta Bruns és zsebre tette a revolvert, mivel Pencroft úgyis meg volt kötözve. Azután Ieült vele szemben lovaglóülésben a székre és kedélyesen nézte. - Tizenkét éve nem láttuk egymást, Walter. Sokat változtál. De nagyjában ma is a régi vagy. Hát most van tíz perc idôd. Tudod hogy Vanramasnál nem remélhetsz semmit. Te is Portogezben nevelkedtél, de csak a közös anyanyelv köt össze vele. Paolo halálát környörtelenül megbosszulja. Filliponban mindenki tudja, hogy ártatlan vagy. Sajnállak. Senki sem fog Vandramas ellen vallani, de ez olyan ember, hogy kiáll, a mellére csap és vállalja, hogy megölt téaed! Ezt mind jól tudod te is. - Akkor miért untatsz vele? - Szóval ennyit ér az életed? Ennyit se. De tegyük fel, hogy ér valamit. Ha egyszer úgyse menekülhetek meg, Vandramas jön, a mellére csap, és meghalok, akkor mit használná, ha félnék? Szamár vagy. Most a másik felállt, egész közel ment hozzá és az arcába nézett. - Itt egy a fontos: az Adat! - Úgy van! - Felezünk? - Nem létezik! Mit vitatkozzon? Hogy felezhet el valamit, ami nincs neki? Inkább pukkadjon meg ez a csibész. Higgye azt, hogy felezhetne, de nem teszi. Úgyis jön nyomban Vandramas, a mellére csap és döf! Befejezett ügy. Addig ez itt jó dühös lesz, mert ô nem felez. Ha tudná, mirôl van szó, az egészet odáadná rögtön. Így azonban egy dekát sem. - Idefigyelj; ha mi ketten összefogunk, elintézhetjük Vandramast, Vuperint; Prentint, sôt Montagezát is! - Na, ez túlzás. . . Mindent elhiszek, csak azt nem, hogy Montagezzát elintézzük. Ez egyszerűen hülyeség, olyan ember még nem született a világra. Montagezzát nem lehet elintézni. Közben ezt gondolta magában: Vajon megtudom-e halálom elôtt, hogy egyáltalán mirôl volYszó? Ezért érdemes volna élni még egy kicist, sôt ezért érdemes volna meghalni is, olyan érdekes és különleges ez a história, amelyhez most Montagezzával is sújtotta a sorsa. - Idefigyelj! Nem beszélek ostobaságokat. Itt Montagezza sem számít. Ha mi ketten összefogunk, te megmondod, hogy ártatlan vagy, én kijátszlak adunak Prentin ellen, Prentint felhasználam Fillipon ellen, Vuperin és általában Ravian lakosai voltaképpen bizonyítékot nem tartanak a kezükben, és Montagezzát feljelentjük! Azt hiszem, elég világosan beszéltem. - Na halló?! Nem vagyok hülye! De mit értünk mindevvel, ha nincs meg az Adat? - Ostoba! Az adatról én tudom, hogy hol van. Akarod tudni te is? A Iegnagyobb titok, és ha beláttad, hogy riyeregben vagyok, hajlandó vagy egyezkedni? - Nem bánom! Mit fog itt ellenkezni? Úgyis jön mindjárt Vandramas és a meflére csáp. Hogy a villám csapna oda inkább. Addig szórakozzon itt ez a ló. Lent a kocsmában, ezt jól hallja a vékony padlón át, valami csörög, amint a poharakat elrakják. Burns körülnéz, odajön hozzá egész közel és remegô orrcimpákkal tnondja: - Nincs Prentin. . . - Nem igaz! - feleli mintegy elhűlten. - Te jó Isten! Ebben biztos vagy?! Burns diadalmasan, idegesen masolyog, zsebre dugott kézzel és járkál. - Tudtam, hogy megdöbbensz! Érted most már? - Te folyton azt hiszed, hogy süket vagyok vagy hülye! Az Adat nincs Prentinnél! Most csak az a kérdés, hogy Montagezza ezt tudja-e, és ha igen, úgy megmondta-e Vuperinnek is. - Ebben igazad van, de ez Fillipon ügye. Nekünk azonban van itt egy privát dolgunk: elsôsorban az, hogy ezzel Prentint a kezünkben tartjuk. - De hol az Adat? - Akarod tudni? Még ezt is kiadom neked. lde figyelj: Az adat -körülnézett - nincs sehol. - Ilyesmire számítottam. . . - mondta eltűnôdve. - Lassan kézd kiderülni, hogy hülység az egész. Várjunk csak, de ha az Adat nincs sehol, miért van ez az egész harc? Remekül adta fel a kédést! - Mert ezt senki sem tudja, csak Prentin, Borges, én és a szegény Hildegard. Clgyanis az Adat nem is volt meg soha. Igaz volt, amit Prentin üzent az apádnak és a többieknek, csakugyan figyelmeztette Paolót arra, hogy mi készült ellene. Csakugyan igaz, hogy az Adat nem volt az illetônél, azQnban Paolótól is ellopták, mielôtt még Prentin odáért. Legalábbis ma senki sem tudja, hol van. n beszéltem Paolóval, mielôtt meghalt, amikor éppen hazafelé tartott, ez már azután volt, hogy Hildegard jelentette a gyilkosságot, és Paolo holttestét látták leúszni a folyón: - Mi volt ázután? - Ejnye, nem figyelsz? Azután beszéltem én Paolóval. . . - Miután a holttestét látták leúszni? - Igen! Nagyot hallasz? Mi ván ezen, amit nem értesz? - Semmi. Csak rosszul hallok. Még majd megveri, mert nem érti, hogy Paolóval találkozott valamivel késôbb, mint ahogy ennék meggyilkolt tetemét a folyóban látták. Aki ilyesmit nem ért, nehéz felfogású ember. Jobb, ha csak hallgatja. Nem balmírozza magát. - No és - folytatta az érdeklôdést -, mit beszéltetek a megboldogulttal? - Nagyon ízetlen tréfáid vannak. Szegény Paolo akkor azt mondta, hogy a rendfírségre rohan, mert ma értesült arról, hogy el akarják lopni az írást. . . Fél óra múlva rneggyilkolták. - Végtére is - én Paolót sose szerettem. Burns döbbenten felállt. - Hát ismerted? - Ha, Istenem. . . - most megint szép dolgot csinált.- Futólag. . . Ugyanis égyszer Paolo. . : Nem folytatta. Burns rnegragadta a tórkát és egész közel az arcához sziszegte: - Nyomorult! Micsoda nyomorult fráter! Most értek mindent. Ez szömyű, hogy az ô szavaiból mindenki rögtön mindent megért, és neki sejtelme sincs semmirôl. - Idefigyelj! Te megölted Paolót, eltetted az Adatot, magadra vállaltad a gyilkosságot, amelyben semmi részéd, hogy Filllpont megvédd Prentin ellen, de hogy Prentint is tehetetlenné tedd, elcsavarogtál egy ideig és most visszajöttél, hogy az általános felfordulásban egyik ellénfél a másikat pusztítsa, és végül te gyôztél! Most világos minden. Így valt! Pencroft hetykén felvetette a fejét: - Igen! Na és? Tudd meg és vidd szét az igazat: úgy táncoltato k tizenkét évig, ahogy én fütyültem! Most itt vagyok, nálam az Adat! Egyszer megöltem Paolót, egyszer vállaltam ártatlanul, hogy megöltem, és az egésznek a nyitja: a Probatbicol! Burns rémülten hátrált az ablakig. Remégtek az ujjai, elkékült a szája, és a homlokát tapogatta, azután rekedten súgta: - Tudtam. . . Hildegard mondta. . . Probatbicol. . . igen. . . ha az nincs, akkor ma minden más. . . - Meghiszem azt! De volt! Ezt szerette volna megtudni, ezt a dolgot a Probatbicollal. - Tudom. . . - bóÍogatott Burns. - Ezen a narancshéjon kellett elcsúszni. A Probatbicol! Egy narancshéj, amin elcsúszik az ember... Ezek után természetes, hogy megöllek, mielôtt Vandramas megérkezik. Nagyon meleg lett a helyzet. Megint csak rontott a dolgán. - Ha meghalok, az Adat nyilánosságra jut! - Annál jobb! - Akkor nem jut! Meghagytam, hogy halálom esetén az Adattal az történjék, ami neked a legkínosabb! Burns hirtelen felkacagott. Éppen az ablaknak állt háttal, és egy rettenetes ütés érte bottal a fejét, hogy végigterült a padlón. A nagy ádámcsutkás Gonzalez ugrott be az ablakon. Az elszánt lelkületű körorvos. Lehet, hogy a sérülésekhez nem ért, de fejbe ütni tud, ez nem vitás. És arra is képes, hogy kezet-lábat összekötözzön, továbbá: szájat betömjön, és az illetôt az ágy alá gurítsa. Azután odafordult Pencrofthoz. - Fiam! Nehezen akadtunk a nyomodra... Fillipon vár! A Messiásunk vagy! Mindent tudunk! Borgesnél megtudtuk; hogy az Adat nincs Prentinnél. Nagy leszámolás lesz! Megint elôkerültek a revolverek, a két város olyan, mint a hangyaboly, csak téged várunk! - Ez nagyon lelkes és jó dolog, de kérlek, ha vártok rám, akkor vágd el a kötelékemet. - Azonnal. . . És keresgélt a zsebeiben. - No mi van?! - Nincs kés nálam. Nálad sincs?. . . - Csak revolverem van. . . - Micsoda ostobaság! Várj, bemászok az ágy alá, telán ennél van. Benézett az ágy alá, de most odakinn csizmás léptek döngtek, és a szórakozott orvos már nem jöhetett elô. Valaki nagyot rúgott az ajtóba, hogy kitárult, és belépett egy kétméteres, hetyke bajuszos ôsz katonatiszt. Valamelyik közép-amerikai államból lehetett, festôi egyenruhában, térden felüli, magas lovaglócsizmában, olyan hanggal, mint egy bölénybika, hatalmas mellkassal és vízszínű szemekkel. Elôször csak körüljárta Pnecroftot és fújt. Azután megállt szemben karba font kezekkel, és nyersen felkacagott. Majd a következôket közölte röviden: - Attinde: I' corveryor trega mi siune y' gordenyo! Pretende! Megelégedetten csapkodta a csizmáját és gúnyos mosollyal nézte Pencroftot, aki tétován kinyitotta a száját, de Vandramas rárivallt egy rövid mozdulatot téve, energikusat, leintôt! - Ci petrine! Vállat vont és hallgatott. Mit tehet mást? Ezután a nagy ember röviden, precízen, ultimátumszerűen, hidegen és tárgyilagosan beszélt huszonöt percig. Ezt onnan lehetett tudni, hogy kitette maga mellé az óráját, és többször is energikusan megrázva muatóujját vadul kopogott az óra üvegén, figyelmeztetve valamire Pencroftot, aki egyetlenegy szót sem értett. Vajon milyen nyelven beszél ez? Egy közép-amerikai állam eltorzult latin idiómája bizonyosan. Azután, hangsúly után ítélve, keményen és kegyetlenül; befejezve a mondókáját, választ várt. Pertcroft gôgösen hallgatott, de nem is tehetett mást. A kétméteres óriás, mint aki elôzôleg mindent megpróbált, szelídebb hangon magyarázott valamit, kérlelôen, majd elôhúzott a zsebébôl egy sapkajelvényt, és megindító, elfúló hangon, kezét Pencoft vállára helyezve beszélt errôl valamint. Egész halkan és egész keveset énekelt is közben és mélabúsan rámosolygott a férfira sóhatjtva, és Pencroft udvarisasan rámosolygott, mire a kétméteres ember olyat ordított, mint egy tigris, kirántotta a kardját, magasra emelte és. . . Már suhogott a levgô, amint... De az utolsó pillanatban nagyon fújt és visszataszította kardját a hüveléybe. Azután lapos kézmozdulatot tett, mintegy jelezve, hogy az ilyen álakokkal szemben nincs helye bizalmaskodásnak. Az órára mutatott, keményen csóválva mutatóujját megfenyegette Pencrofot, elôvett egy írást, az orra alá tartotta és csapkodta egy nônek a fényképét (ôsz hajú asszony, három gyerek.keIl, késôbb pedig a legvadabb ökölrázással és fenyegetéssel Pencroft felé elôvette. Miksa császár képét. És rázta az öklét és csikorgatta a fogát, odaverte a képet Pencoft órrához, azután vad zokogásba tört ki és ráborult a képre, majd újra vadul rázta az öklét Pencroft felé... Sajnos úgy nézett ki a dolog, hogy valaki megtévesztette ezt az embert, és most Miksa császár megöletésével ôt gyanúsítják. Ez választ vár, gondolta Pencroft. CÍja keserves mosollyal, melankolikus, bús hángon, két vállát felhúzva, kezeit combjára hullajtva, bús mondatokkal járkált, azután fütyült egy katonaindulót, lassan, memorizálva, felhúzta két vállát és rámosolygotC Pencroftra. Mit tehetek róla, én is csak ember vagyok - ez volt a gesztusában. Azután elôvett egy revolvert, és sajnos szemben állt az ággyal is. Tehát Pencrofton az orvos sem segíthetett, aki az imént épp jókor egy ügyes koponyalékeléssel megmentette az életét. De csak mutatta a revolvert. És az órát is. Félreérthetetlen volt, hogy gondolkozási idôt ad, azután a mellére csap és agyonlövi. Felelnie kellene, de hogyan feleljen neki? Vandramas zsebre tette az órát, jobbról-balról megcsókolta Pencroft arcát, mosolyogva, de könnyes szemmel, tréfásan dúdolt valamit, azután távozott. Vajon ô értette-e, amit mondott? Jött az orvos. - Jó, hogy az ágy alá mentem. . . Megadhattuk volna alaposan az árát a vigyázatlan fejbe ütésnek. . . - Súlyos? - Most már igen, mert az imént magához tért, tehát jól benyomtam a torkát és állcsúcson vágtam. Pontosan! - Egy orvos értsen az anatómiához! De most vágja el a köteleket. . . - Jó lesz sietni! Hallotta, mit mondott? - Süket vagyok? Azért talán mégse kell annyira sietnünk. . . - Barátom, amikor azt mondta: "fratta ma dine ci ypuro!", akkor már tisztában lehetett mindennel! Meghűlt a vér bennem. Ezektôl nem lehet semmit megtudni. Az orvos elôvette az öngyújtóját. - Meggyújtom a spárgát, akkor elszakad. . . Hamar tüzet fog, kóckötél. . . Nehezen fogott tüzet. Pencroft kabátujja háromszor is meggyulladt, a nyakkendôje tövig égett, és ha nincs egy kancsó víz a szobában, egészben véve ropogósra sül, míg végül összevissza pörkölt kézzel kiszabadult. Hosszú fütty hallatszoti távolról. - Ez nekem szól! - mondta az orvos. -Siess utánunk, a Blorietti Madonnánál lóval várunk. Egy ugrás, és kint van az ablakból. A Bloerietti Madonna! Vajon hol ez a szent? Na! Elsôsorban mit tudja ô, hogy hol van a Blorietti Madonna? Ami hagyján! De a lábáról nem vette le a kötelet. És elvitte az öngyújtót! Milyen orvos ez? Megpróbálta kicsomózni, ami természetesen a három-négyszer körülkötött és körülcsavart kötélnél meddô igyekvés volt. No mindegy. . . A fô, hogy a keze szabad. Szépen az ajtóig ugrált, kinyitotta és a korláton át látta, hogy az ivó van alatta. Az ivóban nem volt senki. Viszont ott a polc, az asztalok, tele késsel. Ha egy lendülettel átugrik, az egész nem magas, egy pillanat alatt elvágja a kötelet, és kész... Átvetette magát a korláton, és hopp... Fejjel lefelé csüngött és lengett! Lábán a kötél beleakadt a mennyezetrôl függô vaslámpa hornyába két bokája között, és most így csüngött. És lengett. Most belépett egy nagy kalapú, tülökorrú polgár és csodálkozva megállt. - Nézd! Hát ez mi? Pencroft igyekezett csüngve könnyedén mosolyogni. Ilyesmi nem egyszerű. Mit mondjon? - A vendéglôssel fogadtunk, hogy én két óráig lógok a lámpán fejjel lefelé ötven dollárért. Még egy óra van hátra. - Ez a kocsmáros szereti az ilyen szamárságokat. Az úr artista? - A szomszéd városban dolgozik a cirkuszom. . . - Aha! Tudom már! Jövô héten ide is jönnek?! - De bizony jövünk! - lengedezte közvetlenül és nyájasan. - Ez a mi reklámunk! Én vagyok Willy, a lengô férfi! Egy héttel elôbb átmegyek a szomszéd városba, fogadásból lengek fejjel lefelé. . . A polgár odament és meglökte, hogy inga módján himbálózott. - Mit csinál?! - üvöltötte dühében megfeledkezve mindenrôl. - Már alig lengett, nem szeretném, ha veszítene. Mi itt nagy sporttisztelôk vagyunk. Pencroft kissé rosszul lett, különösen, mivel az elsô lengésre felborított a fejével egy széket. - Ma azonban - mondta a polgárnak - nem vagyok formában, úgyhogy abba is hagyom. Inkább holnap lengek majd nyolctól estig. Vegyen le. - Kár most abbahagyni. Egy óra mindössze. Szorítsa össze a fogát és lengjen! Legyen férfi, a mindenségit! - Nem, nem. . . ha lesz olyan kedves leemelni. . . - Szó sincs róla! Majd aztán hálás lesz nekem, hogy én most nem emeltem le! Megnyeri az ötven dollárt! Nagy pénz az ilyen csepürágónak! De már megint nem leng. . . És újra meglökte. Pencroft vicsorítva a keze után kapott, és már káprázott a szeme, és fájt mindene, és a polgár kiszólt az ablakon: - Halló! Gyertek csak be! Többen is bejöttek, velük a fiatal csapos. - Hát ez mit keres itt?! - Hadd, te! A kocsmárossal fogadtak, hogy fejjel lefelé így Ieng két órát. Tudod, a gazdád szereti az ilyesmit. . . - Nem is szólt nekem, amikor elment. Hát tôlem lenghet. - Kérem - mondta rekedten és elhalóan, és agyában zúgott a vér, mintegy illendôen bejelentve a küszöbön álló gutaütést. - Nem csinálom ezt. . . Jobb, ha leakasztanak. . . - De még háromnegyed óra az egész! Majd hálás lesz nekünk az ötven dollárért. Mert a vendéglôs megadja! Az olyan fiú. Csak az asszonytól fél. Tíz perc múlva a kocsma megtelt; érdeklôdve nézték a mennyezetrôl lógó félholt Pencroftot, és ha nem lengett eléggé, meglökték. Egy ilyen alkalommal belevágta fejét a söröscsapba. - Hogy ezek a csepürágók mit ki nem találnak! - Halló, Bill! Szaladj a Ritáért, mondjad, hogy jöjjön! És szólj Almarovéknak, hogy ne menjenek a moziba, itt van jobb! Ujabb tizenöt perc múlva az ablaknál, az ajtónál egymás hegyén-hátán kandikáltak be a szomszédok, és lihegve érkezett egy szerkesztô a lelógó Pencrofttal interjút csinálni. Ô New Yokba is tudósít innen. Mi volt a legtöbb, amit egyhosszában függött lengve? Tud-e ilyen állapotban énekelni? - Úgy van! - Mirôl van szó?! - Énekelni fog!... Halljuk!... Halló, egy sört! És tapsoltak, valaki elindult tányérozni, a szerkesztô leadta interurbán New Yorkba, hogy városunkban egy artista fogadásból Ieng függve, énekel és eszik fejjel lefelé... Egy párizsi lap is felvette a hírt néhány hét múlva a harminchat órás függve lengési világrekordról, amelynek beállításával késôbb egy bostoni fiatalember megpróbálkozott, de délutn négy és öt között megütötte a guta. Pencroft úgy érezte, hogy már itt a vég. A zsíros, vastag melegben, zajban néha egy-egy fogadásról is hallott valaki azt állította, hogy már nem él, és egy másik tíz dollárt ajánlott egy ellen, hogy a saját lábán távozik. A csapos sportszerűtlen, de jószívű kezdeménnyel, sajna váraltanul, lefröcskölte két üveg szódával, amitôl kis híján frászt kapott. - Most vegyük le! - Le tud jönni egyedül is! Az a fô mutatvány! - Lássuk! Le fog jönni! Halló! Akassza le magát! - Akassza fel magát - dünnyögte Pencroft bágyadt feleletül, de már hörgött is halkan, míg végül valaki megszána. A lámpa! Leszakadt, és Pencoft a fejére esett. Fülérôl és orráról lejött a bôr, de szerencsére a lámpáról függve közel volt a padlóhoz, és így rövid élesztgetés után magához tért, egy székre ült, sóhajtva és remegô kézzel. Tíz dollárt gyűjtöttek számára, ezt gyengéden a zsebébe tették. Lassanként tisztult zavaros tekintete elôtt a helyiség képe. Fenyegetve ordítozó emberek fogták körül a vendéglôsnét. - Tessék neki kifizetni az ötven dollárt! - Micsoda hülyeség ez? - tiltakozott az asszony. - Nem tudok semmirôl! A férjem kiment a szôlôbe. . . - Hohó! Mikor látta, hogy veszített, akkor kiment a szôlôbe! Hát az ember az kutya, hogy ingyért lógjón lengve?! - Hát van szívük becsapnj egy szegény csepürágót?! - Az egész ostobaságról nem tudok semmit! Maga fogadott a férjemmel?! - Igen. . . - bólogatott Pencroft. -Mondta, hogy ô kimegy a szôlôbe, majd a felesége elintézi. . . - Magának ígért valamit a férjem? - De mennyire. Ötven dollárt, egy üveg pálinkát, egy rúd szalámit és két inget. Az asszony kis híján rosszul lett. - Meg kell várni a férjemet! Ez hazugság! - Kérem, én nem várhatok! Nekem máshol is kell lengeni! Én szegény artista vagyok! Ha nem, hát akkor ezt ajándékozom az itteni lakosoknak, függtem nekik ingyen -mondta Péricroft keserűen. - Szó sincs róla! - Tessék kifizetni az artistának, ami jár!... Tavaly egy zenekarral csinálták ugyanezt! Egy egész zenekar lógott a lámpán?! - Nem fizettek! Odavanriak egy garasért! - Jó lesz, ha kifizeti ezt az embert!... Már forrt a levegô, valaki rácsapott egy asztalra, és az üveg csörömpölve a földre hullott. Ismétlem, Texasban vagyunk, és így az asszony dt percen belül, hogy a kocsmáját szilánkokra ne szedjék szét, kifizette az ötven dollárt, a szalámit, a pálinkát és a két inget, és Pencroft villámgyorsan elindult sietve a sötét utcán, fuldokolva és rohanva Vuperin, Montagezza, Vandramas, Prentin és az egész ôrület elôl, és egy mellékutcában lihegve egy oszlopnak támaszkodott. Végre pihenhet. . . Valaki megérintette a vállát. - Csakhogy itt vagy! Az orvos volt. Az oszlopról a Blorietti Madonna nézett le rá! Két perc múlva lovon ült és az ôrült emberekkel vágtatott Fillipon felé, hogy a város élére álljon. Kétségbeesetten. 3 Az orvos mellett ott vágtatott egy Forster és egy Lorenzo nevű. - Most mi a teendô? - kérdezték Pencroftot, aki nyargalás közben egy rúd szalámit szorongatott vadul a hóna alatt. - Hogyhogy mi a teendô? - lihegte idegesen. - Tôled várjuk a döntést. Te megmondod, mit tegyünk, és úgy lesz. A kocka el lett vetve, ma már nem lehet visszatáncolni, ha belepusztulunk is, szűnjön meg ez az átok. - Úgy van! Szívbôl helyeselt. Ez az átok, hogy állandóan egy szót sem ért abból, amit beszélnek, szűnjön meg. De mitôl vetették el ezek a kockát, és mibe táncoltatta ôket bele, hogy nem lehet vissza? Kétségbeejtô. Most már csakugyan nem hagyhatja cserben ezeket az embereket, de hogy álljon az élükre? Azt se tudja, hol az élük. Ismét virradt, és feltűnt a távolban Fillipon külvárosa. - Azonnal beszélni fogsz a néphez! - Ember! Elôbb aludnom kell! - Igaz. . . A városban csend volt, csak fegyveres ôrök cirkáltak mindenfelé és boldogan meglengették a kalapjukat Pencroft láttán. - Estére népgyűlést hívunk össze! - Nagyon helyes. De addig hagyjatok aludni. - Ne félj! Vigyázunk rád! - Azt nem kértem. . . Besietett a házba. Minden csendes volt, csak a földszinten szűrôdött ki világosság Sterbinszky ajtaja irányából. Halk nesz. Az ajtó kicsit nyitva volt. Elhatározta, hogy betekint duzzogó, öreg barátjához, és megkísérli Eduardnak szólíani. Ilyen odavetett megjegyzései sokszor helyesnek bizonyultak, sajna. És nyomukban megindult a lavina. Hátha Eduarddal szerencséje lesz? De miért ne volna az ör.eg Tihamér. Mindegy. Kopogott és benyitott. - Hát ez mi? Az öreg, eltekintve attól, hogy Eduard-e vagy Tihamér, kissé összeverten, betörnött szájjal egy széken üIt mozdulatlanságig megkötözve. Gyorsan megszabadította, leöntötte hideg vízzel, vagy tíz perc alatt magához térítette. - Ó!. . . Nem hittem, hogy. . . életben hagynak. . . - nyögte. - Mi történt? - Még kérdezi?!... Mintha nem tudná. - Tudom, de azért kivételesen mondja el. - Ez a Burns érkezett nagyon összeverve. A feje, az álla. - Orvosi kezelés volt, gyerünk tovább. - Megrohant, mint egy ôrült, összekötözött és valamit követelt tôlem, amire maga azt mondta, hogy nálam van, szegény Ervin miatt. Valami Adat. . . Ujjé! Pesze, ô valamit mondott ennek Ervin haláláról, amibôl az a marha azt következtette, hogy az öreg Sterbinszkynél van a titok nyitja. - És mi történt aztán? - Uram, én tudom, hogy mivel tartozom ennek a háznak, tehát azt feleltem, hogy igenis tudom, de nem mondom meg. Ha maga rám akarta hárítani a gyanút, én vállalom. Ütött, vert, fojtogatott, fenyegetett, én pedig a szemébe kacagtam. - Mi lett aztán? - Lódobogást hallott és elmenekül, de engem alaposan fejbe vágott még egyszer. Hívja az orvost. . . - Felesleges. A fejbe vágás nagyon jó, ezt ô se csinálná jobban. Tényleg felesleges volt az orvos, rátettek egy hideg ruhát, és Sterbinszky lefeküdt. - De most vigyázni kell magára, amíg én alszom... Nagyon okosan tette, hogy vállalta. Maga nem is tudja, milyen jó ez. - Uram! Hülyének néz. - Ez most független attól, hogy milyennek nézem. Egy szolgát hátrahagyott Sterbinszkynél és sietett aludni. Gondolta, nem ártana hirtelen berúgni az ajtót és két revolverrel lövöldözni befelé addig, amíg mozog ott valaki. De nem teheti tönkre Bunny berendezését. Tehát csak benyitott. Elôbb a revolver csövét, aztán a fejét dugva be. Semmi, a falon Ervin képe, háttérben állványon a hegedűtok, belépett és állt. Ô már most tisztában van mindennel. Nem dôl be semminek. Hallgatóddzunk csak! Most megint okos dolog lenne belôni az ágy alá. Elôveszi a másik revorverét is és leguggol. Az ágy alatt már nyugodtari tartózkodhatna: csak egy százlábú menekült, mintha megijedt volna a két revolvertôl. Most gyorsan bezárni az ajtót, bezárni az ablakot, két revolveré a szekrényre mered. Egy reccsenés, és akkor piff, paff, tíz golyót lô a szekrénybe. Semmi reccsenés. Viszont horkolás. Tessék? Igen. Valaki kifejezetten horkantott egyet a szekrényben. Egy derűs lelkületű orgyilkos lehet. Elaludt. a lesen. Minek zavarja álmában? Lelövi. Azután eszik a szalámiból, iszik pálinkát és Iefekszik aludni. Újabb társalgásba nem megy bele, mert jó úton van ahhoz, hogy egyetlen meggondolatlan mondata után elrendelik az Államok az általános mozgósítást és megtámadják Dél-Amerikát! Mint az orvos mondta, itt már a kocka meg van vetve, csak bele kell feküdni. Szépen ráfordítja a kulcsot a szekrényre, azután kopog. - Halló! Vandramas, Prentin vagy Montagezza, vagy maga, nyomorult Burns, de Iegyen bár személyesen Miksa császár, két revolverrel állok itt! Valami kettyent. Nagyon régimódi pisztoly lehetett, amit "felhúznak", mielôtt használják. - Ne jusson eszébe vaktában lôni... - Ki beszél? - Walter. . . Ön kicsoda?. . . - kérdezte zavartan. - Kinyitom az ajtót, és feltartott kézzel lépjen ki. A nyitott ajtón egy miniatűr cowboy lépett ki. Egy gyerek! KILENCEDIK FEJEZET l. - Dick Steverison vagyok. Jó, hogy megmondta a nevét. Legfeljebb tizenkét éves lehetett. És kis ujjaival óvatosan elnyomta a kakast, hüvelykével lassan ráengedve a ravaszt a szögre. Régimódi, kétcsövű párbajpisztolya volt, amit most a tokjába tett. Nagyon szép, kék szemű, élénk arcú fiúcska volt. Hatalmas sombrerójában úgy festett, mint valami óriás, megelevenedett gomba egy rajzfilmbôl. - Ha ne,m mondta volna meg, kicsoda, máris lelövöm. - Ez esetben örülök, hogy idejében szóltam, Dr. Stevenson - szólt komor udvariassággal Pencroft, mert a kölyök rettentôen tetszett neki. - Ámbár, ha élbújik valakinek a szekrényébe, és az illetô mégsem hajlandó bemutatkozni, még nem kifejezetten ok arra, hogy végezzen vele. - Ezt nem értem-felelt a fiú vállat vonva, és hüvelykujjával, mint ôsz cowboyok, megbökte leszíjazott sombrerója karimáját, azután zsebre dugott kézzel járkálni kezdett. Indián rojtokkal lengô bôrnadrágja, ráncolt torkú szarvasbôr félcszizmája, hímzett kabátja, aranygombos csuklóvédôje, kockás inge, sárga nyakkendôje volt, szóval igazi cowboykölyök. - Ne higgye, hogy hátrányban voltam! Rést faragtam a szekrényen és egyenesen a fejére céloztam. Maga tehát nem látott engem, én meg láttam magát, senor. Elhűlt. És megnézte. Csakugyan egy rés volt a szekrényen. Tehát szégyen ide, szégyen oda, kétségtelen, hogy a kölyök elintézhette volna ôt, ha akarja. - Nagyon örülök, senor Stevenson, hogy megkegyelmezett. - Az ember senkit se lôjön agyon hiába. Ezt egy jó barátom mondta nekem. Buck, a csempész, aki tequilát visz Mexikóba. Azt hiszem, ez okos mondás; nem? - Én is azt hiszem. Megkínálhatom önt szalámival? - Köszönöm. Az asztalhoz ültek, Dick Stevenson elôvette harmincöt centiméteres kését és levágott egy jókora darabot. - Szokott pálinkát inni? - Szoktam! - felelte keményen és haja tövéig elpirult. Látszott, hogy még sohasem ivott pálinkát, most csak büszkeségbôl hazudott. Pencroft azonban kornolyan bólintott és töltött neki egy kevés tequilát. . - Nem sértem meg, ha pertut ajánlok? - mondta a poharát megemelve a gyerek felé. Ez rögtön leállította a poharát, döbbenten fújt az orrán át, és sötétkék szeme spanyol gôggel villanL meg. , - Carramba! Az én anyám Paranna di Costaldo el Mercuito infáns leszármazottja! Én gringókkal nem szoktam pertut inni! Per Dios! Ezt jegyezze meg magának, senorl - Bocsánat. . . -hebegte megszégyenítve Pencoft. -Nem tudhattam, hogy kivel ülök szemben, de olyan megtévesztô volt származására nézve, amint a szekrényemben hált, majd azt mondta, hogy Dick Stevenson, utóbb pedig megosztotta velem kenyeremet és szalámimat. . . - Én szeretem a gringókat, de ne felejtsék el, hogy mivel tarCoznak származásomnak. Ön derék ember. De azért tudnia kellett volna, hogy kicsoda az édesanyám. - No igen. . . ezt én nem állítom. . . de nekem annyit kellene tudni itt. . . Ha szabad édeklôdnöm, kicsoda az ön édesapja? A kisfiú a pisztolyához kapott. - Ön ugrat engem, senor? - Nem, nem,. . . én hallottam már Stevenson hidalgóról. . . - és mert a fiú szeme újra villámlott, gyorsan kijavította. - Stevenson ôrgrófról. . . - Az én apám nem ôrgróf. - Tehát kicsoda az ön apja? - Maga. Mit mesél itt, mintha nem tudná? Sosem szégyellem, hogy egy gringó az apám. Vannak nagyon rendés emberek közöttük. ltt van ez a Washington, meg az Edison, és tegnapelôtt tanultuk Franklin Benjamint. Mexikó is szívesen vállalná ôket. És elszántan, merészen felhajtotta a tequilát. Utána nyugodtan, de igen mereven ült, mert nem tűrhette, hogy köhögjön a méregerôs italtól, bár könnyei kijöttek. - Ön rutinos pálinkaivó - szólt elsimeréssel Pencroft, miután meglepetésébôl magához tért. - Szeme sem rebben az erôs italtól. A fiú szerény mosollyal vállat vont, de beszélni még mindig nem mert, mivel a köhögési inger szinte szétrobbantotta. De nem köhögött. Kemény legény, kemény koponya ez a kölyök. És csakugyan Benjamin Walter fia lenne? Hm... Van valami az arcában, és az orra... No, ez kivételesen nem számít. Ez csak a központ takarékosságát jelenti. Istenem! Milyen ôrült ez a Walter! Ilyen ragyogó kis pofa a gyereke, és rongyos pár százezer font miatt lemond róla. Milyen boldogan otthon maradt volna, ha Madge gyermeket hoz a világra. Milyen szívesen mérte volna a legnagyobb gonddal a fürdôvizet, és mennyire nem jutott volna az eszébe, hogy az ember miért nem csavaroghat esôben éjjel az utcán, ha kedve van? De hát a sors nem akarta. A sors úgy akarta, hogy Madge-nek második házassága le9yen áldottabb, hogy Madgenek legyen gyereke, és neki ne. - Nagyon örülök, senor, hogy kapcsolatunkat tisztázta, de velem szembeni büszkeségét a dicsô anyai ág indokolja legkevésbé. - Ezt nem értem -felelt a fiú és kipirultkissé, a szeme csillogott, és olyan bájos volt, mint egy angyal. - Úgy értem, hogy ha édesanyja megfelelô atyának vélt az ön számára, akkor miért rátarti velem? Úgy érti, hogy leszármaznia muszáj tôlem, de tegezôdni azért még nem kell? Szeretném, ha ezt most tüzetesen megbeszélnénk, mivel a senor által is becsült Washington, Edison és Franklin Benjamin urak szelleme joggal elvárhatja tôlem, hogy ha egyenrangúnák nem is tekintem magam önnel, lenézése ellen tiltakozzam. - Ezt sem értem. - Nem baj, fiam, helyi vonatkozásokban ez elfogadott módja a társalgásnak, velem is így bánnak. . A fiú halkan fütyörészett és kissé kancsalítani kezdett az italtól. - Maga nem tudja azt, öcsém - mondta egész egyszerűen -, hogy a gyermeknek kötelessége tisztelni az apját? - Ezt tudom. De az apának kötelessége tisztelni a gyermeke anyját. Mit feleljen ennek a nagyszájú kölyöknek? Sajrios, nagyjában igaza van. Még egy pohár tequilát ivott, és mikor a gyerek nyújtotta a poharát, szépen leállította az üveget a földre. - Fenéket, senor. Eleget hódolt az alkoholizmusnak. Most még arra feleljen, hogy azért nem tisztel-e engem, mert gringó vagyok, vagy mert tisztelt édesanyját nem tiszteltem. - Én nem szerettem magát, mert tizenkét évig felém se nézett. És a mamától tudom, hogy sokszor azt hitte, hogy alszom, és beszélgetett, hogy egy ember, aki nem kíváncsi a gyermekére, az nem is ember. Kínos. Mit felelne itt most Benjamin Walter, az a piszok? - Ez esetben, senor, minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy székrényemben hált? - Mert kíváncsi voltam önre. - Csak azért? - Továbbá azt mondták, hogy most minden embernek maga mellett a helye - mondta és elpirult a beismeréstôl. - Tehát én büszke is voltam. Mert ha nem is jó apa, mégis férfi, az tetszik nekem. És nekem is ott a helyem, ahol a férfiaknak. - Ez tény. De csak édesanyja tudtával: - Tud róla - felelte és bíborpiros lett. - Szokott ön hazudni, senor? A fiú villogó szemmel vette elô a revolverét. Pencroft habozás nélkül nyakon ütötte és elvette tôle a pisztolyt. A gyerek olyan arccal nézett rá, egészen eléállvá, hogy meghökkent. - Ön megütött?! - kérdezte fenyegetôen. - Meg - ismerte be megadással Pencroft. - És valahányszor egy gyerek fegyveréhez nyúl az apjával szemben, legyen az bár a spanyol uralkodóház tagjá, még a a spanyol uralkodó is jól teszi, ha tizenkét éves korában, idejekorán nyakon üti. Sosem hallottam különben, hogy spanyol nemesek revolvert rántanak az apjukra. Ezt csak texasi zsiványokról hallottam!kiáltotta döcgô hangon a gyerekre és felemelkedett elôtte teljes magasságában. De tévedett, ha azt hitte, hogy Dick megijedt ettôl. Fölnézett rá támadóan, vállával Pencroft gyomra táján; hátrakuicsot kezekkel. - Engem még sohasem ütöttek meg! - Elég baj. Én mindannyiszor meg fogom ütni, ahányszor tiszteletlenül viselkedik velem szemben, mivel, ha tudná, senor, ön egy taknyos kölyök. - Ez sértés! - Ez ténymegállapítás. És most örülök, hogy nem jöttem haza tizenkét évig, mert az ilyen gyerekkel szemben indokolt a tartózkodás. És a történtek után újra tizenkét évig nem térek vissza. Itt a fegyvére, urai n. És átadta a revolvert. A fiú elhűlten állt. - Ön a kezembe meri adni. . . - Én nem félek az ördögtôl sem - mondta és elfordúlt, rnert rettenetesen kellett nevetnie, azután lefeküdt az ágyra. A fiú szinte kétségbeesetten álltott a fegyverrel ennyi indolencia láttán. - Takarodjon, senor! - gondolta; hazazavarja, mert a mamája nyugtalan lesz. - Gyereket, aki revolvert fog az apjára, nem ismerek. - És a fál felé fordult. Sokáig hallotta a gyerek ideges lélegzetvételét, aztán elaludt. Alkonyattájt ébredt fel valami zajra, izgatott moraj hallatszott az utcáról. Felugrott és az ablakhoz sietett. Kisebb-nagyobb csoportok vitatkoztak a ház elôtt, mindenfelôl emberek siettek el6,a Fô tér felé. Most nem ártana megugrani. Csak bántja, hogy olyan csávába vitte a filliponiakat. Kinyitotta az ajtót és ijedten visszahökölt. Senor Dick ott ült a küszöb mellett a félfának billent fejjel, kezében a kétcsövű pisztolya, és aludt. Ôrködött! Megérintette. A fiú talpra ugott, de amikor meglátta Pencroftot, gyorsan,eltette revolverét. - Senor - mondta csendeen -, gondolkoztam azon, amiket mondott. - Láttam - bólintott Pencroft. - Úgyszólván magába mélyedt. És mire jött rá? - Önnek. . . - hebegte és majd beletörött a nyelve - önnek sok tekintetben. . . talán. . . lehetett. . . némi igaza. . . mert egy gyerek az apjára. . . még egy gringóra se rántson pisztolyt. . . - Örülök senor, hogy tűnôdésének ilyen eredménye volt. Ez esetben ne háragudjon rám, amiért nyakon ütöttem. - Érdekes, mondta a gyerek és búsan megrázta a fejét. - Nem haragudtam. Pedig szerettem volna. - És újra megrázta búsan a fejét. . . - Érdekes. . . Én egyáltalán nem haragudtam magára, senor. . . Pencroft végigsimította a gyerek tarkóját és megveregette. Dick belepirult. - Ez nem is olyan nagy csóda. Amint látja, bizonyos dolgokat lehet fécfiasan, és mégis fe gyv er nélkül el intézni. - Rájöttem, hogy úgysem tudok megverekedni önnel. Pedig mindig azt hitterrí, hogy ha megüt valaki, nyugodtan kiálnék vele. - Ez azért van, mert igazi férfi, éppen az igazi férfi sohasem képes fegyvert fogni az apjára. És nincs olyan igazi férfi, aki szégyelné, ha az apja gyermekkorában nyakon ütötte. - Ez lehetséges, senor. . . De. . . ne vegye rossz néven. . . ezt honnan tudhattam? Jókat odamondogat ez a kölyök. Hallani kéne annak a Benjamin Waltemek. Hitvány pár százezer fontért egy ilyen kölyköt. A gyerek valamin hosszasan töprengett, azután megkérdezte: - Mondja senor, gondolja ön, hogy egy Franklin Benjamin vagy egy Grant tábornok szintén kapott pofont életében, mondjuk, az apjától? - Meg vagyok gyôzôdve róla. Még Washington is. - Az nem lehet! - kiáltotta elhűlten Dick. - Washington nem kaphatott pofont még az apjától sem! - Örülök, hogy ilyen nagy tisztelôje Washingtonnák, habár ô is csak gringó volt. A gyerek idegesen toppantott. - Senor! Megjegyeztem az ön tanításait, de ne merészelje Washingtont gringónak nevezni! - Ön szerint mi volt Washington, ha nem gringó? Megin tűzpiros lett zavarábán és akadozva mondta: - Washington. . . ez nagyon egyserű, hogy mi volt. . . - hirtelen egy lapos kézmozdulattal lezárta az ügyet. - Washington az Washington volt! És kész! Semmi esetre sem lehet gringónak nevezni: - Az ön helyében én senkit sem neveznék gringónak, mert ez csúf név. ' Ezt nem értette. - Miért ne nevezzem a gringót gringónak? - Mert például Washington is gringó, az ön apja is az. - Az más. . . - Szóval nem helyes, ha az Államok egy polgára lenézi és csúfolja amerikai honfitársait. Mit tenne maga, senor, ha holnap Japán vagy Brazilia megtámadná az Egyesült Államokat, és azt üzennék a Fehér Házból, hogy még a tizenkét éves gyerekeknek is fegyvert kell fogni. - Per Dios! Ez nem kérdés! Mindenki verekedne az utolsó golyóig és az utolsó leheletéig! . - Ez természetes. És ön, senor, együtt védené ezt a földet olyan emberekkel, akiknek szintén mindennél fontosabb az Államok szabadsága. Egy zászló alatb véreznének, meghalnának, és maga szerint ôk gringók, ami egy csúf név. A zászlók alatt csak egyfajta vér folyik ki: ez pedig piros, és semmi más. Személyes tapasztalatom, senor. A gyerek nyitott szájjal, bizonytalan tekintettel nézte. - Most pedig menjen haza, de azonnal. . . - fejezte be Pencroft. - Nem megyek! Magával maradok! - A gyerek tartozik az apjának szót fogadni! Ne mondja, hogy ezt ön honnan tudhatná, mert ha eddig nem tudta, most tudja meg. - De én most nem a fia vagyok. Én most Fillipon férfiaival együtt önnel akarok harcolni. . . - Tehát katona. Akkor még inkább engedelmeskedni tartozik. Közlegény! Eredj haza a mamádhoz, mert nyakon ütlek, fiam, és megint haragban leszünk. Hátra arc! Indulj! Dick csüggedten távozott és rettentô nagyokat lépett lefelé a lépcsôn. Pencroft még egy ideig utána nézett, és valamit mormogott magában nyomorúságos ötszázezer fontról: Aztán szobája ablakán óvatosan kilépett. Itt fenn sötét volt, nem láthatták. A háztetôre kapaszkodott és végigsietett az utca hosszában. Az emberek mindenhonnan a Fô tér felé özönlöttek. Egy alacsonyabb épület tetejére ugrott, és mect látta, hogy üres, sötét és elhagyatott telek van mögötte, lecsúszott az esôcsatornán. Továbblopakodott a kerítésig, átugrotta és lassan osont elôre. Néha percekre meglapult. Emberek beszél gettek. - A legfôbb ideje volt! - De mit fogunk csinálni? - Majd ô megmondja! Nem jött volna haza különben! Nem akarhatta a város pusztulását! - Túdta, hogy Borges a cinkosa! Tudta, hogy Burns összejátszik Vuperinnel! Szebeszállt velük egymaga! Odébb mentek. Ô is továbbosont és most a kocsma mögé ért. Benézett a hátsó ablakon. Prentin. Átkozott denevér! Csak tudná, hogy miért olyan rettenetes ez a toprongyos öregember, miben áll a hatalma, amellyel báekit megölhet? Miért kell bujdokolni elôle? Alig néhányan tartózkodtak bent, valamiért üres ma az ivó. Pencroft keze a revolverén volt. Mi lenne, ha Prentinbe habozás nélkül négy golyót eresztene bele. Bizsergett az ujja. Most bejött egy ember, vásári árus; nem idevalósi, ez látszott az öltözködésén, és azt mondta: - Nem tudják, hogy hol a rendôrkapitány? Penccoft legnagyobb megdöbbenésére Prentin felelt. - Én vagyok a rendôrkapitány! - Mit hülyéskedik? - mondta a másik. - A rendôrkapitánnyal akarok beszélni. Vagy hol a postamester? - Én vagyok a postamester - felelte ismét a topronygyos. Az idegen már-már nekirohant, de visszatartották. - Hagyja szegényt! - magyarázta a kocsmáros. - Ez az öregebb Cödlinger. Az a mániája, hogy bármit kérdeznek tôle, igenlô választ ad. - És odafodult a toprongyos öreghez:.- Hol a japán császár? - Én vagyok a japán császár - felelte az öreg. Pencroft behúzott nyakkal gyorsan elsompolygott. TIZEDIK FEJEZET Amikor Benjamin Walter magához tért és Bunnyval beszélt, utána egyedül maradt azzal a rriásik nôvel, a szigorúbbal. - Kérem. . . sokszor gondoltam félbódultan, hogy csak látomás. . . Nem értem. . . miért ápolt maga is? - Mondja el, mit csinált Pencrofttal? Miért történt ez a fantasztikus személycsere? - Prenroft él - felelte csendesen. - Hogy hol van, azt nem tudom. Madge nem erôltette a dolgot. Délután a beteg élénkebb lett, akkor magától elmesélt mindent. - Ausztcáliábán egy nagyon gazdag farmer felfogadott munkára, és azt mondta azért, mert hasonlítok egy hajdani kedves rokonához, aki csavargó. Hiába hívja, nem akar idejönni hozzá rendes életet élni. Gabriel Walleynek hívták a farmert. Egyetlen fia repülés közben az ôserdôben szerencsétlenül járt. Az öreget a szerencsétlenség beteggé tette, és úgy végrendelkezett, ezt a másik szobából hallottam, hogy minden vagyonát Pencroft Tivaldra hagyja. Kissé várt, kifulladt a sok beszédtôl. Madga figyelmesen hallgatta, az arca sem haragot, sem megbocsátást nem mutatott. Nyugodtan figyelt. - Láttam, hogy nem soká él az öreg - folytatta a beteg - és elhatároztam, hogy szomorú, letört pályámat újra elindítom. Megszerzem a vagyont. Mindig szerettem és tudtam jól élni. Szerettek az asszonyok - és sóhajtva mondta -, bár ne szerettek vólna. - Ez nem érdekel - mondta Madge és most elsô alkalommal a földre nézett kissé elutasítóan. - Bár engem se érdekelt volna. Szóval elindultam, hogy mire az öreg meghal, valahogy megszerezzem Pencroftnak a vagyonát. Nehé2 volt megtalálni, azután kerestem egy orvost, aki finanszírozott, és a vagyonát megszereztem. Elmondta végig a szélhámosságot, a műtét történetét és útját a kórházi ágyig. - És most, ha akar, jelentsen fel. - Nem jelentem fel. Majd kitalálunk valamit. Most gyógyuljon meg, és azután mindent megbeszélünk. És ott állt bólogatva Bunny is, kócosan és köpcösen, gumikabátjában, lesújtó píllantással simította el a beteg szemébe lógó hajszálakat és mélységes megvetéssel mondta: - Ha akar egy kis húslevest, csináltam magának. Madge csendesen, szomorúan kiment és titokban egy kicsit sírt is a folyosón, dé nyomban Ietörölte, és bepúderezte az arcát, mert halálra szégelli, ha valaki látja... - Pencroft jobban van? Egy nagy bajuszú ember állt elôtte és két kórházi zolga. - Mit akarnak Pencroftól? - Átszállítjuk a rabkórházba. Az a gazember Bubó Olivér beismerte, hogy együtt rabolták ki a Pernambuco széfjét f londurasban: - Hondurasban amnesztitát kapott! - Azért ô a 13. Pác Tivald, hogy a Pernambuco amerikai hajó legyen, és így a nemzetközi törvények szerint amerikai exterritoriális terület, tehát a hondurasi elnök ez ügyben nem adhat kegyelmet, csak az Államok elnöke, az pedig nem tette. - Most hagyják. . . - mondta halkan Madge - húslevest eszik. És lesütött szemmel, szinte lábujjhegyen elment. Milyen jó, hogy Pencroft nem kapta meg a milliókat, mert ô is amnesztiát vásárol, ô se ért a nemzetközi joghoz és most itt állna a milliókkal, és most bezárnák azt a csirkefogót, azt a világ szégyenét... Benjamin Walter eleget szenvedett mác ezért az ötszázezer fontért ahhoz, hogy megkísérelje feladni a játékot és személyazonosságát tisztázni. Lehet, hogy nem is sikerülne. Mivel azonbari Hondursban amnesztiát kapott és fejlövésével sokat szenvédett, enyhítô körülményeinek figyelembevételével, továbbá, mert az ügy öt év elôtt történt, a bíróság két hónapra ítélte. Semmiség! Madge ezután is idônként feljárt New Yorkba nagylányára bízva a házat. Vivian tizennyolc éves volt, atyja, Madge második férje, Anton Bulker városi tanácsos, köztiszteletben állt és a város díszsírhelyen temettette el. Tudták, hogy pontos, rendes ember, aki soha egy perccel késôbb nem jön a hivatalába és délben, ha távozik, tíz percig keféli a szappanhabos kezét, mint egy seborvos. Azután zsebkésének körömpiszkálójával egy meddô, de alapos műveletet végez hótiszta körmein, felteszi a kalapját, veszi a botját és hazamegy. Volt egy zsebórája, amit minden alkalommal ugyanakkor húzott fel, és volt egy véleménye, amit mindig ugyanabban az esetben mondott el és karrierjét azáltal csinálta meg, hogy ügyes-bajos eseteknél sokáig tűnôdött, majd így szólt: "nem eszik olyan forrón a levest, mint ahogy fôzik". Ezért okos és tehetséges embernek tartották. Maga készítette el a füdôvizét, 28 foknál hidegebb és 30 foknál melegebb nem lehetett. Tíz éve, hogy meghalt, és Vivian, mivel Madge ezt így kívánja, minden héten virágot visz a sírjára, amit különben szívesen tesz, mert ha igen kicsi volt is még, amikor az apja meghalt, nagyon szerettett. De tudta jól, hogy Madge egy Pencroft nevű emberre gondol sokat, és Kitty, az öreg könyvtárosnô, anyjának egyetlen barátnôje mesélte, hogy a Mammy ebbe az úrba szerelmes volt; ez néha ír, és emlékszik rá, hogy amikor gyerek volt, hamis ékszereket küldött neki. Ezek a padlásra kerültek egy nagy ládába, viszont tudomása van róla, hogy a Mammy lehozta az ékszereket éjaszaka, mikor azt hitte, hogy nem látja, és betette a fehérneműk közé a szelkrénybe, ahol különben némi tôkét is ôrzött egy félbe vágott harisnya szárában. És mikor megkérdezte, hogy nem fél-e a betörôktôl, sóhajtott és azt mondta, hogy még a kasszafúróktól sem. És megjegyezte, hogy Vivian sokat beszél, és az r>em való egy fiatal lánynak. Azután halotta, hogy megérkezett a szomszédos kisvárosba, Bullow-ba egy Marlow nevű ember, aki Hondurasban meggazdagodott. Ebédnél egyszer azt mondta, hogy megkérdezhetnék ezt a Marlow-t, hogy ô talán tudja, mit csinál mister Pencroft, akível a Mammy olykor veszekszik álmában. Madge-nek errôl az volt a véleménye, hogy Vivian kaphat egypár pofont. Ez is álláspont. Vivian nem szólt semmit, de Madge-nek volt a lánya. És amikor Mammy legközelebb azt mondta, hogy dolga van New Yorkban, amirôl Vivian tudta Kittytôl, hogy egy fegyenc látogatásával függ össze; Vivian egyszerűen átment Bullow-be és bekopogott Marlow-ékhoz. Száraz, barátságtalan öregúr fogadta. - Mit kíván? - Kérem, mister Marlow, ön Hondurasból érkezett, és házunk egy régi barátja ott bútorokkal foglalkozik. - Hogy hívják, - Pencroft. A barátságtalan öreg erre teljesen zord lett, - Nem tudom, tisztában van-e, Miss Bulker - felelte ridegen -, hogy a Marlow-k az angol Essex grófságból kivándorolt.lord Marlow-k leszrámazottai. - Ezt nem tudtam és gratulálok. Most arról van szó, hogy tetszett-e találkozni ezzel a mister Pencrofttal, aki házunk egy régi barátja. Az öreg felállt, mintegy befejezve a beszélgetést. - Ilyen nevű úrral nem találkoztam. Óhajt még valamit, miss Bulker? - Semmit. . . Ön egy udvariatlan, goromba öregember! - kiáltotta pirosan, szinte sírva és elsietett. Alig ért a sarokba, mikor egy fiatalember lépett melléje. - Bocsánat. . . miss Bulker, az édesapám küldött. . . Én ugyanis Henry Marlow vagyok. Az édesapám kéri, hogy ne haragudjon. . . utólag eszébe jutott, hogy mégis ismeri azt az urat. . . Ebbôl egy szó sem volt igaz. Henry kíváncsi volt, hogy ki a szép látogató, és a függöny hasadékán hallgatódzott. . - Kérem, én igazánnem szoktam illetlent mondani. . . de. . . tisztelt atyja annyira megbántott. - Nagyon sajnálta. Kéri, hogy vezessen el egy cukrászdába és tájékoztassam errôl a Pencroft ügyrôl. Vivian nem gyanakodott. Talán, ha ez a fiatalember nem olyan finom és udvaris és kedvés és. . . Végre fs nincs benne semmi: csinos is. Ezt tárgyilagosan meg kell állapítani. A cukrászdában azután elég értékes adatokat szerzett Pencroftról. Kiderült, hogy Henry atyjával a hondurasi futtatásokon találkozott, és egész jól megy a sora, gabonabizományos, megnôsült, van két gyereke, és a télen átesett egy mellhártyagyulladáson, és semmi baj, már jól van és kérte is az öreg Marlow-t, hogy adja át üdvöletét a Bulker-házban, amelynek ô régi barátja volt. Mindössze ennyit hazudott egy szuszra, buzgón, lelkesen és szolgálatkészen, majd minden átmenet nélkül felajánlotta Viviannek, hogy megtanítja teniszezni. Közölte, hogy ô szenvedélyes bélyeggyűjtô, az idén lesz orvos, van agy sportkocsrja, és szívesen elvinné Viviant a Mount Washingtonhoz, ahol gyönyörű a kilátás, remek a kiszolgálás, és napközben a legtisztesebb polgári leányok is kirándulhatnak felügyelet nélkül. Vivian sem a teniszbe, sem a kirándulásba nem egyezett bele, megköszönte az értékes adatokat Pencroftról és hazament, és otthon ismét megállapította, hogy ez a Henry csinos fiú, és talán kevésbé volt tárgyilagos, mint délután. Két nap múlva megjelent az ifjú Marlow puskával a hátán és vadászkutyával, etrejárt, hát megvárta, mivel az a néhányóra nem számít, amíg Vivian kijön a hálból a sarokig. A vizsla vagy a szerelmes ember ösztöne segítette? Annyi bizonyos, hogy az ifjú roppant leleményesen elkerülte a találkozást Madge-dzsel, ami elég okos cselekedet volt. Csak azért kereste fel a lányt, hogy tájékoztassa egy elfelejtett részletrôl, viszont atyja a lelkére kötötte, idôközben ugyanis eszébe jutott, hogy Pencroft egyszer meglátogatta a Hondurasban idôzô Lindbergh ezredest, akivel együtt teáztak, mert az öregnek elég jól megy, és kitűnô társasága van. ldônként egyre sűrűbben bukkant fel újabb emlék az öreg Marlow agyában Pencroftot illetôleg, és ilyenkor Henry meglátogatta Viviant, hogy ezeket az értesüléseket közölje. Olyankor, ha Madge kisebb-nagyobb csomagokkal a városba ment szegényeihez (valami ismerôse a fegyházban ül, lelkem, magyarázta mindig újra Kitty, de nem akarja, hogy te tudd, és tudod, hogy ô milyen...l, ilyenkor naphosszat vitatták a Pencroft-ügyet Henryvel, és egy alkalommal úgy adódott, hogy csókolóztak is az ügyben nem tudni, mi okból... Madge viszont meglátogatta Waltert. Ô már ilyen volt. Csak azért, mert úgy hívják, mint azt a világ szégyenét. Csak mert helyette ül mert neki magának nem vihet, pedig úgy szeretne. . . És egy egy alkalommal, amikor kettesben voltak mert igen sokszor Bunny is meglátogatta, Bunny, aki othagyott mindent és egy rokonához költözött New Yorkba, hogy mindennap itt legyen. Egy alkalommal tahát csak Madge volt ott. - Mrs. Bulker. . . - mondta Walter. - Szeretném, ha fontos ügyben átvenné a vallomásomat és megôrizné. Van valami még, amit nem mondtam el önnek, ami szülôvárosommal és egy nagyon különös üggyel álI kapcsolatban. Abból az idôbôl, mikor még megfordultam Filliponban. - Bunny nem tudja? Walter csodálkoza nézett rá. - Mit tud Bunny? Bunny nem tudhat rólam semmit. Bunny szigorú, és minden fáj neki. Mindez ott történt körülötte, de sosem tudott semmit, legfeljebb azt gyanította; hogy bolondítom a nôket, és botrányaim miatt kell otthagyni a várost. Szerelmi ügyek. . . - Mondtam, hogy ilyenekhez nincs közöm! - Még olyan fiatal, higgye el, megváltozhat ez idôvel... - Tehát mit tehetek önért? - Megírom ievélben mindazt, amit közölni akarok, mindig amennyit éppen bírok, és magára bízom, hogy mit csináljon vele: Lehet, hogy olvas az újsgágokban és hall olyan valamit, amiért fontos lesz, hogy ezt felhasználja... - Mondja csak milyen hely ez a Fillipon? - Úgy hívják, hogy Nema l7evolverek Városa. Hosszú évek óta nem dördült el egy lövés. . . - Örülök, hogy ilyen békés hely. - Miért? - Pencroft írt egy lapot, hogy ott van. . . Mi az, Mister Walter? Halálsápadt lett, és remegett a keze. Az ôr odajött. - No? Akar egy kis vizet? A rab leült, mivel me9rogytak a térdei, és amikor az ôr elment, azt súgta: - Mrs. Búker. . . itt van. . . és fogok még írni.. . Gyorsan egy csomó papírt nyomott a csodálkozó asszony kezébe és attól fogva minden látogatáskor odaadott néhány beírt oldalt. TIZENEGYEDIK FEJEZET l. Benjamin Waltér levele "Tisztelt Asszonyom! Az alábbi nagyon különös történet sajnos az utolsó szóig igaz Sokszor közölte velem szomorú helyzetét, hogy szerelmi töténetektôl tartózkodik: Engedje meg, hogy ezért irigyeljem. Már diákkoromban el kellett hagynom egy idôre Fillipont szerelmi história következtében. Tihenhét éves voltam, és éjszaka mindenféle áruval eltakarva, szekéren csepmésztek ki, hogy egy dühödt apa és tizenkét dühös családtag revolverétôl megvédjenek. Ez késôbb, amikor már visszatérhettem, és Bunnyval elhatároztuk, hogy egybekelünk, még fokozottabban folytatódott. Titokban, úgy, hogy mindegyik csak Bunnyt hitte vetélytársának, romantikus és kevésbé romantikus kapcsolatban álltam a filliponi nôkkel. Fillipon legfôbb jövedelmét a vidékén levô dús szénbányának köszönhette. Valamikor a két szomszédos város, Fillipon és Ravian vetélkedett, hogy megszerezzék ezt a területet. Végül Fillipon részére szerezte meg gróf Montagezza jónéhány évtizeddel ezelôtt a területet és a bányászat jogát. Ez akkoriban történt, amikor Mexikóban Miksa császár tragikus kalandja véget ért. Két-három öreg ember él még, aki emlékszik e régi idôre. Miksa császár harmadik Napóleontól aránylag jelentôs segítséget kapott hatalmának megvédésére. Mikor Juarez megsemmisítô erôvel lépett fel, Miksa császár ügynökei mindenhová elmentek, ahová csak Mexikó határán át el lehetett jutni, tartaléksereget szervezni. Vuparin és gróf Montagezza Miksa császár hűséges emberei voltak, akik maguk is segítettek Texasból és a Déli Államokból seregeket szervezni. Ekkor jelent meg Prentin, Miksa császárnak egy angol tisztje, aki a játék utolsó fordulójához kétségbeesett eszközökkel szintén sereget akart toborozni, és ehhez hihetetlen nagy összeget hozott magával, amit Ravianban Vuperinnél helyezett letétbe. Vandramas közép-amerikai kapitánynak, aki szintén Miksa császár megbízottja volt, sikerült valóságos hadsereget összeszedni, csak fegyver és fefszerelés kéllett. Vandamas egyébként Portogezban született, apám honfitársa, mert mi is ebbôl a közép-amerikai államból vándoroltunk be a Texasba, csak apám én és Vandramas beszéltük azt a különleges latin idiómát. Ami Porto-. gezban nemzeti nyelv. Apám vigyázott, hogy én se felejtsem el, és összejöttünk Vandramasszal, olyan volt ez a régi hazai szó, mintha kellemes óbort innánk. Ekkor gróf Montagezza elhozta Vuperintôl a pénzt, és Prentinnel elmentek felszerélésért. Vuperin és Vandramas pedig vártak az emberekkel. Egy hét alatt az emberek, akiket alig tudtak élelmezni, Iassan elszéledtek. Gróf Montagezza egyedül jött vissza. Prentin közben értesült9 hogy minden elveszett, Juarez gyôzött, Miksa császárt megölték. Mielôtt akadályozhatták volna, a hűséges tiszt Filliponban öngyilkos lett. Gróf Montagezza Prentin végakarata szerint megszerezte a bányát Filliponnak, Ravianban pedig valami suttogás kélt szárnyra, hogy gróf Montagezza megölte Prentint, és azzal a pénzzel, amely voltaképpen Raviant illeti, mert Vuparinnél volt letétben, elintézte New Yorkban a bánya dolgát, és egy konszern alakítás után, a szűkséges elôfeltételek birtokában, a bányát megnyitotta. Évtizedek teltek el anélkül, hogy az a folytogató feszültség elmúlt volna, ami a két városra súlyosodntt: Montagezza meghalt, a fia lépett a helyére. Vandramas fia is kapitány lett Közép-Amerikában és apjátóÍ örökölte ezt a titokzatos ügyet, amiben hatalmas lehetöséget látott. Vandramas állítólag megbízást kapott Mexikóban, és szép részésedést ígétek neki, ha a határon átcsempészett kincsrôl bebizonyítja, hogy azt gyilkosság útján vették el Pentintôl, akinek utódai ma is Mexikóban élnek és a bánya kitűnô fgdezet egy perre. Vuparin fia a raviáni hívei azt akarják bebizonyítani, hogy a bánya gyilkosság és rablás útján, illetéktelenül jutott Filliponnak. Ha bebizonyítanák, hogy bűnténnyel ütötték el Raviant a bányátóÍ, ez a koncesszió érvényét megsemmisíthetné, és Raviané volna a bánya. Fillipon, amelynek minden hatalma és vagyona ez a bánya, viszont készenlétben áll, hogy védekezzék minden támadással szemben. Intrikák szövôdnek az egyik városban és a másik városban is, titokban megvásárolt spionok, titkos eskük és szövetségesek, gyanúsítások, generációkon át lapparigó vérbosszúk nehezednek a bánya szénporával együtt arra a vidékre. Emberek váratlanul örökre elhagyják az ôsi házat, sötét éjszakákon egy-egy magányos revolverlövés végez valahonnan valakivel... Egy napon Vandramas sebesülten érkezik Ravianba és Vuperinnel szövetkezik. Most már együtt igyekeznek adatokat szerezni Prentin halálának körülményeirôl és utolsó rendelkezéseirôl. Ebben alégköben nôttek fel az emberek a két városban. Én könnyelmű voltam ahhoz, hogy komolyan részt vegyek az ügyben, azután szerelmi botrányaim miatt idônként hosszú idôre eltávoztam. Akkoriban egy vándor színtársulattal megérkezett Flóra. Flóra, akibe komolyen és halálosan beleszerettem. Ô is szeretett. Egy nagyon gazdag ember követte a társulatot, reménytelen hódolója Flórának, aki több ízben is megkérte a kezét. Ebben az idôberí egy Burns nevű barátommal mindenféle módon milliomosok akartunk lenni. Azon fáradoztunk, hogy a hajhullás ellen kitaláljunk egy csodaszert és azzal milliókat keressünk. Szerelmes voltam Flórába, Burinyt feleségül akartam venni, de Burns sögornôje, Hildegard volt akkor titkos szerelmem, és elcsábítottam egy spanyol nemeslányt... Ó, asszonyom! Itt a fegyházban, e szörnyű vesszôfutás után, ma végre másképp látok mindent. Szörnyű ember voltam, lelkiismeretlen és gyalázatos! De már akkor megkaptam az elsô pofont a sorstól, Strbinszky Flóra, akit szerettem, és aki engem szeretett, kénytelen volt meghallgatni gazdag hódolóját és feleségül menni hozzá mert apja, egy kônnyelmű iszákos kórista sikkasztott. Véletlenül a keresztneve azonos Pencroftéval: Sterbinszky Tivald. Én helyeztem el Bonnyhoz inasnak. Bunnynak mindezekrôl sejtelme sincs. Az sem tudja, hogy az öccse azért lett öngyilkos mert én elcsábítottam Hildegardot, a menyasszonyát. Bunna ma is csak "kikapós" embernek tart. Burns, aki nôül vette Hildegard nôvérét, és patikus volt, gyűlölt engem, de ezt akkor nem tudtam. Az ô szaktudását is felhasználtam találmányomhoz, amelynek a hajhullást kellett volna megakadályoznia. Kétszáz próbaüveget küldött szét ebbôl a lakásomon pecsételL szerbôl, és utóbb megtudam, Burns belekevert valamit, amitôl az emberek megbetegedtek, kisebesedett a fejük, és egy émber késôbb, ha nem is ettôl; de meghalt. Burns hozta a hírt lihegve és látszólag ijedten. Utóbb rájöttem, hogy Burns beleszeretett beteg felesége húgába. Hildegardba - aki akkor az én szeretôm volt -, és így akart engem eltávolíltani. Szerencsétlenül éreztem magam. Flóra sem volt már ott. Ez elôzmények miatt kerültem abba a lelkiállapotba, ami a töténteket megmagyarázza. Éppen csomagoltam, hogy meneküljek, amikor felkeresett az apám. Már pár éve nem beszélt velem. Elmondotta, hogy ezen a napon robbánt ki a szenzáció: Egy Paolo nevű idegen, aki egy ideje a városban éI, összegyűjtött minden szükséges adatot, azokkal utazik New Yorkba és bebizonyítja, hogy évtizedekkel ezélôtt Montagezza megölte Prentint, élvette tôle a pénzt és így szerezte meg a bányát Ravian elôl. Ez halálos csapás lenne Fillipona. A város koldus lesz, mindenki nyomorra jut és szégyenbe, ha ez kiderül. Fillipon kilenc elsô polgára elhatározta, hogy városuk, családjuk érdekében végeznek Paolóval, mielôtt az Adatot eljuttatja iÍletékes helyre. Apám ezután így folytatta: - Bűnös életed oda juttatott, hogy menekülnöd kell. Valamit tehetnél most, hogy sok bűnöd mindannyiunkat megmentsé. Vállald magadra, hogy te ölted meg Paolót, ezt az ismeretlén embert, aki Fillipont romlásba akarta dönteni, és menekülj úgy hogy magaddal vidd bűneiddel a mi sötét bűnünket, amit el kell követnünk, mért tehetetlenek vagyunk. Nincs más út. Abban a hangulatban nyomban felcsaptam. Rendben van. Aláírtam egy;vallomást, amelyben közöltem a filliponiakkal, hogy mit tettem: Aláírtam és még csak nem is láttam Paolót. Azt sem tudtam, hogy ki. Elbúcsúztam Bunnytól. Ô ézektôl sem tudott semmit. Azt hitte, megjavulni megyek, kettônk zámára egzisztenciát teremteni, és ô majd utánam jön. Ô adott útiköltséget. Elmentem ahhoz a nôhöz is elbúcsúzni, akirôl tudtam, hogy gyermeket vár tôlem. Ez még külön új izgalmat okozott. A fivére - akirôl eddig nem is tudtam - éppen ott volt nála és felelôsségre vont. Megverekedtünk, és golyóval a vállamban hagytam el Fillipont. Hogy mi történt azután, már csak apám és Bunny leveleibôl tudom. A kilenc ember valami okiratot szerkesztett, hogy mind a kilencen lehetetlenné teszik az alibijüket, így egyforma a felelôsségük, és megölik Paolót. Ha az én vallomásom nem terelné el róluk a gyanút egyfórmán bűnösek lesznek. És ami azután történt, az csakugyan kísértetisen hangzik. A kilenc ember egy erdôszélen, az út mentén várta Paolót. Ez széles, spanyol nemzetkalapot, hosszú, fekete kabátot viselt és a pályaudvarhoz akart menni. Jön Paolo, és távolabb egy kislány követte kordélÍyal, amin poggyászát vitette. Amikor a szakadék szélére ért, a kilenc ember kiugrott a sötétbôl, letépték a kabátját és a mélybe taszították. Aztán elrohantak. Rövidesen odaért a kisleány a kordéllyal és kereste Paolót. Rohant a rendôrségre, és vizsgálat megtalálta a patakban a széles kalapot, a helyszínen a vércseppeket, ahol fejbe csapták, a holttestet ki tudja, merre vitte a sebes sodrú ár. Ezután elmentek Paolo lakására, hogy lefoglalják a holmiját és vizsgálatot tartsanak, ekkor jött a meglepetés. Paolót ott találták a szobájában holtan agyonlôve, a gyilkosság nem sokkal elôbb történt. Azóta híre terjedt a városban, hogy Miksa császár meggyilkolt tisztjének, Prentinnek lelke hazajár a túlvilágról. Ô az úr mindenki felett, intézkedéseit, amelyeket rövid gépelt parancsok formájában közöl a város vezetôivel, teljesíteni kell, annál is inkább, mert a titokzatos okirat, az Adat - amelyet Paolo is keresett - nála van. Valakit tehát megöltek, aki a kilenc ember szerint Paolo volt, és ma sem tudják, hogy ki lehetett, és valaki megölte Paolót, mielôtt a rendôrség a lakására ért, de a kilenc ember ezt nem tette. Most egy láthatatlan zsaroló kezében gyilkos fegyver az Adat, amivel egyik pillanatról a másikra lecsaphat. A gyilkossággal gyalázatba, az Adat felhaszhálásával -szegénységbe döntheti a várost. És így most már négyen harcolnak: Vuperin Ravian élén, Burns, aki Fillipon vezetôje, Vandramas, aki a mexikói örökösöknek kutat, és az ismeretlen hatalom, aki minden a kezében tart: Kicsoda Prentin? Senki sem tudja, csak írott parancsait látják." Ez állt Benjamin Walter Ievelében. Közben Filliponban érett a bonyodalom. Kicsoda Prentin? Ezen töprengett Pencroft, amíg elsuhant a házak mögött. Mit csináljon az elszabadított pokollal? Hiszen itt borzalmas dolgok történtek és fognak történni miatta. - Egy ablakhoz ért, amely a kertbe nyílt. Megállt, majd suttogó hangokat hallott. - Fel akarja áldozni magát. . . - Nem igaz! Nekem gyanús! Valami ravaszságot forral. . . Kötelessége megmondani az igazat. - Az nem számít! És hátha éppen fordítva süI el. . . - suttogta a másik. - Azt mondom hogy mindegy! Most már szűnjön meg ez az átok! Prentinnél végezni kell! Tudja meg, hogy Paolo Ravianban, Pipónál üzenetet hagyott. Hogy ki ez a Pipo, nem tudom. Egy írás az Adatról van a páncélszekrényben. - Ezt tudom. . . De hol van az Adat?. . . - Mondja meg nekem - súgta a nôi hang -, hogy mit mondott Paolo, mielôtt meghalt. . . Azt mondom majd, hogy nekem mondta..: - Azt mondta, hogy Waltert kötelességem rehabilitálni. De ha nem tudom meg, hoI az Adat, Waltert felkôtik. - Nem tudom, hogy az Adat! De ha azt mondom; hogy rehabiliiálni kell, akkor magának mint orvosnak kötelessége. . . Hű a mindenit, itt most kezébe kerül a megoldás. Igaz, hogy minden ablak mögött hallhat valamít suttogni. Ez itt a titkok városa. De az Adat!... Hogy mi az Adst és mire Adat, azt nem tudja. Hát akkor mit izgul? Miridegy! Gyerünk! Beugrott az ablakon. Revolvere nem volt, de ez a sötétben úgysem látszik. Mindenesetre így kiáltott: - Fel a kezekkel! Az ajtónál és az ablaknál emberek állnak! Egy mozdulatra lövök! A sötét.szobában két bizonytalan árny állt tôle távol. Az egyik csakugyan asszony. Ez halkan felsikoitott. - Gyorsan! Már egy órája figyeljük a házat! Paolo utolsó mondatára vagyunk kíváncsiak. - Ben! - mondta a nôi hang. - fstenem, Ben! A félhomályban az ismeretlen férfi nehéz zihálása hallatszott. Ki lehet? Elôre! - kiáltotta valami Pencroftban. - Felelj! Ha Paolo utolsó mondatát ôszintén elmondod, és megtudjuk, hol az Adat, akkor kezeskedem az életedért. Ha nem, akkor öt perc múlva felkötlek. . . - Bízom benned. . . - súgta a férfi. - Nem fogod elfelejteni, hogy apád barátja voltam. . . Gonzalez doktor! Mi ez? A fejbe ütô sebész?! - Mikor ideértem, Paolo már haldoklott és... Pencroft elfeledkezett, hogy ô is látszik a holdfényben, és nincs nála revolver. Viszont a másiknál már volt. Dühtôl eltorzult arccal, amiért bolonddá tették, sziszégte Gonzalez.: - Ne mozdulj! Egyetlen moccanás, és szitává lôlek, te bohóc! Hirtelen világosság támadt és elvakultan pislogtak mind a hárman. - FeI a kezekkel! - kiáltotta egy csengô hang. Dick állt ott a küszöbön hálóingben és revolverrel. Gonzalez elsô pillanatban feltartotta a kezét és zavartan állt azután kiszakították a revolverét, és Pencroft ökle lecsapott, hogy úgy zuhant a sarokba, mint a tuskó. Dick megelégedetten felkiáltott. - Köszönöm, senor! - mondta hálásan Pencroft. - Csak a kötelességem teljesítettem. - Ben. . . Istenem. . . Ott álltt elôtte Dick édesanyja. Valamikor nagyon szép lehetett, de a délvidéki nôk gyorsan beköszöntô öregsége, a sok baj és a bánat ráncokkal, besüppedt, sötét szemüregekkel rajzolódott az arcára. - ldehallgasson. . . Most nincs idô semmire. Ezt az embert megkötözöm, és maga is tartsa valahol a pincében, amíg én visszatérek Ravianból. Pipót kell megtalálnom! - Ne menj! - súgta rémülten a nô. . . - Muszáj! A fô, hogy erre az emberrek vigyázzon. - Diekre nézett. . - Senor. Ön kivont pisztollyal ôrzi! - Bízhat bennem, senor! - Kezet rá! Megkötôzték az orvost, felpeckelte a száját, és levitték a pincébe. Míre Pencroft feljött, az asszony kissé rendbe hoztá magát. Éppen végigszaladt fésűvel a haján. Érdekesék a nôkgondolta. Még ilyenkor is törôdnek a külsejükkel. Miért nem jut neki például eszébe, hogy esetleg kócos? - Ben. . . Istenem! Nem hittem, hogy látlak még valaha. - Elég furcsa. . . - Nekem nem szabadna veled beszélnem, és mégis. . . - Eh, fiatalkori bolondságokat nem kell így felfogni -felelte kevés meggyôzôdéssel. - De Ben - felelte reszketve a nô -, hogy mondhatod!. . . Tudd meg, hogy Paolo a fivérem volt! Itt, a szomszédos házban találták halva a rendôrök. - A halála nem marad büntetlen! - kiáltotta nagyképűen és szeretett volna menni. - Én nem akarom. . . - mondta a nô. - Ne tudják meg soha, hogy te vagy a gyilkos. :. Jól fejbe ütve állt. Walter ölte meg Paolót? - Sosem hinném el, hogy párviadal volt, ha nem láttam volna. . . Persze, te nem tudtad, hogy fivérem van, csak akkor, amikor benyitott ránk és felelôsségre vont. . . Nem hiszem ha nem látom, amint egyszerre veszitek elô a revolvert. Mindig azt hittem volna, hogy az Adat miatt gyilkoltad meg Paolót. De tudom, hogy nem is sejtetted, kit talált a golyód, és te is megsebesültél a válladon. . . Ó, Ben! Mutasd! Látni akarom azt a sebhelyet! A golyót, amit miattam vittél el... - Ez most nem aktuális... -hebegte. Honnan vegyen egy megfelelô sebhelyet? Van neki elég. De pont a vállán nincs. - És hogy került doktor Gonzalez az ügybe? - Ôt elhívtuk Paolóhoz, aki már haldoklott akkor. Átvittük az ô házábá, itt a szomszédban. És mielôtt meghalt, valamit mondott terólad Gonzaleznek. Most tudom, hogy menteni akart téged: - Meg kell találnom ezt a Pipót. Illetve ezt a páncélszekrényt! Adj egy lovat! , - Már elôhoztam az istállóból, senorl -jelentkezett Dick az ajtóban, aki hálóingében közben megjárta az istállót. - Szívesen elkísérem önt. - Önnek itt kell maradnia is kivont pisztollyal ôrködnie! Isten veletek! A nô ráborult: - Szólíts a nevemen, Ben. . . - Erre most nincs idô! - kiáltotta vadúl, és elrohant. Ez meg a Sterbinszky! Mindig a nevekkel jönnek. . . Felugrott a lóca, kivágtatott a kapun... és üdvrivalgás fogadta! Egek! Elfeledkezett a népgyűlésrôl! Itt ül nyeregben a kivilágított tér kellôs közepére nyíló ház elôtt. És a nép rivalg! Pisztolyok durrognak! Ez nem jó. . . Igaz; hogy az ég felé lônek, de hátha rosszul céloz valaki. Itt beszélni kell. Nem vitás. Körülfogják, ordítanak és éljeneznek, és 6 magasba emeli az egyik karját. Csend lesz. - Fillipon lakosai! - kiáltotta harsányan. Eljöttem, hogy leszámoljak Prentinnel. Irtó éljenzés! Nagy félkörbe lendítette a,karját és csend lett. Úgy szólt a néphez lováról, mint egy római hadvezér. És közben nem tudótt semmit. - ` - Tizenkét évig nyomoztam! Tizenkét évig éjt nappá téve igyekeztem, hogy megtudjam az igazat. Ma végre abban a helyzetben vagyok, hogy ezt a várost megszabadítsam mindentôl, ami fenyegeti. Elôbb ki kellett vágnom. . . Mit kellett kivágnom? Ki kellett vágnom egy szónoklatot, és ez kínos. Ezt nem mondhatja. Pillanatnyi szünet után nagyon erélyesen mondta: - Ti jól tudjátok, hogy mit tactogat a sors. Óriási éljenzés tört ki. Pencroft valóságos csodával állt szemben: ha valaki lóhátról beszél, és hallgatni akarnak rá, azt mondhat, amit akar, az embérek éljezenzi fogják. - De hisz akkor rendben van! Nincs semmi baj! Rájött egy óriási titokra, amit egy méterrel lejjebb már nem tud senki, és határozottan, gyorsan a következôket mondta: - Hildegard öngyilkossága és az aljas Burns menekülése, azt hiszem, mindenki elôtt fényes bizonyíték! De én továbbmegyek, én további bizonyítékot mondok, nem tôbbet, csak egyetlen szót: Vandramas! Percekig zúgott és odított a tömeg. - És most még tovább megyek, nagyon jól tudjuk, és holnap még többet fogtok tudni tôlem, hogy mit fôztek Vuperinék! Megtudjátok, hogy miért kellett ennek a Paolónak meghalni és. . . - nagy hatáspauzát tartott, mert semmi sem jutott az eszébe, de végül magasra tarva kezét, két ujját esküre emelve, teli torokból rikácsolta: - Esküszöm nektek! És hinnetek kell! Az egyetlen szó, ámely mindent megold ez az egyetlen kulcsa és jelentôsége ügyünknek! Amibôl nem enged,ünk! - És kivörösödve, maga sem tudta, miféle lázban üvöltötte az emlékkazalból kikapott szót: - Montagezza! Montagezzai Montagezza! A hatás Ieírhatailan volt. Az emberek tomboltak, a kalapjukat dobálták, a kezét szorongatták, a nyergét csókolták. Montagezza nevétôl viharzott a tér, többen lóra kaptak, maga Pencforft megdicsôülten állt az ujjongó nép között, és fogalma sem volt semmirôl. De valaki már felugrott egy szemközti vendéglô elôtt az asztalra, és nyomban megmagyarázta az embereknek az egészet. - Filliponiak! Bénjamin Walter szavai félreérthetetlenek voltak! Világosan és egyenesen mutatták a követendô utat! Most már nemcsakhisszük, hanem tudjulis, hogy bízni kell benne, hogy követjük és harcolunk, ha kell, és elsöpörjük Raviant, mert ez a szó, hogy Montagezza, ez a biztosíték! Pencroft még egyszer felemelte a karját. - Emberek! Most mindenki menjen haza, és várjátok meg, amíg visszatérek. Magammal hozom a rejtély megoldását. Az Adat holnapra nálatok lesz. TIZENKETTEDIK FEJEZET l. Mindenki engedelmeskedett. Ha kellett volna, ölnek, ha kívánja, hálnak érte, sôt még arra is képesek voltak, hogy nyugton maradjanak, ami a legnehezebb. És Pencroft elvágtatott Ravianba. Vigyázat! Nagy kerülôvel a túlsó oldáláról közelítette meg a várost, leugrott a lováról, megkötötte a sűrűben, a mindenhol dús lombú pálmák árnyékában, kerülve a holdfényt osont be Ravianba. Itt nincs más hátra: meg kell fúrni az összes páncélszekrényt! Hány pénzszekrény lehet egy ilyen nyomorúságos Ravianban? Legfeljebb, ha négy. Azokat egy éjjel megfúrni világrekord. Viszont ô világrekorder. Nem sokan ismerik Ravianban, de ha valaki a nevét hallja, kétségtelertül golyót röpítene a fejébe bemutatkozáskor. Most szerszám kell! Egy kisfiút szólított meg. - Mondd, fiam, hol Iakik a vaskereskedô? Uzenetet hoztam. - Ott az utca végén, abban a sárga házban. De nem hiszem, hogy otthon van, mert mindenki a városházára ment. . - fgazán nagyon sajnálom. . . Megsimogatta a fiúcskát és szép óvatosan körüljárta a vaskereskedést.Gyerekjáték... Az épület mögött egy ablak nyitva van. Bemászott. Rövid tapogatózás után megállapította, hogy fürdôszobában van. Szerencséje volt. Mindenki a városházánál lehetett, egy lélek sem tartózkodott a házban. Ezen a vidéken naponta halnak meg emberek, de betörés még emberemlékezet óta nem fordult elô, Percek alatt az üzletben volt, egy kerékpárt is talált ennek nyomban leszerelte alámpáját. Kiválóan világított. Egy-két egész finom szerszám is akadt, nagyjából a többi is jó volt. Na most! Az ilyen vaskereskedôk általában mindenféle acélárut képviselnek itt a TávolNyugaton: Az alkatrész birtokában porszívótól teherautóig ôk közvetítik a megrendeléseket. Ha így van, jól van. Ha nem, az baj. Felült egy kis vasszekrényre, amin könyvek vannak. Sokféle könyv. És talált egy következô címkéjűt: ÚÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄż ł Klincker Buck ł ł Pénzszekrények ł ŔÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄŮ Éljen! Gyorsan felütötte a könyvet. Ez az! Egy Ievél volt bénne, amelyben a vállalat értesíti, hogy a városban található öt pénzszekrényt becseréli modernebb gyártmányokra kevés árfizeztéssel. Pierre Polard úrnak, a vaskereskedônek szép jutalékot kínál. A könyvbôl kiderül, hogy a négy páncélszékrény Raggambo ügyvéd, Wolf közjegyzô, Turner magánzó (ez biztos uzsorás) és Gorlot vendéglôsnél van. Pontos cím. Sajnos térkép az útvonalról és a házról nincs. Bízzunk a városházában. Elôré a világrekorddal! Az elsô simán ment. Egykori Pác (ma már aránylag nem is balszerencsés Pencroft) ezt rossz kabalának tartotta. Senki sem volt otthon, az udvaron beszámott, és következett egy menetrendszerű, precíz, pontos, gyors hidegvágás a legrövidebb kivitelben. A pénzszekrényben talált egy fél méter szárazkolbászt, valámiféle rovarport és néhány biztosítótűt. Nagy erkölcsi siker. Gyerünk tovább! A Marlow-ékszerek sem jelentettek különb zsákmányt. Csakhogy ott a pénzért tette, most az emberekért teszi, akik követik. Csak tudná, hogy hová? Mindegy. Ôk tudják, és ez elég. A második helyen, amikor a földszinti irodában megcsillant a pénzszekrény a lámpája fényében, egy álmos hang szólalt meg a szomszéd nyitott ajtó mögött. - Te vagy az, Eddy? Kioltotta a lámpát, és valamit dönnyögött. A másik szobában recsegett az ágy, valaki kijött. Körülbelül a feje irányába odavágott, de rosszul talált, lecsúszott az ütés. Dühös férfikiáltás, egy hatalmas marok elkapja, közel rántja, de merôlegesen a gyomra felôl Pencoft ökle kétségelenül állon találja, hogy hörögve felbukik. Odavilágít! Vandramas! Hol is van? Turnelnél! Vandramast megkötözte és a száját betömte. Ez fontos, különben mesél és éneket a holdbeli nyelven. Kissé izgatott volt. A hidegvágás tizenöt perc késéssel sikerült. Zsúfolt pénzszekrény levelekkel és bankókkal. Villámgyorsan tépte fel a leveleket. Csak egy mondatot olvasott, és már látta, hogy az ügy távol áll Fillipontól. De egy levél megragadta figyelmét. Úgy látszik, Vandramas itt valami rokon vagy ügyfél. "Marlow úr engedélyt adott, hogy családi ékszereit újra foglaltassuk, és azt a mexikói elnök leányának mint orosz koronázási ékszereket adjuk el. A bemutatott modellekben megtalálható a mexikói állam pecsétje. Hirschmann holland ékszerész utánozhatatlan gravúrjában... Mi ez? Szóval Marlow az ékszerlopást arra használta fel, hogy bezsebelje a biztosítást, és közben az igazi ékszereket eladta a mexikói elnök leányának. . . Persze, hisz ez a Vandramás kôzépamerikai és Mexikónak teljesít szolgálatot! És ez a Marlow rövidesen hazautazott, és kiderült, hogy ismét gazdág. . . Mert a Pác betört nála. Azon lett vagyonos! Zsebre vágta a levelet. Nem fontos! Filliponról van szó. A következô kasszafúrás Gorlot vendéglôsnél, sajnós éppen a városházán történt. Az émeleten szónokoltak. . . A vendéglô ür es volt. Csak a csapos ácsorgott bent. A söntés mögött volt a lakás, innen érkezett Pencroft. Egy székkel ütötte Ie a csapost, eloltotta a lámpát, és mintha a tulajdonos lenne vagy valami új alkalmazott; kiment az utcárá, fütyörészett, lehúzta félig a redônyt, gyönyörűen cifrázta a füttyöt. - Halló! Egy korty italt! - kiáltotta valaki. - Nem lehet! -felelt Pencroft. -Azt mondta a polgármester, mindenkinek a nagyteremben a helye! Ez nagy nap! - Csudát! Csak ha megkapnák azt a Benjamin Waltert! - Annyi, mintha máris itt állna - mondta, bement és lehúzta egészen a redônyt. . . . Nyitva volt az ajtó. Villámgyorsan szaggatta az írásokat, számlákat, amikor egyszer csak egy nagy morajjal, zajjal oszlott a közönség fölötte. A redônyön kopogtak: A csapost már kétszer ütötte le, mert állandóan felkelt. Nagy kiáltozás! A lakás ablaka csörömpölve betörik. - Nem én zártam be! Valaki van odabent! - kiáltjá egy öblös hang, és Pencroft a csapost harmadszor is Ieüti. Legalább ez ne idegesítené. . . Szépen elbújik a redôny mellé. Valaki felhúzza. Piff, paff, puff! Ellô az emberek feje felett. Riadtan szétfutnak. Egy roppant úgrás, és befut a legközelebbi mellékutcába, valakinek nekiütközik, leüti. Minek jár erre? És vagy fél tucat süvöltô revolvergolyó között rohan! Mindenfelôl ordítanak és futnak. Mögötte, oldalt. . . És neki még hátra van Raggambo ügyvéd pénzszekrénye. Befordul a sarkon, majd régi gyakorlat szerint egy nyitott kapun menekül. Fel a lépcsôn!. . . A tetôre:. . Valahol a túlsó oldalon le, és egy csendes utcában végre megpihen. Ordítozás, lárma, mindenfelôl kigyúló világosság. Ezt megbolygatta! Egy dülöngélô alak jön. Hol lakhat ez a Raggambo doktor?! - Bocsánat, senor - kérdezi a részeg ismeretlen -, nem tudja, mi tötént, hogy így odavannak? Pencroftot csak a cím édekli: - A Raggambo doktort keresi mindegyik! Lelôtték az öccsét! Nem tudja, hol lakik? - Carramba! - kiáltja a másik eltorzult arccal és a pisztolyához kap. - Tudtam! Ezért a Mallina fivérek vére lesz a váltság! És egész testében remegve, zihálva elôrántja a revolverét. Már megint mit csinált? - Uram! - kapja el Pencroft. - HoI lakik Ragambo doktor?! - Pusztulj! Kutya! Én vagyok Raggambo doktor! Két revolverrel a kezében elrohan, és Pencroft megrettenten áll. Szép kis dolgot csinált ezeknek a Mallina fNéreknek. Rohan egy következô járókelôhöz. - Uram! Raggambo ügyvéd öccsét lelôtték. . . - Maga hülye, az én vagyok! Nem tudja, hova szaladt a bátyám? - A Mallina fivéreket akarja lelôni, mert élterjedt a híre, hogy önt megölték... - Szent aty.áml. . . Eresszen, mert Iedöföm! És rohan a bátyya után. Egy hölgyet lát egy ajtóban. Már nem is töri a fejét. - Nemde, senorita, Raggambóné vagy a sógornôje? - A sófornôje vagyok. - Kérem, siessen azonnal a városházára, a férje után, most beszéltem vele itt a sarkon, a két Mallina fivért megölték. - Atyám! - sikolt a nô. - Most már nem törôdöm semmivel! Tudja meg az egész világ: Mallina Pietrót szeretem!. . . És a haját tépve sikoltozott. - Csak azért mentem ehhez a gazemberhez, hogy ne ölje meg!. . : Mégis megölte! . Egy káromkodó férfi rohan ki, övig érô, ôsz szakálla az öreg Raggambo; és ordít a nôre, hogy ki a házából. Már ô is lelôtte volna a Mallina fivéreket, ha ez nem történik. Nagy csôdület. Pencroft a hátsó ablakon bemászik. Kár volt az egészért. A pénzszekrény a konyhában fekszik, ajtaja letépve és szénnel van tele. Közben valami tisztázódhatott, mivel a két Raggambo sok emberrel jön, rettenetes ordítozás, kiáltozás, patkócsattogás, és megnyugvással hallja Pencroft, hogy Mallinának szerencsére csak az alsó karjába hatolt Raggambo dr. golyója. És a város pénzszekrényeiben sehol sincs Paolo üzenete letéve! Szerszámjait eldobja. Megtett mindent. Kiugrik a kertbe de a túlsó oldalon a palánknál fegyveresek cirkálnak. A kasszafúrót keresik! Mit tehet? Ezek nem ismerik! A háztetôkön, az utcákban csak egy futó vagy menekülôt keresnek. Átugott a palánkon, a két legény mellé. - Most ugrott ki a betörô Raggambo házából, a kerten át és a palánkon meneklt! - ordít rájuk, és revolverrel megy a sarok felé. Készen arra, hogy önmagát lelöje. A másik kettô követi. - Ez a gazember! Pipónál is betört. - Mi?! Pipónál nem tört be! - tiltakozik döbbenten Pencroft. - De betört! Ott a rendôrség! A vaskereskedésben is keresett valamit. Pipo hazajöti a városházáról, és a vaskereskedést feltörve találta. Szinte felordított. Persze, Pierre Polard a vaskereskedô, Pipo! A nevének kezdôbetűi révén! És a saját wertheimszekrényét persze hogy nem írja be a könyvébe. És ô marha! Azon ült! És eszébe se jutott, hogy az szintén feltörhetô! Már rég Filliponban lenne a levéllel.'. 2 A sarkon beleütközik Vandramasba. Kissé másképp nézett ki. Csak az egyenruhájáról lehetett ráismerni. Nem csekélység, ahogy ebbe belevágott. Vandramas durván félretolja, és fogcsikorgatva mondja a többieknek: - A kezemben volt! Széttörhettem volna! Valaki jön egy kézilámpával. - Ha még egyszer elkapom, nem éli túl. . . - lámpa fényénél megpillantja Pencroftot, amint érdeklôdve figyel rá. Nyitva marad a szája, kinyújtja a kezét, és elkapja. Tehát még egyszer a kezébe került, és most újra gyomra felôl, merôlegesen az állára kapja az ökölcsapást és revolveraggyal egy ütést a fejére, hogy felbukik. . . A körülállók a meglepetéstôl dermedten állnak, Pencroft befordul a sarkon és rohan és megint átugrik egy kerítést, még egy kerítést, az iszonyú fegyverropogásban csak úgy fröcsköli forgácsait a palánk, és mikor a harmadik kerten is átugrott, a legelsô sötét, nyitott ablakon be. Ebben a fürdôszobában ô már járt. És nem fürdött. A vaskereskedô fürdôszobája! Hangokat hall. Csizmás léptek döngenek mindenfelé. Rendôrség... Kisurran. Mindenhol tele emberekkel, rendôrökkel, egy alacsony férfi magyaráz. - Szerszámokat lopott, innen ment betöni. . . Szerencsére a pénzszekrényemet nem feszítette fel. - Annyi pénz van benne? - kérdezi egy kapitány. - Azt nem. De tiszteletbeli spanyol konzul vagyok, és fontos diplomácíai iratok vannak itt. Kincs lett volna, he elvész. A nagykövet egész sovány, alacsony, csámpás és kancsal. Az ember inkább vaskereskedônek nézné. Pencroft ott áll a homályos szobában néhány polgár között. A kapitány és a többiek mennek tovább. A vállára csap valaki. - Nézd csak! Visszajött? Pencroft kissé a torkához nyúlt. Ez az a polgár, aki lámpáról lelógni látta! A függve lengés említése kellemetlen. - No, mi van, csepűrágó úr, visszajön hozzánk lógni egy kicsit? - Szó van róla. . . - feleli halkan Pencroft. - Csak ne ordítson, mert a vendéglôstôl félek azóta. - Letagadta az a piszok, hogy fogadtak! Mikor kiürül a ház, a vaskereskedô bezárja az üzletét. Egy pisztoly feszül az oldalának. - Kinyitod a wertheimszekrényt, különben lelôlek. Gyerünk! A vaskereskedô egy másodpercig dermedten áll. Remegô térdei nem emlékeztetnek egy konzuléra. Azután kinyitja a wartheimszekrényt, és átadja a leveleket. . . Ez. . . az. . . lgén! Peneroft a revolvert tartva elrohan, az utcán azonnal elolvassa. "Az Adat, ha baj érne, megtalálható Zsófia síremléké alatt. Paolo." Most kezdôdhet a hullarablás? Az összes Zsófia síremléket meg kell nézni a temetôben. Ez nem az ô kenyere. Rohan. Valaki torkon ragadja, azt leüti: Háztetôkön át fut, és eléri a pályaudvar tetejét. Zsibong a város. Mintha éjszákai vásár lenne. Minden kijárást elfoglaltak. Lent egy mozdony pöfékel, olajos gépész tisztogatja a fogantyúkat. Kônnyed rutinnal feltartja a kezét, amikor az oldalának szorul valami. - Teljes gôzt! Elôre! A mozdony rohan. - Nem baj, hogy szembejön a New York-i gyors? - kérdezi a mozdonyvezetô. - Ott a híd elôtti kanyarnál lesz a karambol. Nyugodt ember. - Fékezz! - mondja Pencroft ijdedten. Kívűl vannak a városon. Leugrik, a töltésen Iegurul és a megkötözött mozdonyvezetôt, aki egy pillanatig nem látta az arcát, az egyik bokorba dobja és fut. . . . 3. Hajnal. . . A filliponi temetôôr arra ébred, hogy revolveres ember áll az ágya mellett bekötött arccal. Pancroft jól tudja, hogy a sírok feldúlása az istenfélô latin népnél nagy felháborodást okozna. - Ne gyújts lámpát! - mondta a bekôtözött arcú Pencroft. - Hozd ide a holdfénybe a lajstromot. Reggel megkötözve találták a temetôôrt, és tizenkét Zsófia sírja feldúlva! Síremléküket elferdítették, ledöntötték, és reggel kilenckor Fillipon város halálra keresi Pencroftot, illetve Waltert mert az orvos kiszabadult, bevádolta, hogy megölte Paolót, és azt állítja, hogy az Adat nála van. A nô kénytelen lesz beismerni, hogy testvérét, Paolót Walter lelôtte párviadalban, amikor búcsúszkodott tôle. A város hangulata megfordult. Itt is Waltert keresik. Pencroft ezalatt a város mögötti bokrokban tanyázik. Megfúrta a szekrényeket, feldQntötte a síremlékekekt, több Zsófia a temetôben nincs, és nincs meg az Adat. És most felkötik Filliponban! És Ravinban is! És éhes, és kis híján mindent megoldott, holott még mindig nem tud semmit. Látja a dombok körül cirkáló lovasokat. Azonnal ideérnek. És éhes. Ha valamit ehetne, nekivágna az országútnak, de nincs elég ereje. Cödlinger Szerkesztô úr mégy a kunyhója felé. Felugrik és odasiet. - Szerkesztô.úr! Álljon meg! - Miért zavarna? A bolond bemegy a kunyhójába. ldôsebb Cödlinger alszik. Az asztalon sült hús van kenyér és bor. És mennyi kép! Cödlinger, aki Prentin proteszéje, mindenhonnan összeszedi a képeket. És mindenki odaadja. Vannak itt értékes olajnyomatok és lapból kivágott képék. Ott van Ferenc Ferdinánd trónörökös és ott van Ferenc Ferdinándné. . . És... Kiejti az ételt. Mi ez? 4 Halálra keresik Waltert. Vuperinék már korábban elhatározták a végsô leszámolást. Ravian vizsgálatot kért New Yorkból, egy bizottságot, amely a rejtélyes ügyben világosságot derít és a jogtalanul birtokolt bánya dolgát elintézi. És délelôtt, mint egy bomba, lecsapott! New Yokrból a bizottság! Störens kapitány vezetésével a rendôrség mindenkit elôállít a városházára akit kihállgatni óhajtanak. És a fegyveres csapatok rendszeresen lialadva kutatják mindenfelé Waltert. A Cödlingerek kunyhója körül nyomára akadnak. . . Arra vágtatnak mindénfelôl, és egyszer csak innen is, onnan is halihózás hangzik... Sikerült az embervadászat! Megvan! De nem kell erôszakkal elfogni! . .A Walter-hajszolók csapata váratlanul azt látja, hogy megjelenik két kezét feltartva az üldözött, és egyeneen feléjük jön. Fenyegetô, üvöltözô alakok fógják körül Pencroftot. - Becsapták bennünket, Walter! - Hol ván az Adat? - Te ölted még Paolót! Ránk szabadítottad Prentint, és most megsemmisít bennünket. Itt van New York6ól a bizottság! Prencroft nyugodéan állt. Kivett egy cigarettát és rágyújtott. A keze remegett kissé, de nem félelmében. - Miért nem felelsz?! - Majd ha csend lesz - mondja olyan halkan, hogy senki sem értette, és ezért elhallgattak, mert érdekelte ôket, rriit mond ez az ember. - Beszélj! - Goromba vagy, Lovell, és ezt nem szeretem - mondta csendesen, de fenyegetôen, és valahogy megérezte egy eddig nem ismert érzékével, a soha nem ismert érzékével a soha nem ismert lehetôséget: e tömeg ismét térdet hajt lelkileg. A nyugalma, amellyel szembeszállt velük, különb erônek bizonyult a haragjuknál. De ez már csak vékony jégkérge a népszerű.ségnek, és-ha ismét bészakad alatta, elmerül menthetetlenül, és a siker óceánjának ragyogó, sima tükre a népharag háborgó hullámaivá alakul, ezután másodpercek alatt átcsap felette, és vége a színjátszásnak. . . Ezen tűnôdött aránylag higgadtan, azután közvetlenül és csendesen beszélgetnl kezdett az emberekkel. Külön-külön mindegyiknek a szemébe nézett. - Idefigyeljetek. . . Arról van szó, hogy egyjogi kérdésben áIl vagy bukik Fillipon lakossága. Itt most mindenki ostoba, aki nem teszi el a revolverét, mert képzeld, Lovell, ha te itten lepuffantasz engem, és New Yorkban a fôtárgyaláson azt mondja az ügyvéd: "Ha Benjamin Waltert ki lehetne hallgatni Paolo halálára nézve, megnyerhetnétek a pert." Mert ott a bíró elôtt nincs semmi súlya a revolvernek. Lehet viszont, hogy én egy szót mondok, és ez többet használ nektek minden bosszúállásnál. Ez esetben már nem segít rajtatok az sem, ha Lovellt utólag felkötitek, ami természetes. Itt most eI kell tenni a revolvereket, mert a mentôianúvallomás értékét, mondjuk csökkenti az, hogy az illetô majd azt mondja, félt, hogy agyonlövitek. Ha erre bebizonyosodik, hogy revolverrel állatok vele szemben, minden elveszett. - Nem jogi elôadásért jöttünk ide - mondta Pincho, a békebíró. - Ez elég baj - mondta Pencroft és megnyálazta egy helyen a cigarettáját, mert elrepedt. - Ugyanis, ha az ilyen jogi kédésekkel foglalkoznának azok, akikre tartozik, akkor a békebíró írt volna egy kérvényt már évek elôtt New Yorkbat hogy vizsgálatot kérnek a város ellen, és kérik, hogy erôsítsék meg ôket a jogukban. Ez már kizárja azt, hogy teljesen elvegyék a várostól a bányát, mivel jóhiszeműségéhez nem fér kétség. Így Ravian békebírája volt okos, aki most megelôzött téged. Pincho körül morogtak valamit, és ez kissé hátrébb húzódott, hogy elvegyüljön az emberek között. Átkozott nyelve van ennek. Úgy ki tudja csavarni a szavakat, hogy az apostolokat is bemártaná. - Mondd meg hát végre, hogy mit akarsz? - Ti mit akartok tôlem? Ha valamiben bűnôs vagyok, vagy bárkirôl megtudjátok, hogy bűnös, azt fogjátok el! De vigyázzatok, azt mondom! Minden meglincselt ember egy göröngy a város jólétének sírjához. - Te hoI foglalkoztál jogászattal? - kérdezte az egyik ranchero. Mit feleljen? Hogy ô nem foglalkozott jogászattal, hanem a jogászok foglalkoztak vele? Egy kutya. Fô a praxis. - Én mindennel foglalkoztam, ami ezt a várost megmentheti Prentintôl. És most... Elôhúzta két revolverét. . : Az emberek dühös, rémült horgással tartották fel a kezüket. És hátráltak. . . Ilyen körmönfont gazember! - A békebíró jöjjôn idé! - rivallt rájúk Pencroft. Feltartott kézzel, vonakodva kilépett Pincho. - Nézd, Ben. . . én a te pártodon voltam. . . - Akkor más békebírót kell választani. Te csak az igazság pártján lehetsz, különben nagyobb gazember vagy a lókötônél! Hova akar ez kilyukadni? - A városban engem olyamivel gyanúsítanak, ami Filliponnak nagy kárára van, és amit majd bizonyítanotok kell, hogy megvédjétek Raviannal szembeni jogaitokat. Tehát te most 1 etartóztatsz engem. - Hogy a fenébe?! Két pisztollyal állsz itt... - Te közöld velem, hogy letartóztatsz, felszólítasz, hogy adjam át a fegyveremet, mert ha ellenszegülök a törvénynek, ez nagyon súlyos következményekkel jár az elkövetett bűnömön felül. Ez a te kötelességed! Megesküdtél, hogy ha kell, az életed árán is így cselekszel! Nem arra esküdtél, hogy csak a másik élete árán cselekszel így! A te kezedben van a világ legnagyobb fegyvere, a tövény! A békebíró piros Iett, és az emberek morogtak. Pencroft elé lépett és vállára tette kezét. - Benjamin Walter! Gyilkosság és csalás gyanúja miatE letartóztatlak! Add át a fegyvereidet! Pencroft átnyújtotta két revolverét! TIZENHARMADIK FEJEZET l. A közben nagy tömeggé szaporodott hallgatóságon moraj futott végig. - Emberek! Mindenki, aki másképp cselekszik, az Fillipon ellensége! Békebíró! Teljesítsd a kötelességed! És keresztbe tett csuklóit Pincho elé tartotta. Nyugodtan, emelt fôvel állt, ámíg megkötözték. lgy vonult végig a tömeg élén a városon. És többen levették mögötte a kalapjukat. Az emberek ismét hittek Prencroftban. A városházára vitték, ahol ott állt a New York-i urak elôtt Lovell, Vuperin, dr. Gonzalez és a két város néhány öreg és tekintélyes polgára, akik az intrikákat évek óta szövik és tájékozva vannak az ügyrôl. A vizsgálat folyL. Már kihallgatták az összeesküvô polgárokat és a régen elkövetett gyilkosság részletei tisztázódni kezdtek. A rendôrkapitány referált a bizottságnak. - Ez Benjamin Walter, aki a határkirendeltség átirata szerint toloncúton érkezett, és mert kuruzslás miatt örökre kitiltották a fôvárosból, szülôvárosát jelölték ki kényszertartózkodásul számára. Két csendôr közrefogta a megkötözöttet. A Iábánál megszólalt egy rejtélyes hang. - Én vigyáztam, senor. . . Gonzalez cinkosa orvul támadt rám. . . és úgy volt. . . Pencroft megkötözött kezeit rátette Dick fejére. - Egy percig sem hittem, senor, hogy a magas férfiúi becsületén vagy bátorságán múlott volna valami. - Köszönöm, senor. . . - és akadozva tette hozzá - szeretném, ha ártatlan lenne mindenben. . . Én ugyanis megfogadtam, hogy soha többé nem mondom azt a szót. . . Tudja, mit? - Tudom, senor. - Benjamin Walter - kezdte az elnök -, magát azzal gyanústják hogy annak idején néhai édesapja kérésére magára vállalt egy gyilkosságot. De ezt a gyilkosságot késôbb valóban elkövette. - Párviadalban öltem meg Paolót és nem tudtam, hogy ô Paolo. : - Ez így történt - mondta Dick édesanyja. - Senki sem tudta, hogy Paolo a fivérein. Valamire készült, ezért titkolta, hogy a bátyám. Mister Walter elbúcsúzott tôlem mert szerettük egymást. Ekkor benyitqtt Paolo, szóváltás létt belôle párviadal, és fivéremet haláÍra sebezte a golyó. Mielôtt meghalt, nála járt Gonzalez doktor, akinek megmondta, hogy Walter ártatlan! - Gonzalez doktor! - A senorita iéved. Paolo nem monda riekem, hogy Walter ártatlan! - Nem igaz! - kiáltotta izgatottari az asszony. - Azt mondta nekem, hogy meg tudná menteni Benjamin Waltert, de le fogja tágadni, amit Paolo mondott. Paolo egyenesen megkérte ôt; hogy tisztázza Waltert! - Tiszteletre méltó igyekvés, hogy a senorita segíteni akar Walteren , de én ilyen kijelentést nem tettem. A haldokló nem mondta. . . - De mondta! -kiáltotta most egy csengô, éles harig, és az embereket erélyesen félretolva odalépett a bizottság elé Dick maga elôtt tártva sombreróját, peckes pihenj állásban. - Senores! Tegnap este én hallgatóztam, amikoc ez itten - Gonzalezre mutatott - beszélt az anyámmal. Én hallottam. Hogy mondja: "Ha maga elárulja az igazat, akkor én kötélre juttatom Waltertl Mert nem Mondom el, hogy Paolo így szól. . ." Elakadt, riadtan nézett jobbra-balra, vörös lett, majd sápadt, a haját tapogatta... - Nyugodtan, fiam - mondta nyájasan a bizottság elnöke -, mit mondott doktor Gonzaleznek a haldokló? - Azt, hogy... azt, hogy... -nyitott szájjal, lihegve állt, hirtelen nagyot kiáltott. -Magának kötelessége Waltert. . . igen, ezt mondta. .. kötelessége. . . Waltert. . . rehabilitálni! Az utolsó szót szinte sírva kiáltotta és dôbbenten látta, hogy általános hahota tör ki. De Gonzalez mészfehér lett. Tudja jól: elveszett. Az emberek nevettek. De ez nem volt az a nevetés, amit vidám eseteknél hallunk, különös nevetés volt, és felálltak és integettek, és mikor egy kis csend lett, Dick dühösen toppantott. - És nem tudom, mit nevettek ezen! A bizottság elnöke egészen elôrehajolt az asztal felett, különösen csillog szemmel, mosolyogva nézett a fiúra, és nyájas, de kissé bizonytalan hangon azt mondta: - Ne törôdj fiam, vele! Megérdemelnéd, hogy minden ember külön kezet rázzon veled, mert különb fickót még sosem Iáttam. ; Valaki kuncogott, de a bizottság elnöke erélyesen kopogott a ceruzájával. - Ha még valaki kineveti mister Stevensont, kénytelen leszek a nyilvánosságot kizárni! - Kérem - kiáltott most Walter -, ne hagyják doktor Gonzalezt eltávozni! Izgatott moraj futott át a helyiségen, és a békebíró a doktor vállára tette a kezét. - Doktor Gonzalez! Hamis tariúzásért. . . Az elnök gyorsan közbevágott, hogy egy jóhiszemű jogsérelmet megakadályozzon. - Intézkedésemre ôrizetbe veszik a tanút. Lljra a kisfiúhoz fordult nyájasan. - Ismételje el nyugodtan, mister Stevenson, amit az imént mondott, és figyelmeztetem, hogy komoly következményekkel jár a vallomása. Tehát ön hallgatózott, és Gonzalez elismételte a haldokló utolsó mondatát. Mit mondott Gonzalez doktor, mi volt ez? Dick nagy lélegzetet vett. - Hát kérem. . . Azt mondta, hogy:, magának kötelessége Waltert reli. . . - Fenyegetôen körülnézett. Senki sem mosolygott. - Egész pontosan azt mondta, relihalitabiálni. . . rebti. . . rehibadt. . . - Nagyot nyelt, a kezével egy lapos befejezô mozdulatot tett. - Ezt mondta. - Köszönöm. De azt hiszem, úgy mondhatta, hogy - és elôredôlt az asztal felett, szótagolva - rehabilitálni. - Könnyen meglehet. Ha lehet úgy is mortdani. . . Kérem, senor, megígérte, hogy nem fognak nevetni! De hiába volt minden, elemi erôvel tört ki a nevetés. . Nagy nehezen ismét csend lett, és ekkor azt mondta az elnök: - Mit szól ehhez, doktor Gonzalez? - Vallomást fogok tenni. - Hiába is próbálná azt állítani, hogy a gyerek ezt a szót kitalálta. Kimondani sem tudta. Ez az egy szó semmi más szóhoz nem hasonlít. És most következett az ügy szenzációs fordulata. - Ôszinte vallomást fogók tenni - szólt Gonzalez. - Amikor engem a sebesült Paolóhoz hívtak, körülelül akkor gyűlt össze az a kilenc tekintélyes polgár, akik elhatározták, hogy Paolót megölik az erdei úton. Én közéjük tartoztam, Paolo azonban nem mehetett a vasút felé az erdei úton, mert megverekedett Banjamin Walterrel, és halálos sebbel feküdt a szobájában. Közben megérkezett a kislány és felrakta a poggyászt a targoncára az údvaron. Nem sejtette, hogy Paolo útjához már nem keli poggyász, sem kíséret. - Ha Paolo belehalt a sebbe, ki volt az, akit a nyolc ember megölt? Tisztán, világosan felelt az orvos. - A.fiatalabb gróf Montagezza! Nagy megdöbbenés feszült a csendben. Az öreg Lovell, egyike a tett elkövetôinek egész halkan suttogott, és mégis miridenki hallotta a hatalmas teremben. - Megôltük Montgezzát. . . Istenem!. . . - Elég volt! - folytatta az orvos. - Legyen vége az egésznek, befejezem. Montagezza halálának én vagyok az oka. Amikor Paolo haldoklott a karjaimban, megmondta, hogy nôvére tud egy nyomot az Adatra. . . Éppen kiszenvedett, amikor a szomszéd szobából kilépett Montagezza. Aznap érkezett vissza kétéves útjáról. Bejárta egész Mexikót, hogy adatokat keressen az apja tisztességére. Végül értesült arról, hogy valakinek döntô bizonyíték van a kezében, visszatért hát Filliponba, felkereste Paolót. Paolo azonban már haldoklott, és nem beszélhetett többé senkivel, csak velem néhány szót. Montagezza egyenesen megkérdezett, hogy mit mondott nekem a haldokló. Ekkor indítöttam el útjára a tragédiát. Azt feleltem, hogy a pályaudvar felé vezetô úton találkoznla kell valakivel, akinél az Adatot hagyta letétben. Azt ajánlottam Montagezzának, hogy vegye magára a halott hosszú fekete kabátját, különös nemezkalapját, az alakuk egyforma, induljon el, talán megtéveszti az illetôt. . . - Gazember. . . - Sakáll! Orgyilkos! Lincselés szaga úszott a levegôben, az elnök hiába kopogott, öklök, botok emelkedtek fel, ekkor egy megkötözött csuklójú ember a vádlottak padjára állt és erélyesen, ércesen ezt kiáltotta: - Csend legyen! - Csend lett. Csak a törvény szabadíthatja meg ezt a várost! Aki megfélemlíti Gonzalez doktort, az ellensége Filliponnak! Mindenki visszaült a helyére, és csend lett. Az elnök csodálkozva nézett Benjamih Walterre, aki ismét leült a padra. Még mindig nem sokat tudott az ügyrôl, de néptribun volt. Ez több, mint az ész és tudás. - Tessék csak folytatni - szólt jóindulatúan az elnöknék, és ez még jobban megrökönyödött. - A kislány elaludt a poggyászokon, és miután Montaggezza elindult, felkeltettem. ,Ott megy a gazdád a vasúthoz. . . Kövesd Paolo urat, az állomáshoz megy." A lány látta a távolodó alakot, áki megtévesztésig hasonlított a halott Paolóhoz, követte és messzirôl látta, amint a folyóba taszítják, miután letépték a kabáCját. Így történt, hogy a kilenc ember látta is a sebes árbán felbukkanni valahol az elsô folyásnál a tetemet, és legnagyobb meglepetésükre ott találták a házban agyonlôve a szerintük meggyilkolt Paolót, másodszor is holtan. Most egyrészt az fenyegette a várost, hogy kilenc embere gyilkosnak bizonyul, másrészt, hogy az Adat révén elvesz2ik a bányát. Hogy tudtam a titkukról és nem jelenhettem meg az erdei találkozón, ez biztosította felettük a hatalmamat. Ha nem is éreztettem velük soha, házat, földet, vagyont szereztem, mert a nyolc elsó ember a kezembén volt. - És kicsoda Prentin? - Ezt én nem tudom. Én megijedtem Waltertôl, mert ha beváltja az ígéretét, akkor megszűnt minden hatalmam. Azt akartam, hogy elszökjön, ezért a nyolc emberrel megbeszéltem, hogy felkeresem ôt és megölöm - de úgy intéztem, hogy a revolver csütörtököt mondjon. Valami kipattanó szörnyűség permanenciája izzott a zsíros, pállott légkörben, a verejtékes, dermedt arcok között. - Kérem, itt még valamit tisztázni szeretnék... - Ugyanis - szólt közbe az öreg Lovellnem nyolcan voltunk ott az erdôben, hanem kilencen. A végsôkig feszült némaságban most felmorajlott a meglepetés, és nagyon erélyesen kellett kopogni az elnöknek, hogy csend legyen. - Nem értem! Hogy lehettek kilencen, ha Gonzalez doktor nem jöhetett el; és kilencen lettek volna vele együtt? - A kilencedik volt Prentin! Ezt már régen tudjuk. Prentin velünk volt, és amikor lerángattuk Montagezzáról a kabátot, bizonyára magához vette a zűrzavarban az Adatot. Erre következtettünk. - Gonzalez doktor! Benne lehetett az, amit önök Adatnak neveznek, a kabátban? - Lehetséges. Ôszintén megmondom: átkutattam volna a halott zsebeit, de Montagezza belépett, és ezt lehetetlenné tette. Így tehát Iehet, hbgy agóniájában említette Paolo az Adat régebbi rejtekhelyét, ahonnan indulása elôtt kivette és a kabátjába tette. Ezt onnan gondolom hogy én egy embertôl, akit nem nevezek meg, értesültem egy, az Adatra vonatkozó letét szövegérôl, amelyben Zsófia síremléke mögöttjelöli meg az okmány helyét Paolo. Valamennyi síremléket, amely alatt Zsófia keresztvenű nôk pihennek, megnéztem, már fél évvel ezelôtt, de nem találtam az okmányt. Pencroft megvakarta a fejét. Ezt elôbb is mondhatta volna. Ez esetben nem állítja fel a kasszafúrás és a pofozkodás gyorsasági világrekordját. Ez a Pipo, akit nem nevez meg, tehát egy csirkefogó, aki összejátszott Gonzalezzel és felbontotta számára Paolo levelét. - Honnan tudja - kérdezte az elnök Lovellt -, hogy a sötét erdôben kilencen voltak? Én osztottam ki a fütykösöket. Nem akartuk, hogy bárkinek is mentsége legyen. Ne lehessen megállapítani, ki ütötte le. Ezért kilenc fütyköst osztottunk ki az erdô sötétjében. Lebemyegekben elvonultak elôttem nyolcan és átvették a fütykösöket. Magam voltam a kilencedik. - Kérem, elnök úr - emelkededtt szólásra Pencroft -, ha feltehetnék néhány kérdést, megmondom, kicsoda Prentin. Az elnök hosszan nézte. Nagy csend volt. Egy nagyon távoli ajtó nyikordulása hallatszott. - Megengedem, hogy kérdéseket tegyen fel. 2. - Feleljen, Gonzalez doktor - kérdezte Pencroft -, hogy hol volt maga, amikor értesült Paolo szerencsétlenségérôl? - Ezt tudhatná - felelte keserű mosollyal. - Mikor maga aláírta apjának a beismerést és elment, találkozott velem a folyosón, mert Bunny házában volt találkám a maga édesapjával. Ô odament beszélni magával, és együtt indultunk volna az erdôbe. - Helyes. Én elmentem. Összeütkôzésem volt Paolóval, és megverekedtünk: Jöttek magáért, hogy sebesülthöz hívják. - Hildegard... - mondta megdöbbenve dr. Gonzalez. - Értem! - mondta az elnôk. - Hildegard férfiruhában volt a kilencedik, és ez a hölgy. . . - Ez a hölgy engem ápolt - szólt közbe Dick édesanyja -, ez teljEs alibi. Másfél órán keresztül ott ült mellettem. Közben átjött a rendôrkapitány. - Tehát nem tudunk semmit - mondta az elnök. - Én tudom hogy ki Prentin - mondta Pencroft. És hosszú szünet után közölte élesen, vádlóan. - Egy Sterbinszky nevű lakáj volt, kinek a keresztnevét nem tudom! - És az általános zajban már feltartotta a karját és belesüvôltôtt. - Csend! A kapitány intézkedjék, hogy senki se hagyja el ezt a termet! Sterbinszkyt tanúvallomásra kell hívni, és aki egy pisszenéssel jelt ad, azzal elbánnak mint a cinkosával! Az elnök egy szóval sem mondta, hogy a vádlott ne intézkedjék. Störens kapitány. messzedöngô léptekkel elhagyta a termet. Ot perc múlva ott állt Sterbinszky. Nyugodtan, zsírosvörös arccal és mosolyogva. - Sterbinszky úr! Valaki azt állítja, hogy azon a napon, mikor tizenkét év elôtt elhagytam a várost miálatt Hildegard felment az emeletce a doktorért, én a maga szobájából kivittem egy fekete tokot. Úgy tudom, hogy maga akkor a szobájában volt. . . - Kérem, én nem akarom a vádlottat terhelni, de sajnos nem voltam a szobámban, jött miss Hildegard sírva, roskadózva, kérdezte, hogy ott van-e Gonzalez doktor, és én kénytelen voltam a hölgyet feltámógatni az emeletig. De nem híszem, hogy Walter úr bármit is elvitt volna a szobámból: - No, de ha mindjárt lejött az emeletrôl... - Én nem jöttem le mindjárt, mert hallottam, hogy szegény. :. Illetve. . . - A hisztérikus zúgásra ijedten, lihegve kapkodta a fejét, az elnök nagyon erélyesen kopogott, és a vádlótt ôsszekötött kezeivel csapkodta a padot. - Ha maga hallotta, hogy Paolo lnegsebesült, miért nem árulta ezt eI évekig, miért hagyta a rejtélyt és akkor hallania kellett azt is, hogy Gonzalez doktor nem mehet el valahová, ahol kilencen lesznek, és követte néhai édesapámat, és felvette a kilencedik kámzsát. . . - Sterbinszky dermedten állt. - Vagy tagadja - ordította Pencroft -, hogy maga Prentin? Csak valami halk hörgésszerű hang szállt fel csendben, de Pencroft már újra kiáltott. - Csak az lehet Prentin aki tudta, hogy az orvos nem jelenik meg a találkán. Csak Sterbinszky tudhatta, mert ô kísérte fel Hildegardot, és hallgatódzott. És hazudik Burns, amikór azt állítja, hogy engem valami fekete táskával Iátott kilépni Sterbinszky ablakán, mert ílyen tárgya Sterbinszkynek nem is volt! Ezt senki sem értette. Burnsöt ki sem hallgatták. Ott állt, távol Sterbinszkytôl és tátogott, de Störens kapitány szorosan mellé állt. Sterbinszky viszont dühösen kíáltotta: - Bums igazat mondott! Nekem igenis volt egy fekete táskagépem, mert a lányom gépen írt, ltthagyta, amikor elutazott, és maga tudta jól, hogy ez nálam van. Pencroft nyugodtan az elnök felé fordult. - Ez az írógép Burns házában a padláson megtalálható az A betűje beleült a szomszédos betűbe, mert hibás. Ezen a gépen írták Prentln leveleit. Ezt az írógépet a meggyilkolt Paolo két dollárért bérbe vette Sterbinszkytôl, és a költözés napján valamennyi holmijával együtt elszállította Burnshöz. Mert rendes ember volt, pontos leltárt készítétt és a leltár alján odajegyezte, hogy az írógép Sterbinszkyé. Tessék, itt a leltár. - És a felsô zsebébôl elôvett egy írást, megkötözött kezével az elnöknek nyújtotta. - Csak így tudtam kivenni Sterbinszkybôl, hogy ô is elismerje, ami a leltárban van. Az elnök nem a leltárt nézte, hanem a vádlottat. - Magát mivel vádolják? - Csalással. - Mi ért? - Nem tudom. - Azt mondta... -jegyezte meg a békebíró -, hogy az Adat nálá van. És nincs nála. - Honnan tudja? - kérdezte Pencroft. - Kérte tôlem? Rövid, zavart szünet után az elnök megszólalt. - Ez az adat nevű okirat hol van? - A leltár másik oldalán, amely az elnök úr elôtt fekszik. Ekkor már mindenki állt. Visszafojtott lélegzettel. Felnôtt férfiak szinte öntudatlanul ujjaikkal az ajkukon babráltak, nôk mellükre szorították a kezüket, nyitott szájjal meredt elôre minden fej. Az elnök felállt, miután átfutotta az írást, és lassan, kissé fátyolos hangon mondta: - A kezemben levô okirat, Miksa császár egysoros parancsa teljes felhatalmazást ad tisztjének. Alatta más színű tintával ez áll. Az elnök olvasott. "Én, Prentin Jeremiás császári tiszt, ezen órában értesültem hogy ô császári és királyi fensége Miksa fôherceg Juarez ítéletét elszenvedve nincs többé. Követem uramat a halálba, hogy megosszam sorsát. A pénz, amely további ellenálláshoz fegyverekre és egyebekre birtokomban van, legyen e békés város felvirágozásának alapja. ltt halok meg itt éljen császárom emléke mellett az én gyorsan múló emlékezetem, munkában és békés fejlôdésben. Barátom, gróf Montagezzá megbízásomra kérésemnek eleget tesz, és a rám bízott pénzen, melynek immár gazdája nincs, Fillipon város számára megnyitja a környék széntelepeit. Jeremiás Prentin császári ôrnagy." Sokáig álltak némán, rnozdulatlanul, mintha plasztikonná vált volna a terem megannyi viaszbábbal. 3. Miért csinálta Sterbinszky? Mert gyűlölte a várost,mert ez a város megalázta és összetiporta, tönkretette a leánya boldogságát. Mert mindenki revolvecrel járt, félrelökdösték az utcán, és pisszenni sem mert, és amikor elitta egy jótékony elôadás belépôdíját, elôbb meg akarták lincselni, azután börtönbe vetették, és csak Íeánya feláldozásával menekűlhetett, mert a hódoló Vaszinszky visszafizette a sikkasztott összeget cserébe leánya kezéért. És az öreg lakájt csak úgy félrelökdösték, megvetették mindig. És akkor hallotta, hogy Walter és Paolo megverekedtek. Hildegard elsietett, és azt is hallotta, hogy a doktor visszatér a szóbába az öreg Walterhez, aki nem tudta, hogy az orvost hova hívták, és azt mondja: nem jöhet eI az erdôbe,. hogy részt vegyen az ügyben. Stebinszky elmegy az erdôbe. Színészi fantáziáját izgatja az eset. Ó! Nem pénzrôl van szó; habár Sterbinszkyrôl kiderült, hogy húszezer dolláros letétje van. Ô a titokzatos hatalom című szerepet játszotta. A halott Pentin hazajáró szellemét, aki ezt a revolveres, nyegle várost, ahol annyiszor megalázták elsôsorban eltiltja a revolvertôl. Azután szétküldi postán további parancsait, és azokat teljesíteni kell. Ezt már Burns-szel együtt fôzik ki. Burnst beleavatja. Mert Sterbinszky buta. Ezt ô tudja magáról: Burns azután sokféleképp kiaknázza a helyzetet. Hogy hoI van az Adat, azt nem tudják de sejtik, hogy Paolo valahol elrejtette, és nem fog elôkészülni. Csak akkor inog meg ez a hitük amikor Pencroft visszatér. Úgy látszik; tud valamit, Burns szerepét is sejtheti. Jön bosszút állni amiért meghamisították a csodaszérét. Hildegard, aki féltékeny volt, Burns, aki gyűlölte Waltert, hamis szereket adtak ki a patikában. Burns Paolóval isjóban volt. Az írógép, amit Paolo elküld, ott marad a padlásán. Ott gépelik Prentinleveleit. Eltiltják az embereket a revolvertôl, rászabadítják a városra ingyenélônek a két bolond Cödlingert, akik vagyonokat rabolnak. Ez most mind kiderúl erre az örömmámorban úszó városban, Raviannak és Filliponnak a városházán lakomázó elsô polgárai között. Az asztalfôn Pencroft ül. - Önként árulom el a két Cödlinger rejtélyét - mondja Vuperin. - Vandramas azt hitte, ezek tudják, hogy hol az Adat. Elfogta, titokban Ravlanba vitte, és egy elhagyatott ház pincéjében eredménytelenül vallatta ôket, végül is a két ember teljesen megzavarodott. Burns kékkulacsos politikát folytatott. Nekem azt mondta, hogy az én zsoldomban áll, és Ravian kéme Filliponban, de közben, mint tudjuk, most már Prentinnel is összejátszott. Azt hiszem, nem is lehet kétséges ma már, Burns valahogyan megtudta, hogy a Cödlinger fivérek Vandrámas vallatásától teljesen megzavarodtak, egyékbént is alkoholisták voltak és súlyosan terheltek. Talán abban a reményben, hogy esetleg ô fog valamit tôlük megtudni, letelepítette ôket Filliponba és Prentin nevében megpacancsolta, hogy a két Cödlinger minden kívánságát teljesíteni kell. És így értékes szônyegeket, drága konzerveket, ékszereket és porcelánokat szedtek össze ok és cél nélkül, ami kegyetlen gazság volt Burnstôl, különösen azért, mert a Szerkesztô úr a város Iegszebb képét is összeszedte. - Ezért legyenek hálásak neki - mondta Pencroft. - Verheti a fejét a falba ez az ostoba. - Burns úgy tett, mintha ô maga is Prentin szolgái közé tartozna mint a polgártársai. Amikor tehát Cödlinger elkért tôle bizonyos képeket, hacsak nem akarta elárulni, hogy nincs mit tartania Prentintôl, oda kellett ôket adnia. És így derült ki mindén. - Nem értem - mondta Störens kapitány. - Hogy függ ez össze az Adattal? A néhai Paolo meghagyta, hogy Zsófia síremléke mögött keressék, de ott nem volt. - De ott volt. - Hát, kérem, Gonzalez doktor és egy ismeretlen tettes is tűvé tettek minderi síremléket, amelyen a Zsófia név állott. - Egyet nem - mondta Pencroft. - Schotek Zsófia báróné síremléke mögött nem keresték. Paolo, aki úgy látszik Miksa-párti családból származik; egy képet tartott a lakásán Schotek Zsófia bárónô sírémékérôl. Emögé rejtette az Adatot. A többi holmijával együtt Burnshöz került, és Burns, aki mint Prentin úgy intézkedett, hogy mindent meg kell adni, amit Cödlinger kér kénytelen volt odaadni ezt a képet és sejtelme sem volt, hogy attól fogva az Adat ott lóg Cödlingerék kunyhójában a falon. Végsô kétségbeesésemben megpillatottam a falon Schotek Zsófia síremlékét! Tehát, ha Burns nem ajándékozza el a Schotek Zsófia síremlékérôl készült képet Cödlingernék, éppen egy, a saját padlásán, saját vagy Sterbinszky kezével gépelt Prentin-félé parancs következtében, úgy elôbb-utóbb meglátja a kép aljára írva, mintha a fényképész cégjele volna ezt: "Adat itt." Szóval ez a két szó, hogy Adat itt, egy szóba és kissé kacskaringósan van odakanyarítvá. Én is csak utólag vettem észre. - Honnan tudta akkor, hogy ott a keresett írás?! Pencroft krákogott. Sénki,sem értette, mivel a pástétomban nincs szálka. Végül azonban komor titokzatossággal felelte: - Tizenkét évi ráadhatatlan nyomozás vitt a célomhoz. Ez az ügy azonban úgyszólván teljes egészében, a Probatbicol valamennyi részlevétel együtt, maradjon örök titok. Ez volt a bosszúja. Ugyanis a Probatbicolt még mindig nem értette. Ilyan nevű szereplô az ügyben nincs! Ilyen anyagot nem bányásztak, ilyen nevű gyermek adoptálására nem szólították fel, ezen a címen hölgyekrôl nem kapott versét. És mindenki tudja itt hogy mi az vagy ki az, csak ô nem. Lehet, hogy Cödlingerék házát hívják Probatbicol Laknak? Kézenfekvônek látszik. Viszont annyival indokoltabb, hogy ô elhallgassa Pipo vaskereskedônél tett látogatását, mivel a kasszafúrás világrekordjáért az elsô díj legalább egy év, nem szólva a sok néhai Zsófiáról, hevenyében átnézett síremlékeikkel. - E tizenkét év alatt, amíg a Probatbicol fonalán elindulva végzô következtetéseimmel, nyomozásaimmal, adataimmal eljutottam odáig, hogy hazatérjek... Störens kapitány köhécselt és letisztogatott valamit a zubbonyáról. Most jutott eszébe hogy az elsô napok izgalmában elfelejtette Benjamin Walter tolonclevelét iktatni, Kubától napjainkig. Anton Burnst és Sterbinszky Tivaldot letartóztatta még aznap. Pencrofnak ismét a torkán akadt egy szálka, és krákogva, nagyon közelrôl megnézte a pástétomot, mert szintén arra gondolt, hogy a fôvárosból toloncolták de már a kübai rendôrség kezdte ezt a lehetetlen magatartást, és érdeklôdésére a detektív csak egy szót mondott: Probatbicol! A különbözô felköszöntôk és hozzászólások során tovább tisztázódtak ennek a bonyolult ügynek még ismeretlen részletei. Paolo leleményes ember volt. Jeremiás Prentin császári tiszt halálának körülményeit kutatta. Mint nôvére mondta sokat járt a megboldogult Werwielbe. Werwielben akkoriban gyűjtôtábor volt és katonai kórház, ahol Miksa császár sebesülten, betegenátszökdösô seregrészeit összegyűjtötték. Prentinen csak sürgôs műtét segíthetett, miután öngyilkos lett és Montagezza gróf Werwielbe szállította a katonai kórházba. Montagezza úr volt. Nem is gondolt arra, hagy valaki egy spanyol grófot rablással és gyalázatosságokkal vádolhasson. Miután Prentin közôlte végakaratát, sietett a pénzzel városa érdekéberi New Yorkba: Mire visszatért, Prentin már meghalt. Hazahozatta, és eltemették. Az Adat okiraton Werwiel város levéltárának pecsétje is rajta volt. Werwiel Miksa császár óta város lett. Az egykori gyűjtôtábor sokéle francia, osztrák, angol írásait, dokumentumait, parancsait a levéltárba tették, az ilyen dokumentumokat megilletô felületességgel. Közöttük Jeremiás Prentin végrendeletét is. Úgy látszik hogy a tiszt jobban ismerte az embereket, mint Montagezza gróf, a halála elôtt feljegyezte az úgynevezett Adatot. Hogy azzal aztán mi történt? Talán az egyik orvos az íróasztalába tette. Száz és száz beteg jajgatott, nyögött Werwielben száz és száz ember kereste ott akkoriban hozzátrartozóját, barátját, miközben meghalt Jeremiás Prentin. Visszatérve New Yorkból sietve érkezik a táborba Montagezza. A gondnok felüti a könyvet; "Akit ön keres, az egy hete meghalt". A gróf elmegy és valószínűleg kérvényt ír. Engedélyezik, hogy a tisztét exhumálják és újra eltemessék Filliponban. Így lehetett. Megviselt uniformisa és egyéb holmijai Montagezza grófhoz kerültek, aki ekkor már sejti hogy rosszul ismerte az embereket, Végrendelet, intézkedés sehol! Évtizedeken keresztül suttogás, panasz, gyanúsítás, de sehol semmiféle bizonyíték. Azután Prentin rokonai Mexikóban elkezdik mondogatni: Hohó! Egy császári tiszt nem szokta a rábízott pénzt minden feljegyzés nélkül kezelni. És ekkor kezdôdik Vandramas fiának szerepe, aki Mexikóban bevádolja Montagezza grófot. Továbbá Vuperin fia is bekapcsolódik az ügybe, úgy érzi, hogy bűntény révén útötték el Raviant a bányától, olyan, pénzzel, amely ôt Iegalább úgy megilleti mint Montagezza grófot. Apja éppen olyan jó barátja volt Prentinnek, és éppolyan hűséges híve Miksa császárnak. Hol volt az Adat mielôtt Werwielben Ievéltárba tették? Ha nem az orvos íróasztalfiókjából, úgy egy ápolónô köténye zsebébôl kikerült valami hivatalba ahol ôrizték és várták, hogy jelentkezzék valaki érte. Valaki azután a városparancsnoksághoz küldte talán az írást és itt kiadták tanulmányozásra, megszámozták, odatűzték egy aktához, és addig vándorolt, míg valaki megunta és egy másik fiókba dobta. Így volt-e vagy sem? Ez az ami sose fog kiderülni. Tény, hogy Prentin Werwielben halt meg, és Paolónak évtizedek múlva eszébe ötlött, hogy szálanként áttanulmányozza a levéltár minden papírját. Azután ráakadt erre az írásra és Iátta, hogy Montagezza ártatlan. Miért rejtette az okmányt egy kép alá? Kalandor volt Paolo? Aki maga is, mint Prentin szellem vagy más, zsaroló módon lépett volna fel? Ha nem csap össze Walterrel, amikor az a nôvérétôl búcsúzkodik, akkor ezt is meg lehetett volna tudni. Vagy arra gondolt, hogy az okmány birtokában egyezségre bírja a két várost? Mindenesetre érezte, hogy itt puskaporos a levegô, és New Yorkba akart menni. Cödlingerrel sokat látták együtt Paolót. Egy elejtett szavából tudta meg a Szerkesztô úr, hogy miben sántikál Paolo, vagy a werwieli levéltár altisztjénél szimatolta ki, hogy valami levelet látott titokban... Ezt sem lehet tudni. Nem is fontos. Tény az, hogy az alkoholista Cödlinger fivérek egyike pénz hiányában bizonyára eltúlozva értesülését a régen elhalt Montagezza gróf fiáhóz ment, hogy megzsarolja. Természetes, hogy ez kidobta. A részeges, dühös félbolond ember össze-vissza kezdett fecsegni és ezzel elindította két ember katasztrófáját. Walter apja és a többi filliponi tekintélyes polgár a Cödlinger fivérektôl étesült a Paolóval kapcsolatos suttogásokról, amelyeket egyéb tények és Paolo magatartása is megerôsített: Az, hogy Paolót néhány beavatott ugyanazon a napon kétszer látta holtan, hogy a város régi eseményei között Iappangó sérelmek, gyűlöletek démonai lassanként rátapadtak erre a gyászos históriára, már nem csoda. Minden városban találunk Sterbinszkyket, megtaláljuk az elnyomott nagyravágyó, nyomorban élô körorvos rejtett keserűségét, hogy se háza, se földje, garasokért térdig elvész a csatakos dűlôutakon, hogy egy törött Iábat bepólyáljon. Ott van a New Yorkba vágyó, félművelt patikus, Hildegard, az eldobott szerelmes, valami misztikus, kideríthetetlen öngyilkossági históriával. Ervin valamit megtudott. Ervin öngyilkos lett és ezt a titkot elvitte a kisvárosi temetôbe. Az is lehet, hogy amikor Hildegard bánatában sűrűbben járt a házhoz, csak akkor kezdett Burns felesége betegeskedni, és talán a patika halott cseréptégelyei mondhatnának errôl valamit. . . - Csak mi vagyunk itt olyan idegesek, uraim - mondta most elgondolkozva Pencroft.De joggal, mert húsz perce rendeltem azt az ürücombot, és még mindig nem hozzák. llyesmi odaát a másvilágon szerintem nem fordulhat elô, és ha igen, az ember akkor sem ideges, mert nem fenyegethet senkit a lehetôséggel, hogy másnaptól kezdve a konkurens túlvilágra jár étkezni. Azt hiszem, errôl az ürücombról elég, ha nagyjában ennyit mondok. - A város természetesen nem is sejtette a história Iényegét. A város csak érezte, hogy veszélyben a bánya, és Prentin kezében vannak... Ezután még sok szónoklat hangzott el. Pohárcsengés, és Benjamint számosan üdvözölték. Közben odalépett hozzá az a szájharmonikás, aki most már hangszerek közül végképpen két hatalmas automata pisztoly mellett döntôtt. - Ne félj semmit, veled vagyok. Edgar és Bill vámak kint. - Mondd. meg nekik hogy élôbb vacsórázom - súgta dühösen -, az altiszt vigyen oda újsáokat. És miután követelték, hogy felszólaljon, méltóságteljesen ismét beszélni kezdtett. Nagyjából azt mondta, hogy itt mindenki ismeri ôt fiatal korából és tudják, hogy mennyire teljesítette a kötelességét. Az idôsebb urak közül többen is bólogattak sóhajtva. Késôbb is csak éz Iebegett a szeme elôtt, folytatta, a város, Prentin, Vuparin és Miksa császár. . . illetve Montagezza. Ô a császárt nem ismerté, de derék tisztjei voltak Az ôrdög látott ilyet, hogy lóhátról néptômegben milyen nagyszerűen és könnyen megy, most pedig egyik ökörséget a másik után mondja: Megtörölte izzadó homlokát, és kijelentette, hogy a városban legalább egy mellszobrot kellene állítani Miksa császárnak, mivel itt sohasém fordulhatna elô, hogy agyonlôjenek egy ilyen gentlemant... Ebben a városban ez ismeretlen fogalom. Nem a gentleman, hanem az agyonlôvés... Ami aztán azt eredményezi, hogy itten a ravianiak jönnek a bányával. . . Mert ugyanis. . . Ha ezt vesszük, ez a város bányászott, és izé... mindenki éljen a munkájából. Ha a dr. Raggambo fivérek elisszák a házukat vagy mondjuk a két Malina. . . Szóval meleg van itten, tehát ezért, mielôtt kinyitná az ablakot, csak annyit mond, hogy az emberek lehetôleg Filliponban próbáljanak meg tisztességben élni, mert a pofozkodásnak, rablásnak és részegeskedésnek semmi értelme. Erre üríti a poharát! Kissé megkövülten hallgatták, és halálos kimerülten Ieült, és mikor mindenki emelte a poharát, mondta hogy köszöni, de ô már nem iszik ma. És elhatározta, hogy soha többé nem nyitja ki a száját, ha olyan emberekhez beszél, akiknek a feje búbját nem látja közben. Azután jött a bajuszos és fülébe súgta, hogy Edgar és Bill türelmetlenek. No, ezt legalább lehet gyalog is! Pardont kért, és mert szórakozott volt, ott az asztalnál nézegette meg két revolverét, azután kiment. Ezeket a taknyosokat most elintézi. Elsô meglepetés, hogy Edgarnak övig érô ôsz szakálla van, Bill akkora, mint egy létra, szintén légalább negyven, és úgy mozog, mint valami lajhár. - Kérem szépen, Ben - kezdte az öreg -, azért jöttünk, hogy. . . - Nem kell sok mese - kiáltotta nyomban -, fütyülök lmánuélre! - Nézze - mondta a szakállas - itt rólam van szó. . . - Senkit se adoptálok! Gyerünk a revolverekkel! A hosszú erre a zsebébe nyúlt, Pencroft egy csatakiáltással leütötte, hogy a pad alá gurult. - Minek bántota? -kiáltotta a szakállas. -Meg akarta mutatni magának az értesítést. Maga Imánuelt adoptálta, és ezt nagyon köszönjük; de most visszatért Fordtól, és kiderült, hogy maga valami hajón bűncselekményt kövétett el, és bezárták. Büntetett elôéletű. Könyörögni jöttünk, hogy adjon meghatalmazást Lopez ügyvédnek. Nem sajnálnánk egypár ezer dollárt, ha vissza lehetne csinálni az adoptálást. Hát ez szemtelenség! Ez a derék Benjamin Walter adoptálja a ronda hölgy rokonát, aztán bezárják szegényt, biztosan valami nô miatt, és most nekik áll feljebb. - Nézze! Én az egészet azért csináltam, hogy jóvá tegyem a hibámat. Ez megtörtént, a bűnhôdés a maguk dolga. És ez a Frod nekem ne ugráljon, ha a fiamról van szó..: Bumm! Az óriás, aki felkelt, eddig szelíden álldogált, erre a szóra nyomban tüzelt. Hatan fogták le. - Mit mondott maga?! Mit mondott maga a gyerekemrôl?! Madonna! Kinek a fia Imánuel? - Hát, kérem, én nem tudom! Erre az öreg is elôrántotta a két revolverét! Óriási riadalom lett. Kiderült, hogy e családnak egy év hiányzott az amerikai állampolgársághoz. Bevándorolt olaszok. Walter valami üzlettel kibolóndította ôket Filliponból Dél-Amerikába, ahonnan vissza kellett térniük, és akkor megígérte, hogy Imánuelt adoptálja, ha úgy adódna, hogy külföldi állampolgársága miatt a fiú nem kap munkát, mivel az évet másutt töltötték. Erre most itt áll a esalád a legnagyobb rágalom és gyanúsítás özönében. De az ünnépség árját már nem lehetett megállítani egy incidenssel. Örömmámorban harsogott a város! Ordítoztak és lövöldöztek, és valaki a Fô téren arról szónokolt, hogy Raviant beveszik a konszernbe, a két város egyesülni fog, és a két város polgársága az országúton, az utcákon ölelgette egymást, az emberek a vállukon vitték Pencroftot. Raviannak, akik halálra keresték nemrégen, a kezét szorongatták, a kalapjukat lengették feléje! Fillipon valamennyi ablakát kivilágították! Pencroft ott állt a fôtéren zenében, rivalgásban, a mámoros tömeg felett egy dobogóra, és látta, amint Vuparin hajadonfôtt érkezik és azt r>nondja harsányan: - Bocsánatot kérek Fillipon lakosaitól, és büszke vagyok, hogy kezet szoríthatok Benjamin Walterrel! És kezet szorított, és zene szólt, és fáklyákat hoztak és süvöltô éljenek hangzottak el. Pencroft ott állt, integetett a népnek, mosolygott és bólogatot mindenfelé, és a kivilágított ablakokból kendôket lengettek... A két város kibékült. 4. "Hajnalban Pencroft Störens kapitánnyal dülöngélt a pályaudvar felé. A kapitány remélte, hogy hamar visszajön New Yorkból. Pencroft ezt megígérte, Burns bevett valamit és meghalt. De az e Sterbinszky, ez fütyül, mosolyog és eszik. Ez úgy fog kijönni tíz év múlva a börtönbôl, minthá egy óráig ült volna mindössze. Mi lehet Sterbinszky keresztneve? Ugyanis nem tudta, hogy Sterbinszky: Tivald. Ugyanaz a keresztneve, mint az övé! Ha a Probatbicolról lemondott is, talán még mégtudja a lakáj keresztnevét! Hanyagul azt mondja: - Remélem, öregem, hogy te nem fogsz itt tartani a rabvallató pálinkádra... - Azt sosem lehet tudni. . . - mondja viccesen a kapitány, és Pencroft szívét sötét aggodalom üli meg a puszta tréfától is. Talán szándékkal követi a vasúthoz? Ez szép csendben kinyomozta a kassazfúró múltját. - Énrólam, öregem, sose tudhatsz meg olyat, hogy itt tartsál - feleli óvatosan. - Nem vagyok olyan, fnint ez a Sterbinszky Eduard. - Tivald. Pecroftban meghűl a vér. Szentatyám! Ez az alattomos rendôrtiszt leleplezte! Ezt jelzi keresztnévvel. - Nem értem - szólt rekedten -, mit mondtál? - Azt mondtam, hogy Tivald. - És mit jelentsen ez? - Egy bűnös embert. Zumm - zitty - puff! Ilyen három minta ütést régen adott le. A kapitány feje egyet reccsen, és úgy bukik a pályaudvar felé vezetô út bokrai közé, mint egy zsák, Majd adok én neked a város megmentôjét, hôsét és eljövendô szobrok modelljét rendôrvizsla módjára szaglászni és Ieleplezni, hogy egy üldözött tivalddal azonos. Megjegyzem, a pofa már gyanús volt, mikor ottan krákogott a városházán. Úgy összekötözte Störenst, hogy moccani sem tudott, úgy bétömte a száját, hogy egy hangot se adhatott, és begurította az árokba. Most gyerünk a vonathoz! Hálátlan spicli! -Sietett... csak éppen elbúcsúzás céljából beugrott Cödlingerékhez. Csak éppen menkülés céljából az idôsebb Cödlinger ugrott kia az ablakon elôle, amint belépett, és futott, futott két és fél órát, amennyire csak zömök termetétôl tellett. A szoba közepén a vároSi tanácsnok hallját díszítô porcelán vödör áll Nil admirális legszebb rózsáival és sok fasírthússal. Ez a fényűzô élet, sajna megszűnik - gondolta Pencroft. Azért a város bizonyára gondoskodni fog róluk. A Szerkesztô úr éppen írt, és fel sem nézve megfordúlt a székével a Pencrofttal ellenkezô irányban. Pencroft becsuka kívülrôl az ajtót és ment. Az állomásfônök örömmel rázogatta a kezét. A fülkében végre alúdni akart. Már a lépcsôre tette a lábát, sípoltak, amikor a homályos pályaházban egy nôi árny siklott melléje és ezt súgta panaszosan: - Miért kellett elárulni, hogy Imánuel a te fiad? Megesküdtél, hogy ez kettônk titka marad! Pencroft kis híján lemaradt a vonatról, mert elszédült. Azután egy ugrással a kupéban termett, becsapta az ajtót, belülrôl bezárta és kimerülten, sóhajtva, tenyerébe hajtotta a fejét. Csakhogy vége. . . Ki hitte volna, hogy maga mellékesen függve lengeni is tud. A raviani polgár ült mellette. Pencroft elszántan felállt, ráfogta két revolverét, és így szólt csendesen: - Mars ki, piszok. -De... - Mars ki!! A polgár eltűnt a folyosó.n. Ezt az ajtót is bezárta. Benézett a pad alá, azDtán végigfeküldt, és elindult a vonat... TIZENNEGYEDIK FEJEZET l. Benjamin Walter kissé támolyogva elhagyta a börtönt. Sántikált, mert a kényszérmunkánál egy útdöngölô vassal a lábára csapott. Azonban most Iegalább háromszázezer fontja van a húszezer híján. Bunny természetesen várt rá. - Idehallgass, Bunny, nekünk rriost le kell menni Texasba. Lehet, hogy Pencroft még él, és tenni kell érte valamit. - Mi baja Iehet? - Ezt te nem tudod. - Nem, nem. . . De az apám révén belekeveredtem egy ügybe, és Pencroft könnyen valami ostobaságot csinálhatott. Walter kiszállt Ravianban, és Bunny továbbutazott Filliponba. Amirôl itt értesülG, attól elállt a szava. Istenem!. . . ,És Walter nevétôl zeng minden! És. . . ki ez? Mit nyomozott tizenkét évig? Nehéz feje van ennek a nônek! Magyarázzák: - Ô visszatért azért, mert kezében volt az egész ügy! És hogy viselkedett a tárgyaláson! Tizenkét év óta egyetlen részletet sem felejtett eI! Bunny sieLett vissza. Nem értette. Izgatottan és megdöbbenten Ravianba utazott. Ekkor jött az igázi megdöbbenés. A város végén levô kis vendégfogadóban nagyon ridegen beszéltek vele. - Hol van az az úr, akivel érkeztem? - kérdezte a portást. - Talán a rokona? - Hol van?! - lihegte aggódva. - Ott van, ahová az olyan ember való, aki egy éjszaka öt kasszafúrást követ el. Ott van, ahova egy sírokat meggyalázó alak való! A város ugyanis már régen felküldte New Yorkba az ujjlenyomatokat, ahonnan megérkezett a válasz postafordultával. Mert nem is kellett sokat keresgélni. Itt ama 13. Pác nevű Pencroft Tivaldról van szó, aki mint régi szákember ismeretes. Ha Walter azt mondja, hogy nem az ô ujjlenyomata, akkor esetleg megússza az ügyet. De felelnie kell legalább olyan súlyos bűnért: hogyan jutott Pencroft örökségéhez. És el is veszíti a háromszázezer fontot, amiért már annyit szenvedett. Azt mondta hát mosolyogva: - Mindent beismertek. Én követtem el a kasszafúrásokat! Megkönnyítem az urak dolgát! Mivel pénzt nem lopott, az enyhítô körülmények figyelembevételével fél évet kapott. És külön három hónapot néhány halott emlékének meggyalázásért, mivel a Filliponban feldúlt Zsófia síremlékerôl is kiderült, hogy Pencroft jó1 ismeri ujjlenyomatai látszanak rajtuk. Pencroft elvégezte, ami a sors szerint Waltemek lett volna kötelessége. Ha nem is tehette jóvá, csak Pencroft útján, legalább ennek a tetteiért letöltendô büntetésben mindenért jót állt. Illetve ült. 2. Ezzel szemben megérkezett New Yorkba Pencroft. A pályaudvarról két detektív vitte a rendôrségré. Störens, a filliponi rendôrkapitány, amikor magához tért és összetörten kiszaba dult, a részeg Walter ôrült merényletének tartotta az esetet. Bosszúból - a bizonyító adatokkal együtt - értesítetté New Yorkot, hogy Benjamin Walter párviadalban megölte Paolót, hatóság e(leni erôszakot követett eI és New Yorkba érkezik. Üljön a gazember, ha erre hásználta fel a búcsúestet. A párviadal nem csekélység és halállal végzôdött! Jóhnéhány hónap. . . - Maga ölte meg párviadalban Paolo mérnököt? - kérdezte egy rendôrtanácsos, miután elôállították. - Tagadom. - Hiába tagadl Itt a jegyzôkönyv, a pisztoly, minden bűnjel, a nyomozás minden adata... - Tagadom. - Csak a helyzetét súlyosbítja. Ám legyen. Vegyenek ujjlenyomatot! A revolverrôl, amelyet Paolo teteme mellett találtak, Walter legtisztább ujjlenyomatait vették fel tizenkét év elôtt, és Störens kapitány elsôsorban ezt konzerválta... Csak össze kell hasonlítani a fbgoly ujjlenyomatával és. . . . .És Pencroft egy óra múlva fütyörészve sétált tovább a Broadwayn, és Störens New Yok-i feletteseitôl kapott egy levelet, hogy kár indokolatlan ügyekkel zaklatni a központot, mert akkor megtudhatja, hogy mi az az orr, ha eddig nem tudja. Kizárt dológ volt, hogy Störens ne tudja, mi az az orr! Hiszen éppen borogatta. Még egészen dagadt volt Pencroft ütéseitôl. És ült, és nem értette. És pislogott és újra elolvasta a levelet, amelyben benne van, hogy az ujjlenyomat még csak nem is hasonlít Walterére, és a New York-i fôtanácsos i!yen daktiloszkópia förmedvény után csak azt nem tudja, hogy mit csinálnak a kollégái ott vidéken az állam pénzén Mert ha egy New York-i detektív az általa küldött ujjlenyomatot összetéveszti az általa jelzett egyén ujjlenyomatával, úgy ezt a közeget nyugdíjazzák, mivel közvetett úto rábizonyult, hogy átadta magát az iszákosságnak, ami az ÁIIamok rendôri testületének szellemétôl távol áll. A New York-i tanácsos rendkívül alaposan, különleges élvezettel taglalta az ügyet két teljes oldnlon. Szerinte nem azért van daktiloszkópia a világon, hogy egy kapitány,tehát nem egy ôrszem, nem is a központi fôbejáró portása, nem egy póbaidôs detektív és nem egy tűzoltó csôvezetô, hanem kifejezetten egy kapitány - betűzöm önnek: e-g-y k-a-p-i-t-á-n-y, akinek az egész daktiloszkópia régen a kisujjlenyomatában kell hogy legyen, ujjlenyomatokra alapított feljelentést küld a New York-i központnak (ahol szintén elôfordul, hogy valami munka akad egy s más csirkepörrel kapcsolatban), és feljelentésében nem nyomozást, nem vizsgálatot, hanem letartóztatást kér, amiért kártérítés jár, nyugdíjazás és csupa ilyenek, és kiderül, hogy a feljelentésének semmi alapja nincs! Bizonyára azért, mivel Fillipon, ez a metropolis; aho! lépten-nyomon páncélos autókról harcolnak öt világészben közismert gengszterekkel a rendôrök, annyi munkát ad a kapitány úrnak, hogy ezen tévedését könnyedén mentheti elôttünk elfoglaltságával! Miután közlôm, hogy e levelem a rendôrség irattárában megôrzendô (csak azt nem szeretném, ha vígjátékíró kezébe akadna), egyben értesítem kapitány urat, Mr. Stövers vagy Srözsen, ha aláírását jóI olvastam, hogy intézkedésére az Államok legnagyobb közbiztonsági apparátusa, a New York-i rendôrség akcióba Iépett, és megállapítottuk (az ön rendôrkáplárja helyett), hogy a daktiloszkópia adatok tévesek. Amennyiben hibásak a daktiloszkópiai berendezések, úgy szívesen eljárok, hogy költségvetésükbe a hiányzó műszerek árát felvegyék, de nagyon lehangolna bennünket, ha megfelelô műszaki hozzáértés híján a New York-i rendôrséget a jövôben is igénybe venné kapitány úr azon tájékozattanságból kifolyóan, mely szerint nem tudja bizonyára, hogy New York a világ második legnagyobb városa, és a vidékrôl munkával ellátni bennünket felesleges. Mondom, ez a New York-i tanácsos hihetétlenül alapos levelet szentelt az ügynek. Störens bemártotta orrát egy pohár vízbe és úgy érezte, hogy teljesen bamba. Walter aláírása mellett a papíron, amelyen apjának beismerést tett, ugyanaz az ujjlenyomat van. Ezt nem is érthette Störens kapitány! Itt arról volt szó, hogy két rohanó élet találkozáskor átrobogott egy keresztezô sínpáron, és az egyiket eddig konokul követô balszerencsé pillanatnyilag megzavarodva, vaduf futott tovább a másik utá mit sem tudva a tévedésérôl. Walter csinálhatott, amit akart: nem volt jó! Pencroft elkövethette, ami tetszett neki: nem Iett baj! A kapitány ismét beleütötte orrát a vízbe és elhatározta, hogy soha többé nem üti másba. Ez bölcs elhatározás volt. A történet nincs tovább. Illetve, dehogy nincs! A történet végén következik az eleje. Ez egy olyan töténet. A szerencse fából vaskarika. Nesze minden, fogd meg jól. Kizárt lehetôségek teljesülése. Ha valaki minden valószínűtlen kedvezô fordulatra logikai bizonyossággal számíthat, az a szerencsés ember. Egyáltalán: aki számíthat. Mert ha a balszerencsés ember azt mondja, hogy kétszer hárommal volt dolga, és idôközben az is hat lett. Bunny meglátogatta a börtönben Benjamin Waltert, amikor csak lehetett. Most már végleg Pencroftnak hívták az igazi Waltert. A derék, tisztes nô csak egyszer jött zavarba; amikor megkérdezte tisztelettel a pörkoláb, hogy a kôrnyékükön milyen nyelvi alapon becézik a Tivaldot Bennek? Nem lehetett felelni. Valami homályos magyarázatot adott egy nagybácsiról, akit a fiú nagyon szeretett, ezt hívták Bennek, és így maradt rajta a név. Ebbôl aztán a rabnak lettek különbözô kalamitásai, amikor egyszer sikerült a fegyházirodából valamilyen kerülô úton kiutalni öt dollárt a porkolábnak, és az azt mondta, hogy: - Nem akarja, hogy értesítsem valamirôl a nagybácsiját? - Mit kívánnak tôlem? - Hát ha annyira szereti. . . - és kacsintott hozzá! - Nem értem - felelte elhűlten a rab. - Hát beszélhetek világosabban: én tudom a maga nevének a titkát. Walter fogcsikorgatva nézett rá. - Értem. . . - Megtudtam. . . - Kap ötezer fontot. . . A porkoláb nagy lakást bérelt, otthagyta a hivatalát és egy vasárnap a felségével együtt meg!átogatta jótevôjüket. Mogorva ember. Figyelmeztette az asszonyt is, hogy az ilyen rab bolondos. A felségét aztán meg sem lepte, hogy Pencroft fogcsikorgatva fogadja ôket. - Bitang!. . . - Jó napot. Nézze, én elhatároztam, hogy eljárok a dolgában... Maga adott nekünk ötezer fontot. . . - Mondja, mit akar?! Mi?! - kiáltott a rab. - Csak háÍásak vagyunk. . . - csicseregte az asszony és sajnálta, hogy ennyire ideges szegény Pencroft. - Most elhatároztuk, hogy veszünk ezer fontért egy ingatlant. Walter végigmérte ôket tetôtôl talpig. - Rendben van! Ügyvédemtôl megkapják az ezer fontot! Hordják el magukat! - Érdekes - mondta odakint boldogan könnyezô feleségének az egykori porkoláb.Goromba ember, de szíve az van, az biztos. Sűrűbben fogjuk fe!keresni. - Megérdemli szegény. . . Hozzávetôleg harmincezer fontot kapott a pórkoláb, úgyhogy késôbb visszavándorolt Svédországba és vett egy gyárat. Az áldott lelkű fegyencrôl sokat beszélt. Mert némelyik fegyenc olyan goromba, mint a pokróc, de az utolsóját is odaadja egy intelligens, okos, jó lelkű prokolábnak. Bunny Ravianban várt. Kissé lefogyott és sokat sírt. Benjamin Walter vigasztalta ôt a látogatási idôben, ha éppen nem volt beteg. Mert idônként a fejére esett valami. - Bh. . . Ben. . . - sírta olykor Bunny. - Így van ez rendben, Bunny -vigasztalta 13. Pác Benjamin, miután hallotta a betörések valóságos történetét. -Az életben fizetni kell. Én csináftam az adósságot, és az a másik ember likvidálta. Úgy illik, hogy gavallérosan leüljem a tartozást. Ez egy neme a jótállásnak. Ha kiszabadulok, és nem lônek agyon, nem esik tégla rám, vagy nem kötnek fel tévedésbôl egy családirtó helyett, akkor nagyon jó leszek hozzád. Pénzem az van sok. - Ben. . . Úgy érzed megillet téged Pencroft pénze? A férfi arca valósággal eltorzult a dühtôl, két öklét rázta, és könnyes volt a szeme. - Hogyhogy megillet?! Aljas uzsöraüzletet csinált a gazember! Pál százezer fonttal ez nincs megfizetve! Nincs megfizetvé! 4. És megérkézett Pencroft alázatosan; ôsz fejjel, de kissé óvatosan és félénken, mint valami csínytevô diák, Bronxba. Madge zórdul nyújtotta feléje jobb, majd bal arcát és bó!ogatva végigmérte. - Szégyelheti magát. . . Ebédelt már? Azon a nyers hangon mondta és azzal a szomorú, szemrehányó szemmel, mellyel mint valami súlyos szégyenét, a jó szívébôl kiáradó szeretet szokta leplezni. Talán attól félt, hogy kömyezete elkápatná magát, ha megsejtenék, amit úgyis tudnak: hogy Madge egy jóságos nô. - Ezentúl minden másképpen lesz... meglátja, Madge. - Jó, jó. . . Ezt már sokszor hallottam - és késôbb még ezt is dörmögte, miközben terített. - Finom a!ak. . . A megtért bűnös apróra végigjárta a házat. Az asszony elôvette a szekrénybôl a hamutálcának használt homorú ólomdarabot. Ezt egy karácsonykor öntötték, hogy a-szerencséjűket lássák, és mert aznap csókolóztak is, hát megôrizték. Elérzékenyülve álltak ott. - Mire gondol?. . . - kérdezte Madge. - Hogy ez éppen olyan, mint a dugóhúzó. . . Madge aggódva nézte. - Látta már orvos ezt a forradást a homlokán? - Tessék?. . . - Szórakozott volt. Ervin szobájára gondolt. - Mondja, Madge, hol van az a kép a kirándulásról? - Ott lóg. . . Ketten néztek le a falról egy keretben, és ez állt a képen: "Sohasem fogunk többé máshol horgászni, mint ebben az uborkasalátában. .. És a vasorrú bába is remek volt! Ezt nem szabad feÍejteni. Tivald..." Milyen világos. De aki nem beszéli a nyelvet, az egy szót sem ért belôle. Megfogta két vál[ánál a nôt és gyéngéden, szomorúan mondta: - Meglátja, Madge, hogy Benjamin Walterné igazán boldog asszony lesz. Most már meg ke[1 szoknia ezt a nevet. Madge piros lett és gyorsan nyelt egyet, mert félô volt, hogy kihullik egy könnye. De ezen már az sem segített, hogy akadozva, kissé rekedten így szólt: - Csak hallgasson. . . Magá egy jó pipa. . . egy finom alak. :. - És a férfi vállára borult és sírt... ..Sok régi emlék került elô, és Pencroft egy ládában mélységes utálattal viszontlátta a hamis Marlow-ékszereket. No, ez az aljas alak megúszta a biztosítási csalást. Az ô bôrére, Még jó, hogy nem zárták be. Látta az ablakból közeledni a leányt, szép, karcsú, friss arcú, mosolygó kisasszony. . . Milyen más volna most minden, ha ô akkor itt marad. Volna egy ilyen szép, nagy lánya. Az élet, tud' Isten, miért érdemesebbnek látszana a szenvedésre. Mert könnyebb az egész; ha egy gyerek van. Nem megoldás, csak középút. De egészen kitűnô a középút, kár, hogy nincs. - A lányomnak nem említettem a maga disznpságait - szólt Madge. - Nem kell mindenkinek tudni, hogy maga milyen finom alak. Azt mondtam; hogy az unokafivérem és szintén Hondurasban volt. - Talán mégis meg kéne mondani. Miért higgye, hogy maga harmadszor is férjhez megy; amikor elveszem? Végignézte megvetô bólogatással és nyelt. Szólni akart valamit, hogy "Szégyellhéti magát"' Vagy: "Így élje le egy ember az életét?" Vagy: "Mert énrám sohase hallgatott..." De nem tudott mást, csak ismét a férfi vállára borulni; átkarolta és sírt. Vivian az ajtó elôtt megigazította a kalapját, és hátrahúzta két vállát. A "ne állj olyan púposan" című megjegyzés prevenciójaképpen egy rém komoly grimasszal lenyelte mosolyát és ünnepélyesen belépett. - Vivian - mondta a zord ariya -, ez az úr Benjamin Walter, Hondurasból jött s egy elzüllött rokonurikról hozott hírt. - Mit csinál Mr. Pencroft? - Jól van, gyermekem - mondta kissé savanyúan az idegen, egy rém rokonszenves pofa. És megveregette a lány kezét, amint üdvözölték egymást. - Sok tekintetben mejavult. Öregszik az ember. A beállott szünetben Madge hirtelen közbelépett meglelve egy szokott mondatát. - Hát üljűnk az asztalhoz. Az én helyemre ül ma Mr. Izé... - és rárivallt Vivianra. - Hogy van megint rajtad ez a ruha? Tessék azt a szalagot összecsomózni!. . . Ebéd közben Pencroft némi bűntudattal konstatlálta, hogy ha Madge megfordul, alattomos pillantásokat vált a Ieánnyal. Látszott rajtuk, hogy félnek az asszonytól, de tisztában vannak vele. Amikor Pencroft elôvette az újságot, míg Madgé a tésztát hozta, Vivian megbökte. - Azt tegy le! A mama nem szereti, ha evés közben olvasnak... - Nekem mondja?. . . - és gyorsan kijavította. - Nekem mondja a háziasszony, a vendégnek, hogy evés közben mit tegyek? - Mondja - nyugtatta meg Vivian. - Volt rá eset. Négy év elôlt kidobott egy vendéget. Elôbb állt fel az asztaltól, mint ô. Nem szereti a rendetlen embert. - Sajnos... már úgy értem, hogy sajnos senki sem szereti a rendetlerr embert. De azért ez az ebéd aránylag ünnepélyesen, rendben folyt le. Vivian legnagyobb meglepetésére Pencroft, miközben Mádge és a leány még ettek, rágyújtott egy cigarettára. Madge ránézett. Vivian tudta, hogy az "úgy oda vannak azért a bagózásért"-séma jön. És nem jött! De azt nem értette a leány, hogy amikor az idegen a mamára néz, villámgyorsan eloltja a cigarettáját. Honnan tudja ez? Az is furcsa, hogy mikor Madge felállt az asztaltól, kezet csókol és egészségére kívánja, éppúgy, mint Bulker papa. . De az már kísérteties és megdöbbentô, hogy elôremegy a kályha melletti nagy karosszékéhez és leül. Ugyanis Viviant már evés közben báritotta, hogy ezt biztos elmulasztja. Érdekes. . . Most beszélgetnek. Azután Madge kimegy. - Jöjjön sétálni - mondják egyszerre és nevetnek. - Igaz - mondja a kedves idegen -, fél négyre itthon lehetünk, mire Madge felébred. Elindulnak sétálni Bronxon keresztül, ki a mezôre. Borzasztó kedves Iány. Folyton nevet, mert Madge jelenlétében ilyen sűrűn ezt nem tehette. Egy férfi jött szembe, jóképű, barna fiatalember puskával a vállán, agárral a sarkában. A Iány piros lett és mintegy cinkosául avatva Benjamint ezt súgta: - Ez a fiatal Marlow. . . A mamának nem szabad tudni. - A fiú titkolja a származását? - Azt nem szabad tudni, hogy újabban. . . véletlenül sűrűn vadászik erre. . . és ilyenkor. . . mit tesz isten, találkozunk. - Igen.. . - bólogatott a férfi. - A véletlen útjai olykor különösek. Most veszem csak észre, hogy nincs nálam cigaretta. Nem haragszik, ha itt hagyóm, amíg bevásárolok néhányat. . . Látom, hogy véletlenül nem haragszik..: - És az öreg betörô, akirôl Madge már olyan régen állítja, hogy nincsen egy egyenes szava, most is hazudott, mert tárcája duzzadt a sok cigarettától. Azért elment a trafikba és vásárolt néhányat, és rövid ideig még ácsorgott is a téren, mintha a kisvároska szökôkútja tudj' Isten milyen látványosság volna. . Amikor visszatért a leányhoz, ez már magában ült az árok partján és mindenféle poros, ócska virágot szedegetett, elmerülten tanulmányozta a kelyheket, mint valami agg botanikus. Különös kelyhek lehettek ezek, hogy annyira piros volt tôlük. Az öreg leült melléje. . - Szeretik egymást? A leány nem nézett rá, csak roppant sűrű bólogatással jelezte az igent. Késôbb, ki tudja, miért van ez, nagyon szívébe fogadta az ôszes kasszafúrót és belekarolt, ahogy ott ültek. - Van valaki Hondurasban. . . aki régen. . . Szóval, a mama nem tudja, hogy átmentem a szomszéd városba, amikor megérkezett ez a Marlow Hondurasból. Mert ez is ott volt, és szerettem volna tudni, hogy találkozott-e egy iI[etôvel. . . Az öreg Marlow nagyon gôgös embér, alig állt szóba velem. A fiú azonban utánamsietett és magyarázott. . . Érdeklôdött, hogy ki után tudakozódtam. . : És így aztán lassan. . . - Értem. . . így aztán, mit tesz Isten, véletlenül erre jár mostanában. És Marlow, ez az öreg kutya nem akarja, hogy készakarva erre járjon. Hallgatták. A nap elôtt áthaladt egy gyors felleg, és ott vonult az árnya a réteken végig. Marlow tehát még gôgös is? A biztosítási csalás ellenére. Jószagú alkony volt. - Ki az... az illetô, aki után érdeklôdött? -kérdezte a férfi. A lány elgondolkoza, csendesen mondta: - Egy Pencroft nevű úr. . . - és alig hallhatóan, súgva hozzátette: - Az édesapám. . . Most nagyon sokáig hallgattak. Az öreg kasszafúrónak kialudt a cigarettája, és a toronyról sok galamb rebberit szét a megkonduló harangszótól. - Ugyanis. .. -súgta halkan a lány -a mama nem akarta, hogy én tudjam ezt. És azt sem, hogy a világ tudja. Amikor az elsô férje, ez a Pencroft elutazott, én rnég nem voltam a világon. Nem akarta a mama, hogy csak ezért itt maradjon a papám. Hát elhallgatta, hogy.gyereke lesz. Pedig épp aznap akarta megmondani, amikor az apám elhatározta, hogy Hondurasba megy. Azután már nem mondta még. Elváltak, és a mama férjhez ment újra, és a második apám beleegyezett, hogy az ô gyereke legyek. . . Az ô nevére születtem. Isten ôrizz, hogy a mama megtudja. . . Nem akarja, hogy ismerjem a születésem titkát. Egyetlen barátnôje, Kitty árulta eI nekem. És amikor én egyszer kérdeztem, hogy ki ez a Pnecroft, akivel levelez, azt felelte; hogy a család régi barátja. . . De én azért titokban mégis nagyon szerettem és tiszteltem az apámat, és lehet, hogy a mama is szerette, mert egyszer, mikor beteg volt, ott találtam a párnája alatt a papám egy régi, gyűrött fényképét. . . Az öreg egyre nyelt, de nem tudott szólni. Mély lélegzetet vett, de így sem volt képes arra, hogy szóljon, miután ilyen nagy lánya lett, és olyan hirtelen, mintha a szántóföldbôl nôtt volna ki. 5 És átfűtôtte belülrôl valami. Hiszen akkor az egész eset ezzel a létezéssel nem is olyan értelmetlen. Sok mindent érdemes volt ezek szerint, amirôl azt hitte, hogy minek? És megsimogatta a leány haját, és ez ránézett és meghökkerit, maga sem tudta, miért. Tágult, ijedt szemmel, nyitott szájjal nézté a szomorú, idôs urat, és hirtelen sírni kellett... És nagyon csendben, szótlanul hazafelé indultak némi bűntudattal és aggodalommal, mért ezek rémesen féltek Madge-tôÍ. -. . .Szóval nagyon szereti? - kérdezte késôbb. A lány ismét úgy bólintott igent, mint aki nem gyôzi elég sűrűn rázni a fejét. És megmondta, hogy a fiú el akarta ôt hívni egy majálisra az ô város erdôjükbe. Vivian bús arccal mesélte, hogy nem megy el erre a mulatságra. Az öreg Marlow biztosan nem akarja. - Hát nézze, kislány. . . - szólt vibráló hangon, igen hosszú hallgatás után. - Én sokáig éltem Dél-Amerikában, és az inkák között néhány varázslatot tanultam. Küldtem is onnan magának bűvös kôveket. Azt hiszem, ha ezekhez fordul, segíteni fognak magán. . . Csak bízni kell és hinni. . . - És nagyon bízom magában! - mondta lelkesen Vivian, mert csakugyan így volt, és fogta is a férfi kezét, ahogy mentek. - És hiszek is! - Igen:. . - mormogta a férfi - nem csoda, ha maga hisz. . . Ámbár valamiben most már én is hiszek. . . . .Volt-e az Újdonsült Benjamin csakugyan az inkáknál vagy sem, én nem tudom. Annyi bizonyos, hogy amikor Vivian megjelent a majálison a lomtárból elôszedett és megtisztított varázskövekkel, melyek egy költôi lelkületű orgazda szerint hamisak voltak, mondom, nem lehet tudni, hiszen egy kasszafúró is elutazhat víkendezni az inkákhoz, annyi bizonyos, hogy Marlow e varázslattól elôször mély ájulásba esett, késôbb csuklást kapott, és amikor a leány, a varázsló tanácsa szerint, kezével háromszorjelentôsen a mellén függô hamis kolliéhoz nyúlt, majd azt mondta: "a maga fia szeret engem, és megkérte a kezemet", az öreg Marlow, ha nem is örömtôl sugárzó arccal, de azt felelte: "áldásom önökre.. ." Hát így tôrtént. És a többször is feltett kérdés, hogy járt-e az indíánok között Pencroft, éppúgy az inkák titka marad, mint egykori aranybányáik rejtett lelôhelyei. 6 Amikor esküvôje után Bunny, az izgatott, boldog asszony besietett a többi asszonyhoz, az igazi Pencroft és az igazi Walter kettesben maradtak egy kerti férj padon. Az egyik feleségét Walternénak hívták, és a férj Pencroft volt, a másiknak a feleségét Pencroftnénak, és ez a férj bús volt és igen fáradt. Ami eléggé csodálatos, hiszen egy teljes évet ült. - Mondja - szólt az igazi Pencroft -, kérhetek magától egy szívességet? - Igazán nem tudom - felelte a másik szomorú dilemmában. - Csak azt szeretném tudni, egyetlen vágyam, és hátralevô éveimet megédesítené, ha végre felvilágosítana: mi az a Probatbicol? - Egy szer, amélyet én fedeztem fel a hajhullás ellen. És mert elcsábítottam a patikus felegésének a húgát, akibe a patikus szerelmes volt, az rosszul készítette el a recepteket. Mindenkinek kisebesedett a feje, aki bekente magát vele. Amikor feljelentettek, Texas fôvárosában, Austinba mentem, de ott is utolérték. A filliponi vallomások alapján elítéltek kuruzslásért és kitiltottak Austinból. Pencroft közben arra gondolt, hogy mégiscsak ausztárliai nagybátyjának köszönheti a jólétét. Ha ennek a fia nem zuhan le a duzsngelben repülôgépével, akkor Walter sohasem viszi el a balszerencséjét az útjából az örökség miatt. - Tudja, azért nem volt könnyű dolog magát helyettesíteni. Eleinte, amíg nem tudtam semmit, egész jól intéztem az ügyeket. Késôbb, amikor már majdnem értettem, hogy mirôl van szó, baklövéseket követtem el. Ilyenkor szónoklatokat mondtam, és ha már senki sem értett semmit, akkor éljeneztek, és újra,jó Iett minden. Megkezdôdött a nászlakoma, és az Al Pencroftot kereste mindenki. Az igazi Pencroft kezeY nyújtott, de a másik mentegetôdzve szólt: - Még nehezen mozog a karom. . . Megycsúztam tegnap. . . kis ficam. . . Pencroft megértôen bólogatott. - Uram! - szólt ünnepélyesen az új férjhez. - Éljen boldogan. Legyen öné mint jogos tulajdona, az örökségem. A másik úgy nézett rá, hogy nyomban hetralépett. - Hogyan? - kérdezte azután csendesen az újdonsült férj. - Hát nem tudja, hogy két hónappal ezelôtt egy ôserdei bennszülött törzsnél megtalálták az örökhagyó fiát? Súlyos sérüléseibôl felépült, visszavitték Sindeybe, övé az örökség, és természetesen lefoglaltatta nyomban a bankbetétemet. Már vissza is kapta, ami még volt. Nem maradt más az egész ügybôl, csak néhány fegyházbüntetés, a repedt alsó karom. . . meg egy hálás porkoláb, aki idônként az unokáival Iapokat írat nekem, és ettôl napokig migrén gyötör. Sokáig hallgattak, végül Pencroft ôszinte részvéttel móndta: - Uram! Bocsássa még nekem, hogy kirabolt, lsten látja a lelkemet: én nem akartam! . .Az eskűvôi lakoma igazán szép volt, az igazi Benjamin Walter is nekividámult lassari, és éjfél felé az ijfú Marlow lélkesen magasara emelte poharát az új pár fölé. Éltette ôket, boldogságukat kívánta, de valaki nekiütközött hátulról, és így kicsúszott kezébôl a csiszolt pohár, az igazi Benjamin Walter fejére esett. Jöttek a mentôk!