Rejtô Jenô: A pokol zsoldosai - Werner Zsolt

  Rejtô Jenô: A pokol zsoldosai - az elektronikus verzió Werner Zsolt alkotása

                                  A Toulet-ügy

                                       I.

Az ügyről, aránylag nem sokan szereztek tudomást. A belügyminiszter kérésére a
lapok hamar napirendre tértek fölötte, mintha az eset nem is a század egyik
legnagyobb kémkedési botránya lenne. A jobboldaliak a francia hadsereg
presztizsét féltették, a baloldaliak a közismerten liberális felfogású és
szegény Toulet bűnösségét fájlalták, s így aránylag könnyen keresztülvitték a
hadügyből és a belügyből kinyúló kezek, hogy a sajtó hamar elejtette a témát.
Toulet kapitány esete sokban emlékeztetett a Dreyfus-ügyre. Felekezeti háttere
nem volt a botránynak, de körülményeiben, lefolyásában, főszereplőjének
zárkózottságában -ami nem emelte a népszerűségét kortársai között - sokban
hasonlított a boldogtalan Dreyfus kálváriá- jára.
1930. november 6-án olyan lopás történt a hadügyminisztériumban, amilyenre
eddig még nem volt példa. Eltűnt egy jegyzőkönyv, amely Franciaország és egy
másik nagyhatalom tengerészeti. szakértőinek tanácskozásáról készült, s a közös
flotta felvonulási tervét tartal- mazta egy földközi-tengeri háború esetére. Az
okmány fontossága egyedülálló mindazon okiratok között, amelyek valaha kémek
kezébe jutottak. Az a tény, hogy a szerződés tartalmáról mások is tudomást
szerezhetnek, több év munkáját semmisítette meg. Nemzetközi bonyodalmak
fenyegettek. Allamtitkárokat nyugdíjaztak. A külügy- és hadügyminisztérium
régen tisztában volt azzal, hogy valahol a gépezet legfontosabb alkatrészei
között hiba van. Már két éve álltak tehetetlenül sorozatos kémkedésekkel
szemben. Ellenséges nagyhatalmak a hadseregek legféltebb titkai,közül tudtak
meg egyet s mást. A kémnek ott kellett ülnie, szörnyű volt még a gondolat is, a
hadügyminisztérium valamelyik magasabb pozíciójában.
A kémeIhárító csak annyit tudott az égyre sűrűbben és sürgősebben érkező
jelentésekből, hogy "Gordon" fedőnévvel egy kém ólyan eredményes munkát végez,
amely a gyarmati hadsereg tevékenységét, esetleg létét fenyegeti. A francia
kémeket külföldön úgy ismerték, mintha pontos névsor birtokában lennének. Ha
pedig francia kémelhárító akart egy jelentő- sebb kémet letartóztatni,,
legtöbbször már csak üres lakást talált, mintha valaki értesítené a kiszemelt
egyéneket. Az ország minden rendőri szerve a "Gordon" nevű informátort
nyomozta. Azután kipattant a Touloni Jegyzőkönyv ügye. És ez a szömyű csapás
egyben a felszabadulást jelentette, mert Lauyanel százados végre kinyomozta
"Gordont". Leon Tou1et vezérkari kapitány volt a titokzatos "Gordon"!
Leon Toulet előkelő katonacsaládból származott. Apja, Toulet marsall mintaképe
volt a bátor, észes, kitűnő katonának. Toulet családja arról volt híres, hogy
soha nem fordult e!ő közöttük gázdag ember. Szegény katonák voltak, a
hivatásuknak és a hivatásukból éltek. Toulet nem volt népszerű bajtársai
között. Komo!y, zárkózott embernek ismerték, kissé talán gőgösnek is. Nem
voltak barátai, kivéve Donald századost, akivel még a katonai nevelőinté-
fetben barátkoztak meg, és Du Garde századost, akinek a húgával járt jegyben.
November 23-án, tehát több mint két héttel a lopás után, Lauyanel százados
elment a hadügyminisztérium előtt éjfél egy órakor, és világosságot látott az
egyik ablakban. Nem volt ritka eset, hogy valamelyik osztályon éjszaka
dolgoztak, de a legutóbbi lopás idegessé tette az embereket, különösen
Lauyanelt, aki a kémelhárító csoport nyomozó csoportjának a főnöke volt. És
tanácstalanságában, vagy talán ösztönszerűen bement az épületbe. Hivatalos óra
után minden belépő tiszt idő és dátum megjelölésével aláírta a nevét. Toulet
dolgozott az egyik szobában. Sokszor járt be éjjel. Lauyanel kedvetlenül
beszélgetett a tiszttel, azután elment. Mielőtt távozott volna az épületből,
egypár kérdést intézett a portáshoz.
- Előfordult már, hogy valamelyik tiszt nem írta be a nevét, amikor éjjel jött
dolgozni?
- Soha. A tiszt urak igazán tudják, mi a rend.
Erre nézve Lauyanel dünnyögött valamit, amit a portás nem értett. Azután
lapozgatott a könyvben. November 5-én nem lophatták el az okmányt, mert ketten
is dolgoztak a 104-es szobában. November 4-én senki sem lépett be a kapun.
Harmadikán Toulet. Másodikán még megvolt az okmány. Hatodikáig nem kereste
senki. Ez idő alatt egy tiszt volt bent, akinek
alkalma lehetett...aki egyedül volt... Eh! Ez igazán őrültség! Toulet marsáll
fia!... Cigarettázott és elgondolkozva járkált a kihalt előcsarnok boltívei
között. Nézzük csak... 2-án még megvolt...5-én nem lophatták el..4-én nem járt
itt senki...3-án csak egy tiszt volt... Toulet!... Ostobaság! - mondja újra
magában.
Valaki jött le a lépcsőn. Toulet volt. Aktatáskával.
- Te még itt vagy? - kérdezte vidáman. - Vársz valakit?
- Tulajdonképpen senkit. A portástól kérdeztem egy-két dolgot. Mióta az a
jegyzőkönyv eltűnt, nem tudok aludni. Itt valami nincs rendben. - Én is azt
hiszem. Jössz?
Együtt mentek a csípős, hideg éjszakában.
- Kérlek, gondolj csak jól vissza. Nem emlékszel valamire, gyanús neszre vagy
ilyesmire? Nem hívtak telefonhoz egy percre a lopás előtt valamelyik éjjel?
- Ezekre a napokra egészen pontosan emlékszem. Otödikén a menyasszonyom
telefonált éjjel... De akár.hárman is voltunk bent...
- Na és 3-án?
- ...3-án egyáltalán nem voltam bent éjjel. - Biztos vagy ebben, kérlek?
- Egészen biztos. Csúnya, havas eső volt. - Igen, igen...
Két nap múlva Toulet-t letartóztatták.

                                      II.

A többi könnyen ment. Miután Toulet-re terelődött a gyanú, jelentkezett egy
százados, aki nyáron Cannes-ban látta egy feltűnően szép hölggyel pezsgőzni.
Egy pincér fényképről felismerte Toulet kapitányt. Azután kiderült, hogy a
látszólag zárkózott, szegény katona több helyen mulatott civilben, és sokszor
egy-egy éjszaka havi jövedelmét meghaladó'összegeket költött. Toulet
kétségbeesetten tagadott. Nem fogadta el a diszkréten felajánlott kivezető
utat, midőn egy katonatársa a cellában hagyta revolverét. Minden esetben azt
vallotta, hogy november 3-án nem volt bent a hadügyminisztériumban. A portás
azt állította, hogy bent volt, és a könyvben ezen a napon este tíz órai
megjelöléssel ott állt Toulet aláírása.
A főtárgyalás megrendítő volt. La Motte táborszernagy elnökölt. Vigé ezredes
képviselte a vádat.
- Ön azt állítja, hogy november 3-án nem volt bent a hadügyminisztériumban.
Továbbá mint alibit hangoztatja, hogy Du Garde százados úrral beszélt
telefonon, megállapodtak, hogy együtt vacsoráznak, és a százados eljön magáért
autójával a lakásához!
- Igen, így történt...
- Elrendelem Du Garde vezérkari százados kihallgatását.
Őszülő, szép, magas ember lépett a terembe. Szomorúan nézett a vádlottra. - Du
Garde százados úr! Beszélt ön november 3-án telefonon a vádlottal?
- Igen. Neullyben voltam, ott van a Du Garde-kastély anyámat látogattam meg.
Délután öt vagy hat órakor Toulet kaptány telefonált, hogy nincs dolga este a
hadügyben, és szeretne együtt vacsorázni a húgommal és velem.
- És miért nem vacsoráztak együtt?
- Visszafelé jövet a kocsi defektet kapott. - Milyen természetű volt ez a
defekt?
- Ugy tudom, elfogyott az olaj. Nagy köd volt, és feleúton Párizs felé a kocsi
felmondta a szolgálatot. A sofőr elment a legközelebbi községbe, hogy garázst
keressen, és bevontattuk a kocsit. Közben éjfél lett, úgyhogy egyenesen
hazamentem a lakásomra, azonnal felhívtam a vádlottat, de nem felelt a
telefonja.
- Milyen embernek ismerte Toulet-t?
- Én derék, jellemes, okos és jó embemek ismertem. Különben semmi esetre sem
egyeztem volna bele abba, hogy eljegyezze a húgomat.
- Köszönöm. Következő tanú:Roger Duplineux sofőr! Du Garde sofőrje lépett a
terembe.
- November 3-án éjjel Du Ciarde százados aut - A legfurcsább. A carter csavarja
meg volt lazulva, és lassan szivárgott ki az olaj. - Mikor vette ezt észre?
- Sajnos későn. Csak akkor, mikor már besültek a dugattyúk. Ez annyit jelent,
hogy az  átmelegedett, kiszáradt motorrészek olaj híján nem tudnak működni. -
Lehet, hogy már odafelé kezdett az olaj szivárogni?
- Ki van zárva. Félúton besült volna a gép.. Különben is később a garázsban
megnéztem a cartert, és láttam, hogy összevissza van karcolva a csavar körül,
mintha egy nem erre való nagy franciakulccsal lazították volna meg. Közvetlenül
indulás előtt Neullyben, a garázsban kellett meglazulni az olajcsapnak ahhoz,
hogy még negyven kilométert futhasson a kocsi, amíg az egész olaj kifolyik.
- Az nem lehet - kérdezte a védő -, hogy valaminek nekiütődött a kocsi alja, és
ettől megnyílt a lefolyó?
- A csavar éppen csak hogy egy kissé volt meglazítva. A műhelyben megnéztem a
tartályt. A carter alján, a szelep körül félkör alakú karcolások voltak. -
Vallomására megesketem.
Miután kiment a sofőr, az elnök Toulet-hez fordult.
- Ez az alibije összeomlott. Maga találkát beszélt meg Du Garde-dal, de közben
gondos- kódás történt, hogy a százados ne jöhessen el a randevúra. Maga a
legnagyobb vétket követte el, amit csak ember elkövethet. Legalább feleljen
érte mint férfi, és vallja be.
- Artatlan vagyok -mondta csendesen és nyugodtan Toulet. -Tudom, hogy végem
van. De nem vallhatom bűnösnek magam, mert ártatlan vagyok, és erről még a
táborszernagy úr is meg fog győződni valamikor.
Toulet nagyon sápadt volt, de nyugodtan és határozottan beszélt. - Elrendelem
az írásszakértő kihallgatását. Az írásszakértő nem vallott terhelően.
- Kétségtelen -mondta -, hogy a november 3-án bejegyzett aláírás a portás
könyvében alig különbözik a többi Toulet-aláírástól. Nagyon könnyen lehetséges,
hogy ő maga írta. De mégis egy-két csekélységben eltérő...
- Azt állítja, hogy az aláírás nem Toulet keze írása?
- Ezt nem á1lítom. Én csak konstatálom, hogy néhány apróságban ez az írás
különbözik a többitől. De előfordulhat az is, hogy ugyanaz az ember más
hangulatban, a'toll vagy a papír rossz fekvése miatt nem pontosan úgy írja le a
nevét, ahogy szokta.
Most áz ügyész egy ívet tett az írásszakértő elé.
- Meg tudná mondani, írásszakértő úr, hogy az íven látható három aláírás közül
melyik a vádlott keze írása és melyik hamísítvány?
Figyelmesen nézte az ügyész asztalára dőlve, azután rámutatott az egyik
aláírásra. -' Ez a hamis kérem.
Az ügyész átnyújtotta a papírlapot az elnöknek:
- Mind a három aláírás Toulet keze írása. A papírost tanúk hitelesítették'.
megállapítom tehát, hogy e hipotézisekre épülő írásszakértői tudomány nem
befolyásolhat komolyan egy elítéltet, amelynek alapját csak tárgyi bizonyítékok
képezhetik.
- Amely tárgyi bizonyítékokat ebben az esetben a vád is nélkülözi - vetette
közbe az ügyvéd.
- Toulet, lépjen ide -mondta az elnök, és átadta az ívet Toulet-nek. -Mind a
három aláírás a .magáé?
- Mind a három aláírás tőlem származik - mondta egy futó pillantás után, és
újra átnyújtotta az elnöknek a papírost.
- Legjobb tudásom szerint vallottam - mondta az írásszakértő.
- És nem tévedett - szólt közbe Toulet. - A portásnál talált bejegyzés november
3-áról hamisítvány. .
Az ügyész felállt.
- A védő úr szerint a vád nem alapult tárgyi bizonyítékokon. A tárgyi
bizonyítékokat azonban helyettesítheti a koronatanú. Ezt elismeri, ügyvéd úr,
nem? - Ugy van.
- Kérem Joseph Larnac lakáj kihallgatását.
Toulet lakája lépett be. Reszketeg, ősz ember volt. Ötven éve állE a család
szolgálatában. - Toulet! - mondta az ügyész. - Maga azt állítja, hogy november
.'3-án éjszaka nem volt kint a lakásból. Fenntartja ezt?
- Fenntartom, miután ez az igazság.
- Joseph Larnac, mit szól maga ehhez? - kérdezte az elnök.
Az öreg lakájnak a szája széle rángatózott, és elcsukló hangon mondta:
- Nem igaz! Az én ablakom a kapu mellett nyílik az utcára... Hajnalbanjött haza
a kapitány úr!... Valamit keresett a zsebében... és az utcai lámpa alá állt...
Eppen az ablakom előtt... Az aktatáska is a hóna alatt volt... O, istenem!...
Hogyan is tetvette!... - És zokogás rázta. Toulet falfehéren állt. Szeme
kimeredt, mintha kísértetet látna, és úgy suttogta:
- Joseph...öreg Joseph... te engem...engem láttál?
- Igen. A lámpa fénye éppen az arcára esett. O, istenem! Hogy is tehette!...
Egy Toulet!... Egy Toulet elárulta a hazáját!... - A döbbent csendben csak a
lakáj görcsös zokogása hallatszott. Azután az elnök krákogott egyet és
enunciálta:
- Vallomásra megesketem. -Az öreg kitámolygott a teremből.
- Vádlott! Lehetett valami oka ennek a lakájnak arra, hogy hamisan valljon maga
ellen? - Nem... Joseph Larnac ,a legtisztességesebb ember, akit valaha
ismertem...Születésem- től fogva mellettem van, mindig hűséges, ragaszkodó és
becsületes volt. -Ujra nyugodt lett, és leült a vádlottak padjára.
- Kíván valamit mondani az utolsó szó jogán?
- Kérem, ne ítéljenek halálra. Nem a haláltól félek, de nem halhatok meg addig,
amíg ez a gyalázat tapad a nevemhez.
Eletfogytig tartó szigorított fegyházra ífélték, amit hazájától távol,
rangjától megfosztva, a hadseregből kicsapva, Cayenne poklában kell eltöltenie.
- Köszönöm - mondta a vádlott.

                                    Ad acta

                                       I.

Egyetlen ember volt, aki a kétségtelen bizonyítékok dacára mint egy mániákus -
mert ésszerű alapja igazán nem volt erre -, úgy hitt Toulet ártatlanságában. Ez
az ember Donald százados volt. Az ítélet estéjén együtt ültek Du Garde lakásán.
Valamennyien Toulet egykori barátai. A hangulat komor volt. Claire, Toulet
menyasszonya idegösszeroppanással feküdt egy szanatóriumban. A főtárgyalás
napján még hitt valami csodában, csökönyösen és félőrűlten. Az ítélet után csak
annyit mondott: "ártatlan volt", azután valami merevgörcsszerű állapotba esett.
Együtt volt a szűk baráti kör, amelyből csak Toulet hiányzott. Du Garde, Donald
és Lauyanel százados, Desposlin ügyvéd gyönyörű leányával, Emmyvel. Emmy
Desposli telt, asszonyos idomú nő volt, már a harminc év körül, híres
zongoraművésznő. Köztudott dolog volt, hogy Du Garde kapitány és a leány között
van valami. Egyesek szerint a kapitány feleségü[ akarja venni. Du Garde, úgy
látszik, még nem jött tisztába az érzelmeivel és társaságon kívül csak nagyon
ritkán mutatkozott Emmy Desposlinnel. A lány kitartó udvarlói közé tartozott
doktor Ranat Zelim, egy arab származású, jó nevű orvos, mesés vagyonú emír fia,
aki jelenleg a Pasteur-intézetben volt segédtanár. Az orvos, aki gyermekkora
óta élt Párizsban, elfranciásodott, sőt eleurópaiasodott. Nyájas, finom kozór
lett, amellett komoly tudós. Emmy doktor Ranat udvarlását szívesen fogadta, bár
úgy látszott, hogy Du Garde, ez az okos imponáló katona még jobban tetszett
neki.
-- Én éppen eleget foglalkoztam az esettel, hiszen jóformán egyedül az én
érdemem volt Toulet leleplezése --mondta Lauyanel -, sajnos kétségtelen, hogy ő
a bűnös. Különben minek hazudott volna annyit. Miért tágadta volna, hogy 3-án
bent volt a minisztériumban. És az a nevetséges állítás, hogy egész éjjel
otthon volt... Mikor azon az estén elárulta magát és kijelentette, hogy nem
járt a minisztériumban 3-án; azt hittem, elájulok a meglepetés- től...
- Toulet ártatlan volt -- mondta Donald. -- Gyermekkorától fogva ismerem. A
legbecsületesebb férfi a világon. Nem tudom, mi történt, nem értem, hogy
történt, kétségtelenül a világ legrejtélyesebb ügye, de Toulet
becsületességében úgy hiszek, mint a magaméban.
- Csak ne nagyon hangoztasd... - mormogta Lauyanel.
- Sőt ellenkezőleg. Itélet után felmentem a hadügyminiszterhez. Ott volt La
Motte tábor- szernay is. Határozottan kijelentettem, hogy meggyőződésem
szerint Toulet ártatlan. - És mi lett az eredmény -kérdezte Desposliri.
- Gyors eredménye volt. Délután parancsot kaptam, hogy tíz napon belül
jelentkezzem sivatagi hadosztályunknál, a szpáhiknál. Váratianul rájöttek, hogy
képességeimnek Afrikában tágabb tere nyílik. Ez azonban nem változtat azon,
hogy fenntartom és hangoztatni. fogom: Toulet ártatlan!
- Én nem értek hozzá -mondta az orvos -, de az bizonyos, hogy a kapitányt a
legkülönb embernek hittem, és szó nélkül rá mertem volna bízni a vagyonomat.
Még ma is megfogha- tatlan előttem.
- Én azt hiszem, valami hipnotikus hatás alatt állhatott -szólt közbe Du Garde
-, csak így tudom magyarázni. Hipnotikus álomban cselekedett. Van ilyen doktor?
- Hogyne -mondta megfontoltan az orvos -, a ponyvaregényekben. Még ha
feltételezném is, hogy van poszthipnotikus szuggeszció, ilyen hosszú
lefolyással és visszaemlékezésnek ilyen teljes hiányával nem lehetséges.
Hosszasan hallgattak. Ugy ültek együtt, mint akik egy kedves, elhunyt
hozzátartozóra gondolnak vissza.
- Nerri lehetett valami nő a dologban? - kérdezte Emmy, de azonnal megbánta,
mert eszébe jutott, hogy a beteg Claire, Du Garde húga jegyben járt.Toulet-vel.
- Amit a legkevésbé értek - terelte ügyesen másra a szót Ranat -, az a pincérek
tanúvallomása. Nem tudok elképzelni egy pezsgőspoharat Toulet kapitány kezében.
Olyan puritán embernek ismertem... Még most sem tudom elhinni, hogy valaki így
tudjon komédi- ázni.
- De azt csak senki nem állítja, hogy ez a hűséges öreg inas hamisan vallott a
gazdája ellen? Maga Toulet erősítette meg a vallomását - mondta Lauyanel.
- Igen! Ez ő volt! -mondta Donald. -Megerősítette a koronatanú vallomásának a
hitelét, nem törődött azzal, ha halálra ítélik is, mert tudta, hogy az preg
inas tévedhet, vizionálhat, de feltétlenül becsületes ember.
- Kétségtelen -szólt most Desposlin ügyvéd -, hogy nincs a világon polgári vagy
katonai törvényszék, amely felmenthette volna. Sőt. Szerintem a legenyhébb
ítéletet hozták, amit ilyen bűnre ki lehet mondani ennyi súlyosbító körülmény
után.
- Ez igaz -mondta Donald. - Én is azt hittem, hogy halálra fogják ítélni a
szerencsétlent. De az elnök két hadjáratot verekedett végig mint Toulet marsall
bajtársz;. Azt hiszem, azért tette meg, amit tehetett, bár nem tudom, hogy
jobb-e a halálnál a kiszabott büntetés.
- Csak azt csodálom -mondta Lauyanel -, hogy nem fogadta el a felajánlott
revolvert... - Gyáva lett volna, ha megteszi! - dörögte Donald. - Ezzel csak
azoknak tett volna szívességet, akik vele fedezték aljas bűneiket! Én mondom
nektek, hogy a Toulet-ügy méa nincs befejezve.
A jelenlévők közül senki sem bízott ebben, de nem szálltak vitába a fanatikus
Donalddal, Nem maradtak sokáig együtt. Nyomott hangulatban váltak el, és Donald
hazament csoma- golni, hogy elutazzon új állomáshelyére.

                                      II.

...Egy század katonaság állt a hatalmas udvaron. Félárbócra eresztették a
trikolórt. Távolról tompa dobpergés hallatszott. Közeledett... Toulet kapitány
jelent meg. Két szuronyos őr kísérte és egy káplár. Mögötte tompán peregtek a
dobok. Lassari lépett el a század előtt. Fegyverek a lábnál. Tisztelgés nincs,
ahogy napiparancsban jött: "Reggel nyolc órakor csuklógyakorlatok helyett
Toulet kapitány lefokozása. A legénység tudtára adandó, hogy a régi
rangjelzésének birtokában ellépő kapitánynak tisztelgéssel ne szolgáljon."
Tram...tram...szólnak a dobok, és halálsápadtan, de egyenes testtartással
haladt a kapitány őrei között. "Allj!" A dobok elhallgatnak. Duhamel ezredes
felolvassa az ítéletet. A kaszárnya kapuja előtt csődület. Megperdülnek a
dobok. Trombita recseg, most már hosszan, végig az egész szégyenteljes
gyásszertartáson. A káplár egy kis ollóval jön, és lehullanak a rangjelzé- sek,
sapkarózsa, époulettek, egyetlen gomb kivételével valamennyi koppanva esik a
földre. Mint szemét hever a kapitány lábánál egy család százesztendős katonai
becsületének minden jelképe, és bemocskolja az apró szemű, híg párizsi eső. De
Toulet ezt talán nem is tudja, szoborszerű merevségben, messze bámuló szemekkel
áll ott, holtfehéren, mozdulatlanul, csak egy reccsenésre figyel fel. A kardja
kettétörve hullik a sárba.
"Toulet közlegényt, a hazaárulót, a francia hadsereg kitaszította magából! Igy
jár minden áruló!" -. hallotta valahonnan harsogni... Igen... ez Duhamel
hangja... De érdekes, mintha sokkal messzebbről jönne a hang, mint ahol most az
ezredest megpillantotta.... úgy érezte, ezen nevetni kellene... Valami
csiklándozta belülről... Megint. a dobok!... Egy gombbal összefogott
kabátjában, rongyá vagdosott sapkában, üresen fityegő kardtokjával mint egy
tuskó indult visszafelé.mereven, leesett állal és ámult szemmel...
De egyszer csak visszafordult, lesöpörte a sapkát a fejéről, és ökölbe
szorított kézzel szemben állt a merev falanxszal. Döbbent csend lett. Megőrült?
Hirtelen mosolyogva, lelkesen felkiál'tott: "Eljen Franciaország!" Azután
nyugodtán ment, pörgő dobok előtt, szuronyos őreivel vissza a cellája felé...
..Philippe kapitány, a fegyencszállító hajó parancsnoka rövid jelentéssel zárta
le a Toulet-ügyet:
"A nyílt tengeren, pillanatnyi elmezavarában, száz mérföldnyire a legközelebbi
szárazföld- től a Leon Toulet nevezetű százhetes számú fogoly a korláton át a
tengerbe vetette magát, és Lacrenelle őrszem által közvetlen közelről fejbe
lőve elmerült..."
Az aktát egy óriás csom.óhoz kötötték, amelyre az iktatószám mellé ez volt
írva: "Toulet- ügy." Két hatalmas kéz erősen megrántotta a zsineget, a nagy
köteg írás egy szusszanással összelapult, durva kezek vitték,vitték sok, sok
lépcsőn le a pincébe, a hatalmas iráttárba és belökték az egészet az
iktatószámmal megegyező jelzésű szekrénybe, azután becsapódott az ajtó.
A Toulet-ügyet ad acta tették.

                                A pokol zsoldosai

                                       l.

Nyomban Taurirt mögött, a Nagy-Atlaszt keresztülvágó Guiri út két részre
ágazódik. Az egyik ág Tarudanton keresztül Agadirig ér, miközben a Siruák
keresztezi, amelynek hegyei szörnyű szakadékokkal, furcsa, gigantikus tömbökkel
olyanok, mint a történelem előtti korszak katasztrófáinak kőbe írt, félelmetes
naplója. Egy keskeny ösvény vezet az óriási sziklák között, szakadékok és
előredőlő bazaltkolosszusok mellett, amit hihetetlen erőfeszí- téssel,
hosszú-hosszú évek alatt vájtak ki ezen a lakhatatlan, járhatatlan vidéken a
katonák. Az egyik több száz méteres szakadék felett egy ember lógott le,
kékülő, görcsös ujjakkal kapaszkodva a kiálló szikladarabokba, és még hallotta
maga alatt a lezuhanó öszvér vésznyerítését. Arca eltorzult a kikerülhetetlen,
halálos esés tudatában, az ujjai már érzéketlenné váltak.
Fent, a keskeny ösvényen két légionista állt elhúzódva a meredély szélétől. Egy
hármadik társuk volt a szerencsétlen, akit lerántott az öszvér, és most ott
függött egy lépésnyire tőlük, a szakadék felett. A két légionista, ha letérdel
és egy-egy kezénél megfogja a pórul jártat, könnyűszerrel megszabadíthatná. De
ezek csak álltak, és nem vették le egymásról a szemüket. A szakadék felől egy
nyögő, gyenge hang hallatszott:
- Jerome...Jerome, segítsetek! Lemondok mindenről! Nektek adok mindent! Eskü-
szöm!... Nem bírom már! Húzzatok fel!. - A két ember közül az egyik cigarettára
gyújtott. Hallgatólag megállapodtak valamiben és bólintottak. -Jerome! Krisztus
szent sebére... Nem bírom! Ne hagyjatok!... - A Jerome nevezetű megszólalt:
-'Ne légy csökönyös, Pat. Nem segíthetünk-rajtad... Nemcsak a részed miatt...
Ha én föléd hajolnék, hogy megmentselek, csak azt érném el, hogy Lucas
letaszítana engem is. Halj meg békében... - A szakadék felől már csak elhalóan
érkezett a hang: -Ne hagyjatok nem bírom... -Azután zuhanó törmelékek zöreje
hallatszott és rekedt, borzalmas férfisikoly. Másodpercek múlva egy
puffanássszerű zaj... Az ember leért. A két légionista csendesen elindult
visszafelé az ösvényen.
A "báró" kis viaszdarabkát nyomkodott rá a ,gyufa végére. A viaszdarabkát egy
másik gyufa lángjánál épphogy megmelegítette, azután a nedvedző viasszal, nagy
gonddal finoman bekente az asztalon heverő bőrholmikat, hogy olyan állapotba
hozza a felszerelését, amely a világ legszigorúbb szolgálati szabályzatának
megfelel. Hogy egy közönséges bőrdarab a kívánt állap_otba kerü!jön, ahhoz
olyan komplikált segédeszközök, olyan türelmes, nyugodt, hosszan tartó
munkálatok voltak szükségesek, amire a légionista szabadidejének nagyrészét
kellett rááldoznia, hacsak a legszigorúbb büntetést nem kockáztatta meg. Ezek a
gombok, szíjak, csatok úgyragyogtak, csillogtak, világítottak és feszültek,
állandóan olyan parádés felkészült- séggel, gőgös előkelőséggel, hogy az
udvaron felsorakozó helyőrséget a nap bármely órájában mintegy permanenciában
találhatta a legfelsőbb díszszemle is.
A "bár'ó" a katonák között is a legkatonásabb volt. Valahonnan az északi
szélesség hatvánadik fokáról jött, finn vagy dán lehetett, senki sem tudta
biztosan. Jól beszélt franciául, és a légió számos nációja között nem akadt
honfitársa. Barátja sem. Azt suttogták róla, hogy mágnás. Ez a légió örök
legendája. Nem egy ilyen mágnásról derült már ki, hogy zsebtolvaj. A "báró"
neve Laverborg volt, egy éve szolgált már itt Sidi-bel-Abbesben. Eleinte
franciául sem tudott jól. Nehezen ment a. kiképzése, mert a finn nyelvre nem
találtak tolmácsot. Az egyik emeleti teremben lakott, és körülötte már régen
megalakultak a két-három tagból álló baráti csoportok, csak neki nem volt
barátja. Szíves és szolgálatkész volt, de nem barátkozott. Nem gyűlölték éppen,
de népszerű sem volt. Citrom, a kis féleszű szabó azt mondta rá, hogy herceg. A
káplár, aki ott aludt szakaszával a szobájában, úgy vélte, pincéP lehetett vagy
parkett-táncos, mert szerinte ezek "jobb emberek voltak". Dávid, a sovány,
vörös lengyel zsidó, aki a romantika híve volt, gárdakapitányt sejtett a
báróban. Minthogy megszokták ezen a helyen a különös embereket, a joggal
titkolózókat, az okkal zárkózottakat, a báró ügyét sem nagyon feszegették. Nem
is lett volna semmi baj, ha Hufeisennek nem lopják el a derékszíját. Ez
tulajdonképpen nem is számít lopásnak. Úgy nevezik a légióban, hogy "ellátja
magát". Ha az embernek nincs valamije -hát ellátja magát vele. Meddő dolog
lenne a katonai raktárból tartalék felszerelési cikket kémi. Mert elsősorban a
kért cikk helyett 14 nap sa!le de police-t adnak. Az ember tehát nem is
folyamodik zord feletteseihez, hanem "ellátja magát". Mondjuk, a szomszéd ágyon
alszik valaki, és kint fekszik mellette a szappana. Erre ellopom, és ha.nekem
történetesen a kapcám hiányzik, akkor a szappant olyan emberrel cserélem ki,
akinek van agy felesleges.kapcája. Lehet, hogy éppen az enyém. A néhai szappan
tulajdonosa erre szintén ellátja magát. Persze, ha derékszíj vagy sa.pka tűnik
el, akkor már komolyabb az ügy. Az ilyesmit ugyanis eladják. Dacára annak, hogy
mind az áruba bocsátó, mind a vevő haditör- vényszék elé kerül, ha rajtacsípik.
Ha puska tűnik e!, akkor a károsult is. Szóval Hufeisennek eltűnt a derékszíja.
Hufeisen bajor volt. Két méter magas, szeplős, szőke és rendkívül brutális.
Sokszor produkálta magát azzal, hogy meghajlította a vasat. A légió híres és
rettenthetetlen verekedői közé tartozott. Miután a reggeli gyakorlatig volt
csak ideje ellátni magát, a forró délutánon jórészt meztelenül heverő katonák
valamennyien felcsatolták derékszíjaikai. Nagyon furcsa látványt nyújtottak
így, pőrén, testükön a "ceinture bleu"-vel'.
A bárót valamiért hívatta a káplár. Öt perc múlva jött vissza. A derékszíja,
amelyet éppen tisztított, nem volt már az asztalon. Némelyik bajtársa látszólag
olvasott, volt, aki félig lehunyta a szemét, de valójában mindenki figyelt. A
báró egy csajka forró feketét hozott egyúttal a kantinból. Csodálkozva nézett
az asztalra, ahol az előbb a derékszíja volt. Azután lassan körüljárt a szeme
az ágyakon. Hufeseinnél megállt. A szobábar egy szú sercegése hallatszott.
Odament a bajorhoz és udvariasan de nagyon halkan és hidegen így szólt:
- Vegye le, kérem a derékszíjamat. Hufeisen felült és végignézte.
- Megbolondult?! Honnan veszi, hogy ez a maga derékszíja?
- Ott a rézlap aljába bekarcoltam a nevem kezdőbetűit. Nézze csak meg. A bajor
most már kiegyenesedett és a nyakát előreörbítve ordított: - Hát akkor az én
derékszíjamba karcolta a nevét! Erti?!
- Nem értem. Hogy gondolja ezt? - mondta a finn csodálkozva és udvariasan. -
Ugy értem, hogy lopta! Az én derékszíjamat ellopta!
Mikor a bajor másodszor mondta ezt a szót, hogy "lopta", a báró a forró kávéval
telt csajkát az arcába vágta. Hufeisen elvakultan, leforrázva, kínjában üvöltve
zuhant hátra. A báró letérdelt és villámgyorsan elvette a derékszíját. A kávé
már hűlt valamit a kantintól a kaszárnyáig, de még mindig nagyon forró volt, és
a bajor, aki azt hitte, hogy megvakult, úgy üvöltött, mint egy félig nyúzott
bika, amíg be nem rohant az őrmester, aki egyáltalán nem volt leforrázva és nem
fájt semmije, de üvöltésben messze túlszárnyalta Hufeisen teljesítményét.
- Mi van itt? Verekedtek, disznók! Na megálljatok! Megálljatok, rohadt
patkányok! Barmok fiainak a fiai!...
Tizennégy nap pelottot kaptak mind a ketten.

                                      II.

Hátul az udvar mélyén tomácot alkotó oszlopsorok mögött volt a légió gyönyörű
börtön- intézménye. Kisebb-nagyobb cellák, sötétek, hidegek, férgesek és
koszosak. Takaró, párnák, köpeny nélkül kellett itt tartózkodniuk az
elítélteknek. Sem pad, sem szék, négy fal és a padló képezték a berendezést is.
A rabok az úgynevezett munkaruhában, fehér durva vászonunifor- misban, szigorú
vizsgálat után, amely megfosZtotta őket minden külön fehérneműdarabtól, vagy
becsempészendő rongytól; ebben a mészfalú, kőpadlós helyiségben állhattak vagy
fekhettek a padlóra dőlve vagy a falnak támaszkodva, űri tetszésük szerint. Nem
mondom, hogy a falnak támaszkodás pokoli kényelmétjó szemmel nézték a sarzsik,
de miután a falakat riem lehetett eltávolítani, tehát ezek a piszok barmok
fiainak a fiai keleti kényelemmpl nekitámaszkodtak. Mon Dieu! és még azt
mondják, hogy a légióban szigor van! A piszkos, bagónyállal teleköpött, ragadós
padlón fekve és dideregve lehetett eltölteni a hideg afrikai éjszakát. Egy nap
múlva mindenki ugatásig berekedt, midnenhol ragadt, összetapadtak a hajcsomók á
fején. Megjegyzem, ennél enyhébb büntetés nincs a légiónál. Meg is szokják a
ltatonák, csak az újoncok szenvednek tőle, és néhányan tüdőgyulladással és
huruttal kerülnek a szpáhikaszárnya mellett elterülő hősök temetőjébe. No, szép
kis hősök! Van is róluk egy káromkodása az őrmesternek, amelyben az ilyen újonc
bleu-k tulajdonképpen rossz erkölcsű anyabékák leszármazottainak korcs
békaivadékai. Az elmondott intézmény tulajdonképpen csak a "cellule". A
"pelott", az egy akrobata-mutatványokkal súlyosbított áristombüntetés. Ugyanis
reggel, midőn a rabok elzsibbadt tagokkal, kékre fagyva, kínos álomban gub-
basztanak a padlón, beordít a káplár harsány, vidám baritonja: "aux apéritif!"
Az aperitif nagyon kellemes francia népszokás. Ehgyomorra, reggeli vagy ebéd
előtt felhajtanak egy-két pohárka mentolos italt.
Mondanom sem kell hogy a légban az aperitif nem azt jelenti, hogy az
elgémberedett cellalakók mentolos itahokat kapnak. A hasonlóság csak abban áll,
hogy ez az aperitif is éhgyomorra történik, és szintén élvezet. A káplámak. A
káplár ugyanis kiáll az udvar közepére, és megvárja, amíg a kutyák ivadékainak
az ivadékai felveszik magukra a "pelott" nevezetű hátizsákot, potosan tizennégy
kiló homokkal és kővel. A csontjaik fájnak a kemény padlótól, a szemük leragad
az álmosságtól, gyengék a rossz táplálkozástól, ami kenyérből és vízből állt.
Időközben kisütött a forró, reggeli nap, és most a tizennégy kilós pelottal
megterhelve, egy teljes órán keresztül körbe kell futni az udvar egy
árnyékmentes helyén. Középen áll a káplár mint egy cirkuszi istállómester, és
időnként taktusra recsegi: á droit...á droit...á droit... - Zörögnek a kövek,
fújtatnak a tüdők, esattognak a bakancsok, és az elcsigázott emberek a
forróságban roharinak körbe, kínban és szédelegve az egyre súlyosabb pelottal a
hátukon. A káplár később, miután.a látványban kimerült, leül egy ládára és
pinárd nevű olcsó vörösbort hozat a kantinból. Mindenkorty utánjóindulatú
serkentéssel szólt: -á droit...á droit, az istenit a pofátoknak!
Ezután haldokolva a szomjúságtól, felsöprik az udvart, az áristomot, kihordják
az almot az istállóból, és csak délben kapnak kenyeret és vizet. Ebéd után
megint egy óra pelott, ez már a legsúlyosabban tűző, gyilkos afrikái napsugár
alatt. Egyre többen esnek össze. Természe- tesen az ájulási idő nem számít be!e
az órába, és ha valaki tizenötször esett össze, akkor másnapig is szaladgálhat
az udvaron, de a napi háromszor egy órát le kell futni. Eközben szoktak
hirtelen meghalni a békák ivadékainak azon ivadékai, akik egy vagy két éjszaka
folyamán vesemedence-gyulladást vagy gyomorhurutot kaptak. De ez ritkán fordul
elő, és kizárólag' nyavalyás "kékekkel", akik az őrmester szerint abban a
tévhitben jelentkeztek a légiónál, hogy a tulajdonképpen pihenni vágyó
csirkefogók nyugdíjintézménye, ahol az ilyen rühes kutyák reggeltől estig
függőágyakban heverészhetnek, és ha a kincstár költségére kiVálóan bezabáltak,
akkor feslett hölgyek szórakoztató táncát szemlélik. No, az őrmester azután
kellő alapossággal oszlatja el ezt a tévhitüket. .

                                      III.

A fiatalember ott feküdt a piszkos padlón lehunyt szemmel: Három és fél óra
alatt futotta le az egy óra pelottot. Nyolcszor esett össze. Gyerekarcú, diákos
fiú volt, fehér bőrén látszott, hogy jól táplált, ápolt ember, legfeljebb
húsz-huszonként éves. Valami úri gyerekszobából kerülhetett ide a légióba. Öt
nap előtt érkezett meg az újoncszállítmánnyal. Egy öreg légionista "ellátta
magát" a fiatalember munkanadrágjával. A szerencsétlen "bleu" nem tudta, hogy
neki is lopnia kell, hogy ez tulajdonképpen nem is lopás, hanem tradíció.
Egyszerű ésszel jelentette a dolgot az őrmesternek, aki erre rendkívül
közvetlen formában emlékezett meg a fiatalember egész családjáról, felmenően az
ősök ősének az őséig, aki egy kikapós természetű varangyos béka anyjának az
anyjától .származott! Ennyit a nadrágról. A továbbiakban, hogy némi fogalma
legyen a légióról, ahol nem lehet függőágyakban heverészve stb. stti., nyolc
nap pelottot kap, és ha ezután sem kerül elő a nadrág, akkor az őrmester
istenére mondva, nagyon meg fogja siratni azt a pillanatot, amikor volt pofája
becsületes, vitéz és remek katonák közé jelentkezni! Rompez!
...Most ott feküdt a padlón ájultan, harminckilenc fokos lázzal, reszkető
tagokkal, kimarjult vállal, lihegve. Hufeisen összefonta maga mögött a karjait
és a falnak dőlve állt. A báró ott térdelt a fiú mellett és a pulzusát fogta.
Jott, az amerikai felhúzott térddel, összegörbülve, mintegy a saját testének
melegét koncentrálva, hortyogva aludt. Ahmed, az óriási török guggolva ült, és
a falnak támaszkodva,a hátracsúszott fejje!, leesett álla! hortyogott. Ez a
harsonázó hortyogás jól jőtt a raboknak, rrrert távoltartotta a patkányokat.
Sajnos a hangyák,. svábbogarak és a százlábúak vagy bátrak voltak, vagy
süketek, de egyáltalán nem zavartatták magukat, sőt akadt egy elszánt százlábú,
amelyik egyenesen befutott Ahmed nyitott szájának kráterébe. Vége lett.
A báró levette kabátját és betakarta vele a fiút. Azután letekete a kapcát és
odatette a rongyokat a. beteg feje és a padló közé. A vízadagját már megitatta
vele, és az újonc még mindig víz után hörgött lázálmában. A báró elkeseredve,
tehetetlenül ült mellette.
Hufeisen eddig némán nézte, amit csinált. A szája és a halántéka között egy
hosszú sebtapasz volt.
- Odaadhatja az én vízadagomat is - mondta, és állt tovább mozdulátlanul.
A báró mormogott valamit, elvette Hufeisen korsóját, egy keveset a
zsebkendőjére öntött belcíle, és lemosta a beteg arcát, a többit megitatta
vele. A fiú elaludt. A báró ingujjban ült és fázott. - Nem fogja kibírni a
nyolc napot -mondta a báró.
- Azt hiszem, már nem tart nyolc napig ez a mocskos élet -mondta Hufeisen. -Már
egy éve vagyunk ide zárva. Szeptember van. Nemsokára megindulnak az offenzívák.
De ez a nagy,egyéves pihenő azt jelenti, hogy valami rendkívüli lesz. Három évé
szolgálok, de ilyen hosszú csend még nem volt.
A magas, rácsos ablakon egy kis holdfény lopakodott be. Az éjszaka percről
percre hűlt. - Olyan titokzatosak - monologizált tovább Hufeisen. - Pedig
minden újonc tudja, hogy mire készültek egy évig... a Tafilaletet akarják.
Irtózatos harc lesz. Meglátja. Soha ilyen nagy szállítmányban nem jöttek
újoncok. Tegnap a szpáhilaktanyába egy egész szenegál ezred érkezett. És mennyi
repülőgép... Azt hiszik, hogy mindenki hülye. Ez lesz a gyarmatesítás utolsó
felvonása. Verdammt! Micsóda vérfürdő lesz! Tegye rá az én kabátomat is...
Ahmed hortyogott. A hideg éjszakában kísértetiesen hallatszott a távolban
üvöltő, gurgu- lázó tenor. "Allah il Allah Mohamed rasul Allah!"

                                 Ötmillió font!

                                       I.

Hufeisennek csodálatosan igaza volt! Másnap reggel aperitif helyett az udvarra
vezényelték őket. Ott állt. az egész század. Ujabb kékek is érkeztek, félig még
civilben ácsorogtak. A kürt megszólalt, a káplárok végigrohantak a sorok előtt,
és kürtszó után elhangzott az őrmester kiáltása: "fixe!" Megjelent egy kapitány
és egy hadnagy is. Valamelyikük intett az őrmesternek, aki egy papírlapról
felolvasta: "Napiparancs: a második század legénysége és altisztjei előre
felvehetik kétheti zsoldjukat. Az ezredes úr minden ember számára további
parancsig napi öt óra szabadságot ad, takarodóig. Akik tizennégy napnál
rövidebb időre vagy akik hosszabb időre, de csak a szolgálati szabályzat
megsértéséért vannak büntetés alatt, azoknak a hátralevő időt elengedik."
Nyomban utána felhangzott egy kiáltás: "Prét!" és mindenki rohant a
századirodába, hogy felvegye a zsoldját. Egy óra múlva a kantin zsúfolásig
tömve volt, ájult részeg emberekkel. A külvárost, ahol citeráslebujok,
kávéházak, esodadoktorok és jósok találhatók, nagy számban özönlötték el a
légionisták. A kőfallal körülvett városrészt ahol a kőfal mögött mindenféle
színű nők élnek kiközösítve, elzárva és megvetve, ócska, több száz éves
épületeken, megtöltötték a vörös kepik. Estig kétszer vonult ki az őrjárat,
számos súlyos sebesült, nyolc arab és három légionista halott. A Place Sidi
Carnot, ahol a légionista Clique szolgáltatja a térzenét, ma csupa kacagás,
kurjantás, és körül a bisztrók telve vannak a pult előtt türelmetlenül tolongó
katonákkal. Mindenki siet! Mindenki részeg! Mindenki boldog akar lenni!
Mert kétheti zsold előre, ez azt jelenti, hogy órákon belül hadba vonulnak.
Kétheti zsold előre és öt óra általános kimaradási engedély ait jelenti, hogy
most hosszú-hosszú hónapokig menetelni kell iszonyú melegben, verekedni kell
idegen országban pocakos kereskedőkért, részvényesekért, akik most itt ülnek a
Sidi Carnot-n, és itt is fognak ülni, míg a légionisták, szerintük csupa
canaille, ott pusztulnak szomjan a sivatagban. Tehát most sürgősen és
félőrülten, mintegy komprimáltan élni kell! A békes polgárok lassan
visszahúzódnak lakásaikba. A várost uralják a vörös kepik, mindenütt
megerősített járőrök cirkálnak, ordítozó csődületek képződnek, pofonok
csattannak, borízű dalok vegyülnek össze, lövés dörren, szurony csillan, üveg
csörömpöl... Egy véres fejű pincér fehér kötényben segítségért sikoltva rohan
az úton, helybeli lányok és légionisták egymás nyakát átkarolva dalolnak egy
világos ablakból... Azután felharsan a takarodó, és a kihalt. fülledt, mocskos
utcákra leszáll a súlyos afrikai éj.
Laverborg, a báró hanyatt feküdt az ágyán, egy hatalmas, szürke fedelű
iratcsomót tanulmányozott, és ceruzával időnkéntjegyzett valamit. A légióban
mindenkinek van bogara, és így a szobatársai hamar belenyugodtak Laverborg
furcsa szokásába, szürke fedelű iratc- somójával, ami még anglomániásabb ízt
adott zárkózott ellíkelő viselkedésének. A báró szobatársai jórészt egy furcsa
század tagjaiból maradtak maeg. Ez volt a laírhedt harmadik század, mely
majdnem teljesen megsemmisült egy iltközetben. Babor-ás dolgokat suttogtak
erről a századról, amelynek megmaradt embereit végül beolvasztották az citildik
század egyik pelottjába. Ezek az emberek furcsa viszonyban völtak egymással.
Összetartottak és mégis kerülték egymást. Nem látszottak barátoknak, és mégis
együtt maradtak. Ezek közé tartozotl Hufeisen is, valamint David, a zsidó, az
óriás Ahmed, Citrom, a féleszű szabó, .Jott, az amerikai, aki állítólag
gengszter volt, és még egypáran.
Ide osztották be egy év előtt Laverborgot, a finn küldöncöt és hozzájuk került
most Berg, a lányos arcú fiatalember, akin az előre látható hadba voriulás
miatt megesett az a valami, amit az őrmester szívének lehetne nevezni, és
raportra küldte a főorvoshoz. Berg alapjábao véve nem is volt gyenge, csak nem
ismerte még az élet szörnyűségeit. A kórházban gyorsan nyerte vissza régi
erejét.
Laverborg elzárta az írásokat és bement a városba. Hufeisen összenézett
Citrommal. Rajtuk kívül csak Jott tartózkodott a szobában.
- Meg kellene tudni, mit böngészik ez az ember -mondta Hufeisen és az
amerikaira nézett. Jott vállat vont:- Ha akarod, kinyitom a ládát, de azt
megmondom, hogy nem lopom el a holmiját. És nem lopok katonaládából.
Odament Laverborg polcához. De hátrafelé. Egy pillanatig sem fordult el a két
embertől. A néhai század életben maradt tagjai sohasem fordítottak hátat
egymásnak. Jott leemelte a ládát, és a kabáthajtókájából kis tűt vett elő. Egy
másodperc múlva nyitva volt a láda. Azután újra bezárta, és visszaszállította a
helyére. De a szürke fedelű iratcsomó ekkor már Hufeisen kezeiben volt. Az
iratcsomó tetején egy vörös körpecsét látszott.
A lépcsőház felől közeledő lárma hangzott. Hufeisen az írásokat elrejtette.
Kolseff, a köpcös, harcsabajuszú orosz jött be és Ringelein. Mind a ketten az
elátkozott századhoz tartóztak. Ringelein artista volt.
Vándorcírkusz-tulajdonos. Egy kisebb német városkában nem kapott játszási
engedélyt, és nyomorában. kétségbeesésében felgyújtotta a vándorcirkuszt,
elkergette a családját és a két kiéhezett oroszlánt szabadon bocsátotta. A
vadállatok több embert szétmarcangoltak. A kópasz negyven év körüli berlini
artista két nap múlva jelentkezett Belfort-ban és felvétette magát a légióba.
Öten voltak együtt a régiek közül. Komoran nézték egymást. - Az idei offenzíva
a Tafilalet ellen megy.
Csend lett. Ennek különös jelentősége volt számukra. - Kezdődik újra a tánc...
- Nem! -kiáltotta az orosz. -Most már elég.volt! Most már alig vagyunk
egypáran! Elég volt! - és körülnézett, mert tulajdonképpen nem is tudta, hogy
kihez beszél. A láthatatlan gyilkoshoz beszélt, akit nem ismertek, .aki
közöttük volt.
- Lehet, hogy novemberre már bevonulunk a Tafilaletbe - mondta Jott, és
felcsillant a szeme. Azután mások jöttek, nem tartoztak a régi századhoz, és
Jott erre fütyörészni kezdett, Hüfeisen hangosan kacagott, és az orosz a
térdeit csapkodva kiáltotta jókedvűen:
- Ugy kellett annak a nőnek!
A kantinból részeg kórus hallatszott fel:
Néhányan hozzáfogtak a paqetage-nak elnevezett türelemjátékhoz gyufaszálakkal
és viaszdarabokkal, hogy a szíjak és táskák ragyogjanak a reggeli gyakorlathoz,
esetleg az éjszakai riadóhoz. Citrom még mindig fütyörészett, és Tirone, a
legöregebb baka, aki már tizenkettedik évet szolgálta és megjárta Madagaszkárt,
kapcára való tekercset hasogatott egy vastag ruhadarabból, amely női
alsószoknya lehetett, mielőtt Tirone ellopta. A káplár és az őrmester jött be,
mögöttük egy tiszt.
- Halt! Fixe!
Mindenki azon a helyen és azonmód, ahogyan éppen volt, mereven megállt. Tirone
kifogástalan zubbonnyal, de alsónadrágban.
- Valamennyien nyissák ki a ládájukat - harsogta az őrmester -, és további
parancsig gyülekezzenek az udvaron. Részeges disznók, bemehetnek a kantinba.
Rompez!
Mindenki serényen magára kapkodta a ruháját, kizárták a katonaládákat, es egy
perc múlva csak a két altiszt és a tiszt maradtak a teremben. A hadnagy az
orrát fintorgatta, és lováglóbotjával mutogatta a gyanúsabb ládákat vagy
csomagokat.
- Semmiféle szabálytalansággal ne törődjék, csempészett vagy lopott vackokkal
ne bíbelődjön, büntetendő hanyagságokat ne vegyen figyelembe, kizárólag könyv
és írás utan kutasson. De ne piszmogjon, maga lói - mondta udvarias hangsúllyal
a tiszt.
Egy félóra múlva a hadnagy eltávozott, és aktatáskájában vitte magával a szürke
fedelű iratcsomót a vörös folttal.

                                      ll.

A lány és a férfi, mind a ketten rabok, mozdulatlanul álltak és figyelték a
kapitányt. Pokoli volt a hőség itt a szpáhilakfanyában, amely vastag, várszerű
falaival mint egy gyűjtőlencse, úgy fogta össze a forró napsugarakat, de nem
bocsátotta ki őket magából, hanem kemencévé lett tőlük, szinte forrt a levegő
benne. Még a szenegáli ezred trópuson született bakái is aléltan hevertek
szalmazsákjaikon. A lovakat félóránként mosták hideg vízzel, Gilles kapitány
hátat fordított a bennszülött párnak, az ablakhoz lépett. Sivár
kaszárnyairodában voltak. Fehérre meszelt falak katonai térképpel és Foch
marsall sokszorosított portréja. Két három bagószagú bútor: kopott citromfa
íróasztal, piszkos ripsszel bevont székek és egy hosszú pad. Az íróasztal
szutykos készletén kívül ott voltak még: a kapitány kardja, szolgálati
revolvere, ezüst cigarettatárcája, egy nagy üveg pálinka, amelynek dugótlan
nyílása körül hatalmas, fáradt dongó telepedett le és szállt el minduntalan.
Egy nemrég elfogyasztott sonkás zsemlye morzsái feküdtek a félig megírt
jegyzőkönyvön. A kapitány nem látott ki az ablakon, mert le volt eresztve a
redőny. Csak állt, és nézte a könnyű redőny közein a nap fehér csíkjait. Ezek a
csíkok most az arcára és ruhájára vontak párhuzamos, keskeny árnyakat.
Ingujjban volt. A zubbonya az ajtóba vert fogason lógott. Kihajtott inge alatt,
amelyet még ki is gombolt végig, medalion csüngött vékony aranyláncon. A
kezében lovaglóbotot tartott. A pálca ezüst lófejben végződött. Az ingujja fel
volt gyűrve, az arca sárga volt és nyirkos, a vére időnként zúgva szállt le a
fejéből, és egy halvány ér lüktetett a homlokán. Nehezen állta a meleget. Hideg
fürdő, európai klíma után sóvárgott, és utálattal érezte a saját szájából
párolgó alkoholgőzt. E pillanatban a következőket gondolta: megőrülök a
hőségtől... ha a káplár nem szerez jeget az anisetthez, akkor holnap megtanulja
az Uristen nevét!... Ezek itt tagadnak... Na és? Mi közöm az egész bandához!
Mit kéll vallatnia?!... Mi közöm ehhez a ronda, undok sírveremhez és ahhoz a
felfordult szakaszvezetőhöz?... Párizsban ilyenkor az ember kilovagol a
Bois-ba... És Mária! Eh! Mária pusztuljon el... Tulajdonképpen miatta
keveredett abba a piszkos részvényügybe... Igen! istenem, hogy ette a pénzt az
a nő! De hol van még a vi1ágon olyan nyak...olyan hófehér kis gödrös tért?...
Megérte? Fenét! Van nő, akiért érdemes volt ide kerülni a mocsokba, a
forróságba, az unalomba és az elbutulásba?... Nincs!... És ha nem helyezik át a
szenegáliakhoz, két hónap múlva előlépett volna. Igy örülhet, hogy csak
degradálták... Istenem! Már egy éve. Csak Máriát láthatná! A fehér
lovaglónadrág zsebéből kis kölniflakont vett elő, megnedvesítette a
zsebkendőjét, végighúzta a homlokán és az orra alatt. Mély lélegzetet vett. A
dörömbölő, vergődő szív percenként kívánt egy ilyen sóhajt tehetetlen
légszomjában. megfordult az ablaktól, és a nyugodt tekintetű bennszülött férfit
nézte:
- Na, most mondj el mindent... De ide figyelj! Ha továbbra is tagadni mersz,
visszasírod magad a kezemből az őrségre. Arról biztosíthatlak. Hogy is
hívnak?... - Muhat a nevem, uram.
- Hát ide hallgass, Muhat, bizonyára hallottál már arról.,. hogy embereknek
néha betömik sóval a száját és kifektetik a napra. És hallottál már arról is...
hogy valakit összekötözve belöknek a krumpliverembe, ahol reggelre lezabálják a
bőrét a százlábúak... és van még ilyen sok... Erted?!... Szóval Ladrun őrvezető
meg akarta csókolni ezt a lányt... -A lányhoz fordult: -lgy volt?
- Igy volt uram - mondta nyugodtan a lány. - Közvetlenül' zárás előtt egyedül
voltam a söntésben, és akkor az őrvezető dulakodni kezdett velem, már majdnem
elájultam, mert letepert a polcra, a hátamat szorította a vízcsap, és akkor...
- És akkor te lelőtted! - kiáltott a férfira. - Felelj, kutya! Mond, hogy
lelőtted, mert hangyabolyra köttetlek!
- Nem én tettem, uram!
A kapitány minden nyomasztó kínjával, kirúgottságával és veszetten a
forróságtól belevá- gott az előtte álló férfi arcába, pontosan az orrcsontját
találva, amely most egy kissé elvált az egyik porctól, és a nyíláson át lassan
folydogált a vér. Annak a szeme sém rebbent. Illes kapitány ismét felsóhajtott,
és megállt az ablaknál háttal a két kihallgatottnak, akik a levegőbe bámultak.
Elmozdította kissé a redőnyt, de mintha az előbbi ütést kapta volna vissza, ugy
csapott égetően az elbírhatatlan délutáni nap az arcába. Visszahullajtotta...
Mária bizonyára azzal a fiatal márkival... Na! Köpök rájuk!... Banda!:..
Persze, itt nincs nő, aki kölnizi magát... Istenem, ha még egyszer Párizsban
lehetne... Ablakai a Vendome-ra néztek... Asított, a szeme előtt zúgott vaami,
és kis pontok jelentek meg... Egyik kezével az asztalra támaszkodott és
pálinkát töltött... Azután végigmustrálta a vérző arcú embert.
- Sajnálom, hogy megütöttelek, na... Csúnyán bántak itt véled. Ez a Simon
őrmester egy barom. Egy pimasz barom. Ez azt hiszi, hogy ő itt az úr, és
összetörhet mindenkit. De csak bízd rám azt a kutyát! Az a Colomb-Bécharba
megy. Kezeskedem. Odakerül a Zephirekhez utat épiteni. - Felkattintotta a
tárcát, kivett belőle egy cigarettát és odatartotta a kihallgatot- tnak is az
etuit. -Gyújts rá, kérlek. -Tüzet is adott neki. A bennszülött mintegy
vezényszóra, dohányzott. - Nézd, Muhat, most őszintén beszélek veled, az a
Ladrun egy rühes gazember volt. Ezzel az egész vidék tisztában van. A
legkoszosabb őrvezető volt. Meg akarta csókolni a szeretődet, és te lelőtted.
Mi, franciák az ilyesmit nagyon is megértjük. Én is lelőttem volna. Egyáltalán
legfőbb ideje volt már, hogy valaki ezt a frátert lelője. Senki sem hagyja a
szeretőjét. Ha őszintén bevallod, hogy te voltál, a haditörvényszék bírái
nyájasan bólogatnak majd, és, elküldenek esetleg egypár évig a sivatagi
vasúthoz dolgozni. Fütyülj rá. Semmi az egész. Beszéljünk egymással mint
úriemberek...
Az arcán viaszos fényben csillogott a verejték, és tétován végigsimította a
homlokát, azután nagy sóhajjal széthúzta a mellén az inget, mintha
legszívesebben letépné magáról. A pillája egy másodpercre bágyadtan
behunyódott, és sárga villanások cikáztak a szemhéja mögött. -Ez a helyes
kifejezés... beszéljünk mint úriemberek... Persze hogy lelőtted azt a
parasztot... ugye lelőtted?
- Nem lőttem le, uram.
- Nem lőtted le? - Előrehajolt, összeszűkült a szembogara, megrezdült az
orrcimpája, és újra kérdezte, nagyon tagolva: - Nem lőtted le? - Hirtelen
háromszor lendült a bot. Az elsőnél sziporkázva felrepült a cigaretta az
egykedvűen álló bennszülött szájából, a másik két üté's keresztbe csapódott az
arc teljes hosszán, egyetlen égő, kékesvörös szorzójelet hagyva maga után. -
Hát ennyit ér a barátságom, te átkozott?... Hát te itt továbbra is hazudozol?
Hát te kirőhögöd a lovagiasságot?!
Sípolra lihegett, és a bot darabokra tört a kezében. Sem a férfi, sem a lány
nem mozdult. -Most öt percig még itt vagy. Azután átadlak újra Simonnak. Tudod,
mit jelent ez? - Tudom uram.
- Bevallod?
- Nem én tettem, uram.
Pálinkát töltött magának és felsóhajtott..: Istenem, micsoda szörnyűség ez az
egész, és micsoda undok vadállat lett ő itt.. A bagószagú hőség mint egy meleg
fürdő fogta körül a testét feje búbjáig. Az alkohol kellemes bódulatba hozta az
agyát, de a szíve még nehezebben dolgozott, és a szempillái egyre súlyossabbak
lettek. Egy régi párizsi melódia jutott az eszébe, azt fütyörészte,
csücsörített szájjal, de hangtalanul. Megtántorodott, csuklott egyet, azután
zsebébe mélyesztette a kezét, és megállt a leány előtt. Az egyik térdét rázta,
tettetett közömbösséggel. - Neked látnod kellett, hogy ki lőtt.
- Nem láthattam, uram, háttal álltam az ajtónak - mondta a lány.
- Ha te háttal álltál az ajtónak, mikor az őrvezető megölelt, akkor téged
kellett volna találnia a lövésnek. Most megfogtalak!
- Én éppen ellöktem az őrvezetőt, ő hátralépett, hogy újra nekem ugorjon, akkor
dördült el a lövés, és én elájultam a kimerültségtől. Igy volt, uram.
Mialatt a lány beszélt, egy kissé fölé hajolt, és hirtelen finom kölniszagot
érzett, ismerős,
kellemes illatot, emely a leány testéből áradt. Egy pillanatig behunyta a
szemét és minden vére az arcába tódult. Nem is hallotta, amit a leány mond.
Máriának volt ilyen illata! Párizsnak!... A Luxembourg-kertnek ősz felé, mikor
lehullott, nagy falevelek vastag szemét- jébe si5ppedt a csizmája...
- Te kölnivizet használsz?
- Igen, uram... -Most először látszott a lányon ijedtség.
A kapitány visszament az asztalhoz és pálinkát ivott. Lebiggyesztett szá_jjal
mosolygott. Sárga arcáról patakzott a víz, az inge kerek foltokban tapadt
hozzá, és az agyán nagy morajlással csaptak át az alkoholmámor hullámai...
Ujabb cigarettára gyújtott és barátságo- san rámosolygott Muhatra...
- Nagyon okos voltál, hogy nem vallottál semmit. Most már elárulhatom neked...
Nem volt bizonyítékunk... A törvényes rendelkezések értelmében huszonnégy órán
belül vagy le kell tartóztatni, vagy szabadon kell bocsátani az olyan
gyanúsítottat, aki nem tartozik a fegyveres erők kötelékébe... Örülhetsz, hogy
nem puhítottunk meg. - Máris írt valamit egy lapra, odaadta az előtte álló
férfinak. - Elmehetsz.
- Nem mozdult. - Nem érted? Mehetsz! - Nem megyek, uram.
Fenyegetően és csodálkozva állt oda a bennszülött elé, olyan közel, hogy
összeért a testük. - Te nem mész? Te ki akarod próbálni, milyen az, mikor Simon
őrmester fejjel lefelé a napra köttet, és két égő gyertyát erősít a meztelen
talpadra, amíg tövig ég mind a kettő.
- A menyasszonyom nélkül nem megyek - mondta csendesen. A tiszt hátrahőkölt.
Igy átlátott rajta ez a fickó!
- Ő természetesen őrizetben marad, elsősorban mert valószínű, hogy bűntársa
volt az ismeretlen tettesnek, másodsorban a koronatanút a főtárgyalásig nemcsak
jogunk, de köte- lességünk őrizetben tartani.
- Az arca fenyegetővé torzult. -Te talán nem mersz egy védtelen nőt a francia
hadsereg becsületére bízni? " - A francia hadseregére igen.
Nagy csend lett. A kapitány felcsatolta a kardját., azután kivonta a pengét a
hüvelyéből, és a bennszülött elé állt.
- Hogy értetted ezt? Az váratlanul így szólt:
- Megkérhetem önt uram, hogy fáradjon velem a másik szobába, ahol senki sem
hallgat- hatja ki a beszélgetésünket? Fontos bejelentést óhajtok tenni. -
Miféle bejelentést?!
Kissé megtántorodott, és kardhegyével végigkarcolta a csizmája orrát.
- Ötmillió font értékű platináról, amit Abd el Krim leveretése után rejtettek
el. Ha én és Emisha egy félórán belül innen eltávozunk, megmondom önnek, hol
van elrejtve a platina. Bizonyítékokkal is szolgálok.
Ötmillió! És ha hazudik ez a fickó?... Nem kockáztat semmit. Neki végre is
kötelessége meghallgatni a vallomást... És nem kötelessége
azonnal'jegyzőkönyvet felvenni... Persze hogy nem kötelessége...
- Gyere! - Atvezette a másik szobába.
...Egy félóra múlva az összevert bennszülött és a leány eltávoztak a
szpáhilaktanyából.

                                      III.

nem vett fel jegyzőkönyvet. Egy tervrajz volt előtte és egy teleírt lap. Ebben
a pillanatban kürtjel harsant fel az udvaron. Gilles jól ismerte ezt a jelet.
Feljebbvaló érkezik! Nagyot sóhajtott, gyorsan elrakta az írásokat, felvette a
zubbonyát. Hatalmas túrakocsi siklott be a szélesre kitárt kapun. A helyőrség
fegyverben állt. A vezérkari százados kiszállt a kocsiból, és kétszer idegesen
legyintett, jelezve, hogy hagyják abba az egészet... Hála istennek, nem
inspiciálni jön -sóhajtottak fel megkönnyebbülten az altisztek.
- Menjünk az irodába, kapitány úr - mondta Gillesnek, aki az egész parádé élén
állt. Becsukták a szárnyas kapukat; a félálomban díszelgő szenegáli
gyalogesokat és fest.ői szpáhikat harsány vezényszavak oszlatták szét.
Gilles hellyel kínálta a századost.
- Du Garde vezérkari százados vagyok -mondta az érkezett. Önkénytelenil is
mE:c3rándult. az orratöve a pállott bagó- és pálinkaszagtól. - Kapitány ur már
megkapta bizoryára a parancsát, hogy milyen pozíciót foglaljon el a rafilalet
ellen meginduló hadműveletekben.
- Egy hónap előtt, százados úr.
- A hadművelet megkezdése előtt a hadügy tisztázni szeretne.egy misztikumot.
Ezért vagyok itt. Ebben a kérdésben az északi haderő tisztikarával kell
együttműködnöm. - Megmondhatná, százados úr, hogy miről van sLó?
- Ötmillió font értékű elrejtett platináról.
Gillesnek hirtelen felkavarodott a gyomra, és elsápadt.

                              Menni vagy meghalni?

                                       I.

Estefelé annyira lehűlt a levegő, hogy az európaiak végre kikászálódhattak
ágyaikból, fürdőkádjaikból, a kiskereskedők, egyéb híján, teknőikből, és a
papírvékony pizsamák helyett pol,gári ruhát ölthettek magukra.
Du Garde százados a kertek között fekvő, európai külvárosban bérelt egy szép
villát. A századosnál szigorúan bizalmas katonai megbeszélés folyt. Ezt még
csak nem is sejthette senki. Du Garde estélyt adott néhány barátja
tiszteletére, húga, Claire volt a háziasszony. A vendégek között volt néhány
magas rangú sivatagi vezérkar tábomok intendánsa, de ezek, még néhány magas
rangú katonával együtt elvegyültek a nagy társaságban, táncoltak és adomáztak,
csak úgy éjféltájban vonultak be a könyvtárszobába, amelynek kettős, párnázott
ajtaja volt. Itt azufán komoly tanácskozás folyt. A könyvtárszoba ablaka alatt
egy óriási szpáhi e siokatlan órában az angolkertet ápolta. Igazán nem látszott
rajta, hogy őrségen áll. A hat vezérkari tiszt és a kormányzó helyettese egy
térkép körül ültek.
- Összefüggően és röviden, megbízhatatlan értesülésünk a következő -kezdte a
tábornok. -Miután Abd el Krim megadta magát, már nem lehetett visszaindítani
azt a döntő jelentőségű anya.gi segítséget, amit, hála istennek, elég későn
küldött el egy velünk ellenséges nagyha- talom. Ha Abd el Krim idejében kapja
meg az ötmillió fontot, akkor Franciaország pénzügyi helyzetére nézve
végzetesen hosszú hadjáratban folytatódott volna a felkelés. Abd el Krim három
embere a könnyen kezelhető kis ládát, amely ötmillió font értékű platinarudat
tartal- mazott, valahol elrejtette. A három embert később megölték.
Tipikus keleti história. Erről az ötmillió fontról a legkülönfélébb hírek
terjedtek el. Hírszol- gálatunk szerint a Tafilalet ellenállását Yacub EI
Mansur állítólagos közvetlen leszármazottja, a hammadai caid szervezi. Nagyon
veszélyes ember. Nem sokat tudunk róla. Hónapokra eltűnik a pusztában vagy az
Atlasz járhatatlan útjain bolyongva. Azután órákra újból megje- lenik. A
val.lási bab,ona a legjobb takaró, és az arabok, különösen a főembereik,
nemcsak nagy hadvezérnek, hanem jövőlátó prófétának is t Keményen, de
döbbenetesen pattogtak a szavai. Minden egyes adata dermesztően hatott.
Negyvennyolc ember halt meg erőszakos halállal.
- Semmiféle nyomozás nem vezetett eredményre. Az esetet hírszolgálatunk
összefüggés- be hozza az ötmillió fónt legendájával. Sajnos, mindössze ennyi az
értesülésünk. Ha a platina valóban létezik, akkor olyan helyen van, ahol a caid
hozzá tud.jutni.
- Lehet, hogy nem - mondta a tábomok és a térképre mutatott. - Ha itt van a
Tadla környékén, valamelyik előretolt helyőrség közelében, akkor nem
közelíthetik meg, mert az egész vonalat géppuskatűz alatt tarthatjuk a
legkisebb megmozdulásra.
- A tábornok úr véleményén vagyok. Ha ez a platina létezik, akkor csak olyan
helyen
lehet elrejtve, amelyet mind a két oldalról egyformán blokád alatt tárthatnak,
különben vagy a titkot ismerő légionisták, vagy Barud el Mansur emberei
elvitték volna. A 3. század ügyében elrendeltem a legénységi szoba
átvizsgálását, és minden írást elkoboztattam. Ez a szolgálati szabályzat
szerint úgyis jogos, és remélem, hogy talán valami nyomra vezetőt is
találhatunk. - A vizsgálatot már lefolytatták? - kérdezte Gilles kapitány, aki
szintén jelen volt a megbeszélésen. Nagyon bágyadtnak érezte magát, mint
általában az alkoholisták, ha a szervezetük nincs ellátva a kielégítő
mennyiségű méreggel.
- Egypár füzetet, mappát hoztak az előbb. Még nem volt időm átnézni -mondta Du
Garde. ...Miután Emmy Desposlin Du Garde-ék vendége volt, természetes, hogy
Ranat doktor is szabadságot kért a kórházban ,és Marokkóba jött pihenni. Az
öreg Desposlint egy bukott bank felszámolása Párizsban tartotta, és így Emmy
csak egyedül érkezett meg. Claire teljesen kiheverte a betegséget. lgaz, hogy
fiatal lánynál két év nagy idő, és már második esztendeje volt, hogy vőlegényét
leleplezték, de sokan mégis idegenkedve nézték a viruló, jókedvű, egészséges
leányt, aki nem is olyan régen még menyasszonya volt a tragikus véget ért
Toulet-nek. Különösen a néhai kapitány barátainals nem tetszett ez. De Claire
nem sokat törődött velük. Emmy énekelt, és a vendégek jól érezték magukat.
Hajnal felé járt, mikor az autók minden irányba elindultak a villa elől, és a
szpáhi a könyvtárterem ablaka alatt megelégelte a La France rózsák ápolását. A
könyvtárszobában most a házigazda legszűkebb köre rolt csak együtt és Baujol
hadnagy, Du Garde titkára. A lányok ásítottak.
Az élet itt semmiben sem áll Párizs mögöft - mondta Ranat doktor. - Nem
találják-
- No, én beszéltem valakivel - nevetett Du Garde -, akinek nem ez a véleménye.
Gilles, Blatt 'd' Aff kapitány nem valami jól érzi magát itt. Ugy látszik, nem
bírja a klímát. Kérem, Baújol. Mutassa meg végre nekem a legénységtől elkobzott
írásokat. - Baujol kiment. - Ugyanis valami szabálytalanság ügyében átkutattuk
a Bel-Abbes-i kaszárnyát, és elkoboztunk minden könyvet és írást. Katonák ne
firkáljanak.
- Szömyűség lehet katonának lenni -mondta Emmy. -Fegyelemben, szigorban,
parancsnak élni. - De ez a közlegénytől ezredesig egyformán ér minden katonát.
A parancsokat nekem is röviden osztogatják, választ tőlem sem tűmek, éppúgy alá
vagyok rendelve a feletteseimnek, mint amilyen alárendeltjeim azok, akiknél
magasabb rangom van - mondta Du Garde. - A katonaélet nem valami mulatságos, de
gyönyörű és fontos hivatás.
- Szegény Toulet sokra vitte volna, ha nem vétkezik - mondta Emmy. - Azt
hiszem, jó katona volt.
Du Garde elszomorodott.
- Született katona volt, az biztos. Azonban a katona első kelléke mégiscsak a
becsülete. De ne beszéljünk róla...
- Igaz! Ezt az ügyet betemette az idő -mondta Ranat -, és az emberek gyorsan
felejtenek. Már nem is emlékeznek a Toulet-ügyre.
Du Garde sóhajtott. Mintha nem tudná elfelejteni szerencsétlenül elpusztult
bűnös barátját. Claire.is komoran nézett maga elé. Azután a százados csak
ennyit mondott:
- Toulet-ügy nincs!
A hadnagy behozott egy iratcsomót. Legfelül egy szürke rnappa volt, piros
folttal a tetején. Vörösbor lehetett A százados szórakozottan maga elé tette,
kinyitotta a fedelét, és a fedél alatt egy nagy,fehér lapra hatalnas betűkkel
ez volt írva

"A TOULET-ÜGY!"

                                      Il.

Minden szem ezt a három szót olvasta. Kísértet jelent meg közöttük. Du Garde
hirtelen felállt, és becsapta a táblát.
- Jó éjszakát. Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy aludni menjünk.
Egy kedves pillantásával megkereste Emmyt, azután a mappát bezárta a katonai
iratokat őrző páncélszekrénybe és bement a hálószobájába. A többiek is
elköszöntek egymástól és a szobáikba mentek.
Du Garde egy félóra múlva teljesen felöltözve visszajött a könyvtárszobába,
kinyitotta a páncélszekrényt és felnyitotta a mappát. Csodálkozva látta, hogy a
kivonatos újságközlemé- nyeken kívül a Toulet-ügy tárgyalásának teljes
jegyzőkönyve ott volt másolatban. Hogyan szerezhette meg egy légionista a
hadügyminisztériumtól az akták másolatát?
Az aktákat valaki széljegyzetekkel látta el. Azután kezébe akadt egy ív
kérdőpontokkal. Ilyenek álltak feljegyezve:

1. "Miért mondta Toulet, hogy harmadikán nem volt a hadügyminisztériumban, ha
tudta, hogy az aláírása erről a dátumról a portás könyvében van?"
2: "Kiterjeszkedett-e a vizsgálat annak a személynek a kinyomozására, aki Du
Garde százados autóját megrongálta a garázsban?"
3. "Milyen ruhában látta Joseph lakáj a hazatérő Toulet-t az ablaka előtt?"
4. "Folytattak-e vizsgálatot az irányban, hogy kik voltak Toulet szülei? Toulet
marsall az elítéltet csak hároméves korában adoptálta."
5. "Hová tűnt el a marsall végrendelete? Nem volt kétséges, hogy örökbe
fogadott, egyetlen fia örököl mindent, de Toulet marsallnak mégis volt
végrendelete!"
6. "Toulet kapitány elítélésével megszűntek-e a "Gordonnak" nevezett hírszerző
kémke- dései?. . ."
Nem volt nagyon érthető a sok kérdőpont. Becsukta a mappát, visszatette a
pénzszek- rénybe, és bement a hálószobájába. Sokáig maradt még fent töprengve,
már világos volt, mikor elaludt. '
Délelőtt Gilles kapitánnyal folytatott megbeszéléseket, azután Baujol referált.
- Parancsára átkutattuk a megjelölt század hálótermét. Nem találtunk mást, csak
néhány regényt, Európából érkezett leveleket és a mappát. - Kinél találták a
mappát?
- Max Hufeisen bajor származású közlegénynél, a körön megjelölt tizenkét ember
egyike. Du Garde feljegyezte a nevet és az adatokat.
- Most hívja fel, Baujol, Párizst, a hadüggyel akarok beszélni. Lauyonel
századost kérem. Sürgős.
Párizs jelentkezett.
- Du Garde vezérkari százados beszél... Nincs ott? Kérek sürgős információt,
hogy ki kapott engedélyt a Toulet-pör aktáinak lemásolására, vagy,kinek a
számára íratta le a tárgyalás jegyzőkönyveit a legfelsőbb katonai törvényszék.
- Atadta Baujolnak a kagylót. - TartSa a vonalat. -Tovább írta a bizalmas
jelentést Hufeisenről és a mappáról.
- Tessék -mondta Baujol és átadta a hallgatót. Egy hivatalos hang hallatszott:
"Az akták lemásolására nem kértek engedélyt, az aktákról másolatot 101.430/193.
szám alatt a vezérkar kért és kapott." '
- Ki van aláírva a vezérkar részéről a megkeresésben? - Du Garde százados!
-hangzott a válasz.
Du Garde letette a kagylót, és csodálkozva állt fel. Valaki az ő nevében
kérte... Hamis pecséttel, hamisított aláírással... És véletlenül éppen az ő
kezébe kerültek a másolatok! - Hufeisen azonnal előállítandó!
- Hufeisen a századdal együtt útban van a Tadla bázisa felé. .
- Legszigorúbb órizet alatt, leggyorsabban Oranba szállítandó, a
loaditörvényszék fcghá- zába. Gépkocsi menjen utána.
Baujol elsietett. Du Garde nyugtalanul járt fel és alá. Bezárta az ajtót, és
elhatározta, hogy tüzetesen átnézi a szürke mappát. Kinyitotta a pénzszekrényt.
A szürke mappa eltűnt!

                                      III.

lgy támadt fel a Toulet-ügy. Nem lehetett ellenőrizni, hogy mikor, hol. Az
igazság lassan, de biztosan ható maró sava rágta, rágta magát keresztül
valamin, ellenőrizhetetlenül... Toulet már nem él, és mégis a hadügyben, az
Atlasz hegység járhatatlan útjai között tagadhatatlanul bonyolódott a
Toulet-ügy....
A holdvilágos afrikai éjszakában finom porfátylak szálltak. A rácsos kapu kis
nyílása előtt egy őr állt. A mecset felől élhangzott az utolsó fohász Allahhoz.
A dohos szobákban mély, ólmos alvásban feküdtek a szolgálattól, a melegtől és a
paqetage-től kimerült emberi testek. Tirone már elkészült a fél alsószoknyával,
és két pár kitűnő kapca feküdt a polcán. Az alsószoknya másik fele a
csomagjában volt. David Moschkowitz hortyogott, és Kolseff, a köpcös orosz úgy
vakarózott, hogy tíz körme sercegett a testén.
Sikoltva harsant fel akürt, hosszan szaporán. A szokatlan és félelmes melódiát
rikoltotta: Alarm!
Éjfél elmúlt.
A kihaltnak látszó épület égyetlen perc alatt sorban világosodó ablakokkal,
csörgéssel, zajjal, vezényszavakkal élénkült meg, és a kaszárnyaudvaron nappali
fényben villantak fel a szénszálas lámpák. Perceken belül a legtökéletesebb
rendben, csatok, szíjak, gombok és bakancsok legpéldásabb, ragyogásában, sorban
állt a század az udvaron. A káplárok lepec- sételt ládikókból töltényt
osztogattak. Mindenkinek kétszázhúsz darabot. Egy-két vezényszó, puska csattan,
koppan; átforduló testek alatt egyetlen zörrenéssel ér le az összes bal láb a
kövezetre, a kis ajtónyílás helyett a teljes rácsos kapu kitárul, a kapitány az
élre lovagolva megáll, kardja a magasba lendül, és rikolt:
- A mon commandement! Légion!
lndulás előtt mozdulatlanul, feszesen, kemény profilokkal állnak a sorok. Ez a
légió. Derekukon a híres kék öv, amely megkülönbözteti őket a világ minden más
katonájától. Az öv szorosra fogja a mustárszínű kabátot, fejükön a vörös és kék
színű kepik, a tarkó fölött lengő, fehér vászon áthuzattal, ellenzője felett a
Iégió jelvénye, minden kabátgombba is belepréselve: egy szétrobbanó, hét
lángnyelvű gránát. Hátizsák, borjú nincs. Ezt helyettesíti a barda. A
táborhelyeken leverhető sátorlap, most praktikusan felszíjazva a két vállra,
benne két kötött ing, két alsónadrág, három zsebkendő, egy szappan, egy
munkauniformis. Az egyik csípőn kulacs, bal kéznél csákány és ásó, vállon a
világ legtökéletesebb gyorstüzelő fegyvere: a Lebel karabély. A francia
zászlóra írva ez áll: "Haza és becsület!" A légióén csak ez: "Becsület és
hűség." Hazájuk nines. A nagy, rácsos kaPu fölé De Negrier generális ezt íratta
fel: "Ti, légionisták olyan katonák vagytok, akik szépen tudnak meghalni. Én
oda küldelek titeket, ahol szépen lehet meghalni!"
- Én avant! March!
A tiszt elindul, és a felirat alatt egyenként áthalad a század. És kezdődik a
menetelés. Kemény, szöges bakancsok taktusai róják a kihalt utakat, mögöttük
poroszkálnak az öszvérek fényszórókkal és gépfegyverekkel. Leghátul az
utánpótlás,s a konyha és a vöröskeresztes szekér. Ahogy a szőlődombok közé
érnek, elrikkantja magát a káplár, és utána mindnyájan rázendítenek a légió
indulójára:

                            Tin! T' auras du boudin!
                            Tin! T' auras do boudin!

Énekelnek...

                                      IV.

Laverborg, a báró megbarátkozott a fiatal, szinte diáknak látszó Berggel. Ez
nem is annyira barátság volt, inkább atyai pártfogás. A fiú Tirone és a báró
között masírozott, negyedik volt a sorban az óriási Ahmed. Ahmed állandóan
vigyorgott. Különleges képessége volt, hogy menetelés közben is tudott aludni.
A hatalmas kiégett lapályon egy fűszál sem élhetett. Közben mégiscsak
megtudták, valahogy kiszivárgott, kapitánytól őrmesterhez, káplártól
őrvezetőhöz hogy hatszáz kilomé- tert kell menniük. Legkésőbb tizenhét nap
alatt. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent: a tizenhatodik napon célnál lesznek.
Egy úgynevezett légionista-menetelésről volt szó, amit kizárólag ezzel a
katonai alakulattal lehet csak megtenni ilyen terepen. A légionista legelső,
legfőbb kötelessége és erénye: menni! Érthető. A szekerek csak egy-két embert
vehetnek fel, falvak, depók erre nem Iéteznek. Aki nem tud menni, az meghal.
Igaz, hogy legtöbbször még a kiképzés közben, mikor hetekig napi negyven
kilométert kell menetelni teljes felszereléssel óránként öt perc. megállással,
délelőttől alkonyatig a legteljesebb napsütés alatt, szóval átlagosan negyvenöt
fok melegben. Közben tízperces futólépéspróbák, délelőtt és este
testgyakorlatok. Ezenfelül félig holtan a szent paqetage-t is el kell végezni,
viasszal, rongyok- kal és gyufaszálakkal. Azutánjött egy ilyen offenzíva, és a
légionista ráébred, hogy eddig csak kellemes tréfában volt része, csak
előkészítetták, kíméletesen, a menetelésre.
Minden órában éles fütty hallatszik a sor elejéről, és a század megállt. Öt
percig álltak. Aki leül, vagy leteszi a puskáját, az kidől. Nincs ugyan tiltva,
de az öreg kamerádok minden újoncot megakadályoznak ebben. És meg kell tanulni
kortyo!ás nélkül inni. A kulacs nyakát szorosan a nyelvhez szorítani, újra
elvenni; és a nedvességet elosztani a szájban. Aki iszik, az rövidesen víz
nélkül marad. A napi ada felét táborozáskor be kell szoáltatni a konyhába.
Ebbő1 készül a szupé. Aki nem szolgáltatja be, az nem kap enni.
Öt perc után kettős fütty hallatszott, és a sor megindult. Berg nagyot
bot!'ott, majdnem elesett. Abban az állapotban volt, midőn egy kavicstól
felbukik az ember. Alig látott. A nyakerei, a torka érezhetően lüktettek, és a
halántékát mintha egy kis kalapáccsal ütnék... A testét szúrta a por, a fejébe
másodpercenként görcs nyillalt bele, és a combjai fájdalmasan megmerevedtek. A
szíve, a tüdeje ,az izmai felmondták a szolgálatot. Már nem énekelt senki, az
emberek átalakultak taposógépekké, arcuk, ruhájuk, sapkájuk egyszínű lett a
portól, amely vastagon belepte valamennyiüket. A légióban nem fejlődhet odáig a
bajtársi szellem, hogy támogassák egymást, hogy az összeroskadótól átvegyenek
valami terhet. A perzselő hőség- ben, délután, mikor harminc-harmincöt
kilométer van mögöttük ,saját sapkáját sem bírja már senki. A báró mégis
megpróbálta karon fogni Berget. Elviselhetetlen volt. A fiú egyszer előbbre
lépett, egyszer elmaradt, egyszer Ahmed felé dőlt. Ilyenkor mindig egy durva
lökést kapott...
A káplár néha végigment a sor mentén, és ráordított:
- Gyerünk, piszok bleu! Gyerünk, az istenfáját! Vagy menj, vagy dögölj meg! Hé!
Maga úri csirkefogó! Ne fogja karon! Nincs a korzón! Hallja! Ha ném elég a
terhe, magára sózhatvk egy tüzérségi binoklit! Az egyik öszvér már úgyis
kidőlt! Az istenfáját a nyavalyásoknak! Miért jönnek el a munkájuktól... -
Azután ordított: - Hát tegyen egy zsebkendőt a puskaszíja alá, maga
szerencsétlen teve! Nom de Dieu!...
Mikor a káplár továbbment, Laverborg odatett egy zsebkendőt Berg vállára, a
puskaszíj alá. De az édeskeveset jelentett. A többiek már jól ismerték a
szimptómákat. A sapkája hátracsúszott, az orra és a szája oroszlánszerű
grimaszba torzult és megmerevedett, két fogsora keményEn összeszorult,
belégzésnél ijesztően hörgött, kilégzésnél rSvideket sípolt a tüdő. - Fini -
motyogta Tirone. A báró kétségbeesetten ordított a fülébe:
- Igyon! Igyon ki mindent'a kulacsából! Hallja?! Ne törődjön semmivel, igya meg
az egész adagját! - De a fiú már nem hallott. Az agyában pattanásig feszültek a
hajszálerek, a tüdejébe levegő helyett egy-egy hosszú tőr döfött be a
légzőcsövén át és vergődve táguló szívizmai vonakodtak újra összehúzódni.
- Segítsen szétfeszíteni a száját! -ordította Laverborg. --A fogait szét III
feszíteni! --Most már hárman húzták, Tirone, Ahmed és a báró. A sapkája
leesett, azt felvette mögötte Jott. Késsel feszítették szét a fogát, végre
felengedett... Hörgött, és a báró az összes poshadt vizet, ami még a kulacsban
volt, a szájába töltötte. Közben vonszolni kelleit megállás nélkül, és már nem
bírták! A víz úgy látszik, használt, Berg vánszorogva megindult, Jott hátulról
a fejébe nyomta a sapkáját.
- Most mit fog csinálni a fiú, ha a szupéhoz vizet kell adni?
- Ne törődjön vele - mondta Laverborg, és saját kulacsából a nagyobb részt
áttöltötte a fiatalemberébe.
- Miért ne törődjek vele? -mondta Tirone, és ő is töltött hozzá. Ahmed egy
tábla bagóért vagy öt percig, mialatt a káplár elöl járt, vállára dobta Berg
puskáját, és Laverborg, bár ő is az ájulással küzdött, néha pillanatokra
megemelte a fiú hátán a bardát.
Végre! Végre! Szokatlanul hosszú fütty hasított a levegőbe, és a tiszt aránylag
még éles hangja megállást vezényelt. Az emberkígyó megtorpant, de most már nem
mozdulatlanul. Vonaglott. Alig bírták kivárni a megváltó kommandót: "Formez les
faisceaux! Sac á terre!"
A fegyverek olyan pontosan kerültek gúlába, mintha egyébre se lenne gondja
senkinek. Azután, mint egy pihent reggelen a gyakorlótéren, praktikusan,
csendben, gyorsan a bardák már szabályos közökkel, tetszetős sorokban ott
álltak sátorrá verve, Minden mozdulat célszerű, gyors és éppolyan előírásos,
mint a kaszárnyaudvaron. A káptár végigmegy a háromszögbe formálódott század
előtt, kijelöli az őrséget, "építőket" nevez ki, ezek köveket hordanak össze,
hogy előírás szerint félméteres barikáddal vegyék körül a tábort. Itt már
lecsaphat rájuk egy-egy mór ,barka" vagy egy arab "goum". Közben a konyhát
"leverték" a kijelölt helyen, már ég a tűz forr a víz, és hullik belé a zöldség
és a hús. Mire a leves elkészül, ál az arcvonal előtt felépített fél méter
magas háromszög sarkáiban egy gépfegyver és egy fényszóró. Félóra múlva ájultan
alszik minden ember, kivéve az őröket, akik óránként pásztázzák reflektorfal a
pusztát. A hiénák és a sakálok marakodva gyülekeznek a tábor köré, de
hátborzongató kacagásuk és vonításuk ezt az álmot, amiben itt hevernek
mozdulatlanul az emberek, nem zavarhatja. Megpróbálnak a falakra ugrani, és a
lazán egymásra rakott kövek zörögve hullanak. Az egyik őr közébük lő. Erre sem
mozdul senki... Pontosan négy és fél óráig alszanak. Mikor a hold a
legmagasabban áll, megreccsen az ébresztő trombitahang, és tíz percen belül a
barda ismét hátizsák lett. A sor mer'even áll, és a füttyre megindulnak a
bakancsok. Kezdődik újra: menni vagy meghalni.

                             Helyőrség az Atlaszban

Szerencsés napjuk volt. A hegygerincekről visszaverődő felhők esővel áldották
meg őket. A talaj is sziklásabb lett, és délelőtt itt is, ott is felcsendült a
tréfás dal:

                          Quand on est dans le désert
                          et qu' on n' pas de chameau
                          on rnonte sur sa belle-mére
                          c'est kif-kif bourricot....

Délre egy megáradt wadihoz kerültek. A tiszt úgy vélte, hogy nem tanácsos a
századnak átkelni a kis hídon, amit a megdagadt víz alulról súrolt és lökött.
Sokáig tanakodtak az őrmesterrel, nézték a legénységet, a kocsikat és az
öszvéreket, tanulmányozták a térképet és végül elhatározták, hogy letérnek a
domb mögött a khenifrai karavánútra. Ez az út ugyan nem szerepelt a parancsban,
de tiszt és altiszt nem vállalták a felelősséget a hídon való átkelésért.
Letértek tehát a karavánútra, és a hosszú vonal eltűnt a domb mögött...
Fél óra sem telt el, és egy őrség páncélautón, a legsebesebb iramban zúgott át
a kis hídon, hogy letartóztassa Hufeisent. Az őrség este üres kézzel robogott
haza. Nem értették. A térképen megjelölt útvonalon nem találták a századot.
Elnyelte őket a föld?..
...A hegység lapos, sima, vulkanikus ösvényein haladtak. Az induláskor
vadonatúj bakan- csok, talán a legjobbak, mivel valaha hadseréget felszereltek,
teljesen rongyos állapotban voltak. Óránként a füttyjelre megállhattak néhány
percre. Napi negyven kilométeres teljesít- mény után négy óra alvással tovább.
Ilyen menetelésről a világ többi katonai alakulatainak fogalmuk sincs. Három
ember, akik az öszvéreket kísérték, Lucas, Jerome és Patt szintén az elátkozott
század megmaradt katonáihoz tartoztak. Egy helyen, ahol hosszú spirálisban
kanyarodott a hegyi út, Patt az egyik öszvérrel lezuhant. Hosszú fütty! Lucas
jelentette a hadnagynak is: Mentek a kanyarban, leghátul Patt. Egyszer csak
zörgést hallottak, rémült nyerítést, és Patt az öszvérrel együtt a mélybe
zuhant. Mire megfordultak, nem volt sehol. - Tizenegy... - motyogta Kolseff.
Egy rögtönzött bizottság visszament a fordulóig. A katonák örültek a soron
kívüli pihenőnek. Az őrmester, a hadnagy és a kapitány komoran tanácskoz- tak,
végül visszatértek: a fényszóró menthetetlen. Ezerkétszáz méter mélységbe
zuhant. Fütty hallatszott és távoli, vékony kiáltás. Az emberkígyó megmozdult,
a cipők, bakancsok egyetlen zörrenéssel folytatták állandó, melódiátlan zenéjük
a sziklás úton. "Tizenegy", motyogta Moschkowitz David Ringelein, a hajdani
artista, aki két kiéhezett oroszlánját részvétlen po1gártársaira bocsátotta,
köpött egyet, és így szólt Hufeisenhez: - Kezdődik újra.
Tizenegyen maradtak az elátkozott századból. Abból a hatvan emberből, aki Ait
Yacubnál megmaradt. Ahmed, az óriás török, Hufeisen, Jott, aki állítólag
gengszter volt Chicagóban, David Moschkowitz, Kolseff, az orosz, Citrom, a
féleszű szabó, Ringelein, az állatszelídítő, Jerome, Lucas és akik eddig még
nem szerepelnek, a csendes, zárkózott Burger fivérek, Johan és Kurt, két
svájci. Johan magas, hatalmas szál, paraszt, a fivére sokkal alacsonyabb és
széles vál7ú. Őket békében hagyták. Nem.Qrtették a tréfát, rendesen elvégezték
a dolgukat, beszél- getni nem tudtak. Az eke szarvához született emberek
voltak, a hegyvidék nehéz felfogású, vontatott szavú, magányos parasztjai. Az
út utolsó, nehéz szakasza következett, a sziklába vágott óriási ösvénynek
legmagasabb pontja, Taurirt del Uarzazt fennsíkja felé. Innen könnyű, lejtős
terep vezet a Ziz völgye mentén a Tadla-vidékhez. Ez az utolsó szakasz, amely
kétezer méter magasságban végződik, olyan meredek, hogy csak a legnagyobb
.nehézségekkel haladhattak rajta. Estefelé már vékony hóréteg tünedezett fel a
nyomasztóan ható, csenevész növényzet aljában, kihalt bokrok, rósszul
fejlődött, nagy ritkán következő kopár fák között, és mire feltűnt a Taurirt
gigantikus csúcsa, halott kráteröblével, bokáig hóban járt a század. Minden
kanyarnál ostorpufogás, kiáltozás, szitkozódás. Elgémberedett tagokkal,
szikláktól leszaggatott ruhákkal haladt ez a rettenthetetlen csapat lakatlan
vidéken, egy bazaltba vágott apró ösvényen, és kínos fáradozással hurcolta
magával teljes felszerelését is. Ejszaka hatal- mas tábortüzeket raktak hótól
megtisztított területeken. Reggel mint egy hosszú hadjáratból visszatérő,
tönkrevert utóhad haladtak tovább, és a hegy gerincén kétezerhatszáz méter
magasból végre lefelé vezetett az út.
Délre elérték a Ziz folyót, és estére a Dshebel Sagro szirtjeit megkerülve, a
keleti lejtő alatt feltűnt a beláthatatlan Szahara alattuk. Egyre derültebb,
egyre szebb lett a vidék. A klímá akár egy csodálatos olasz tavaszé. Pálmák,
kaktuszok és gazdag növényzet. A hegyolda1akban mindenfelé a hosszú, sovány
hegyi lakók fehér casbái és mélyen alattuk a végtelen sivatag.
Most már mindénki tudta az út célját: leváltják Bu Malem helyőrségét. Bu Malem
úgy épült a nagy hegység délnyugati oldalán, hogy a Tafilalet és az északi
sivatag között elhúzódó, bizonytalan Tadla-környéket ellenőrizhesse. Fehér kis
vályogból készült váracska volt, de katonai szempontból rendkívüli fontosságú,
mert a Tafilalet ellen kiinduló hadműveletek operációs bázisát képezte.
Messze lent, a sivatagban egy tevés karaván haladt. Hosszú, sovány berberek
jelentek meg fekete burnuszaikban a tábor környékén, hogy kuszkuszt és datolyát
adjanak el a katonáknak. Forrtak az üstök.
Azután éjszaka lett. A kijelölt őrökön kívül mindenki mélyen aludt. Itt ,a
hegyvidékben otthonos állat a leopárd, ezért a kikötött öszvéreket rövid
pányvára fogták, és őrt állítottak melléjük az élelmiszer- és konyhakocsikhoz
kiállított őrökön kívül. Szabály ugyan nem volt róla, de ide szívesen
állítottak két embert, különösen a- dohányt és a vörösbort tartalmazó szekerek
mellé, hogy a kiállított őrre is vigyázzon valaki. Az óvintézkedések dacára
ritkán fordult elő, hogy a kocsi mellé állított őröknek másnap elfogyott volna
az innivalójuk vagy a dohányuk. Holott kincstári holmik eltulajdonításáért a
depóból haditörvényszék jár, és a legkisebb büntetés nyolc hónap, traveaux a
Biribiben. Biribi volt a büntetőtábor, ahol a kényszermunkát végezték.
Eles, tiszta holdfény ragyogott, amely a lapály felszínétől néhány méterig
olyannak világította meg a sivatagot, mintha gőzpárák szállonganának. Pedig
csak por volt. A sivatag állandóan vándorló, finom pora, amelyhez nem kell
szellő sem, a legellenőrizhetetlenebb légáramlások is sodorják áttetsző
fellegeiket, és ezeket a fellegegeket nem látja az, aki bennük van. Számára
tiszta a levegő a horizontig. Csak aki az óriás hegység gerincéről néz a
sivatagba, az veszi észre ezt az állandó, egyenletes, finom fátylat, amely
örökké ott pihen az óriási BIed felett. Sivatagról csak az európaiak tudnak. Az
afrikai bennszülöttek és a légionisták számára a Bled létezik. A nagy Bled, a
sivatag. És Bled az a sík, vakító, forró terület is, amely a Khenifra
karavánúthoz vezet, Bled a halálos, kiégett, poros, hosszú, sík, terméketlen
humusz, és amit az őslakók éppolyan szent ragaszkodással szeretnek, mint
akármelyik nyugdíjazott angol postás a sussexi grófság lágy vonalú
szőlődombjait és gyönyörű erdőségeit.
A huszadik sor négy katonáját állították őrnek. Ahmed került a tábor északi
végébe, Tirone a délire, Laverborgot a fiatal Berggel a depóhoz és az
öszvérekhez osztották be. A szerpentinút hajlatánál egy előremeredő, roppant
bazalt védelmében helyezték el a depót. A két katona kiült a szerpentinút
szélére, ahonnan gyönyörű, holdfényes panoráma tárult eléjük. Csend volt.
Cigarettáztak. Jobbra a hófehér casbák vonultak egymás fölé építve a hegy
aljáig, balra, a sivatag szegélyén sötét folt és sírkőszerű tömbök:
Colomb-Béchar.. A sötét folt az oázis pálmatömegétjelezte, az apró sírkövek
fehérre meszelt vályogházak. Az oázis hátterében ,mint egyetlen kolosszális
márvány emlékmű, hófehér, várszerű építmény emelkedett: a Compag-
nie-Discipline, a rettegett szaharai büntetőtábor, a colomb-béchari gamizon, a
pokol földi jelképe, ahol kényszermunkában, minimális élelmezéstől, öldöklő
szigortól pusztultak el naponta, többen az elítélt légionisták közül.
Az éjszaka gyönyörű volt. Mozdulatlan pálmák és tamariszkuszfák, messze a fehér
fénybep izzó sivatag, köröttük a nagy ,zsíros fényű sziklakölöncök, és fent,
több ezer méter magas- ságban egy békés kráter öbléből rózsaszínű derengésben
füstpárák rezegtek... Cigarettáztak.
- Ostobaság lenne, ha megköszönném, amit tett, Laverborg. Vannak dolgok,
amelyekhez a legszebb szavak is csak nevetségesen aránylanak. Amit ön értem
tett, az ezek közül való. - Ne legyen gyerek. Bajtársak vagyunk, katonák, és
csak természetes, hogy nem hagyjuk cserben egymást. Ma én segítek magának,
holnap talán maga menti meg az életemet. Szót nem érdemel az egész. A
légionisták különb dolgokat is tettek már egymásért.
- Látja, ez az... Én éppen azt vettem észre, hogy a bajtársi szellem nincs
túlságosan kifejlődve a légióban.
- Téved, fiam. Sok tekintetben nyersek. Sőt tudok eseteket, mikor
csekélységekért esetleg megölik egymást, de a nagy pillanatokban, súlyos
helyzetekben a halálba is követik egymást.
...Egy mély, csodálkozó hörgés hallatszott. Leopárd. Laverborg az öszvérhez
sietett. Az állatok kapáltak, nyerítettek, és dühödten ráncigálták pányváikat.
A báró szorosabbra kötötte őket, és súlyban tartva a fegyverét, körülnézett. A
lejtő bokrai között széttörő gallyak recsegése hallatszott, és apró kövek
hullottak le. Ugy látszik, a leopárd megcsúszott. Távolodott a zörgés...
Visszaültek egymás mellé, fegyvereiket egy fának támasztották. Jobbra fent, a
szerpen- tinút emelkedésénél, a táboron túl, mint egy lombtalan, hatalmas
faóriás, mozdulatlanul állt Ahmed árnya. A feje fölött vékony szuronyának
fekete csíkja meredt fel.
- Maga még egészen gyerek - monda Laverborg. - Miféle szörnyűség kergethette
ide a légióba?
A fiatalember komoran nézett le a sivatagra.
- Igaza van. Egy szörnyűség kergetett ide... Meg akartam halni. Gyáva voltam
ahhoz is, hogy tovább éljek... Ezt választottam.
Elhallgatott. A báró nem szólt semmit. A légió íratlan törvényeihez tartozik a
bajtárs múltjának, inkognitójának érinthetetlensége.
- Laverborg! -mondta hirtelen nagy felindulástól elpirultan és csillogó
szemekkel afiatal Berg. - Én érzem, hogy maga más, mint a többi. Maga
tisztességes ember. Nem tudom, milyen tragédia juttatta ide, de érzem, hogy
maga soha életében nem volt becstelen, hogy maga a legkülönb ember mindazok
között, akikkel valaha találkoztam... ide hallgasson, Laverborg! Az én titkom
sok ember becsületével áll összefüggésben, nem mondhattam el senkinek, nem
beszélhettem róla senkinek, de úgy érzem, maga meg fogja őrizni. EI kell
mondanom valakinek. Beszélnem kell, mielőtt megfulladok... ugye, elmondhatom
magának?
Laveborg némán megszorította a kezét.
- Én...én egy olyan ember miatt kerültem a légióba, akit sohasem láttam. Akit
nem is ismertem. Lehet, hogy maga már hallottá a nevét. Ez az ember Leon Toulet
kapitány...
Lent a síkon szellő támadhatott, mert a mozdulatlanul álló porfátyol egy helyen
srófszerűen megsűrűsödött és a magasba lebbent. A tamariszkuszfa lombjai is
megrezdültek.
- Az én apám a legfelsőbb katonai,törvényszék elnöke, La Motte táborszernagy.
Meghitt kapcsolat volt közöttünk, amely csaknem megszünteti apa és fia között a
korkülönbséget. Nemcsak szerettern és tiszteltem, hanem csodáltam is az apámat.
Az anyámat még egészen kisgyermek koromban vesztettem el. Egyedül maradtúnk. Az
apám zárkózott ember, nekem sem voltak pajtásaim, de nem is volt szükségünk
senkire. Gyermekkoromban tüdőcsúcshu- rutom volt, s ezrét apám nem mert a
katonai pályára engedni. Ügyvédnek készültem. Talán másfél éve, nem emlékszem
pontosanaz időre, apámat egy rendkívüli eset foglalkoztatta. A jóformán már
feledésbe ment Toúlet-ügy. Ezekben a napokban nagyor sajnáltam őt. Megtörte ez
az árulás. Senki sem láthatta rajta, csak én.,A világ előtt szigorú katona és
tárgyilagos bíró volt. De otthon, otthon órákig ült szomorúan, elgondolkozva,
alig evett. Fájt neki, hogy legjobb barátjának, Toulet marsallnak a fia áruló.
Ő fanatikusa a francia hadseregnek, és úgy érezte, a Toulet-ügy ennek a szent
ideálnak az arcára vet árnyékot. Meg tudtam érteni őt. A Toulet-ügy már elmúlt.
De mintha az apám régi magabiztos kedve is elmúlt volna. Azt hiszem, szerette
személy szerint is azt a szerencsétlen kapitányt. Néha megfordult a házunkban
apám bizal- masa, Lauyanel százados, a kémelhárító egyik legkitűnőbb embere.
Feltűnt nekem, hogy ez idő óta sokkal többször látogat el hozzánk, mint ahogy ő
szokta. Ilyenkor bevonultak a dolgozószobába. Néha indulatosan jöttek ki, mint
akik hevesen vitatkoztak, és úgy látszott, a régijó viszony sem zavartalan
közöttük. Januárban történt hogy az egyetem előtt megszólított egy leány.
Nagyon elegáns ruhában volt, szemmel láthatóan az úri osztályhoz tartozó hölgy
volt. Bemutatkozott: Du Garde vezérkari százados húga; Fontos ügyben akar velem
beszélni. Természetesen készséggel rendelkezésére álltam. Bementünk egy
bisztróba Du Garde szá- zadost látásból ismertem. Emlékeztem még a perből, hogy
a húga Leon Toulet menyasszonya volt. Clairenek hívják.
- La Motte úr, ön fiatal ember, nemcsak gondolkozni tud, hanem érezni is.
Segítségét kérem. Az én vőlegényemet, Leon Toulet kapitányt ártatlanul ítélték
el. Bizonyítani tudom. - Akkor talán leghelyesebb lenne, ha az édesapámhoz
fordulna.
- Már megtettem. A táborszernagy úr mereven elzárkózik a perújrafelvételtől. -
Ugy tudom, hogy Toulet kapitány nem él már.
- De a gyalázata igen. Ha ártatlan volt, akkor adják vissza a becsületét
legalább! Ha már az életét elvették!
:.Valami furcsa érzés markolt össze belülről... Azt kellett volna mondanom,
hogy semmi közöm, hogy nem áll módomban édesapám hivatali ügyeibe... De nem ezt
mondtam. - Mi a bizonyítéka arra hogy Toulet ártatlan volt?
És a leány elmondta. Tudnia kell, hogy Toulet-t egy ellentmondása miatt
tartóztatták ie. Azt állította, hogy november 3-án nem volt bent a
hadügyminisztériumban. Az aláírása viszont ezzel a dátummal szerepelt a portás
könyvében. Nos, az aláírásról nemcsak azt állapították meg, hogy nyilvánvalóan
hamis, hanem azt is megállapították, hogy nem Toulet töltőtollával írták. Még a
tinta is más árnyalatú, mint a többi Toulet-aláírásnál. A leány felmutatott egy
iratot, amelyben a koronatanú, az inas, Joseph megváltoztatta a vallomását. Az
az ember, akit ő Touletnek képzelt, és aki a mondott éjjelen, a vádlott
vallomásával ellentétben későn jött haza, a kapukulcsot keresgélte egy
kulccsomón. Viszont a kapitány négy kulcsa közül évek óta minden keresgélés
nélkül megtalálta a kapukulcsot. A keresgélő kézen nem volt rajta a családi
gyűrű. Az inas nem hallotta, hogy ez az ember aki a kapu előtt a kulcsot
kereste és hasonmása volt Touletnek, bejött volna a kapun. Az inas még nem
aludt, és azt állítja vallomásában amire nem is gondolt a tárgyaláson, hogy
eimenni sem hallotta előzőleg a kapitányt, pedig a súlyos kapu sohasem
esukódik zajtalanul. Szóval a perdöntő tanú csak azt tudja, hogy az a civil,
aki az utcán az ablaka előtt megállt, arcban semmiben sem különbözött
Toulet-től. Szintén perdöntő vallomás volt egy mulatóhely főpincérének a
tanúskodása, aki augusztus tizenkettedikén Toulet-t egy előkelő mulatóban
pezsgőzni látta. Vallomása szerint a vádlott két hölgyet vendégelt meg, és a
számlája meghaladta egyhavi tiszti fizetését. Most utólag ez a vallomás is
megdőlt. Véletlenül egy jelentésben meglátták Toulet nevét, és ebből az
okiratból kétségtelenül kitűnik, hogy a vádlott augusztus tizenkettedikén egy
hadicélokat szolgáló találmány bemutatóján vett részt Le Have-ban. Ezt
legalább negyven tiszttel lehet bizonyítani. Ugy látszik, a dátumra Toulet nem
emlékezett aötárgyaláson. Mindez még nem bizonyítja Toult ártatlanságát, de az
bizonyos, hogy a legterhelőbb tanúvallomások és az egyetlen tárgyi bizonyíték,
az aláírás vádjai megdőltek. Én jogász vagyok. Tudom, hogy az elmondottak
alapján az ítélet justizmord. Túlságosan biztosak voltak Toulet bűnösségében.
Különben néhány kérdés tisztázása, egy szélesebb körű vizsgálat megsemmisítette
volna a vádat. Megígértem Claire Du Garde-nak, hogy beszélni fogok az apámmal.
Mikor hazamen- tem egyenesen a szobája felé tartottam, de nem nyitottam be,
mert hallottam, hogy hangosan vitatkozik valakivel. Megütötte a filmet a Toulet
szó. Nem bírtam elmozdulni. Lauyanel hangját hallottam: ...Ma újra faggattam az
inast. Eszébe jutott, az a civil, akiről azt hitte, Toulet, csokornyakkendőt
hordott. Toulet gyűlölte a csokornyakkendőt, ilyen nem is volt neki, a házában
minden úgy van még mint a letartóztatás napján, újra átkutattam;
csokornyakkendő nincs. Szürke ruha nincs. És ha .ki fogom kutatni azt a
személyt, aki megrongálta Du Garde autóját a garázsban, akkor biztos nyomon
leszek. És ki fogom nyomozni!..." "Újra figyelmez- tetem önt százados úr, hogy
a francia hadsereg érdekei és egy ember becsületénél sokkalta magasabb etikai
szempontok nem teszik kívánatossá eit a nyomozást!" "És én legalázatos- abban
megismétlem excellenciádnak, hogy a lelkiismeretem nem tud belenyugodni Toulet
kapitány sosába. Hiszem, hogy ártatlan volt! Megfontolás nélkül tartóztattam
le a barátomat, mikor a kötelességem így diktálta... De most..." "Ha mindaz
igaz, amit ön mond, az sem bizonyítja Toulet ártatlanságát...' "Ha más nem -
mondta lehalkított hangon Layuanel - "bizonyítja" Gordon. Excellenciád is
tudja,,hogy sajnos Gordon tevékenysége nem szűnt meg Toulet halálával. Tehát a
megdöntött tényeken kívül mi fent, a hadügyben még egy nagyon szomórú
bizonyítékot tudunk Toulet mellett: Gordon a világ legügyesebb kéme nem ő
volt..." "Százados úr! Figyelmeztetem, hogy ebből nem lesz Dreyfus-ügy! Nem
engedem a küszöbön- álló hadműveletek e[őtt amikor a fél világ firkászai
támadnak bennünket, hogy rablóhábórút folytatunk. Ellenségeink kezébe egy iiyen
hatásos propagandaeszközt adjunk? Ha Toulet ártatlan volt és vérbeli katona,
akkor most nekem adna igazat, ha jelen lehetne. A hadsereg érdekénél szentebb
ügy nincs." "Excellenciás uram, én nem tudok belenyugodni... "Ön katona
-hallottam kissé keményen az apám hangját -és kötelessége belenyugodni minden
felsőbb utasításba. A felsőbb utasítást most níltan megkapja: Toulet-ügy
nincs. Minden további nyomozást megtiltok, és megparancsolom önnek, hogy a
tudomására jutott adatokat katonai titokként kezelje." Layuanel nagyon
határozott hangját hallottam: ,Még holnap kérni fogom a nyugdíjaztatásomat."
Ugyanolyan határozott választ kapott: "Én pártolni fogom kérelmét a
hadügyminiszternél". Halk koppanást hallottam, mint amikor valaki összeüti a
bokáját, és Lauyanel kilépett a szobából. Eszre sem vett engem, elsietett..
..Colomb-Béchar sötét foltja mögül egy hosszú karaván léptetett elő lassan. úgy
látszik, a gyilkos nap felkelte előtt nagyobb utat akartak megtenni. Siettek.
Burnuszos mórok és néhány parafa kalapos európai; ügettek a tevéken, és szinte
teljesen mezítelen négerek kötőféken vezették a málhás állatokat. A hosszú
karavánnal lassan teleszóródott a sivatag mozdulatlan lapja... Eltűntek és
megint felbukkantak a selymes vonalú, beláthatatlan homok- dűnék hullámai
között. Laverbog egyik cigarettát a másik után szívta, és valahová a messze-
ség egy láthatatlan pontja felé bámult. La Motte, illetve Berg folytatta:
- Mikor beléptem a szobába, apám az íróasztalnál ült, könyökölt, és a homlokát
a tenyerébe hajtotta mintha síma vagy imádkozna. Kissé felderült, ahogy
megpillantott engem. Kezet nyújtott. A keze forró volt, mintha láza lenne.
"Hogy vagy?... - kérdezte mosolyogva. "Apám" - kezdtem nyugodtan, de valami
furcsa idegen határozottsággal, mintha egy eddig nem ismert hangomat hallanám.
Most már tudom: az igazság hangja volt, amellyel egy szerencsétlen ember sorsa
szólalt meg bennem. Eszköz voltam az isteni hatalom kezében. "Véletlenül
hallottam a beszélgetés végét, amely közötted és Lauyanel között történt." , És
mi a véleményed?... "Lauyanelnek igaza van. A Toulet-ügyet újra kell tárgyalni.
Vissza kell adni egy ártatlanul meghalt ember becsületét." Az apám
felemelkedett, lassan előrejött az íróasztal mögül és hosszan nézett .engem.
"Egy ember élete, halála, becsülete vagy becstelensége semmiféle súllyal nem
bír a hadsereg érdekével szemben: Ha Franciaország érdekei úgy kívánnák,
alávetném magam, hogy elítéljenek, mint kémet. -A mellére ütött. -Én! La Motte
táborszernagy. Erted? Az egész világ sajtóját ellenünk uszították az afrikai
hadműveletek miatt. Azt mondom neked, amit Lauyanelnek: ha Toulet kapitány
igazi katona volt, nemcsak uniformisba bújtatott civil, és most a szelleme
ittjelen lehetne, akkor, ha ártatlan lett volna is, azt mondaná neked:
fiatalember, az ön apának, a táborszernagynak igaza van!... Toulet-ügy nincs
és nem lesz." Meg tudja ezt érteni? Én nemcsak szeretem, én csodáltam is az
apámat. És most úgy éreztem, hogy nincs igaza. Határozottan éreztem, hogy nincs
olyan magasabb érdek, olyan fenséges etikai szempont, amiért egy mártírhalált
halt ember becsületét oda lehetne dobni. És éreztem, hogy Toulet kapitány
szelleme nem szólna hozzám így: "Fiatal- ember, az ön apjának igaza van." És az
ő szelleme helyett én magam mondtam az.apámnak, hogy nincs igaza. Nem vesztünk
össze. Egymásra néztünk. Elfordult tőlem és kiment a siobából.. Én is kimentem
a házból. A név, atnit viselek, kötelez.
Nem vegyülhettem el szegényen és kopottan a polgárok közé. Nem akartam
visszatérni soha többé abba a háza, ahol úgy éreztem, örökre elveszítettem
minden kapcsolatot az apámmal, mert amit tett, helytelen, igazságtalan. Élni
sem tudtam, meghalni nem tud- tam...valami megsemmisült bennem, ami nélkül nem
élhettem. Igy kerültem ide.
"Ahmed árnya megmozdult és két lépést tett. A hold most éppen a szuronya felett
világított, mintha rá lenne tűzve. Hallgattak...
- Nem mondot semmit -szólt Berg -, pedig szeretném tudni a véleményét.
- Fiatalember, az apjának igaza van -mondta Laverborg, és sóhajtott. A másik
különösen nézett rá.
- És maga, Laverborg - szölalt meg Berg -, maga hogy került ide? Kicsoda? -
Leon Toulet, volt kapitány vagyok.
. ...A karaván utolsó málhás állatai is eltűntek valahol a legtávolabbi
homokpadok vonalain túl, amerről egy sápadt csík kezdett fokozatosan tágulni a
látóhatár peremén. Kegyetlen recsegéssel harsant fel a trombita ébresztője.

                            Toulet kapitányjegyzetei

                                       I.

Nem vezettem soha naplót. Sem alkalmam, sem helyem most már nincs arra, hogy
pontosan leírjak mindent úgy ,ahogy egy naplóban kellene. Nem vagyok író.
Katona vagyok. Nem tudom leírni, amit érzek, de azt hiszem, erre az írók közül
is csak a legkiválóbbak képesek. hevenyészve és nagy vonalakban mégis
megpróbálom a legfontosabbakat feljegyezni, hogy halálom esetén, ha jó kezekbe
kerül, megvédhesse valaki a Toulet nevet a ráhullott gyalázattól.
A törvény szerint nem vagyok Toulet marsall fia. Csak örökbe fogadott. Anyámra
nem emlékszem. Tudom, hogy angol nő volt, és Laura Duncannek hívták. Az is
bizonyos, hogy Toulet marsallnak édes gyermeke vagyok. Ezt kétségtelenné teszi
a rendkívüli hasonlóság külsőben, lélekben és gesztusokban. Hároméves voltam,
mikor apám örökbe fogadott, elhozatott Angliából, és anyám leánykori neve
helyett az ő becsületes, jó hangzású nevét viselhettem. Mostohaanyám, apám
felesége a legjobb asszony volt, akit valaha ismertem. Tudta, hogy apám azért
fogadott örökbe, mert az ő gyermeke vagyok. Bizonyos vagyok benne, hogy Toulet
marsall ezt elsősorban a feleségével közölte. Ne ítélje meg senki apám jellemét
ebből a látszólagos férfibotlásból. Gyermeket akart, a Toulet család nevét és
kardját akarta ráhagyni valakire. És a feleségétől nem lehetett gyermeke.
Valószínűleg sokáig szerencsétlen volt emiatt. Igy hozta össze a sors Laura
Cuncannel, akitől gyermeke lett.
Már a katonaiskolában szomorúan éreztem, hogy nincs pajtásom, és nem is lesz.
Nem tudtam barátkozni. Nem voltak közlési vágyaim, nem szerettem játszani, nem
volt bizalma- som, és ezért a többi fiú elhúzódott tőlem. Ez a távolság
közöttem és pályatársaim között mindvégig megmaradt zárkózottságom miatt.
Tulajdonképpen a tragédiám kezdetéig semmi sem történt velem, amit érdemes
lenne leírni, kivéve talán szerelmemet, amellyel a világ legtisztább, .legjobb
és legokosabb teremtése iránt viseltettem. Claire volt az egyetlen ember az
életemben, aki elől nem burkolóztam el az udvarias érintkezés semmitmondásai
közé. Miután atyám meghalt, a gondolataim és az érzéseim megoszlottak Claire és
a hivatásom között.
E mappában mellékelve van a per anyaga, tehát nem térek ki a részletes
leírására. Másfél esztendő óta a nap minden órájának kétharmad részét mint
vizsgálóbíró töltöm el a peremmel. Kétségtelen, hogy a túlságosan ellenem szóló
látszat könnyelművé tette a nyomozást. Különben nem lenne annyi gyenge pont az
ítélet indoklásában. Megfejteni nem tudom, másfél év alatt egy fokkal sem
jutottam közelebb a megoldáshöz. A nyomozás gyenge pontjait meg tudtam találni,
a bizonyítékok erejét gyöngíteni tudtam,. de az ellenem szóló tények magya-
rázatát nem találtam. De tudom, olyan biztosan tudom, mint azt, hogy élek, ki
fog pattanni a titok. Az én ügyem mint egy titokzatos betegség ásta be magát a
hadügybe. Ezt a betegséget nem lehet azzal meggyógyítani, ha letagadjuk, hogy
létezik. La Motte táborszemagy, a fanatikus, derék katona téved. Az igazság, ha
elfojtják, lassan ható méreg. Már vastag börtönfalakon, ránehezedő évszázadokon
is keresztülrágta magát. Ha felfakad a Toulet-ügy, az csak egy megtisztulást
jelent majd valami súlyos kórokozótól. E mappában feljegyeztem mindazt, amiről
feltételezhettem, hogy alapja lehet egy erélyesebb nyomozásnak és ügyem
újrafelvételének.
E pillanatban a háború teremtette feszült helyzet miatt semmiképpen sem
kérhetném ügyem újrafelvételét. Most tehát várok. Nem tehetek mást...

                                      ll.

...Két hónapig ültem börtönben. Mint vizsgálati fogoly. Még így is iszonyatos
volt. Sok mindenre rávezetett a cella négy fala, amit azelőtt nem hittem, nem
éreztem. Bölcsebb lettem néhány egyszerű gondolattal és néhány ősz hajszállal.
Hét lépés előre, hét lépés vissza. Ujra hét lépés és megint hét... Próbáltam
rövidebbeket lépni, mert nem bírtam cipőim koppaná- sának egyhangú ritmusát. De
az ember csak úgy tud másképpen lépni ha figyeli a járását. És egész nap a
lépéseimmel foglalkozzam? Meg kell őrülni! Ó, nagyon sokszor úgy éreztem, hogy
perceken belül elborul az elmém. Azután más metódust próbáltam. Elnem kell!
Birtokában kell maradnom szellemi képességeimnek!... Az apám hangja mondta ezt
álmatlan éjszakákon... Ha meghalok vagy megőrülök, ezzel feladtam a reményt...
Kényszerítettem magam, hogy ne foglalkozzam az ügyemmel. Hogy ez sikerült, azt
Claire-nek köszönhetem. Ha rá gondoltam, vele foglalkoztattam a képzeltemet,
meg tudtam szabadulni az őrületbe taszító problémától.
A tárgyalásról nincs mit mondanom. E jegyzetek között más helyen dolgoztam fel
az . anyagot. Hogy mit jelenthetett a lefokozás, az a reggel a
kaszárnyaudvaron, dobpergésben, mialatt lábaimhoz hullottak rangjelzéseim,
erről nem tudok írni!
Egy barátom és tiszttársam meglátogatott a cellámban és otthagyta a revolverét.
Nem nyúltam hozzá. Pedig mennyivel könnyebb meghalni!... De nekem nemcsak élnem
kell, hanem az egészségemre, a józan eszemre is szükségem van. Különben sírba
száll velem a Toulet család évszázados katonai becsülete. Nemcsak a revolvert
utasítottam vissza, Ianem gondosan vigyáztam az egészségemre. Rendszeresen
igyekeztem magamat hozzászoktatni a sovány fegyházi koszthoz még mint
vizsgálati fogoly, amikor behozathattam az ellátásomat. Ha egxszerre kell
megszoknom a tápérték nélküli étrendet, ez megrázkódtatná a szervezete- met.
És. az egészségemmel most nemcsak magamnak tartozom. Főzeléket és kenyeret
hozattam be ebédre és vacsorára. Ha valaki látja valószínűleg kinevet. De én
tudtam, hogy az életemmel együtt az utolsó reményem is elpusztulna. Később már
annyira vittem a gyakorlatot, hogy az ügyemen kívül nemcsak Claire-re tudtam
gondolni, hanem mindenféle régi emlékre, sőt egészen, elvont természettudományi
dolgokra is. Azután, mintha parancsot kaptam volna rá hozzáfogtam fejben egy
részletes haditerv kidolgozásához. Tudtam, hogy az ügyemmel valahol máshol
lehiggadtabban és nyugodtabban kell foglalkoznom.... Nem lehetett kétséges,
hogy elítélnek.

                                      III.

Párás, hideg, téli reggel volt. Katonai pályafutásom véget ért, mint közlegény
sem, mint fegyenc sem maradhattam a hadseregben. Civil ruhában, egy kis
batyuban a legszükségese- bbekkel, átkísértek a polgári fegyházba. Vagy
harmincan álltunk a fegyházudvar lapos aszfaltsíkján. Rablók, gyilkosok,
betörők és én. Kinyílt a kapu. A rendőrök, mintha gyermek- játékba kezdenének,
megfogták egymás kezét, és az udvartól a nyitott kapun át egy autóbe- járatig
láncot képeztek körülöttünk. A fegyericek lába két másodpercig érintette az
utca aszfaltját, azután egy vaslépcsőn át a hatalmas autóba léptek. A rácsos
ajtó becsapódott, két szuronyos őr ült le mellettünk. Kívülről lakatot és
vasakat tettek fel. Kattanás, csörömpölés, zörgés és elindultunk.
...Kinyílt az ajtó, és megint eszterláncot játszó rendőrök keskeny sorfala
között mentünk egy hajóhídig. Szitált az eső, ázott láncok és daruk álltak
siváran mindenfelé. Alacsonyra vert kéményfüst, égett szénpor szagában mentünk
fel egy lucskos hajóhídon. Sötét, raktárszerű helyiségben voltunk, ránk
csapódott az ajtó, megint zörgés, kattogás, csörömpölés. Azután egy dübörgő,
guruló zaj: felvonták a hidat!... Kavargó lapátok harsogása, szirénabúgás, a
felhúzott horgony zörög, és éreztük, ahogy meginog a szoba, amelyben
tartózkodtunk. Elindultunk Cayenne felé...

                                      IV.

...Fölboncolva, hullaszagúan ott feküdt előttem az élet nyitott. belseje. A
csarnoki árus, aki megfojtotta a szeretőjét hetven frank miatt. A szénhordó aki
betört éjjel a telepre, ahol dolgozott, és verekedés közben megölte az
éjjeliőrt... A bankdirektor fia, aki a táncosnő hálójába került, és mikor
mindenét elköltötte, még sikkasztott is. Kitagadva tengődött egy kártyaklubban
mint pénzváltó. Valamelyik reggel hazament, és megbicskázta az apját, mert az
nem akart neki pénzt adni...A féltékeny sofőr, aki szeretőjéhez vágta a
petróleumlámpát és a nő lángolva rohant a Chatteau-Rouge környéki sikátorban
fel és alá, de nem lehetett segíteni rajta... Mindenki a sebeit takargatta fel.
A bűneikről beszéltek az áldozataikról, és közben a csuklóinkra és bokánkra
kapcsolt láncunk zörgött... Ejjel-nappal lánczörgés. Takarítani csak reggel
szabadott, pedig sok tengeribe!eg volt közöttünk, Zsizsikes főzeléket ettünk
néhány gramm kenyérrel... Naponta fél órát sétálhattunk a fedélzeten.
Itt találkoztam Lacrenelle őrvezetővel. A hajón ugyanis katonai őrség volt.
Lacrenelle őrvezető a századomnál szolgált a háborúban. Akkor még csak hadnagy
voltam. A lángokban álló Reims utóvédjei voltunk, néhány száz halálra szánt
ember, akik a szörnyű visszavonulást fedezték, és az volt a parancsunk, hogy
további utasításig mindenáron maradjunk az égő pokollá változott városban, és
akadályozzuk meg a német előőrsök bevonulását. Fullasztó füst, pokoli hőség
recsegő, zuhanó égő gerendák között, nagyon lassan vonultak ki a városból. Itt
is ott is ledőlt házfalak, égve zuhanó zsindelyek lavinái temettek el kisebb
csoportokat... És az utca végén már megszólaltak a német gépfegyverek. A
harminc és felesek azért tovább lőtték az égő várost, megduplázva az ezer
halált a süketen, vakon, haldokolva vonuló és harcoló utóvéd számára.
...Lacranelle-t, aki a legényem volt, leütötte egy darab zsarátnok és ő is
odazuhant az aszfaltra, amit mindenfelé, mint elhullajtott rongydarabok, a hősi
halált halt francia katonák borítottak be. Felrántottam a földről...vonszoltam
magammal...Azután nem tudtam, mi történt a füst és a szikrahullás egy
szélrohamtól felkavarva végignyargalt a városon... Fuldokolva bukdácsoltam
valamerre. ordítás, recsegés, ropogás... Talán nem is tudtam volna elengedni
Lacrenellet mert az ujjaim élettelen görcsben szorították. A szélroham
valószínűleg a németek felé fordult, és ezért nem bírtak köveLni minket,
különben egy szálig elpusztultunk volna mert ebből a századból nem adta volna
meg magát senki.
...Az éjszakai országúton tértem magamhoz. Csend volt. Csillagok ragyogtak,
távol égett Remis, mint egy felrobbant olajkút, és itt is, ott is színes
röppentyűk szálltak fel. Lacrenelle mellettem ült piszkos kötéssel a fején.
Valószínűleg idáig hurcoltam, azutári'a füstmérgezéstől aléltan feküdtem, és ő
előbb tért magához. Páncélautó viharzott arra és felvett minket. Így
menekültünk meg az őrvezetővel, aki akkor még közlegény volt.

                                       V.

Egyszer egyedül álltunk a fedélköz fordulójában. Lacrenelle megszólított.
"Megismer még, kaptány úr?" "Megismerem, Lacrenelle. De figyelmeztetnem kell
hogy vétséget követ el, ha kapitánynak szólít. Engem lefokoztak...' "Kapitány
úr, én nem tudom elhinni hogy'maga azt tehette..." "Ártatlan vagyok, de minden
ellenem szól." Nem beszélhettünk tovább. Másnap Lacrenelle visszatartott a
fordulónál. Idehallgasson, kapitány úr. Sok időnk nincs, gyorsan értse meg,
amit mondok. Itt a jobb oldalon van a kórházi raktár, oda nemigen nyit be
senki. Adok magának egy ráspolyt. Bújjon be oda és reszelje le a láncát.
Éjfélre egy szigetcsoport közelébe érmk, akkor ereszkedjen észrevétlenül a
tengerbe, és ússzon ki..." "Nem értem, Lacrenelle! Ha én most eltűnök, nyomban
átkutatják a hajót, de ha fel is tesszük, hogy nem találnak meg, akkor maga
kerül bajba... "Nem fogják átkutatni a hajót, és én sem kerülök bajba. Bízza
rám magát. Nincs időm megmagyarázni, mit akarok. Éjfélkor igyekezzen a part
közelében észrevétlenül a tengerbe ugrani. Az isten áldja meg, kapitány úr."
Nem hagyott felelni. Benyomott egy kis ajtón, utánam dobta a ráspolyt, és
továbbment. Későbbjöttem csak rá a tervére, mikor hirtelen lövést hallottam, és
utána Lacrenelle hangját: "a 1 17-es a vízbe ugrott. Utánalőttem a golyó fejbe
találta, és elmerült..." Valószínűleg azt hitték hogy az öngyilkosságnak ezt a
nemét választottam. Lacrenelle az egyik fordulónál a vízbe hajított valamit és
utánalőtt. Igazán kézenfekvő volt az egész. A közelben hallották a csobbanást,
a lövést és aki nem ismerte a reimsi csatában velünk történt eseményeket, az
nem foghatott gyanút. Senki sem gondolt arra, hogy átkutassa a hajót. A
kapitány valószínűleg jegyzőköny- vet vett fel Lacranelle vallomásáról és ezzel
lezárta az ügyet. Kedves bajtársam, Lacrenelle! Most már miatta aggódtam. Ha
rám találnak, ez kétségtelen bizonyíték az ő bűnössége mellett. Fé! nap alatt
sikerült elreszelnem a bilincset. Éjfél felé kisurrantam az ajtón, és
behúzódtam egy hatalmas szellőztetőtölcsér mögé. Elhaladt az őrjárat...
megtörtént a váltás... Tiszta éjszaka volt, és fekete foltok látszottak a
távolban: szigetek... Az éjszaka olyan csendes volt, hogy ugrást nem
kísérelhettem meg. Feltétlenül meghallották volna a víz csobbanását...
"Hason csúszva, tíz centiméterenként jutottam előre. meg kellett próbálnom
elérni a hajó tatját, ahol a horgonyláncon felmászhattam olyan mélyre, hogy a
vízbe ugrásom ne okozzon nagyobb bajt egy szelíd hullámcsobbanásnál... Ez
sikerült. A horgonyon ültem, mélyen a hajó hátsó kiszögellése alatt... A
csendesen sustorgó éjszakai tenger távlatában egyre nőttek a foltok: sziklás
szigetek... Csendben eleresztettem magam... Jó úszó vagyok, tudtam, hogy elérem
a partot. Nemcsak a szabadságomat nyertem vissza, de a Inalálhírem biztosította
azt a nyugalmat, amelyre szükségem volt, ha a célom felé akarok haladni. Másnap
partot értem... Két nap múlva elindultam egy újonccsoporttal Mogadorból
Sidi-bel-Abbes felé...
Megtaláltam azt a helyet, ahol elrejtve és nyugodtan gondolkoztam. Beálltam a
légióba!

                              David, a kilencedik

                                       I.

Lakatlan vidéken jártak. Elhagyták a Ziz folyót is, megint egyre kopárabb,
egyre halálosabb tájakon vonszolták magukat tovább. A hőség újra
elviselhetetlen volt, és az árnyéktalan sziklás vidék csak fokozta a nap
erejét. Ez már a sivatag birodalma volt, bár az út a Tadla-vidék dombjai között
kanyargott. De a dombok szikes földjéből nem volt kipárolgás, tehát eső itt már
nem esett soha. A forró, kemény talaj csak. a hőt sugározta vissza, mint egy
roppant gyűjtőlencse. Ezen a terepen érvényes volt a légió jelszava: "Marche ou
crev." Menjél vagy megdöglesz! És ez talán az egyetlen katonai jelmondat, amely
nem fellengzős, nincsen benne semmi túlzás; egyszerűen a reális
következményekre való figyelmeztetés. A szekerekre nem vehetnek fel több
embert, mert pontosan annyira van megterhelve, amennyit az öszvérek húzni
tudnak. Aki eldől, nem tud továbbmenni, az meghal. Itt a saját terhét is
nehezen viszi mindenki, szó sem lehet arról, hogy valakit még csak támogassanak
is. A hőguta, a szomjan halás, a sakálok órák alatt elintézik a lemaradót. Ez a
helyzet. Menni vagy meghalni. A légiónista a világ legrosszabbul fizetett
katonája:,Feladatai béke idején súlyosabbak, mint más hadseregé háborúban.
Menetteljesítményei meghaladják az elképzelhetőt. És mégis, minden gyakorlat,
minden tréning kevés. Eleinte délelőttől délutánig a legnagyobb napsütésben
gyakorlatozik és végzi éhgyomorral az úgynevezett légiós reggelit: csukló- és
térdgyakorlatot, körbefutást, amíg úgy érzi, hogy megpattan valami a tüdejében.
Ez az érzés sok esetben nem csal, és a barmok fiának valamelyik fia elterül egy
vérömlésben. De a legtöbbje, miután túlesett ezen, már keresztülvágja magát a
napi harminc-negyven kilométeres menetelési gyakorlatokon teljes
felszereléssel, árnyéktalan terepen. Azután megszokja azt, hogy éjjel egykor
riadót fújnak, és futólépésben vagy erőltetett menetelésben szaladgáljon másnap
estig. Saját jól felfogott érdekében kegyetlen eszközökkel szoktatják a
meneteléshez. Nem ritka eszköz a rúgás. Vagy a ,,csiszolás". Talpra állítva
hozzákötik a kidőlt légionistát a szekér fárához úgy, hogy a lába a földet éri,
és két karja, mintha keresztre feszítették volna, szélesre tárva oda van
erősítve a kocsihoz. Ezek után vagy megy, vagy a kocsi "csiszolja", illetve
vonszolja álló helyzetben.
Több hónapos gyakorlása után a fentieknek még mindig három-négy légionistát
kíván áldozatul minden menetelés. A légionista nem hagyja ott elhullott
bajtársát. Magával vinni nem tudja. Hogy mit csinál mégis? Nagyon egyszerű.
A szolgálati szabályzat szerint elhullott menetelőt magára hagyni a sivatagban
nem szabad. Ebből a rendelkezésből is látszik, hogy a szolgálati szabályzat
szerkesztői milyen nyájas öregurak lehettek: Csak éppen elfelejtették a
szabályzathoz hozzáfűzni azt is, hogy a fáradt légionistát ez a zord hadsereg
palankinon vagy riksán vigye-e tovább? Ugyanazzal a fáradt- sággal ezt is
melléje írhatták volna. A szolgálati szabályzatot természetesen mindenki
betartja. Midőn a légionista hirtelen kizuhan a sorból, és úgy marad, elhangzik
a hosszú fütty. Fixe! A káplár odamegy, elveszi az ájult puskáját, töltényeit
és egyéb felszerelését ami igazán humánus eljárás, mert minek még ezzel is
terhelni az ájult embert. Hát nem? Ezután kijelöl két katonát, akik
hátramaradnak az ájulttal, és azt a parancsot kapják, hogy részesítsék gondos
ápolásban, és ha magához tér, hozzák vissza a csapattesthez. Mire a legények
azt felelik: "Oui, mon chef!" Ujabb fütty, a század továbbmegy. A két
légionista egy óra múlva beéri a századot, és alázatosan jelenti, hogy
hátrahagyott bajtársuk hőgutában kimúlt, és eltemették. Azt már igazán nem írja
elő a szolgálati szabályzat, hogy halott légionistákat őrízni kell a
sivagtagban. Az őrmester, a káplár, a hadnagy és az egész század tisitában van
azzal, hogy a hátrahagyott légionistát egy golyóval megszabadították a
szenvedéseitől. De mit lehet tenni? A légionista nem üldögélhet órákig a
sivatagban, mert egy kis szél elfedi a nyomokat, és a végtelen homokpadok
között nem találja meg a csapatát, hanem ott pusztul nyomorultan. Mit lehet
tenni? A sivatag történyei a gyakorlatban sokkal erősebbek, mint a szolgálati
szabályzat. Ezt jól tudja az a légionista is, aki alatt meginog a föld,
elborulnak a sárga fénykévék, és odabukik a forró porba. Jól hallja, hogy
kijelölnek két embert, mozdulni nem tud, de érzi, hogy lecsatolják a
felszerelését, hallja a füttyöt és a távolodó bakancsok ütemes poroszkálását.
Azután nagy-nagy csend lesz, valahonnan iszonyú dörrenés hallatszik, meg-
reccsen a feje... Minden elmúlt.
David Moschkowitz órák óta érzete, hogy egy lépést sem tud továbbmenni. Tirone
kiköpte a bagót. A szája olyan száraz belül, mint egy darab fa. A bagó csak
karcolta. A vízadagja már fogytán volt, és az utolsó kortyokkal
takarékoskodott. És ilyen gyaloglás után az éhség is elviselhetetlen. A fiatal
La Motte, illetve Berg még vonszolja magát valahogyan, miután az óriás Ahmed,
aki vigyorogva sétál, átveszi egy frankért, néha tíz percre, a fegyverét. Ahmed
korzózik. Nem is ember. Ha sziklából lenne, már kifáradt volna. Kaucsukból van.
A kapitány, aki lovon megy, jóval fáradtabb, mint Ahmed. Hufeisen, a herkules
vérbe borult szemmel, nyitott szájjal liheg, hol a puskája csúszik hátra, hol a
sapkája ferdül el, vagy a bardája siklik le a válláól. A két Bürger fivér
vállal egymásnak dőlve megy, a kisebbik néhány lépésig megemeli a nagyobbik
bardáját, amitől az megkönnyebbül. Már napok óta szó nélkül mennek. Mintha
némák lennének valamennyien. Az őrmester megjárná, ha énéklést vezényelne.
A fehér, kopár lejtők között zörögve, csikorgó szekerekkel, a menetelés
egyhangú zajával vonszolja magát a század. Minden órában öt perc pihenő. Persze
állva. Aki leül, az nem tudja folytatni az utat. Görcsöt kap minden tagjában,
ha újra fel akar emelkedni öt perc múlva. A szekérfékek csikorognak. Lejtőn
haladnak, derékig szürke porfelhőben. Néhánynak a szeme már gyulladt és dagadt.
Az egyik öszvér elesik, maga után rántva egypár méterre a szekeret csúszik le.
Eltöri a lábát, keservesen ordít és rángatózik. Hoznak egy tartalék állatot.
Eddig a szekér mögé volt kötve. Ezt a portól belepett, elcsigázott dögöt pihent
állatnak nevezik ki. Az őrmester a porban fekvő öszvér füléhez nyomja a
pisztolyát és elsüti. Néhány légionista ijedten hátranéz. Az öszvér még kettőt
rúg, azután már csak a patái rezegnek. Porlepte, riadt, markáns arcok néznek
össze. Őrájuk sem várjobb sors, ha kidőlnek. A kocsis visszafelé darálja a
féket, a szekér nyikorogva megindul újra. Az öszvér hulláját belepi a por. A
lejtő kanyarulatában eltűnik a hosszú sor. Homokdombok következnek. David két
öklét a mellére szorítja, néha üt egyet.a szívére, és csukott szemmel mormog. A
halotti imáját mondja. De még menetel.
Menni vagy meghalni!
Hosszú fütty!
A század megáll.
David Moschkowitz kilép a sorból, még kettőt üt a mellére, még kétszer bólogat
mormolva, azután szép csendesen leül, és oldozza a kamásniját. Tirone fel
akarja rángatni. Vöröses szakálla között átszellemült mosollyal oldalt dől és
elfekszik. Jott is segít felrángatni. Jön az őrmester. Szitkozódik. David
lehunyt szemmel, ájultan fekszik a szája habzik és mosolyog. Jön a káplár.
Elveszik a felszerelését. A kulacsát meghagyják, és soron kívül egynapi
vízadagot kap. Az őrmester Hufeisenre és Laverborgra mutat. A két katona kilép
a sorból. A számvevő altiszt az ő számukra is kiutal két vízadagot és egy doboz
konzervet. A szolgálati szabályzat szerint Moschkowitz David közlegénnyel
maradnak, hogy megvárják, amíg magá- hoz tér, és visszatérjenek vele a
csapathoz. Az őrmester úgy mondja ezt, mint aki saját maga is elhiszi. Néhányan
különös búcsúpillantást vetnek a földre hullott Davidra, aki valószínűleg
mindent jól hall, csak mozdulni képtelen. Hosszú fütty. A kerekek
felnyikordulnak. A bakan- csok megzörrennek. Mennek...
David hallja a füle alatt remegni a földet, ahogy megy a század. Még az
öszvérek apró patacsattanásait is meg tudja különböztetni a többi lármától.
Azután egyszer csak már nem hall semmit, a beleibe mintha éles kés szúródna, és
a szíve vadul rángatózik. De az agya csodálatosan tiszta. Tudja, hogy a
sivatagban van, arcra borulva, és tíz körcne sas módjára váj bele a porba,
ahogy széttárt karokkal fekszik mint aki megölelte a földet. Még azt is tudja,
hogy Laverborg és Hufeisen állnak mellette, őket rendelte ki az őrmester. Már
türelmetlen. Várja a koponyájára szoruló kis nyílást, amely megnyitja számára a
szenvedésekből kivezető utat. Közben visszaemlékezik, hogy tavaly a gtadlai
nagy marsnál ő és Marburg maradtak vissza Gottóval, az ájult olasszal, és
sorsot húztak... Marburg lőtte le szegény fiút... Mi van? Még mindig vámak.
Pedig már messze lehetnek a többiek. Most Hufeisen hangját hallotta: - Sorsot
húzunk. AmeÍyikünk veszít, az végez vele. Szegény. Szívósabbnak hittem. Fej
vagy írás... -Most hallotta, hogy egy pénzdarab esik le. De Laverborg nem szól.
Mit késlekednek ezek? A tüdejében valami rángatózott, és görcs szorította a
mellkasát. Tüdővérzése lesz. Már várta a langyos buggyanást... Hufeisent
hallotta: -Miért nem szól?! Az végezzen vele, akire a sors mutat. Ujra dobom,
de ne álljon itt, mint egy sóbálvány. -Várjon -hallotta most a bárót.
-Várhatunk még. Talán magához tér.
Laverborg tanácstalanul állt. Nézte a mozdulatlanul heverő. Davidot. Ő maga is
tudta hogy ez a kegyelemdöfés elkerülhetetlen. Csak annyi lehet a különbség,
hogy egy halott helyet három marad itt a porban. És mégis...
- Megbolondult?! -kiáltotta Hufeisen. - Ha egy órán belül nem érjük el a
többieket, akkor itt rothadunk e1, ebben a pokolban. Nézd, az ég alja milyen
bama. Sirokkó támad, és akkor már kereshetjük a nyomát a csapatnak.
- Én nem tudom megtenni -hallotta David a báró hangját.
- Eh! Hát engedjen! Maga vénasszony! - Hufeisen levette a puskáját. A pállott
hőségben egy závárzat csattanása hallatszott.
- Megállj! - kiáltotta Laverborg, és kirántotta a puskát Hufeisen kezéből -,
nem fogjuk agyonlőni!
- Hát mit csinálunk?
- Leverjük a bardát. Katonához méltóan fogunk viselkedni. Erti?! Lehet, hogy ez
a gyilkosság elfogadott dolog, lehet, hogy tradícjó, lehet, hogy ostobaság mást
tenni, de az én jelenlétemben ezt nem lehet.
- Semmi közöm ahhoz, ha maga meg akar dögölni, de én nem fogok megdögölni.
Legfeljebb magával is végzek. Két ember is kaphat hőgutát. -Azután szelídebben
folytatta. - Ne bolondozzon. Azt hiszi, van olyan légionista, akit nem kísért
álmában egy-egy bajtársa, egy-egy agyonlőtt barát? Mi nem tehetünk róla. Itt a
sivatag diktál! Na, adja ide azt a puskát.
- Sátrat fogunk vemi, és megpróbáljuk magához téríteni ,ezt az embert. Ha nem
sikerül, akkor lelőheti.  g j p
- Egy perc időnk si cs! Elé volt az ostobáskodásból. Ad a ide azt a uskát, mert
megjárja -Azután csend lett. És néhány másodperc múlva még élesebben: -Hallja,
vigy.ázzon magára! Még úgyis van számolnivalónk.
- Figyelmeztetem, hogy a puska az én kezemben van. Maradjon nyugton Hufeisen. A
kötelességemet teljesítem, mikor nem hagyom agyonlőni ezt az embert, és a
kötelességem fogom teljesíteni ha maga rám támad, és keresztüllövöm...
Nem fejezhette be, Hufeisen elrántotta a puskát, ő maga nem tudta megfogni, de
a rántástól kirepült a báró kezéből.
Hufeisen eléje lépett.
- Most legalább magával is leszámolok.
..És megkezdődött a sivatag mindennapi drámáinak egyike.
Hufeisen hatalmas jobbjával megragadta Laverborg nyakát. Baljával a derekát
fogta át. Azután megpróbálta a kezében lévő nyakat hátrafelé tolni miközben a
karja, mint a forgás tengelye, ellenkező irányba húzta a derekat. A báró ökle
fölfelé irányult, és a szorító kar között odavágódott a bajor álla alá.
Összekoccanó és széttörő fogak reccsenése hallatszott. Egymást átkarolva
gurultak a földön, Hufeisen maradt felül, a báró nyaka még mindig a kezében
volt. Néhány másodperc, és az ellenfél, aki alatta vonaglott megfullad. A
küzdelem néma volt. A forróságban, amely szinte szétfeszítette a levegőt, csak
lihegés hallatszott.
És egyszerre puskadörrenés!
Hufeisen egy lökést érzett a vállán, riadtan megfördult. David ott feküdt
ájultan az eldobott puska mellett, ujjai görcsösen a závárzatra fonódtak, és
ösvény látszott a porban, ahogy nagy kínnal a puskáig csúszott. Valami meleg
ömlött el Hufeisen lapockáján. Gyorsan megfordult, A báró felkelt egyik kezében
a rohamkés másikban az ásó. A bajor fogdarabokat és vért köpött a szájából.
Erezte, hogy a állsebe könnyű.
- Utoljára figyelmeztetem, Hufeisen -kiáltott a báró -, hogy maradjon veszteg.
A bajor egy lépésnyire állE tőle. Azután ügyes brigantitempóval teljes erőből
belerúgott a báró jobb csuklójába. Sikerült. A rohamkés messze elrepült, és a
bajor ugrott. De Laverborg híres balkezes vívó volt a kaEonaiskolában. Az ásó
egy szekond paráddal belecsapott Hufeisen arcába és a báró már oldalt ugrott.
Mikor utánavetette magát, keresztbe kettőt kapott az ásó élével. ,Jobb
szemétől, az orrtövén keresztül, a bal szája széléig egyetlen roncsolt seb volt
az arca. Ezek már nem is tudták, miért verekszenek. Ez a küzdelem ősi volt.
Távol mindentől, ami a társadalmat jelenti, a győzelemért, a halálig...
Laverborg jobbra-balra ugrált és már a negyedik csapással sújtott le
Hufeisenre. A bajor megállE. Hátralépett. Megrázta a fejét, és a homlokából a
szemébe folyó vért ledörzsölte. Ugy álltak egymással szemben karommá görbült
kezekkel, széttépett, rongyokban lógó ruhában, vérbe borultan mind a ketten,
két tagja a nagy hordának, a forró pusztaságban.
Hufeisen egy tigrisugrással dobta magát ellenfelére, aki kisiklott ugyan előle,
de a nyaka ott maradt a hatalmas kézben. Ha még egyszer megszorítja, az a vég.
Laverborg összeszorított foggal, csukott szemmel, egész testsúlyával és hosszú
lendülettel belevágott az ásó élével... Vér fröcskölt, és meleg
agyvelőrészecskék tepültek az arcába. Egy darabka ott rezgett az aranygombon,
és lehullott a porba.
Hufeisen álláig széthasított koponyával zuhant le. A szikkadt por mohón itta be
a vért.

                                      II.

Hat óra után trópusi gyorsasággal zuhant le az este. A bardákból Laverborg
jókora sátrat vert. Alighogy lehűlt a levegő, David mozogni kezdett. Ez a
vékony, sovány, roggyant vállú ember vasból volt. Igaz, hogy négyéves szolgálat
törte hozzá a pokol minden melegéhez, kínjához és legalább tizenötször.volt
olyan állapotban, hogy sajnálattal rúgtak bele mozdu- latlanul fekvő, nyomorult
testébe: "fini". Azután leszállt az este, lehűlt a levegő, valaki rnég egyszer
felemelte a fejét széterőszakolta a fogait, és a vékony kis ember megint
megmozdult. Később egyszer csak ott ment valahol a sorban...
Most feltápászkodott a tenyerére, bágyadtan körülnézett, és azt sóhajtotta
kimerülten: - Mein Gott... Micsoda strapa.
Azután elájult.
Laverborg lemosta az arcáE és megitatta. Azután erőszakkal ülő helyzetbe hozta.
Tíz perc mülva újra szétnyílt kissé a lengyel fehér szeme, kezét tétován a
zubbonya zsebébe tette, és azt mondta:
- Adjon egy cigarettát...
Elszívta, azután felállt, leverte magáról a port, felvette az ásót, és kifelé
lépve a sátorból, így szólt:
- Temessük el azt a pimaszt.

                                      III.

- Én vagyok a kilencedik - mondta David. Laverborg nem kérdezett semmit. Azt
tudta, hogy mikor Patt lezuhant Jerome és Lucas mellől, valaki azt mormolta a
közelben, hogy tizenegy. Valószínűleg Hufeisen a tizedik vólt, és ezek szerint
David a kilencedik. De miféle számsorban?
Sötét éjszaka borult a sívó homok fölé, amely mint egy fényforrás, élénken
ütött el a fekete égbolttól. A sivatag ilyenkor ontja magából a nap melegét, és
a felhőElen ég egy kalóriányit sem sugároz vissza, tehát ez a por, mely nappal
szinte izzik, éjszaka valósággal hűsíti a beléje fúródó kezet, annyira kihűl. A
lengyel ezzel a hideg porral játszott, egyik kezéböl a masiKba gntötte, mint a
háziasszony mikor borsót szemelget.
- Nézze, báró, én nem köszönök magának semmit. Én nem szoktam sok szót
mondani... azt en nem is tudok... Hosszú ideje élek, sok országot bejártam
kevés a jó ember... Aj, de milyen kevés... Maga igazán egy igazi jó ember...
Erős ember... okos ember és biztosan nagy úr volt. Ugy néz ki, mint egy
gárdatiszt. De erről nem kell beszélni. Mindenkinek legyen az ő titka a magáé.
Nem?... Na, de mondjuk hogy maga egy gárdakapitány Vityebszkből. Jobb ha ezt
mondjuk, mert akkor én most kvitt vagyok. Ugyanis a lovaskapitány Vityebszkből
egyszer megjelent egy szotnya katonával, és elvitte a húgomat... Ez még nagyon
régen volt... Ja, igaz, az apámnak nem tetszett a megtiszteltetés és
összeverekedett a kapitánnyal. Na, ez azután jól megölte őt... Az anyámmal
azután el kellett költözni onnan nekem meg a két . öcsémnek, szóval ahányan
életben maradtunk... Strebinszkinek hívták ezt a kapitányt... Na, azütán lett a
háború, én akkor voltam tizennyolc éves, és engem elvittek... A két öcsémet
soha nem láttam többet, azokat egy ilyen nagy dolog, mint a háború, kéE olyan
kis vérszegény kölket, felszívta... A háború után raktárnok voltam, egy
izében... egy textiles kereskedésben. Ott á szomszédban lakott egy részeges
gabonakereskedő, Sterbinszkinek hívták, és valamikor lov.askapitány volt. És én
egyszer meglátogattam. Ez este történt. Nagyon csúnya este volt... Sűrű
hóvihar, és felmentem és bemutatkoztam neki... Akkoriban nem sok históriát
csináltak egy gabonaügynökből, aki cufellig valamikor lovaskapitány volt. De
engem az sem érdekelt volna, ha ügyet csinálnak belőle, mert én már akkor
jelentkeztem a légióba. Hát ha maga is lovaskapitány volt... akkor most kvitt
vagyok. Amit az egyik pusztított, azt a másik jóra csinálta. És örülök, hogy
ilyen jó volt velem egy másik lovaskapitány. Igaz hogy már gyalog... de jó
volt. És ezért én most magának végrendelkezem. Mert én vagyok a kilencedik. Ez
annyit jelent, hogy Hufeisen után rám kerül a sor...
Laverborg hallgatott. Az emberi életek és tragédiák mélységeit egyre mélyebben
járta, mióta vezérkari tisztből szökötE gályarab lett. Istenem! Hiszen az
embereknek a nagy lakások- ban, kényelemben, a nagy szavak és szép eméletek
között fogalmuk sincs, hogy milyen gyötrelmek, milyen szömyűségek léteznek...
Távolról néhány sakál ügeEett feléjük, és valami nem is érezhető, de sejthető
lehelet járta át a pusitát, apró porszemek selymes érintésével vonulva át
arcukon és kezükön. És mintegy kegyetlen válaszul a báró gondolataira, egy
hiéna rekedt, de éles, otromba kacagása rázta fel bántóan a némaságot...
- Ötmillió angol fontról van szó, nagyságos lovaskapitány úr. Amit hatvan
egyforma részre kellett volna elosztani. De ötvenegy részvényes erőszakos
halállal távozott. Hufeisen volt az ötvenegyedik. Róla legalább láttam, hogy
miért halt és hogyan. A többiről nem tudja senki. Illetve csak egy tudja. Hogy
ki az az egy, az mellékes azt nem tudjuk. No és Patt? Fogadni memék, hogy
Jerome és Lucas lökték le az öszvérrel együtt a szakadékba. De hallgasson meg,
hogy volt. Ott történt Ait Yacub poklában. Hammadánál feküdtünk egy
garnizonban. Már akkor félig-meddig le volt verve a felkelés. Hogy itt mi volt!
Azt talán sohasem fogják megtudni Európában. A levegő száz kilométerekre
hullabűztől és puskaportól volt mérges.. A légyrajok elől karavánokban
menekültek... A füstölgő casbák ezreit senki sem oltotta, hogy
megszerresedjenek a halottak. Az életet adó wadil kiapadtak a beléjük hulló
szekerektől, ágyútalpaktól, szikláktól és holttestektől, úgyhogy egész oázisok
és falvak pusztultak szom- jan... És. akkor mi már két hete feküdtünk
Hammadában. Az egész harmadik század, gépfegyverekkel, reflektorokkal, hegyi
ágyúkkal együtt. Itt nem lehetett kibírni a fertőtlenítő és a vér szagától a
nagy melegben. Mindenki otthagyta a menázst... Isten az atyám!... -
vakaródzott. -Teli sebesülttel minden. És akkor az ellenség maradványát akarták
leverni Ait Yacubnál... Na, ez volt a hecc! Akkor már azt hitték a hadvezér
urak hogy győztek, és elég lesz csak úgy félvállról odaütni, hogy a maradék is
elpusztuljon. Na, de tévedtek.. A felkelők néhány év előtt sokat tanultak. Abd
el Krimtől. Adjon még egy cigarettát.
Beburkolták magukat köpenybe, takaróba. Legalább öt fok hideg volt. Azután
cigarettáz- tak, és David tovább beszélt.
- A kémek azt jelentették, hogy Ait Yacub után a hegységbe bújtak el az utolsó
menekülők. Ejjel megérkezett vagy négyszáz főnyi szövetséges bennszülöttcsapat.
Ezek azok az árulók, akik azt mondják, hogy ők harcolnak velünk, pedig csak
gyilkolnak és rabolnak, ha mi már végeztünk... Én mindig utáltam őket... Sokkal
jobban, mint az ellenséget, akik végre is a földjükért verekedtek, azért, ami
az övék. De ezek közülük valók voltak, és az ő hulláikból élősködtek... Mondom
jöttek ezek a fickók, és akkor már tudtuk, hogy minket küldenek verekedni...
Egy fiatal hadnagy és Defour őrmester vezettek minket. Mikor odaérkeztünk Ait
Yacub elé, ami egy sziklák között húzódó, keskeny oázis, azt mondja az
őrmester: "Nem tetszik nekem az a hely, mon commendant. Ha a bennszülöttek itt
vannak valahol a sziklák között, akkor innen egyikünk sem megy ki élve." Na, a
hadnagy azután jól lehordta. "Ne törődjön vele, maga hülye paraszt! Az a népség
ott van túloldalt a hegyekben." Azután az őrmester ném törődött a dologgal.
Mikor az oázis közepén jártunk, vártuk a fényjelet, hogy a túlsó oldalról
megérkeztek-e már a Bu Denib erőd katonái, hogy elzárják a kabilok
visszavonulását. Röpp.ntyű nincs. Fénypontokat látunk. -Ótt tűzharc van -mondja
az őrmester. -Táborozni! - mondja a hadnagy. - Négy ember járőrbe megy.
És letáboroztunk. Örültünk, hogy végre jót ehetünk, mert nem volt undorító
karbolszag. Alighogy kigyúltak a nagy konyhatüzek, és kitűnő célpont lettünk,
kaptunk a völgy két oldaláról gyors egymásutánban három sortüzet, megszólalt
legalább négy gépfegyver. Azt látta volna! Pillanatok alatt minden fa, minden
domb.szabályszerűen megszállva általunk. Pedig váratlan tűz volt és az emberek
úgy hullottak, mint a legyek. Mind a két oldalról olyan tűz alatt tartottak
minket, hogy tudtuk: innen élve ember ki nem jut. A járőrből csak ey jött
vissza, és jelentette amit már mindnyájan sejtettünk: Bu Denib helyőrsége
elpusztult. Oket is kelepcébe csalták. Hiába volt minden. A golyók úgy
kopogtak, mint a zivatar... Kézigránátok robbantak közöttünk egymás után,
ember, állat, szekér darabokban röpködött a levegőbe. Azután a hegyi ágyú
dörrent közénk szakadatlan... Ez volt a híres ait yacub-i katasztrófa...
Hulladombok feküdtek mindenütt, sziklákon, sziklák alatt: francia uniformis.
Vagy nyolcvanan egy nagy vízmosásba húzódtunk, egymás me1lett álltunk,
hátunkkal egy sziklafalnak dőlve, a hadnagy cigarettát sodort. Egy golyó
kiszakította a kezéből a papírt, és elvitte két ujjahegyét. "Merde" -mondta
dühösen, és lerázta kezéről a vért, mintha csak befröcskölte volna valami.
Azután elővette a dobozát, és harsogó kommandóval fordult az őrmesterhez:
"Sergeant! Sodorja meg!" És átadta a dohányát. Az én kezembe zuhant, mikor egy
repeszdarab leszakította a fél arcát.
Az emberek morgolódni kezdtek. Ne haljunk meg így, egy helyben állva. Vágjunk
neki a vízmosásnak, az istenfáját, és essünk el verekedve. Már akkor pokol volt
az oázis. Előttünk egy derékba tört pálma hatalmas reccsenéssel három embert
vágott agyon. Minden égett! És a golyók sűrű zivatara, a kézigránátok tömege
zuhogott ránk. "Én avant!" mondta az őrmester, és a vízmosásban álló néhány
emberrel megindult felfelé. Földre dobtam a halott hadnagyot, feltűztük a
szuronyt, és előre! Talán a vízmosás két oldala elfedett bennünket, talán nem
számítottak arra, hogy ezt is megkísérli valaki, nem tudom, hogy volt, de
egyszer csak ott álltunk a bozóttal fedett sziklaplatón vagy hetvenen. Hasra
feküdtünk. A völgy két oldala ordítástól zúgott, ahogy rohama mentek: Azt a
pár embert, aki még mozgott lent, megölték. És visszavonultak Bu Denib felé. Mi
meg csak hasaltunk ott. És mikor felkeltünk, az őrmester tovább hasalt. Még
most is úgy hasal, ahogy elástuk... Két század jóformán megsemmisült az ait
yacub-i csatában. A völgyben alig volt talpalatnyi hely a hullák között. Kezek
és csizmák lógtak a pálmákról...
Láttuk lent járni a szpáhi tiszteket; és az arcuk elé kötötték a zsebkendőiket,
mert a vérszag kibírhatatlan volt, ahogy a forró napon elgőzölgött a nagy
tócsákból. Gépfegyverrel hajtották el a sakál- és a hiénacsordákat. A
szanitéceknek alig volt dolguk... Fogoly vagy sebesült egyik részről sem volt.
Elhatároztuk, hogy csatlakozunk a szpáhikhoz. Hatvan közlegény, akik túléltük a
mészárlást. Csendben elindultunk. Egy óráig haladtunk a bozótos vidéken, mikor
vagy tíz rnétei're egy ember vánszorgott elő a bokrok közül. Európai ruha volt
rajta cafatokra tépve és több könnyű sebből vérzett, a homlokán piszkos kötés.
Mikor megpillantott minket, futni kezdett. Ez gyanús volt. Miért fut előlünk
egy európai? Hufeisen és Jott elérték. Közrefogtuk. Valamelyik hirtelen
elkiáltotta magát, hiszen ez kabil! Valaki már bele akart döfni, de akkor a
véres, rongyos ember azt mondta, vigyük őt a parancsnok elé, mert fontos
hadititkot tud. Azt mondta, hogy ő valamikor Abd el Krim szárnysegédje volt,
Muhat a neve, és tudja, hogy elrejtettek ötmillió fontot. Azt is tudja hová!
Bolonddá tart minket? De Hufeisen vasmarokkal fogta Muhatot. "Beszélj, vagy
meghalsz!" Ő ezt csak a tiszteknek hajlandó elmondani. "Akkor sosem fogsz
beszélni többet" - mondta egyikünk. Erre elárulta a titkot. Abd el Krim egy
nagyhatalomtól kapta az ötmillió fontot. De már a háború végén! Azt akarta hogy
elrejtsék valahol, és a pénz alapja legyen egy újabb felkelésnek. Elrekesztette
az Ued folyót, és a láda platinarudat elásta a mederbe, ráhengerítettek egy
mázsás sziklát, és utanaeresztették a folyót. Megmotoztuk. Nála volt a
tervrajz. Pontosan megjelölve a hely. Ott volt a ládikó fényképe, ott volt az
elrekesztett folyam képe, a megásott nyílás, mellette a hatalmas szikla.
Kétségtelen volt, hogy ez az ember igazat mond. Mialatt összehajoltunk a rajz
felett, halk pattanás halatszott, és pillanatokra elvakultan szédültünk:
könnyfakasztó bomba volt nála. Mire újra láttunk, ez az ember eltűnt; Sokáig
mentünk szótlanul. Azután egy tisztáson, mintha csak ide készültünk volna,
valamennyien megálltunk. Hufeisen Ringelein, Kolseff, Jott és én kezdtük
megbeszélni a dolgot. A Tadla-vidék, ahol az Ued folyik, a Tafilalet határa.
Tudtuk, hogy a franciák rövidesen elfoglalják a Tafilaletet. Akkor "en masse"
megszökünk. Hatvan jól felfegyverzett ember könnyen átvágja magát néhány
kilométeren. Egypár dinamit- patronnal gyorsan elintézzük a folyót és a
sziklát, azután az ötmillió fonttal valahová Dél-Ame- rikába szökünk. Az
iratokat és a fényképeket mindig az fogja őrizni, akinek a legbiztonságo- sabb
beosztása van. Aki csak egy szót kikottyant, aki keresztezi a tervünket: arra
halál. Nem esküdtünk. Nem kötöttünk' vérszerződést. Egyszerűen megbeszéltük. És
tudtuk, hogy ezt legalább olyan komolyan kell venni, mint egy vérszerződést.
És azt hiszi, ez összekovácsolt minket? A közös titok barátokká tett bennünket?
Igen. Elainte. Később azután kezdtünk kihalni. Az egyiket elvágott nyakkal
találták meg. A másik furcsa rnódon leesett egy szikláról. A harmadik a
városban sétált, és éjjel, egy sötét utcában -leszúrták. Igy lett hatvanból
ötvenhét. És tudtuk, hogy ez a szörny aki többet akar az ötmillióból, mint
egyhatvanad részt, közülünk valamelyik. De melyik? A kis Ringelein, az óriás
Ahmed, Jott vagy én, a Burger fivérek vagy Hufeisen? Vagy ki? Lucas? Kolseff?
Jerome?... Érti, lovaskapitány úr? Nem mertünk többé hltat fordítani egymásnak.
Nem mertünk kettes- ben egy sötét utcán végigmenni. Azt hiszi, Patt véletlenül
zuhant le? Lehet. De én nem hiszem. Ő volt az ötvenedik. Érti? Az ötvenedik
ember, akit meggyilkoltak ebben az ügyben. Hufeisen volt az ötvenegyedik.
Egyedül ő halt meg természetes-erőszakos halállal. A többi a platináért halt
meg. Most már csak kilencen vagyunk. Lehet, hogy.válamelyik egyedül magának
akarja az egész ötmilliót, és megöli a további nyolcat is. De ezt sem hiszem.
Nem lesz több gyilkosság.
Én, David Moschkowitz mondom magának, hogy nem lesz több gyilkosság. Hogy
Hufeisennel meghalt a gyilkosság. Érti? Ő akarta egyedül az egészet. Hogy
jóllakjon. Hát most jóllakott porral. Az Ued folyó olyan hadizónában van, hogy
a kabi!ok nem közelíthetik meg, mert Bu Malemből blokálhatják. Jól beleesik a
gépfegyver lőtávolába. Mi sem közelíthetjük meg, mert a Tafilaletből ezen a
szabad terepen ezer embert is szitává lőnek. És csalódtunk a franciákban.
Évekig békében hagyták a Tafilaletet. Mindenki tovább szolgált áz elátkozott
századból. Egyik sem fogadta el az obsitot. Itt kell megvárni, amíg a francia
hadsereg bevonul a Tafilaletbe. És akkor megszerezzük a platinát nyolcan vagy
heten vagy csak az az egy, aki él. Hát így van. És én most mondok magának
valamit. Ha az öreg David nem élné meg ezt a napot, az ő része egyik piszoké se
legyen. Legyen a magáé. Ha élek, akkor az én részem fele, ha meghaltam, akkor
az egész rész... Várjon, ne beszé!jen bele... maga biztosan megéli a Tafilalet
elfoglalását. Magának egyk sem fog az életére törni, mert nem sejtik, hogy
maga is tudja az ötmilliót. Maga vár nyugodtan addig, amíg elfoglalják a
Tadla-vidéket és akkor odamegy hozzájuk hogy az én örökösöm, és akkor magát is
be kell venni az üzletbe. De ha akarja, meg is előzheti őket - ravaszan
nevetett -, én örülnék, ha az egész a magáé lenne, és úgy élhetne ma is mint
lovaskapitány korában, mert az egész biztos, hogy maga lovaskapitány. Látszik.
Finom ember:
Hallgattak. A hiéna újra kacagott, de most valamivel kezelebbről.
- És kinél vannak most az írások és a fényképek erről az ötmillióról? -kérdezte
Laverborg. - Magánál. Ugyanis minden Hufeisenné volt. Mielőtt elástam, elvettem
tőle ezt is, meg azokat a holmikat, amit majd visszaküldök a fivérének. A
fényképeket és az írást a maga köpenyébe tettem. De nekik majd azt mondjuk,
eltemettük Hufeisennel. Maga temette el Hufeisent. Én ájult voltam. Jöjjenek
ide, és ássák ki, ha tetszik. Erti? Maga pedig most jól eldugja az egészet.
Azért ők majd megtalálják a platinát, mert már kívülről ismerik az összes
adatot. Talán valamelyik le is másolta. Na most már menjünk. Esetleg lehet,
hogy,még kikecmergünk innen. Ugy éljek, ilyen alakok, mint mi, különb csávából
is kimásznak. És ha én felfordulok hát ne örüljenek hogy eggyel kevesebb. Majd
akkor hirtelen rájönnek, hogy egy rendes zsidónak vannak örökösei. Maga pedig
megy Dél-Amerikába, ott fölépít magának a pénzből egy csodálatos palotát, és
szeretni fogja gondolatban az öreg Davidot, aki úgyis itt a sivatagban mondja
el az utolsó brochét. Most szedjük szét ezt a vacak bardát, és menjünk,
kapitány úr...

                                      IV.

A legközelebbi táborhelyen a század őszinte csodálkozására megjelentek a
huszonnégy óra óta halottnak hitt légionisták, és senki sem értette, hogy az
egyik őrszem ottmaradt, helyette a beteg tért vissza. Az őrmester olyan
szemeket meresztett, mint egy víziló. Csodál- kozásból gyanakvásba ment át. Azt
várta, hogy egy óra múlva jelentkezik Hufeisen és Laverborg. Ehelyett egy nap
múlva jönnek Laverborg és Moschkowitz. Alázatosan jelentik, hagy David magához
tért és rövid ápolás után folytatni tudta az útját. Sajnos Hufeisen ottmaradt.
Tölténye és pus,kája velünk van. Meghalt? Oui, mon chef!
Hőgutában.

                             Helyőrség a sivatagban

                                       I.

Laverborg hanyatt dőlve feküdt az ágyon. Tikkasztó délelőtt volt. A nap
színtelen izzása átvert a szemhéján. A nehezen elszívott levegőt egy-egy
hirtelen fújással dobja ki a tüdő, hogy azután kínos, lassú emelkedéssel újra
belélegezze. Mellette Kolseff feküdt meztelenül az ágyon, verejtékezve aludt,
és vékony habfoszlányok táncoltak a szája szélén... Egy pőrére vetkőzött ember
pokrócot próbál teríteni az ablakra, amlyen tág kévékben özönlik be a sárga
nap. A szemközti meszelt, fehér falon egy polc vonul végig, rajta sapkák,
könyvek, üvegek és oldalfegyverek... Senki sem beszél, senki sem mozdul. A
hőség mint egy sárgásan oszló, sejtelmes szörny ül a kis fehér
vályogcitadellán. Két-három héten belül megkezdődik az "offenzíva". Az idei, az
komoly lesz. Altalában offenzívának azt a rendszeres felvonulást nevezik
amellyel a hadsereg előnyomul a névleg francia, de valójában még meghódítatlan
területeken. Ez minden évben ősszel kezdődik és eltart tavaszig. Ilyenkor új
garnizonokat létesítenek, bevezetik a himlőoltás és az adókötelezettség szent
vívmányait, és a büntetőtábor név alatt működő, ingyenes utászkülönítmények
tömeges munkaerőkkel szaporodnak, a megrendszabályozott törzsek csoportjaiv.al,
akik mindenféle vétségeket követnek el, mivel nem tudják hetek alatt megtanulni
azt, amivel a hódító is csak évezredek alatt jött tisztába. Viszont utak
kellenek, és ide a pokolba igazán nem jönnek napszámosok, különösen ingyen nem,
még akkor sem, ha durva bánásmódban és rossz kosztban részesítik őket.
A csapatösszevonások még a "szieszta" végén történnek. Szép lassan, szinte
észrevétlenül. Leváltják a régi helyőrségeket, stratégiai pontokon elhelyezik
az újoncokból összeállított pelottokat, azután néhány hét csend van, és végül
lassan megkezdődnek a csapatmozdulatok, mikor a legforróbb nyár már elmúlt.
Laverborg százada a megérkezés után folytatta a sziesztát. A szieszta annyit
jelent, hogy a nyár legmelegebb heteiben délelőtt tíztől délután ötig a
légionista köteles az ágyban fekve eltölteni az idejét. A meleg ilyenkor a
legedzettebb európai számára is elviselhetetlen. Sokat a szieszta sem használ.
Egész nap jéghideg zuhany alatt állva lehetne csak elviselni ezt. Zuhany? Ezen
a vidéken drága a víz. A napi ivóadaggal is takarékoskodni kell. Csak a
fárasztó gyakorlatokat szüntetik be és a hősadagokat csökkentik.
A szieszta javában tart. Elbágyadt, Ukkadt gőzölgő emberi testek szinte
élettelenül hevernek az ágyakon a dohos, moslékos levegoben. És egyszerre
felharsan a riadó. Mi az, talán az arabok? Szédelegve és félájultan
oltozkodnek... A puska súlya elbírhatatIan. Még a lépcsőhöz sem érnek, és a
ruhájuk csuromvizesen tapad a testükhöz. Képtelenség az udvaron állni a napon!
De azért ott állnak. A mellvéden az őr nem hagyja abba az alarmot. Elviselhe-
tetlen ez a recsegés! Nem az arabok, hanem valami magas rangú feljebbvaló.
Megőrült hogy Ilyenkor jön? Ponti őrmester a zubbonyát gombolva száguld és
bozontos szemöldökei rángatóznak. A káplár végigrohan a sor előtt és kinyújtott
karral vizsgálja fölül a zsinórmér- téket. Mindenki ájuldozik, azután kinyílik
a kapu, és három katonatiszt gurul be egy autón, puhára főve. A trombia
elhallgat. A tisztek kiszállnak, arcukról patakzik a víz a sofőr lihegve
levegőért kapkod, és a kapitány, aki a félholt bizottságot vezeti, rekedten
kiabál a káplárnak: -Adjanak vizet a sofőrnek gyorsan, és mossák le valahol. -A
sofőrt kihúzzák az ülés.mögül a gép még jár, az egyik tiszt leállítja.
Benzinbűz remeg a levegőben és az őrmester jelent. A százados elővesz egy ívet
a belső zsebéből. Az ívről csöpög a víz. Olvashatatlan. Eldobja az egézet. Az
őrmesterhez fordul:
- Hufeisen közlegényt megvasalva, erős fedezettel Oranba kell küldeni. - Nagy
csend. A hang újra recseg.
- Hufeisen, lépjen ki a sorból! Az őrmester végre magához tér.
- Hufeisen meghalt, rnon commendant. - Mikor?
- Menetelés közben hőgutát kapott. - Merde!... Ki látta?
Az őrmester harsogására Laverborg és David kilépnek. A nap éppen merőlegesen
áll a gömbölyű erődudvar fölött. Az autó alatt sötét ks olajtócsa képződik. Az
egyik legény kizuhan a sorból. Elviszik.
- Ti láttátok Hufeisent meghalni?
David felelt az ő sajátságos katonai stílusában:
- Mi az, hogy láttuk, mon commendant? Még el is temettük. - Elhoztátok az
írásait, az azonossági lapját és a felszerelését? - Nem hoztuk el, mon
commendant.
' - És rniért nem hoztátok el? Most maga feleljen, maga másik.
- Moschkowitz közlegény ájultan feküdt, és nekem őt kellett a csapattestig
támogatnom. Teljes felszereléssel. Képtelen lettem volna még bármit is hozni.
- Nem szökött rneg ez az ember? Vigyázzatok! A nyakatokba kerülhet, ha
elhallgattok valamit. Hogy halt meg az a Hufeisen?
- Csúnyán mon commendant - adta át magát David a kellemes visszaemlékezésnek. -
Hirtelen vörös lett, azután zö!d, majd sárga, később egészen lila színt kapott
az arca, és végül megfeketedett. Akkor Laverborg eltemette.
- Van erről valami jegyzőkönyv? - lgenis -felelte az őrmester. - Rompez!
Az erőd kapitánya eddig csendben cigarettázott. Mindez az őrmesterre tartozott.
Miután a  katonák elszédelegtek, odalépett a bizottsághoz. - Mit csinált ez a
Hufeisen?
- Kém volt. Találtak nála egy vörös foltos, szürke mappát. Ezt a rnappát most
egész Afrikában hajszolják. Ha a fickó szerencséjére nem hal meg, akkor Oranban
sok mindent élbeszélt volna. Oranban nagyon könnyen beszédre bírják őket.
Mondja, nincs itt valahol hideg feketekávéja vagy teája, a mindenit neki!
...Mindenki levetkőzött újra, és nyögve hullottak az ágyakra. Laverborg elővett
a feje alól egy szürke mappát és buzgón tanulmányozta. A mappa fedelén vörös
folt volt, valószínüleg vörösbortól.

                                      II.

Kolseff a kövér orosz, Lucas és Jott mint bírák ültek egymás mellett,
Ringelein, Jerome és a két Burger fivér a bejárók körül helyezkedtek el, hogy
senki se hallgatózhasson. A disznóólszerű csapszék két helyiségből állt.
Vályogfalak, amelyekből szalmadarabok álltak ki, a padlón gyékéty. Asztal vagy
szék sehol, a gömbölyű tetőről egy fiákerlámpa lógott le, isten tudja, hol
szeezték, és egy nyolcas számnak a kacskaringója még most is látszott mint a
lámpa szolgálati idejének emléke. A kisebbik helyiségben egy söntésasztal volt,
amelyen hideg birkahúsdarabok, kuszkusz és néhány üveg állt. A hús és sütemény
organtinnal volt letakarva. Az organtinon fáradt, nagy legyek pihentek. A
levegő zsong a legyektől és attól a tompa zúgásnak ható érzéstől, amit a fehér
fal,akról visszaverődő, bántó fény okoz. Valahol egy rekedt fonográf zörgött. A
vén tulajdonos homályos poharakban hozza a rumot. Gurul a kocka, csörög a pénz,
az arcokon egészségtelen, nyirkos fényfoltok ülnek, pipáznak, rekedten
ordítoznak, töltik az időt, mint száraz, apróra őrölt húst egy láthatatlan
hurkabélben.
A szomszédos helyiségben csend van. Itt ül együtt a vésztörvényszék. Ha valaki
bekukkant, rögtön kockáznak és ordítoznok. Azután megint komolyan, hidegen
néznek az előttük guggoló Davidra, aki mögött mint őr, esetleg mint hóhér,
Ahmed mozdulatlan alakja magasodik fel.
- Te tudtad, hogy Hufeisennél vannak az okmányok?
- No és ha tudtam? - felelte ő dallamos, ősi, kérdő formájában, amellyel
felháborodást, hidegvért, megvetést vagy szomorúságot tudott kifejezni
egyetlenegy árnyalat modulásával. - Tegyük fel, hogy tudtam - mondta jelenleg a
megvetve kérdő formában -, akkor is mit csinálhattam volna? Vagy szóltam volna
a tüdőmnek, hogy legyen szíves lélegzetet venni? Feküdtem ott, ki tudja,
meddig, és mikor csillagok voltak, magamhoz tértem. Akkor ez a Laverborg azt
mondta, hogy a másiknak fuccs. Mondom neki: hol 'az a szegény disznó? Azt
mondja: lila lett; azután sárga lett, azután zöld...
- Végül fekete. Ezt már mondtad. Ha Laverborg eltemette, akkor ki kellett volna
újra ásnod.
- Jó vicc. Ugy éljek. Én alig tudtam jámi, és akkor majd ások neked. Különben
is, minek kellenek azok a dolgok? Én kívülről tudok mindent.
- Nem arról van szó - mondta Jott. - Arról van szó, hogy te esetleg elloptad az
írásokat, a fényképeket, és most letagadod.
- Én köpök rátok. Én utáltam azokat a vacakokat, mert csak bajt csinálnak. Ha
nálam lenne, sürgősen odaadnám valamelyikteknek.
- És honnan tudod, hogy Laverborg nem vette magához?
- Miért vette volna magához? Nem úgy néz ki, mint egy halottrabló. Egyiktekre
sem hasonlít. És azt hiszem, sokkal jobban el volt foglalva az életével.
Különben is egy szót sem értett volna belőle. És egyáltalán, mi közöm nekem
ahhoz, amit ez a Laverborg csinál?
..Vakító forróság terpeszkedett a meszelt falakon, és egy ócska ingaóra, mint
valami kivénült énekes minden fertálykor artikulátlan kísérleteket tett arra,
hogy elüsse a negyedet. A szomszéd ivóból áthallatszott a kocka zörgése. Végre
is David megunta a dolgot és felállt.
- Elég volt ebből a cirkúszból nekem: Ha valamelyikteknek nem tetszik, amit
mondtam, az próbáljon meg leszámolni velem. - Ahmed kinyújtotta feléje tétován
a kezét, de a vádlott rohamkése egy pillanat alatt a hasának szegeződött: - El
innen!
Csak egy pillanatra lepődött meg az óriás, és ezalatt David már eltűnt a
szomszéd helyiségben. A többiék összenéztek. Végre is semmi biztosat nem
tudtak. Inkább Laverborg volt gyanús, mint a zsidó. Később a légionisták
megütötték az egyik falubelit. Hárman is érkeztek segítségére, mire a
légionisták ezeket is megverték. Futólépésben érkezett az őrjárat, nyolc
emberből állt, és ők is beleavatkoztak a verekedésbe. A hadnagy takarodót
fúvatott, és a részeg katonák a három sikátorból álló községen keresztül
visszamentek az erődbe. Altalában ez volt a napi program. Ezen az estén
szerencsétlenség történt. Lucas át akart menni a kantinba, és a bástya
magasságából egy szikladarab zuhant a fejére. Nyomban szörnyethalt. -Nyolc
-mondta sápadtan Ringelein Kolseffnek, miután Lucast eltemették a domboldal kis
temetőjébe, és eldördült felette az utolsó sortűz. - Nyolc - mondta a hosszú
Kurt a kis Johannak. - Nyolc - mondta elgondolkozva David Laverborgnak. -Talán
ez véletlen volt? - Laverborg hallgatott. - Vagy talán mégsem Hufeisen volt?...
De hát akkor ki? Mikor a szerencsétlenség történt, Jerome és a két Burger az
udvaron álltak. A félkegyelmű Citrom beteg. Ahmed? Nem látszik vérengzőnek.
Marad tehát Ringelein, Kolseff, Jott és én. Én, azt hiszem, nem voltam,
Ringelein vagy Kolseff? Vagy véletlen?...
- Véletlen volt -állapították meg a nyolcak, miután házi vizsgálatot tartottak
az ügyben. Ázért ezután sem mertek hátat fordítani egymásnak. Ejjel a
puskaszíjat a csuklójukra csavarták, és úgy aludtak el, fegyverrel a kezük
ügyében. De lehet, hogy valóban csak véletlen volt.
A szieszta utolsó napjaiban már egyre nyilvánvalóbb volt a készülődés. A
közeledő ,offenzíva csalhatatlan jelei mutatkoztak. A környező helyőrségeket
leváltó századok napont,a vonultak át az erődön. Porlepte szekérrajok,
megrakott öszvérek gépfegyverek, fényszórók, hegyi ütegek vonszolták magukat a
Tadla-vidéket környező dombok irányába. Bu Malem egy tevésosztagból és
gyalogosokból álló megerősítést kapott. Az udvaron gúlába rakott fegyve- rek
körül a La Carmagnola kórusa hallatszott. Pihenő bakák énekeltek vacsora után.
Néha elbődültek a tevék, ilyenkor tompa puffanások és káromkodások vegyültek a
dalba. Azután élelmiszer- és munícióutánpótlás érkezett.
Jerome eltűnt. A káplárjelentette a szökést. A rádió leadta a körözést. Harminc
kilométeres körzetbenjárőrök mentek szét felkutatni. A katonák káromkodtak. A
szökevényt nem találták. Hogy jutott eszébe innen megszökni? Az Atlaszon vagy a
Szaharán át akar menekülni?
Ahmed és a két Burger őrködött. A nyolcak megtárgyalták Jerome ügyét.. Mit
akart a rt,yolcadik? Talán megkísérli éjszaka felrobbantani az Ued medrében
lévő óriás sziklát? Orültség! És ha sikerül neki?...
Nem jutott semmi okos az eszükbe.
- Még esetleg előkerülhet - mondta David. - Ki tudja merre van?
Az ivó megtelt légionistákkal. Skarlátvörös köpenyükben, hófehér ruháikban
szahariánok érkeztek. A szahariánok kiváltságos helyzetben vannak. Allandóan a
Bledben teljesítenek szolgálatot, válogatott vasemberek, akiknél
az,ötven-hatvan fokos meleg az örökös sivatag megszokott életkörülmény. A
felszerelésük még;a légionistáénál is finomabb. Puskájuk nincs, csak egy kis
karabélyuk és automata revolverük, amilyen csak tiszteknek jár. Turbánt
viselnek, hosszú, fehér salavari bugyogót, oldalfegyverük nincs, ahelyett
hosszú tőr van az ővükben,'amilyet a tuaregek hordanak. Ez a fegyver a hírhedt
ponyár. Csak a saját altisztjeiktől félnek. A légiós őrmestereket, káplárokat
kutyába sem veszik. Valamerre átvonulóban elözönlötték a várost. Csupa széles
vállú, sötétbamára égett, hallgatag ember. Csuklójukon egy gömbölyű, kinyitható
tükröt viselnek. Apró reflektor, amivel éjszaka a morzerendszer alapján
kilométeres távolságokra adnak le fényjeleket. A söntésasztal előtti
tolongásban egy légiós őrmester félrelöki valamelyiket. Hatalmas pofont kap.
Általános verekedés. - Ide, szahariánok! Leszúrtak egy légionistát! -Mindenki a
társait hívja. Pár perc alatt üvegek, polc darabokra törve. Hörgés, csattogás,
lövés, a sikátorok harci zajjal telnek meg.
Vágtatva érkeznek a szpáhik. Sortűz a levegőbé! Belevágtatnak.a gomolyagba. Egy
óráig tart, amíg megtisztítják a községet. Közben mindenfelől alarmot fújnak. A
domboldal hajlatán szép sorrendben vonulnak el a szahariánok Igli felé.
Harminchat sebesült, nyolc halott, köztük öt szenegáli, két légionista és egy
szaharián. A szahariánt hátulról fejbe lőtték. A halottak közt van az őrmester
is, görcsösen szorongatja a revolverét, és kilenc szúrással ölték meg a
vizsgálat szerint valami hosszú, vékony pengével. A halottakat eltakarítják, a
sebesülteket ápolják, és vacsora után a gúlába rakott fegyverek mögül újra
vidáman zeng a carmagnola.
Másnap délelőtt egy arab jelentkezik az őrségen. A káplár az őrmestert keresi.
Az őrmester haladéktalnaul őrjáratot állít össze. Benne vannak: Kolseff,
Laverborg, a fiatal Berg, David és két breton paraszt. A káplár vezeti az
őrjáratot.
Közben, mintha nagy darab víz zuhanna alá, sűrű, botnyi vastag sugarakban
ledobban egy trópusi zápor, harsogva, hirtelen. A tevéket izgatja a víz szaga,
és vadul rángatják a kötőfé- keiket. A felhőcsoport elvonul.. A nedves időt
olyan hőség váltja fel, hogy a tócsák valószínűt- len gyorsasággal, szemmel
látható gőzölgéssel párolognak, és mint egy kemence belseje, úgy izzik a táj.
Az őrjárat a falu egyetlen főutcáján halad végig. A káplár vezeti. Alkonyodik.
Az egyik sárkunyhó ablakán egy szomorú teve néz ki az utcára. Bűzös, nagy
szeméttelepre vezet az utca. Kora hajnalban itt még tömegesen láthatók a
hiénák. Elhagyott, vörös gyárépület áll a szeméthalom mögött. A gyár meÍletti
süppedő, mocsaras terület jelzi, hoqy ezen a helyen szennyvíztó lehetett
egykor. Az őrjárat egyenesen bemegy a gyárudvarra. Mindneütt átható gumiszag és
igen sok nagy, vörös patkány. A második udvarból elviselhetetlen bűz árad. Egy
gépvázon püffedt holttest fekszik, Jerome. Már több napja fekhet itt holtan. A
feje lelóg a gép oldalán, és elvágott torka széle sebbel tátong az őrjárat
felé. A ruháján látszik, hogy aránylag messziről, a porban hurcolták idáig.
-Mondtam, hogy még esetleg elkerül... -suttogja David. Nedves zsebkendőt kötnek
az orruk, szájuk elé, és óvatosan leemelik a hottestet. - Az ötvenharmadik...
-suttogja Kolseff. -Már csak hét... -mondja ugyanúgy Ringelein, az egykori
állatszelídítő. Laverborg nem szól semmit. A hetek iszonyattal és gyanakvással
nézegetik egymást este. Vajon melyikük a Rém, aki legalább ötven embert küldött
a másvilágra?
A főhadiszállásra jelentés megy.
Egy hét múlva jön a válasz. Illetve nem is válasz. A gyilkosságról nincs szó
benne. A hadvezetőség utasítja Bu Malem kapitányát, hogy a colomb-béchari
büntetőszázad őrállomá- nyát sürgősen erősítse meg a hét emberrel. A hét ember
neve különösképpen: Ringelein, Kolseff, Ahmed, a két Burger, a félkegyelmű
Citrom és persze David Moschkowitz. Ez nem büntetés, ebben nincs semmi különös.
Sokszor áthelyeznek embereket?egyik helyről a másikra, és a büntetőtábomak is
szüksége van helyőrségre. Bár oda még őrnek sem kívánkozik senki.
A kapitány még aznap egy átvonuló megharist pelotte fedezetével útnak indította
a hét embert Colomb-Béchar felé.
Jerome-ot eltetették Lucas mellé. Egy sortüzet kapott.

                                     A nyom

                                       I.

A Luxemborug-kert fái rőtszínű levelekkel borították be a kavicsos, sárga
sétányokat. A Szajna piszkos vize is őszi lombszemetet sodort magával, és a
közeli tengerpartokról néha az óceán langyos, egészségte1en ködei jártak
látogatóba Párizs fölé. Október volt.
Lauyanel megfésülködött a tükörnél, azután az ablakon nézett ki rosszkedvűen,
melank- olikusan. Ősz volt, tipikus párizsi ősz. A Port Sf. Martin hatalmas
boltíve piszkosan, hámlottan meredezett egy ponyvával letakart, ládákkal
megrakott teherautó fölött, amely átdöcögött alatta. A szemközti bisztró elé
kitett asztalok között egy ónkályha füstölgött, és pamutkesztyűs csarnoki
á'rusok forró kávét ittak. Felvette a zubbónyát. Kopogtak.
Lal Motte táborszernagy lépett be Lauyanel legénylakásába. Az öreg katona
lefogyott, és a haja galambősz lett. De a tartása éppolyan egyenes és
határozott volt, mint régen. Csak a szeme tükrözött vissza valami titkos, belső
bánatot.
- Elhoztam a kérvényét, Lauyanel - mondta, és leült a szófára. Egy írást húzott
elő a zsebéből. -Tépje szét és dobja el. Először hozzám került, és én ráírtam,
hogy, nélkülözhetetlen szolgálatára a hadseregnek szüksége van, nyugdíjazása
iránti kérelmét nem intézhetjük el. Tessék.
Ĺtnyújtotta. Egy percig szótlanul nézték egymást. - Tudomásul vettem,
excellenciás uram. Csend.
- És most beszéljünk' egymással mint barátok, kedves Lauyanel. Tudomásom van
róla, hogy maga nem szüntette be ebben a Toulet-ügyben a nyomozást.
- Nem szüntethetem be, amíg a helyemen vagyok. Kegyeskedjék a kérvényemet
elintézni, és óvakodni fogok attól, hogy mint magánember a hadsereg ügyeivel
foglalkozzam.
- Ne higgye, hogy megváltozott a véleményem ebben a kérdésben. Pedig a fiamat
vesztettem el miatta. Talán kivándorolt, lehet, hogy meg is halt. Semmi hír
felőle.
Szomorúan maga elé meredt a padlóra.
- Én nem zárkózom el attól... - folytatta egy idő múlva - hogy azt a szegény
embert majd egyszer... rehabilitáljuk, ha igazán ártatlan volt. Amire nézve
nincs bizonyíték. De csak a hadjárat után. Erti? Addig semmit!
- És addig "Gordon" nyugodtam szolgáltassa ki a hadsereg titkait? Ez a Gordon,
aki minden bizonnyal a hadügyben ül!
- Hogy érti ezt?
- Úgy, hogy az egyetlen sikeres lehetőség a nyomozás számára végigmenni a
Toulat- ügyön. A Toulet-ügy végén megkapjuk Gordont. Szent meggyőződésem, hogy
azon a rejtélyes és felderíthetetlen ponton, ahol Toulet ártatlansága bizonyos
lesz, egyúttal Gordon bűne is kiderül. Ha ön különválasztja ezt a két ügyet, ha
megtiltja a Toulet-eset kionyomozását, akkor Gordonnak zavartalan munkát
biztosít.
A táborszernagy fel és alá járt. Az arca hol piros lett, hol sápadt.
- Az ördögbe! Ezt az érvet mondhatta volna a múltkor is... Barátsággal
hozakodott elő és igazsággal, csupa olyan érzelemmel, ami az én szememben
eltörpül a hadsereg érdekei előtt. Eltörpült akkor is, amikor a saját fiamról
volt szó.
Újra egy székbe roskadt és maga elé nézett.
- Lauyanel, lehet, hogy magának igaza van, és én két rossz közül a rosszabbat
választot- tam. Nem gondoltam erre, amit maga most mondott. Előbb kellett volna
mondanía... Mindegy...
Újra felálJt. Megint a kernény katona lett.
- Lqrenz, a titkosszolgálat legügyesebb embere, amint tudja, hónapok óta
Afrikában van. Olyan híreink voltak, hogy a gyarrnati hadseregben korrupt
tisztek vannak. Megbízhatatlan elemek. Sajnos nagyon hiányosak az értesülések,
és azért küldték le Lorenzet, hogy utána- járjon ezeknek a híreknek, és ha
valóban vannaic ott megbízhatatlan tisztjeink, akkor a Tafilalet elleni
hadjárat előtt szépen lassan, egyenként vonja össze ezeket a megbízhatatlan
tiszteket Oranban. Lorenz hihetetlen ügyességgel befészkelődött Barud el Mansur
táborába. Tudja, ez a hamadai caid. A rejtélyes szervező. Allítólag az ő terve
volt, hogy a végső harc előtt megpróbálja korrumpálni a gyarmati hadsereget.
Lorenz legutóbbi jelentésében tragikus leleplezéseket emleget. Ez nem leepett
meg. Sajnos, sok kártyás, eladósodott és mindenféle vétséget elkövetett tisztet
szokás áthelyezni a gyarmati hadseregbe. De meglepett, hogy valami rejtélyes
utalás szerepel jelentésében a Toulet-ügyre vonatkozólag is. Most már azt is
mondhatom, hogy Du Garde szintén értesített a főhadiszállásról hasonló ügyről.
Valami rejtélyes mappa tűnt el. Ez a rejtélyes mappa a Toulet-ügyről
tartalmazo2t írásokat, a központi páncélszekrényében volt, amelyet álkulccsal
nyitottak ki. Úgy látszik, a világesemények közöft a Toulet-ügy mérge lassan
rágja magát, most már két világrészben. Toulet halott, de az ügye él.
- Az igazság kiolthatatlan fényforrása él. Hiába borítunk rá kendőt.
- Jó. Hát akkor előre! Lesz, ami lesz, vágjunk neki! Utasítani fogom Lorenzet,
hogy tájékoztasson erről a mellékmondatáról részletesebben, és a
főhadiszállásról is bővebb jelentést fogok kérni. Most pedig halljuk magát,
maga katonai Sherlock Holmes.
- Az egyik tettes itt van a markomban - mondta Lauyanel. - Ha nem féltem volna
öntől, már őrizetben lenne. Ma fent voltam nála. Barátságos látogatás volt. Ez
az ember sárga lett a rémülettől, legszívesebben rögtön nyakon csíptem volna.
Az ügyben való részessége kétség- tel en.
- Azonnal el kellett volna fognia! Ki ez az ember?
- Most fogózkodjon meg jól excellenciád? Desposlin ügyvéd. A táborszernagy
felugrott.
- Fontolja meg, kérem, amit mond! Tudja jól, hogy milyen következményekkel
járhat egy előkelő polgári személy belevonása katonai bűnügyekbe.
- Mindenesetre a rendőrséget vettem volna igénybe, és csak ha a rendőrség
kivett előle mindent, akkor vitettem volna át a katonai fogházba.
- De mire alapozza...
- Kérem, figyeljen rám: Du Garde azért nem mehetett el a találkozóra, amelyet
Toulet-vel megbeszéltek, mert a garázsban megrongálták az autóját. Sajnos a
vizsgálat túl biztos volt a dolgában, nem terjedt ki azokra a személyekre, akik
az autó közelébe férkőzhettek. A kakstélyban nem tartózkodott más, mint a
százados édesanyja, Du Garde és Desposlin, aki valami peres ügyükben járt el,
és már két napja a kastélyban lakott. A sofőr lent uzsonnázott a
garázsmesterrel a kocsmában. A lakáj odafent kiszolgált, a szakács és a kukta
bevásárolni voltak, a szobalány beteg volt, a házmester kint ült áz utcán, a
kertajtó előtt, és a felesége kávét főzött. A személyzet közül egy embernek nem
volt alibije: a házmesternének, aki főzés közben bemehetett a garázsba egy
percre. Ezt az asszonyt vallatóra fogtam. A házmesterlakás ajtaja szemben van a
garázzsal. Desposlin ügyvédet látta kijönni a garázsból. Az ügyvéd megkerülte a
garázst, de áz angolkert másik oldalán találkozott a garázsmesterrel, és
beszéltek egypár percig. Elővettem a garázsmestert. Igen, találkozott
Desposlinnel, aki kérdezett tőle valamit a Párizs felé vezető útról, közben a
garázsmester figyelmeztette, hogy bepiszkolta valahol a kezét. Desposlin azt
mondta, hogy nekitámaszkodott egy fának, és attól lett piszkos a tenyere. A
garázsmester szerint a keze olajos volt. Az ügyvéd tehát eltitkolta, hogy a
garázsban járt.
A táborszernagy izgatottan járkál.
- Még ha bűnös volt is Toulet, ez az ember akkor is bűnrészes. Ebben az esetben
Toulet-vel játszott össze.
- Én azt hiszem, Gordonnal játszott össze. Öt napig Angliábn voltam ezután,
hogy Desposlin múltjára nézve adatokat szerezzek. Desposlin egy angol-francia
utazási irodát vezetett évekig Londonban. Semmi terhelőt nem tudtam meg róla.
De találtam egy láncszemet a Toulet-ügyhöz. Lenyomoztam egy jelentéktelen
magánügyét az öreg marsallnak. Toulet marsall minden évben Londonban töltötte a
szabadságát. Diszkrét szívügy. Egy Duncan nevű, világhírű táncosnővel volt
ilyenkor együtt néhány hétig a művésznő tengerparti kastélyában. Ennek az
asszonynak a gyermeke Leon ToJet is, akit a marsall később adoptált. Az
asszony negyvenkét éves korában meghalt, és nagy vagyont hágyott há'tra. A
vagyon kezelője Desposlin volt. Az örökös Toulet marsall.
- De hiszen a marsall szegény katonaember volt! - kiáltotta döbbenten La Motte.
- A marsall természetesen nem nyúlt a vagyonhoz, kezelését továbbra is
Desposlinre bízta, és végrendelkezett a vagyonról, valószínűleg Laura Duncan és
saját gyermeke javára. Mint tudjuk, a marsall halála után szegény Leon
semmiféle örökséghez nem jutott. És itt lett volna meg az okom rá, hogy
Desposlint őrizetbe vetessem a rendőrséggel, ahol azután a kémkedésre nézve is
mindent kivettem volna belőle. Ugyanis Joseph, az öreg lakáj, akit kikérdeztem
az elhunyt marsalTvégrendeletéről, nagyon érdekes dolgokat közölt. A marsall
egyszer azt mondta neki, hogy végrendeletében tisztességesen gondoskodott róla,
és annak idején majd Desposlintől megtud mindent. Mikor a marsall meghalt, az
öreg lakáj azt hitte, megfeledkezett róla, és nem akart kegyeletsértést
elkövetni avval, hogy a hagyaték iránt érdeklődjék. A végrendeletet tehát
Desposlin eltüntette, és a Duncan-vagyon jelenlegi haszonélvezői egytől egyig
bűntársak.
- Azonnal lépjen érintkezésbe Grison tanácsossal! - kiáltotta izgatottan a
marsall. - Azt az ügyvédet nyomban le kell tartóztatni! Belátom, hogy tévedtem!
Úgy látszik, itt egy nagystílű bűnszövetkezetről van szó, amely minden
pillanatban embereket dönthet romlásba.
A százados azonnal felhívta a rendőrséget:
- Lauyanel százados. A politikai osztályt kérem... Lauyanel százados Grison
tanácsos urat kéri...
- Grison tanácsos. Jó napot, Lauyanel.
- Azonnal vegyék őrizetbe Desposlin ügyvédet. Csalás és sikkasztás miatt.
Kémkedéssel is gyanúsítható. Ne hallgassák ki, amíg oda nem jövök.
- De Lauyanel, az istenért, olvassa el a délutáni lapokat! Desposlin ügyvédet
ma éjjel meggyilkolták!

                                      Il.

A főhadiszállás telefonjai egész nap üzemben voltak. A távíróról végtelen
szalagok futottak le. A térképeken reggeltől estig serény munkával jegyezték a
csapatmuzdulatokat. A futáruk érkeztek. Tisztek robogtak el parancsokkal.
A Tuatból nyugtalanító hírek jöttek. Barud el Mansur hadserege készülődik
valamire, és kisebb összecsapásokat provokál a Tafilalet határain túl. A
titokzatos caid is készül az offenzívára. Hírek szerint nagyon is európai módon
képezte ki seregeit, hatalmas csapatokat vont össze a Tafilaletbe és a Tadla
környékén. A hírszerzők jelentése szerint muníció- és fegyverszállítmányok
érkeztek a Tafilaletbe.
Minden kísérlet, hogy érintkezést találjanak a caiddal, csődöt mondott. Barud
el Mansur nem állt szóba senkivel, és ritkán tartózkodott a casbájában.
ldőnként itt is, ott is feltűnt a törzsek között, találkozott a
legtekintélyesebb törzsfőkkel, velük evett néhány napig. Ilyenkor az egész
törzs elindult a Tafilalet felé. Különleges hatalma volt a nép felett. Szentnek
tartották.
Most már nem tűnt el hónapokra, mint azelőtt. Két-három napig nem látták,
azután itt vagy ott bukkant fel hirtelen, vagy hazatért váratlanul a casbájába.
Ez a casba a Tafilalet egy lejtőjén állt, és legfelső lakrészéből jó
messzelátóval a francia csapatmozdulatokat is megfigyelhette.
A francia főhadiszállás épülete messzire látszott az éjszakában. Minden ablak
világos volt. Gilles kapitány menetkészen járt fel és alá Rouf marsall
fogadószobájában. Du Garde jött át. A szpáhilaktanyában felnyergelt tevék
mellett csak á vezényszót várta a legénység. Mozdu- latlanul álltak a barna
óriások az éjszakában.
A kürtös keze sárgaréz trombitáján nyugodott. Néha egy teve megrántotta a
fejét.
- Isten vele, kapitány úr - mondta Du Garde, amint éppen átsietett a szobán. -
Itt az alkalom, hogy mindent helyrehozzon, és a télen már végleg elhagyja ezt a
piszkos sivatagot. - Remélem, Du Garde, hogy úgy lesz. Lehet, hogy a
katonaságot is otthagyom. Elég volt. - Azt hiszem, ennek semmi akadálya nem
lesz - mondta Dü Garde -, csak bátran és ésszel. Olyan posztja lesz a
hadjáratban, aho könnyen tüntetheti ki magát. Rouf marsall jött.
- Gilles kapitány! A parancs értelmében azonnal induljon Aut Aurirba. Részletes
utasítá- sokat írásban fog kapni. Addig is Bu Malemmel állandó összeköttetést
kell létesítenie. Az offenzíva hivatalos kezdetéig minden provokációt kerüljön
el. Bármi történik maga körül, nem avatkozik bele. Figyelmeztetem, hogy olyan
ponton áll a századával, amelynek döntő jelentősége lesz a hadműveletekben.
Azonnal induljon. Aut Auririg erőltetett menetekben vigye az embereket. Sok
szerencsét.
Kezet nyújtott. Gilles tisztelgett és ment. Öt perc múlva felharsant a kürt, én
a szpáhik elindultak az éjszakai városon keresztül.

                                      III.

Desposlin az íróasztalnál ült, és egy könyv volt a kezében. Átlőtt homlokkal
borult erre a könyvre. A páncélszekrény nyitva állt. Nyomá sem látszott
betörésnek vagy erőszaknak. Az írások szép rendben. A pénz eltűnt. Lauyanel
mindent úgy talált, ahogy az első rendőri vizsgálat otthagyta. Még a halottat
sem vitték el. Az inas elmondta, hogy Desposlinnek hölgylátogatója volt
délután. Lefátyolozott, ősz hajú nő. Nem látták elmenni. A pisztolyon hangfogó
lehetett, mert a lövést nem hallotta senki.
Bizonyos, hogy a gyilkost Desposlin jól ismerte. Annyira nem volt gyanús neki,
hogy a könyvet sem tette le a kezéből. Úgy tűnik, mintha a gyilkos jelenlétében
olvasott volna. Olylan ember ölte meg, akivel szemben még az udvariasság sem
kötelezte. Különben felállt volna, hogy eléje menjen az ajtóig.
Megvizsgálták a páncélszekrényt. Kulccsal nyitották ki.
- Ugy tudom, hogy Desposlinnek volt valami alkalmazottja.
- Egy gépírónője volt, százados úr.
- Beszélni szeretnék vele.
A kisírt szemű gépírólány nem tudott semmit. Ő fél hatkor elment, akkor az
ügyvéd úr még élt, a hölggyel nem találkozott.
- Mióta dolgozik maga ebben az iodában? - Hat éve.
- Hát, kérem, képzelje el, hogy rendezni kell az iratokat. Van itt valami
regiszter? - Természetesen.
- Állapítsa meg, hogy a készpénzen kívül hiányzik-e írás a páncélszekrényből. -
Azt gyorsan meg tudom mondani.
Elővett egy könyvet az iratszekrényből, sorra vett mindent, ami a nyitott
kasszában volt. A századossal együtt rakták ki a borítékokat és a dossziékat. A
szekrény már üres volt, mikor a regiszterben még egy tétel állt.
.- Hiányzik a D. T. 1924/31. -mondta a gépírónő. A százados sokáig
gondolkozott. D. T. . . Hm... Duncan-Toulet 1924, ez lehet a végrendelet kelte,
és 31?... A homlokára ütött. 1931-ben halt meg á marsall. Érezte, hogy ez a
végrendelet és az ügyre vonatkozó írások képezik a közös megoldását a
Toulet-ügynek és a Gordon-rejtélynek. A leányhoz fordult.
- Meg tudná mondani, kikkel beszélt telefonon az ügyvéd úr tegnap?
- Kizárólag ügyfelekkél. Elsősorban a Sanders és... , - Nem ilyesmire gondolok.
Magánbeszélgetésről nem tud? - Nem.
- Tegnapelőttről sem?
- Tegnapelőtt felhíVta a leányát. Ezt onnan tudom, mert én jelentettem be a
beszélgetést. - Nem hallotta, hogy mit beszélt a leányával?
- Irodai órák után beszélhetett. Már nem voltam itt.
- Köszönöm. -Folyton arra kellett gondolnia, hogy Desposlin olvasott, mikor a
lövés érte. Legalábbis nyugodtan ülve maradt a könyve mellett, mikor a gyilkos
bejött. Háromszor kinyúlt a telefon felé, háromszor húzta ismét vissza a kezét.
Azután mégis telefonált.
- Halló! Le Bourget?... Lauyanel százados. Ott tartózkodik a repülőtéren Simon
kapi- tány?... Kérem... Szervusz... Meg tudnád nekem egész pontosan mondani,
hogy tegnap kik érkeztek repülőgépen, és kik utaztak újra el?... Jó, várok. -
Cigarettára gyújtott. Nagyon ideges volt. Simon kapitány neveket olvasott fel a
vonal másik végén. Egyszerre Lauyanel izgatottan közbevágott. - Köszönöm,
elég...
Lecsapta a kagylót. Lerohant az utcára, autóba ült. - Hadügyminiszterium.
Chamieux őrnagy szobájába rohant.
- Kérem, őrnagy úr, azonnal intézkedjék, hogy Emmy Desposlint, aki tegnap
repülőgépen Párizsba érkezett és este hatkor repülőgépen újra visszaindult,
nyomban őrizetbe vegyék. Du Garde százados vendége a sivatagi hadseregnél.
Alaposan gyanúsítható Desposlin meggyil- kolásával és evvel kapcsolatonsan egy
kémkedési üggyel.
Az őmagy kissé csodálkozva nézte a feldúlt századost. Kövér, kopasz ember volt,
bágyadt arconásokkal. Nyitott zubbonyában inkább úgy nézett ki, mint valami
postás. Rendetlen íróasztala, zubbonya, nadrágja hamuval voltak tele. A padlón
mindenfelé cigarettacsutkák hevertek. Apolatlan, ősz harcsabajusza megrándult,
valahányszor a cigarettát a szájába vette. A rossz cigaretták nikotinos bűze
egy harmadosztályú váróterem hangulatát adta a szobának. Az őrnagy biccentett,
helyet mutatott Lauyanelnek, és megpróbált összeköttetést találni az orani
katonai városparancsnoksággal. Kpzben püffedt, nagy szemhéjaival fáradtan
pislogott, és a cigaretta vége a bajuszát perzselte.
- Mit szól, hogy Lisette nyerte a nagydíjat?
- Igen, igen... engem is meglepett - mondta szórakozottan Lauyanel -, hová
dobhatom a cigarettámat?
- Hova akarja? - Udvarias mozdulattal körülmutatott a szobában. - Nekem
tudniillik tökéletesen mindegy. Csak hamutálcát ne kérjen, mert az mindig
eltűnik innen. Halló!... Igen, hádügy... Tessék tartani a vonalat! Mit bánom
én! Ráérek. Még tizenöt szolgálati évem van hátra... Tudja, hogy az a dög
tízezer frankomat vitte el? Nem magával beszélek! A szobámban ül valaki! Maga
csak a vonalat és a száját tartsa!... Pedig mondták, hogy Lisette-et
fogadjam... Halló hadügy! Pierre ezredes urat kérem... várok... Alázatos
tisztelettel! Chamieux! Kérem őrizetbe venni a főhadiszálláson Du Garde
százados vendégét, Emmy Desposlint... Tessék?... Igen?... Köszönöm... Mi újság
különben?... Igen... Nekem tízezer frankot vitt el az a dög... Alázatos
tisztelettel...
Letette a kagylót, ásított, azután egészen Lauyanel fielé fordította a széket.
- Hát, kérem, e pillanatban nem foganatosítható az őrizetbe vétel, ugyanis Emmy
De- sposlint és Du Garde százados húgát sétalovaglás közben egy rabló gum
elhurcolta, és nyomuk veszett.
Az őrnagy megdöbbent. Ugyanis Lauyanel százados felugrott, mint egy őrült, és
ordítva verte két öklével az asztalt.

                                    A casba

                                       I.

Emmy Desposlin vidáman sietett fel a nyaraló verandájára.Porköpeny volt rajta
és
micisapka. - Már aggódni kezdtünk magáért -fogadta Du Garde a reggelizőasztal
mellől eléje sietve. - Semmi ok nem volt aggodalomra.
Claire jött ki lovaglóruhában. - Mikor érkeztél?
- Ebben a pillanatban. Legközelebb téged is átviszlek Madeirára. Feledhetetlen
két nap volt. Elengedi Claire-t?
- Ha akar, nagyon szívesen - mondta Du G.arde. Leültek a reggelizőasztalhoz. -
Miért maradtál egy nappal tovább Mede-án? - Első nap esett. Du Garde felállt.
- Megbocsássanak, de nekem hivatalomba kell menni.
A két lány egyedül folytatta a reggelit. - - Mi van Ranát doktorral?
- Mostanában nem hallottunk hírt felőle - mondta Claire.
- Ugy látszik, lejárt a szabadsága. Hogy tetszik neked Ranakt? Claire vállat
vont.
- Olyan, mint a többi. Nem ellenszenves, és nem túlságosan rokonszenves. Jó
modorú ember.
Kissé elkedvetlenedett. Emmy szemében felcsillant valami az előbbi kérdésnél.
Claire egy este véletlenül meglátta őt a kertben a fivérével. Csókolóztak.
Claire azt hitte, hogy előbb- utóbb Emmy hozzá fog merini Du Garde-hoz. Ezért
most meglepte a leány kérdése.
- Ha megvárod, amíg átöltözöm, én is kilovagolok. Úgy össze voltam préselve a
repülő- gépen, hogy minden tagom elzsibbadt. Alig várom már, hogy Musztafa
hátára kerüljek. ..Egymás mellett lovagoltak a külváros után következő
szőlődombok között. A hófehér
országúton vakítóan tükröződött a nap.
- Neked talán tetszik Ranat? -kérdezte Claire, visszatérve az előbbi tárgyra.
Emmy vállat vont, és mosolygott.
- Érdekes ember. Mikor hallottál utáljára Toulet-ről?
A kérdés olyan váratlan volt, hogy Claire döbbenten rántotta meg a lova
zabláját. - Hogy jut ez most eszedbe?
- Ó semmi, csak úgy kérdeztem... Ujabban hivatalos helyen sokat feszegetik a
szegény fiú perét. Különösen az a Lauyanel százados. Azt mondják, valóságos
ördög, olyan éles szeme van.
Hallgattak. A lovak patája egyhangúan csapkodta az utat.
- Te nem is vetted túlságosan a szívedre -kezdte újra Emmy. -Hamar
megvigasztalódtál..
- Belenyugodtgam a megmásíthatatlanba. - Meg vagy győződve róla, hogy bűnös
volt?
- Nem tudom... talán nem... Ne forduljunk vissza?...
- A dombhajlásig még lovagoljunk el. Onnan látszik a sivatag. - Nem jó
mostanában messzire lovagolni. Zavaros idők jámak...
- Gyáva vagy? -kérdezte Emmy, és szép arcán megveető mosoly suhant át. Gyönyörű
fehér fogai kivillantak. Felelet helyett Claire megsarkantyúzta a lovát. A domb
felé rúgtattak. De Ernmy elvesztette a kalapját. Kacagva megálltak egy
pillanatra, azután lassabban folytatták az utat.
- Valami rejtelmes lény keveri a Toulet-ügyet. Ügyesen, a háttérből...
Elérték a dombot. Claire ijedten rántotta meg a zablát, és csodálkozva nézett a
villogó szemű Emmyre. . - Nem értelek...
Távolban feltűnt a végtelen Bled, vakító, sárga fényben úszó porfellegeivel. A
domb tetején egy elhagyatottnak látszó csőszkunyhó állt. A kunyhóban egy
szenegáli katona rendevúzott a kedvesével.
- Vége a komédiának, Claire! -kiáltotta Emmy. Claire valami veszélyt éczett, és
meg akarta fordítani a !ovát, de a domb másik oldaláról egy csapat beuin rohant
elő. Percek alatt megkötözték a lányt, hurokkal a lóra erősítették, és vad
vágtatással igyekeztek a sivatag felé. Emmy is velük lovagolt. A szenegáli
katona mezítláb és zubbony nélkül rohant a legközelebbi laktanyáig. De mire
kiért a fellármázott őrség, az eltűnteknek már nyomuk sem látszott a távoli
sivatagban...

                                      Il.

A bennszülött csapatokat sokan látták a dombhajlás mögött táborozni,
gyerekekkel, kutyákkal, ócska sátraikkal, de ez nem tűnt fel senkinek, hiszen
gyakran megtelepülnek itt efféle, úgy-ahogy felfegyverzett bennszülött
alakulatok. Ezek az úgynevezett szövetséges egységek háború esetén mint
gerillaharcosok követik a reguláris hadsereget. Arra valók, hogy mindazt a
szomyűséget elkövessék saját népükkel szemben, anit francia uniformisban nem
lehet egykönnyen megtenni, de azért a hadseregnek szüksége van rá.
Fullasztó porfelhő gomolygott a vágtatók körül, és velük egyzütt gördült
tovább, mint egy hatalmas gömb, betelepedve orrba, fülbe, szempillák közé és a
ruhák nyílásába. Claire nem ájult el, de fulladozott a portól, és égette a
forróság, amely egyre hevültebben özönlött rájuk, ahogy beljebb értek a
sivatagba. A teste megtelt szúró porral, és sárrá vált rajta a verejtékétől, a
kötél mindenütt a húsába vágott, és fojtogatta a párolgó állat undok bűze,
amelyhez szorosan hozzákötötték. Rázkódás közben hol jobbra, hol balra csúszott
le, úgyhogy csak a kötelek tartották. A ló lapockái, ahogy mozogtak, minden
lábemelésnél keményen meütötték. Haldoklott a szomjúságtól.... Azután elájult.
Este tért magához. Sátrak voltak körülötte. Nem messze néhány tábortűz
parázslott, és izzó köveken sütöttek valamit, aminek friss kenyérszaga volt. A
sátrak körül békésen szorgoskodó alakok guggoltak. Valahol egy rikácsoló háng
egyhangúan kántált. Távolabb a lenyergelt lovak álltak egy csomóban. Mellettük
puskás őr. Az ég csillagos volt. A tábortűz fényének körén túl sakálok és
hiénák árnyai settenkedtek. Hirtelen rájött, hogy a feje valakinek az ölében
pihen. Ez a valaki éppen most itatta meg. Az ajkán, a nyakán és az ingén még
érezte a lecsorgott víz nedvességét.
Riadtan felült.
Egy ráncos arcú vénasszony vigyorgott rá. Tört francia nyelven beszélt.
- Halott lenni, m"zell... de most márjól lenni... Kapni kili-kili
-némajátékával ivástjelzett. -Nangen sejk mondani, hogy nem kell megkötözni
m"zellt. Innen már nem lehet szökni... Ha m"zell akarni, hozok kuszkuszt...
Vissza akarta utasítani, de nagyon éhes volt, és érezte, hogy soha még jobban
nem kellett vigyázni az erejére, mint most. Az asszony egy pléhdarabon frissen
főtt kuszkuszt tett eléje. Kukoricalisztbőll készült, jóízű, édeskés étel volt.
Nem tudta, miért rabolták el és hová akarják vinni.
Emmyt sehol sem látta. Ő bizonyára előre tudott a támadásról. Ki ez a nő
tulajdonképpen, aki már évek óta él Párizs legelőkelőbb köreiben?
Görcs nyilallt az agyába. Nem éretette az egészet. Mi köze Emmynek az
elrablóihoz, és miért hurcoltatta el? Talán megöleti?... Körülnézett...
Körös-körül néma sivatag. Porfelhők szállongtak halk, alig hallható
neszezéssel. Ez hát Ghut birodalma... Ilyen halk hangon, áttetsző testtel lebeg
a tábortüzek körül, leskelődik az áldozataira, és fátyolszerű vonulásával
karavánokat temet be... A Ghut a sivatag istene. Gonosz isten. A táborozók
csirkéket áldoznak neki, és hallják őt éjjel... A leány megborzongott a
hidegtől és a félelemtől. Mindenütt csak a végtelen sivatag látszott.
Hajnalban a tábort felszedték és ismét útra keltek. Claire-t nem kötözték a
lovára, de két őr szorosan mellette lovagolt. Emmyt most sem látta. Tudta, hogy
a legokosabb, amit tehet, ha ellenkezés nélkül velük tart. Talán valamelyik
közeli erődből segítségükre jönnek. Azóta már bizonyára mozgósították a
határivédket, és a Tadla-környékről egy gyors szpáhicsapat lecsaphat még ide...
Maga sem tudta, hogy miért nem bízik ebben. Mikor kissé lemaradt, egyik őrzője
úgy rácsapott a lovára, hogy majdnem lebukott a kiugró állatról.
Eddig kelet felé haladtak, úgy látszott, mintha a sivatag középpontjába
igyekeznének: már feltűntek a hatalmas, fehér schottok, amelyek sós
ingoványukkal még abból a világkatasztrófából maradtak itt, mikor a sivatag egy
hatalmas óceán medre volt. Az óriás hegység csúcsai mint apró vulkanikus
szigetek látszotak ki ebből az óceánból. Itt a csapat letért nyugat felé.
Claire erős lány volt, de ilyen megerőltető utazást nem bírt ki a szervezete
megrázkódtatás nélkül. Erezte, hogy még egy napig nem tud a nyeregben maradni.
Távolról feltűnő sziklás tájak jelezték, hogy visszatértek a sivatag nyugati
határához. Most értette meg, hogy egy kis kitérővel előbb vágtak neki a Bled
középpontjának, valószínűleg ravaszságból. Miután úgy vélték, hogy az esetleges
üldözőket félrevezették, újra nyugat felé mentek, abba az irányba, ahonnan
jöttek, de valamivel délebbre. Azután egy hatalmas, sötét folt tűnt fel. Ez a
folt mindig nagyobb lett. A Bled felett végtelen magasnak és ijesztőnek
látszott az ég. Valahol a távolban belemosódik a sivatag szélébe. A lovak
élénkebben ügettek, és egyszer csak meghallotta a közeledő pálmaliget nevét: a
Tefilalet! Görcsös rémület szorította össze a szívét. Végleg kívül van a
francia hatalom lsörén.
És a sivatag leghatalmasabb és legfélelmesebb oázisa egyre gyorsabban
közeledett feléje, már látszottak az elszórt falvak és a sziklák oldalán
felhőkarcolónyira épített, hófehér casbák csúcsig nyúló lakóházai...
Elájult... Még érezte, ismeret!en sötétben vergődve, hogy a lovához kötik.
Megesapta a verejtékező állat rossz szagú, nedves bőrének párolgása...

                                      III.

A casba a speciális építkezésiforma. Lakóház és erőd. Kis faluk mögött húzódik
meg sziklára vagy hegyre vezető lejtőn a casbák sorozata. Vályogból készült
fehér házak ezek lépcsőzetesen egymás fölé építve, Az egyik ház teteje egyúttal
a felette következő ház udvara. És így tovább fel, egészen a csúcsig. Lépcső
nincs sehol. Minden ház tetején-van egy létra. Ha a létrát felhúzzák, akkor a
következő ház udvara már megközelíthetetlen. Hasonlít ez az építkezés a közép-
és dél-amerikai indiánok pueblójához. Háború esetén a fa1u lakossága is bevonul
a casbákba, ide hozzák a terményeket, behajtják az állataikat, és akkor házról
házra ;kell megszállni az ostromlóknak. A Tafilalet casbái híres, jó épületek,
szebbek, erősebbek a hegylakók gyakran látható casbáinál. És ezeknek a
casbáknak egyikében szokott tanyázni Barud el Mansur, a titokzatos hammadai
caid. A francia gyarmati uralom mumusa. A seriffek az ő eljövetelével hirdetik
a szent háborút. A Tafilalettel áll vagy bukik a nomád arabok ellenállása és a
felszabadulás utolsó reménye, a mindenható törzsfőnökök hatalma. A franciák
részéről pedig a Tafilalettel áll vagy bukik a Szahara-vasút és az összes déli
karavánút kulcsa.
A hajnalban, mint egy furcsa templom, mozdulatlanul mered a hammadai caid
hófehérre meszelt casbája, melynek utolsó épülete a szikla ormaira ér, ahonnan
Bu Malemig lehet ellátni...
A gömbölyű kútnál bőrvedrekben hordják a tevéknek a vizet. A kút mellett egy
sovány, vak ember ül. Világtalan szemével a messzeségbe néz, piszkos szakálla
és piszkos haja szinte egybefolyik az arcán, ősz csomókban, hogy csak az orra
látszik. Bordái kiállnak aszott testéből. Nem koldul, de azért mindenki ad neki
valamit. Nem köszöni meg, csak ül, és elborult szemeivel a messzeségbe néz,
mint aki állandóan jelenést lát. Az oázis lakói tisztelik őt, és félnek tőle. A
testét nagy sebek borítják. A derekára csavart rongydarabon nyüzsögnek a
férgek, és erről nem tud... Azt a tevés csapatot sem látja, amely lovakkal
tarkítva most rugtat be az oázisba. A lovak szinte széttapossák, olyan közel
mennek hozzá, de ő nem mozdul. Nem lát. A lovasok valahogy megvédik a lovak
patáitól. Megitatják, és egyáran körbejártatják az állatokat árnyékos helyen.
Zörögnek a fegyverek, kiáltások hallatszanak, a málhás állatokat távolabbi
táborhelyre vezetik, hogy leszereljenek. Asszonyok veszekednek, kisgyerekek
sírnak, kutyák ugatnak, és egy megkötözött nőt oldoznak le a lóról. Ketten
megfogják a vállánál és a térdhajlásánál, úgy viszik a casbába. A kút körül
álldogálók néhány szem datolyát dobnak az öreg vaknak. Hamir, így hívják az
öreget, felemeli és lassan majszolja a datolyát.
- Mit látsz, Hamir? -kérdezi az egyik férfi.
- Sok, sok rumi katonát... Allah hívja őket ide... A[lah le fog sújtani a
rumikra, a nap felkel majd a Tafilaletből, és csak a másik tengernél nyugszik
le, és az is..a Tafilalet napja lesz. A dicső, hatalmas és félelmetes Barud el
Mansur fényessége, akit Allah küldött, hogy eltiporja a hitetlen rumi kutyákat.
A vak Hamir így látja. Beszéltem. - Elhallgatott és nem vette le szemét a
bántóan sugárzó távoli síkról, amely őt nem vakította.
Claire egy alacsony tetejű, négyszögletes szobában ébredt fel. Kereveten
feküdt. A helyiség barátságos volt. Tarka szőnyegek borították a padlót és a
falakat, egy alacsony asztal és néhány rövid lábú, gömbölyű szék képezte a
bútorzatot. Ujra felélénkült. A csuklója és a combjai kissé fájtak még, de
minden megerőltetés nélkül tudott járni. Az ablakhoz ment. Moszkitóháló vagy
üveg nem volt rajta. Tégla alakú, nagy nyílás a falban, ez volt az ablak.
tCinézett. Elszédült egy pillanatra az alatta tátongó mélységtől. Odament az
egyik ajtóhoz. Zárva volt. A másik ajtó kinyílt. Fürdőszobaféle.kis helyiségbe
vezetett. Hatalmas tartályban víz állt, mellette szappan, puha háziszőttes
törülköző és néhány női ruhadarab fehér gyolcsból. Tudta, hogy ezt neki
készítették ide. Nem gondolkozott, nem törődött semmivel, ledobta magáról a
tépett, poros ruhákat, és. megfürdött. Csodálkozva látta, hogy finom, Párizsban
készült szappant tettek oda a számára. Alig vette fel az odakészített ruhát,
mikor kopogtak az ajtón. Nem felelt. A szoba legtávolabbi sarkába húzódott. Még
egyszer kopogtak.
- Ki az?
Válasz helyett az ajtó kinyílt. Egy szakállas fiatalember lépett a szobába.
Választékosan vclt öltözve, és aranykeretes szemüveget hordott. Az orrcsontját
régi törés nyoma tompította el. Kifogástalan francia nyelven szólalt meg.
- Jobban van már kérem?
Claire riadtan és határozatlanul nézte az udvarias, jól öltözött férfit.
- Önnek most egy ideig itt kell rraradnia. Ezt a szobát nem hagyhatja el.
Mindent el fogunk követni, hogy ne szenvedjen sok kényelmetlenséget. Ha kíván
valamit, tapsoljon, rendelke- zésére fog állni egy cseléd. Az ajtót nem záratom
be, de ne próbáljon kimenni, mert éjjel-nappal fegyveres őrség áll itt.
- De miért tartanak itt fogva?
- Ezt én pem mondhatom meg magának. - Maga a caid?
- Nem -mondta a szemüveges, és mosolyogva csóválta a fejét. -A caid nem
tartózkodik közöttünk. De nemsokára itt lesz. Kegyes és bölcs ember, akire
nyugodtan rábízhatja a sorsát. A caid sohasem tűrte, hogy hölgyeket bántsanak.
Nyugodt lehet kisasszony. Én Muhat vagyok, a Tafilalet parancsnoka.
- Ön bizonyára tudja, hogy engem miért raboltak el, esak nem akarja megmondani.
Nem hiszem, hogy használna az önök népszerűségének, ha engem fogva tartanak.
- Ismétlem, nem tudom, hogy a kisasszonyt miért hozták ide. Ami pedig a
népszerűsé- günket illeti Európában, mi egyáltalán nem is törekszünk rá. Ugysem
lehetünk annyira népszerűek, hogy amíg Európának olcsó nyersanyagra van
szüksége, és jobb fegyverei vannak, mint nekünk, ne ontsa a vérünket és ne
üljön hordáival a nyakunkon.
Most úgy rémlett Claire-nek, mintha már látta volna ezt az arcot. Távoli
zsibongás hallatszott. Muhat az ablakhoz lépett, lenézett.
- A caid jön!
Claire is az ablakhoz lépett. Lent, nagy mélységben, egy fehér kút ktSrül tevés
arabok gyülekeztek, és az oázis népe kiáltozva sereglett köréjük. Vajon melyik
a caid?... Azután meglátta az egyik gyönyörűen felnyergelt teve hátán... Az
arcvonásait nem tudta kivenni, de fényes öltözéke és a körülötte tolongók
kendőlengetése, zsivaja elárulták, hogy ő Barud el Mansu, a hammadai caid.
- Szeretnék a caiddal beszélni!
- Ez a kívánsága rövidesen teljesülni fog - mondta Muhat, azután meghajolt és
elment.

                                    Szökés

                                       I.

A hadvezetőség megállapította, hogy a szökések száma az idegenlégióban negyvén
százalékkal emelkedett az utolsó hónapban. Az okkal tisztában voltak. A caid
ügynökei francia nyelven írt röpiratokat terjesztettek. A röpiratok tudtára
adják a gyarmati katonáknak, hogy azokat, akik Lebel puskájukat bánnelyik
lázadó törzsnél, de különösen a Tafilalet-oázisban beszolgáltatják, semmiféle
bántódás nem éri, és Barud el Mansur a prófétára esküdött, hogy az ilyen
szökevényeket a tengerpartra segíti és élve, biztonságban visszahajózza a
kontinensre. Eleinte nem nagyon hittek ennek a csábításnak. Később azonban
egyre több és több, ügyesen fogalmazott levél érkezett Európából, amelyten a
hazatért katona rábeszélte valamelyik baCátját, hogy vágjon neki nyugodtan a
Tafil'aletnek, a caid nagyon rendes ember, és becsületesen állja a szavát. Mire
a hadvezetőség fokozottabb cenzúra alá vette a leveleket, már elterjedt a hír a
légióban. Annyi bizonyossá vált a francia vezérkar eIőtt, hogy a caid
veszélyesebb ember, mint a legvérengzőbb sejk. Minden eszközt megragad, hogy az
offenzíva kezdete előtt a gyarmati hadsereget demoralizálja.
Tirone éppen egy ilyen levelet olvasott. Közönyös dolgok vóltak benne, igazán a
legfigyel- mesebb szemlélő sem találhatott a sorok között utalást a szökésre,
de Tirone megismerte annak a német fiúnak a keze írását, aki két éven át
mellette menetelt és néhány hét előtt nekivágott a Tafilaletnek. A vén afrikai
bakának keserű íz gyűlt össze a szájában. Ugy érezte, hogy elég volt már ebből
a katonaéletből. Hazavágyott Pármába. Elgondolkozva nézte az ivó piszkos falát.
A gyékényből, amelyen gúggolt, férgek másztak elő.
A fiatal Berg ült melléje. Sárgás színű arca nagyon lefogyott, a pillái halálos
bágyadtsággal hunyódtak, és percenként egy sípoló, hörgő lihegéssel rántotta
magába a levegőt. Tirone ráriézett, azután zsebre dugta a levelet, és tömködte
a pipáját.
- Beteg vagy?
- A fejem nagyon nyilall - mondta Berg.
- Nem bírod soká ezt a klímát.
- Én is azt hiszem.
- Később azután nem fog fájni a fejed, csak tompa leszel és kábult. Ilyenkor
jön a cafard.
- Az mi?
- Afrikai téboly. A meleg, az egyhangúság, az örökös sárga és fehér színek
tompa hülyeséget okoznak. Az ember néhány hétig gondolat és szó nélkül jár.
Iszik, de nem rúg be. Néha halkan dúdol magában, vagy hirtelen mosolyogni kezd.
Azután elhatározza, hogy ír a köztársasági elnöknek, vagy rájön arra, hogy neki
a felkelők élére kellene állnia. Végül azon veszi észre magát, hogy nem bírja
ki az őrmester szemöldökét, amint folyton rángatózik, és hogy ez megszűnjön,
nagyot csap a puskatussal az egyik szemöldökre...
- Tényleg kibírhatatlan... folyton rángatózik a szemöldöke...
- A cafard nagy veszély. A legtöbb légionista átment már rajta. Az a kutyaság,
hogy ha valaki gyilkol, akkor a cafard enyhítő körülmény, de azért felkötik a
gyilkost. Nem volna kedved eljönni innen?
-- Eljönni?... Hová?...
- A Tafilaletbe. Közel vagyunk hozzá.
Már a negyedik pohár rumot itta. Berg is ivontt egy keveset. A hőség még jobban
kínozta, de felélénkült kissé az alkoholtól. Végighallgatta Tirone-t. - Nem
tudom - mondta Berg. - Holnapig gondolkozom.
Az óra zörrent egyet és elnémult. Negyed hat volt. A legyek ellepték a rumos
pohár szélét. Mellettük pergett a kocka.
Megkereste Laverborgot, aki az ágyán feküdt és a szürke mappát tanulmányozta.
Elmond- ta neki amit Tirone mesélt. A báró nem helyeselte a tervet.
-- Veszélyes dolog ilyen meséknek felülni. Még ha valószínűen is hangzanak.
Azután a katona, ha egyszer katona lett, maradjon hű a zászlóhoz. Ne gondoljon
az egészre inkább próbálja megszokni ezt az életet. Ha annyian'kibírták, maga
sem fog belehalni. Ha maga átviszi hozzájuk a puskáját, az hazaárulás! Azután
mint szökött légionástának állandó rettegésben kellene élnie francia földön.
Szorítsa össze a fogát, és ha már itt van, szolgálja le az öt évet.
- Meggyőzött. Nem gondolok többé a szökésre... De ez a nyilallás, ez a tompaság
az agyamban...
- Nemsokára megkezdődik az offenzíva. A háború majd kirázza ebből a
tespedtségből, akár akarja, akár nem.
- Igaza van, Laverborg. Köszönöm.
1

                                      II.

...Laverborg fent állt az erőd bástyáján. Őrségen volt. Hammada kopár szikláit
félelmete- sen világította meg a hold. Süvített a harmattan, a sivatag keze,
amely egyik tengertől a másikig röpíti magával a Bled pofát. A bennszülöttek
azt mondják, hogy ilyenkor a gonosz Ghut járja a pusztákat. És valóban, kelet
felől, a végtelen Szaharából újra mgg újra előrohan sivítva a Ghut, és kavargó,
ezüst fátylaival percekre elfedi a holdat. Laverborg a puskájára dőlve nézi az
óriási sziklát, a végtelen sivatag és a dermedt égbolt rideg panorámáját.
Távol furcsa villanások cikáznak. Az innen-onnan felfénylő "sivatagi távíró"
gyűjtőlencséi. Toulet unalmában a morzejelekkel szórakozik. Megtudja, hogy a
kettes szahariánok elfoglalták állásaikat a tigmarti chottoknál... A
főhadiszállásnak jelentik..:
Laverborg úgy megmarkolta a szuronyát, hogy szinte eltörtek az ujjai. A szeme
rémülten fúródik az éjszakába, a fények felé. A főhadiszállásnakjelentik...
Üldözés reménytelen... Claire Du Garde és Emmy Desposlin a Tafilalet casbájában
foglyok... Üldözést beszüntettük... üldözést beszüntettük... üldözést
beszüntettük...
A fényjelek elmúltak.
Laverborg úgy érezte, hogy azonnal le kell rohannia a sáncról. Claire halálos
veszélyben van, és ő itt áll a vártán. Nem mozdult. Ebben a pillanatban semmit
sem tehet. De hogyan r abolhatták el Claire-t? Miért rabolták el, és hogy
került a Tafilaletbe? Gyötrelmes életének leggyötrelmesebb éjszakája volt. Hát
még itt is üldözik a halálos kínszenvedések? Nem elég a forróság, a
megaláztatás, a gyalázat, amelyben tengődik?
Félelmes zúgásával, a porfátyolaiba burkoltan a sátáni Ghut rohant a sivatagbó!
a Hammada félelmes, kopár szirtjei közé, és verdeste, szaggatta őket
homokszemeivel. Pilla- natnyilag vereséget szenved, de kitartó dühe ezer vagy
tízezer év alatt mégiscsak földig csiszolja és betemeti finom leplével ezeket
az irtózatos bazaltkolosszusokat... Ezt tudja jól, és mintha nevetne, olyan
szaggatott sivításokkal, búgásokkal rohan újra meg újra neki láthatat- lan
harmattan paripáján, tölcsérbe forgó portestével a rettenetes Ghut, a sivatag
démona ezeknek a gőgös szikláknak.
...Másnap, kivonulás után, midőn egy érkező hegyi üteg pokoli lármája,
csöröínpölése töltötte be a forróságot, Laverborg beesett szemekkel, elszánt
arccal ment oda Berghez.
- Akar elszökni velem együtt? - Nem gyávaság? - De gyávaság. Akar? - Katona
vagyok.
- Én is. Jön velem? .
Megkeresték Tirone-t. Nem kellett körülményes tervet kidolgozni. A Tafilalet
közel volt. Lent, a völgyben a Tadla-vidék választotta el őket. A Iegendás.Ued
folyó túlsó partjáról ide látszott az oázis széle. Csak a völgyig
merészkedhetnek utánuk az üldözők. A völgyben már a Tafilalet lőtávolába émek.
Ha délután ügyesen és gyorsan leereszkednek az Ued folyóig, este az oázisban
lehetnek. Tirone csak négy óra után volt hajlandó indulni. Akkor osztják ki a
napi adagokat, és kijelentette Laverborgnak, hogy nem hajlandó a dohányt és a
rumot itthagyni nekik. Az öreg különben is hallatlanul nyugodt természetű volt.
A Sidi-bel Abbesben kapcává vágott néhai alsószoknyát nyugodtan tekergette fel
a lábára,. Miután poggyászt nem vihettek magukkal, úgy vélte, hogy a fenét
hagyja itt ezt a finom kapcát a gyarmati hadseregnek. Nem azért dolgozott rajta
annyit... Délután kockázott, azután verekedett és öt órakor holtrészegen, de
pontosan ott volt a tamariszkuszfánál, ahol tal.álkát adtak. Csak a puskájukat
vitték magukkal, a kulacsukban vizet és ami a zsebükNen elfért. Laverborg
összehajtogatta a szürke mappát és a zubbonya alá tette. -ltt mindenkinek van
valami bogara ,-morogta erre Tirone, mivel egy vastag mappával bélelt kabát
igazán nem a legalkalmasabb védekezés meleg ellen. Megkerülték a dombot, és a
nyugati lejtőn indultak lefelé.
Mire bealkonyodott, elérték a völgyet. Most már vigyázniuk kellett, mrt a
Tafilalet lőtávol'ába kerültek. Odaát azonban, az Ued túlsó, bozótos partján
minden csendes volt. Mielőtt a lejtő végére.értek volna, tágas sziklaüreget
találtak. Bemásztak. Megszenesedett nyomokból következtetve itt már tanyáztak
emberek. Talán hegyi berberek szoktak megszállni éjszakára, ha visszatérnek a
völgyből. Gyors haditanácsot tartottak.
- Előbb meg kell tudnunk, hogy bízhatnk-e a caidban - mondta Laverborg. - Én
átmegyek, és ha minden úgy van, ahogy Bacud el Mansur a kiáltványaiban ígéri,
akkor visszatérek ide magukért. Negyvennyolc óráig elegendő táplálék és víz van
nálatok. Ha ez alatt.az idő alatt nem térek vissza, akkor baj van. Megöltek,
vagy úgy b'ántak velem, hogy riem szabad odamenniük utánam.
- És akkor?
- Akkor visszamennek Bu Malembe. Negyvennyolc órán belül nem tekintik szökésnek
az elmaradást. Kapnak néhány hét travaux-t. Ez még nem a legrosszabb. Azt
mondhatják, berúgtak és elaludtak az erdőben.
- A terv jó -mondta a fiatal Berg -, de nekem nem tetszik, hogy mi veszni
hagyjuk magát, ha baj van.
- Ez az, ami nekem sem tetszik - mondta Tirone.
- Ha negyvennyolc óráig nem jövök vissza, akkor valószínűleg megöltek, és az
sem segít már rajtam, ha magukat is megölik.
- Akkor menjünk együtt - mondta Tirone. - Végre is barátok vagyunk. Vagy
húzzunk sorsot, hogy ki menjen egyedül.
- Ugy van! Miért pont maga menjen? - szólt Berg.
- Mert nekem magánügyem is van ott. A caid fogva tartja a menyasszonyomat. És
most elég volt a beszédből. Ne mozduljanak ki a barlangból, mert ide már
esetleg lemerészkednek az üldözők. Akárhogy fáznak éjjel, ne gyújtsanak tüzet,
mert holdfényben messzire ellátszik a füst. Negyvennyolc órát várjanak, egy
percet sem tovább.
Választ sem várt, kiugrott a barlangból, és szorosan a sziklafalhoz simulva
megindult az Ued felé. Ezen a helyen nem kísérelhette meg az átúszást, mert
innen vagy onnan lelövik az őrök. Egypár száz méterrel feljebb észak felé,
kanyarodott a folyó. Itt nyugodtan megkockáz- tathatta az átkelést. Közben este
lett. A part hajlásánál egy duárt vett észre. A barna sátor alatt öregember
üldögélt, körötte néhány gyerek, és a sátor hátterében vén, ráncos asszony
kukoricát tört lisztté egy famozsárban. Magányos halászcsalád volt. A
légionistától nagyon
megijedtek, de Laverborg megnyugtatta őket. A halász egy marék dohányért
kölcsönadta a repedező ladikját. Csak menjen vele a rumi, és hagyja ott, ahol
kiszáll belőle. Ha neki kell, ő majd átúszik érte.
Laverborg beült a ladikba és egyenletesen, de gyorsan evezni kezdett. A csónak
orra nemsokára az Ued déli partjának ütődött. Kiszállt. A Tafilalet földjére
lépett.

                                     Lorenz

                                       I.

Nyugodtan ment abba az irányba, amerről a csúcsra épített casba látszott
lép.csőzetesen egymásra következő házsorával. Nemsokára egy széles, kitaposott
útra ért. Dús nagy levelű pálmák között lépdelt. A vad thimián friss, jó szaga
üdítette fel. Most már értette, hogy miért ragaszkodnak az itt lakók ehhez a
földhöz. Csodálatos, nagy trópusi virágok, kaktuszok, mimózasövények tűntek elő
mindenfelől. A levegő 2iszta volt és pormentes. Hatalmas, színes kelyhek
himbálóztak a pálmák köré fonódó léggyökereken. Olajfák bőrszerű levelei
nedvesen, acélos fénnyel ragyogtak a holdfényben, és szemben az Ari-Aiaschi
hófödte csúcsa!
Egyszerre, mintha a mozdulatlan fák elevenednének meg, nyolc-tíz ember bukkant
fel a sötétből. Elszánt, barna arcok és .csillogó fegyvercsövek meredtek
Laverborgra. Megállt, és feltartotta a két karját. Most dől el, gondolta
nyugodtan. Ha azonnal nem végeznek vele, akkor lehet valami ebben a
caid-dologban, és akkor beszállítják őt a casbába, ahol megtudhat valamit
Claire-ről. A mozdulatlan al'akok közül, a háttérből előrelépett egy kemény
tekintetű férfi, akinél nem volt puska, csak handzsárt hordott az övébe szúrva,
és a kard mellé revolvertáska volt erősítve:
- Ki vagy, kutya?!
- A caidhoz jöttem, aki üzent értem.
- Mit üzent a próféta fia, te disznóevő rumi!
- Azt üzente Allah nevében, hogy ha hozok neki egy puskát, akkor visszaszöktet
engem Európába.
Az ember intett. Laverborgtól elvették a puskáját, előrelódították és
megindultak vele. Több szó nem esett.
..A caid két hónapi távollét után visszatért az oázisba. Ezen a napon lisztet
és datolyát osztottak ki a szegények között, az oázis minden falujában birkákat
sütöttek, az emberek reggeltől. estig a casba körül .csopotosultak, és ha egy
pillanatra feltűnt a sejk, akkor nagy ujjongásba törtek ki. Örömtüzeket
gyújtottak és hálaimákat mondtak.
Este caid vacsorát adott a vezéreinek. Mindenki eléje járulhatott a panaszával,
és Barud el Mansur kegyesen fogadott alattvalói közül bárkit a tánácsteremben,
a casba harmadik szintjén. A szent Hamirt ezen az estén felvezették a
tanácsterembe, mert Barud el Mansur, aki tisztelte a szenteket, azt akarta,
hogy Hamir is a közelében legyen. A világtalan szent ott ült a pompás,
trónteremnek is beillő helyiségben, a legdrágább szőnyegen, és világtalan
tekintete a 'semmibe nézett. Mansur egy emelvényen foglalt helyet az
elefántcsont karosszékben, amelyben elődein és rajta kívül senki sem ülhetett.
Körülötte álltak a törzsfőnökök, jobbján Muhat, az oázis katonai parancsnoka.
Muhat mellett a legfőbb pap, zöld turbánban. Egy rongyos suhanc állt előtte
mélyen meghajolva, mellén összefont kezekkel.
- Nos, Nalam? - szólt hozzá csengő hangon a caid. - Meghagytam neked és a Tigri
valamennyi pásztorátak, hogy mire a hold a legnagyobb lesz, jöjjetek le
nyájaitokkal, sátraitokkal, asszonyaitokkal és minden holmitokkal együtt a
Tafilaletbe.
Mélyen meghajolt, megérintette a szívÉU és homlokát. Nem nézett a caid arcába,
úgy beszélt.
- A hold most a legnagyobb, felségEes uram, a próféta helytartója. És a
pásztorok valamennyien itt vannak, kivéve két sleh ttirzset. Ezek közöt.t a
Ghul pusztít, uram, a gyomrukban. Muhat emír eltiltotta őket tőlünk. 
Barud el Mansur ebből megértette, hogy vérhasjárvány van a hegyek között.
Kegyesen intett a pásztor felé.
- Az én palotámban fogsz lakni, Nalan, és kapsz tőlem egy szép ruhát.
- A kutyád vagyok, caid - mondta, és hátralépett. A nagy úr hirtelen a vak
Hamir felé fordult.
- Látlak, Hamir. Azért hozattalak ide, hogy jósolj ma nekem. Mire a Ghut szava
elővará- zsolja holt medrükből a sebes sodrú wadikat, megindulnak ellenünk a
rumik. Nagyon közel van a harc órája. Láttál-e álmot szent Hamir?
A. szent felemelkedett. Kinyújtotta kezét a caid irányában, és merev tekintete
Barud el Mandur arca mellé nézett. .
- Látlak, caid!... Látlak kivont karddal a sereged előtt, és a hitetlen frenki
varangyok elpusztulnak a haragodtól....
- Úgy legyen, Hamir. Pedig ezek a frenkik ügyes emberek. Kémjeik az ágyam
fejéig émek. Kilesik a terveimet.
- De te mindent tudsz, uram... A próféta világosságot adott a te agyadnak, hogy
mindenkit lássál!
- Igazad van! Téged is látlak! Látlak szakáll nélkül, fényes egyenruhában. Rumi
tisztek között. És látlak itt ülni piszokban, férgesen, forró napon és zuhogó
esőben, fedetlen fővel. Csodálom magát, Lorenz. Sohasem hittem volna, hogy
francia tiszt erre képes.
- Hallom, uram, a szavadat, á mégis süket vagyok. Látlak lépni a rumi kutyák
testén... látlak, caid...
A piszokkal és sebekkel fedett csontvázszerű alak hirte!en ordítással sebesen
forgoni kezdett., habzott a szája, kidülledt szeme fehére, és rikoltva hörgött.
- Hagyja abba, Lorenz, mert megüti a guta -mondta a caid nyugodtan. -Csodálom
magát ezért a teljesítményért. Én nem bírnám ki eztf így élni.
A vázszerű alak a földre zuhant, rángatózya és. hörögve, de a caid nyugodtan
folytatta a megkezdett mondatokat. -Mondom, hogy né fáradjon. Két sürgöny
kivételével valamennyi jelentése nálam van. Igazán keresztülhúzta volna a
terveimet, ha nem fogom el őket sorban. Nem zavartam a munkájában, mert ha
felköttetem, új embert küldenek maga helyett. Szerencsére az én hírszolgálatom
a világon a legtökéletesebb.
Hamir meredten nézett a hang irányába, de a szeme még most is caid arca mellé
irányult. . - Látom a rumikat... a hammadai sziklákon keresztül özönlenek... A
próféta fiai eltiporják őket...
- Látom, hogy tévedtem, Hamir. Te csakugyan vak vagy. Úgy legyen.
Mi baja lehet egy vak embernek, ha elveszik a szeme világát? Ki fogom szúrni a
szemedet, Hamir - mondta nyájasan a caid. Azutárr franciául szólalt meg. - Nem
akérok túl kegyetlen Ienni, Lorenz, mert csodálom magát. Ezért adok még három
órát. -Kihúzta az óráját. -Most nyolc óra van. Pontban tizenegy órakor
szúrjátok ki a szemét, vasaljátok meg, és lakjon haláláig ott, ahol a
sivatagban megvakult glauák tengődnek. Vigyétek.
A mocsokkal belepett, sovány alak kihúzta magát, múmiaszerű vonásai
megelevenedtek, de csak annyira, hogy ez az arc egyszerre nyugodt és értelmes
lett. Mosolyogva nézett a caidra. - Lógni fogsz, caid. Vive la France!
Elhurcolták. - A legveszélyesebb francia kutya! - mondta Muhat.
- Igazi hős. Dicső élete volt, és haláláró1 is sokat fognak beszélni. Erről
gondoskodom. Egy tiszt lépett be. Földig hajolt.
- Szólj, Ibn Zarn.
- Rumi katona érkezett, caid. Puskát hozott. - lntézd el, Muhat. -Azután a
tiszthez fordult. - Bocsásd be.
Muhat az ajtó felé közeledett, és így, mikor Leverborg megkötözve belépett,
először őt pillantotta meg.
- Laverborg vagyok. A légióból szöktem. A caid hívására jöttem ide. - Azt
nagyon .okosan tette - mondta a caid. - Lépjen közelebb, Toulet. A légionista
döbbenten állt meg, és kimeredt szemmel suttogta: - Ranat doktor...

                                      II.

Claire türelmetlenül járkált fel és alá a szobájában. A caid bejelentette, hogy
meg fogja látogatni. Már több mint egy napja volt fogoly. Vajon milyen
intézkedéseket tettek miatta? A Tafilaletbe csak egy egész hadsereg hatolhat
be. Valószínűleg azt hiszik, hogy már nem is él. Nem fognak belenyugodni az
elrablásába... Ebben a pillanatban egy kő repült be az ablakon. Parittyával
lőhették ki valahonnan. A hófehér kő a falnak pattant, és onnan a földre esett.
Papír volt rácsavarva. Üzenet! Gyorsan lecsavarta a papírt. A belső oldalán ez
állt:

"Éjlél után. valaki ki logja nyitni az ajtaját. Fátyoiozza te az arcát, mint az
itteni nők. Próbáljon kijutni a casbából. Menjen az Ued partjáig. A parton van
egy magányos kunyhó. A kunyhótól balra menjen vagy száz lépést, lelnyergelt
tevét fog találni. Ha állandóan az Ued lolyása ellen gyorsan halad, reggelre
francia területen van. Lehet, hogy én is ott leszek a tevénél. Sajnos az is
lehet, hogy nem.
L.Z."

Azonnal megértette a levél eredetét. Bizonyára tartózkodik az oázison egy
francia kém. Valószínűleg a titkosszolgálat embere küldte ezt a Ievelet.Ez
volt minden, amit megtehetett érte. Elrejtett valahol eg felriyergelt tevét,
hogy ha ki tud jutni innen, akkor megmenekülhes- sen. Sok remény nincs erre. De
talán. A követ kidobta az ablakon, és a levelet elrejtette. Lassan este tett.
Fantasztikus terveket szőtt, hogy mi módon juthatna ki a casbából. Végül
belátta, hogy gyenge. Nem, nem tud kijutni innen.
Kopogtak az ajtón. A caid lépett be. Kedves, udvarias mosolyával Ranat doktor
állt a leány előtt.
Éppen úgy megdöbbent; mint Toulet. - Jó napot,'Claire. Meg van lepve, mi? -
Ön... ön... de hiszen...
- Én vagyok. Barud el Mansur, .a caid. A jobb,párizsi körökben Ranat doktor
néven ismernek. De ezt nem kell tudni rabszolgáimnak. Önök legszívesebben úgy
képzelik el az arab királyfiakat, hogy .birkákat őriznek és piszkos kunyhókban
laknak. Ezért érik önöket a gyarmatokon oly gyakran meglepetések. Ha viszont
előkelő ifjakat látnak a párizsi parketten, akkor azt hiszik, ezek a művelt
fiatalemberek elcserélik őseik földjét a jó szabású szmokingért. 1'évevdnek.
Na, de hagyjuk ezt.
A leány kissé magához tért az első meglepetésbl. - Maga... maga Barud el
Mansur? .- Igen.
- Maga hurcoltatott eI engem?
- Kénytelen voltam vele, miután egy szives meghívást nem fogadott el. - És
meddig akar itt fogva tartani?
- Erre nem tudok pontos választ adni. Sok minden függ attól, hogy maga milyen
álláspontra helyezkedik, Claire.
- De miért fogatott el tulajdonképpen?
- Mert nagyon okos és ügyes leány. Mert a fivére aláírását hamisítva
megszerezte a Toulet-ügy iratait. Mert újra felpiszkálta az ügyet La Motte
táborszernagynál, reánk uszította ezt a Lauyanelt, azután mikor vége a vezérkar
kezébe került a Toulet-ügy hírhedtté vált szürke mappája, maga éjjel Du Garde
hálószobájából ellopta a páncélszekrény kulcsát, újra megsze- rezte Toulet
számára a mappát, és a kulcsot megint visszatette a fivére éjjeliszekrényére.
Ügyes munka volt. Gratulálok.
- De hát mi köze magának a Toulet-ügyhöz?
- Nagyon sok. Most már megmondhatom. Úgysem árthat többé nekem. Nem érintkezhet
Toulet-vel sem ezután.
A leány elsápadt, és megremegett a szája. . - De... de hiszen tudja jól...
Toulet meghalt...
- Még nem. De talán rövidesen. Ne komédiázzon, Claire. Tudom, hogy maga egy
pillanatig sem Yeszítette el a kapcsolatot Toulet-vel, miután a kapitány olyan
ügyesen elterjesztette a halálhírét. Másodsor is neki szerezte vissza a szürke
mappát.
. - Hát igen! Én szereztem vissza! És Toulet él! Velem tehet, amit akar, de a
mappa nemsokára ott fog feküdni Párizsban, a haditörvényszék asztalán!
-kiáltotta magánkívül. - Ezt gondolja? -kérdezte hanyagul a caid, és előhúzta
belső zsebéből a szürke mappát.
Claire egy székre roskadt. Nem tudott szólni.
- Ön elfelejti, hogy olyan játékba bonyolódott maga és a vőlegénye, amit én már
tizenöt éve készítek elő. Egyetlen láncszemnek sem szabad meglazulni, különben
elveszítek mindent. És ez a minden az uralmam kiterjesztése és megszilárdítása.
Már készen áll az egész épület. Minden veszélyes ember a kezemben van. És
amikor kezdődik a harc, én már meg is nyertem á háborút. Maga és Toulet
ártatlan áldozatok lesznek, de két ember sorsa nem befolyásolhatja ügyemet.
- Toulet él! Nem kell neki ez a mappa, minden szó a szívébe és az agyába van
vésbe. Ő majd nélkülem is tudja, hogy mit kell tennie.
- Igazán azt hiszi? - tapsolt egyet, és két felfegyverzett alak Tóulet-t hozta
a siobába. Claíre felsikoltott, odarohant, és átölelték egymást. De a caid
intett, és Tolulet-t elhurcolták. Azután nyugodtan leült a kétségbeesett
leánnyal szemben, és cigarettára gyújtott.
- Figyeljen rám, Claire! Ebben a pillanatban az összes ütőlap az én kezemben
van. Mindenki azt hiszi, hogy a saját céljait szolgálja, 'és .t,ulajdonképpen
az én érdekeimet támogatják, anélkül, hogy erről tudnának. Csak most, az ütolsó
pillanatban jelentem meg én .is a színen. Eddig a bábuim dolgoztak helyettem.
- Maga... maga Gordon!
- Maga igazán leleményes -válaszolta nevtve a caid. -Talán csak egy ügyesebb
embert ismertem. Azt a szegény Lorenzet. Bámultam őt. Hónapokon át itt ült a
sárban, a mocsokban, és csodálatos ügyességgel nyomohott ki mindent. Nem is
értem, hogy jutott hozzá a legtitkosabb feljegyzésekhez, a legrejtettebb
adatokhoz, de mondhatom, hogy ez az ember éppúgy tud mindent, mint én magam.
Amilyen jgyesen én Párizsban européernek mutattam magam, olyan ügyesen
játszotta ő itt az őrült, arab szentet. Azonban bevallom, az ő szerepe nehezebb
volt. De Gordont a hadügyben nem lehet félrevezetni. Mikor a második jelentését
küldte, már felfedeztük. A többi jelentését már nekem küldte. Szegény feje azt
hitte, hog értesítései az illetékesekhez jutnak. Há ez megtörtént volna, akkor
vége a Tafilaletnek, végem lett volna nekem és tízévi kitartó, fáradságos
munkámnak. Mert ez a Lorenz mindent tudott.
Lorenz L. Z... Tőle jött a levél, villant át a leány agyán. - Mi történt vele?
... -kérdezte Claire.
Félórája sincs, hogy elfogattam. És most eszéljünk magáról, Claire. A sorsa
tőlem függ. A kezemben van.
- Mit akar tenni Toulet-vel?
- Toulet? Hogy vele mit akarok tenni, ez is teljesen magától függ. - Nem
értem... hogy érti ezt?
A caid elgondolkozva dobolt az asztalon ujjaival..
- Ha kikapcsolom a küldetésemet, a nagy célt, amiért esztendők óta éjjel-nappal
mun- kában vagyok, ha a győzelemre gondolok, ami napokon belül kétségtelenül
bekövetkezik, még hátravan egy megoldatlan kérdés. Itt lehet magának szerepe,
Claire.
- Még mindig nem értem. - Szeretem magát... - Nem érdekel!
Barud el Mansur, mintha nem is hallotta volna a közbeszólást, elgondolkozva
nézett maga elé, azután folytatta azon a lágy, kellemes hangján, amelynek a
legrendkívülibb esemény sem adott semmiféle modulációt.
- Az embereim tudják, hogy nem ismerem az irgalmat. Talán a maga kedvéért
kivételt tennék, és áthajóznám ezt a szerencsétlen Toulet-t Dél Amerikába. Evek
óta egyetlen érzelmem a maga iránti szerelmem. Ennek is be kell teljesülnie,
mint minden célomnak, amit valaha magam elé tűztem. Gondolkozzék ezen.
- Egy kis engedékenységgel sok rossztól kíméli meg magát és másokat is, akiket
szeret. Holnap újra eljövök.
Feleletet sem várva kilépett az ajtón. Claire több mint egy percig
mozdulatlanul állt. Huszonnégy óra alatt annyi minden történt vele, olyan
megdöbbentő és meglepő események, hogy úgy érezte, bele kell őrülnie. Azután
megpróbálta elrendezni a gondolatait. Hogy került ide Toulet? Bizonyára
valamiféle rádiókörözést adtak le az eltűnése után, és Toulet meggon- doltlanul
belopózott az oázisba... És Ranat doktor, a kifogástalan, társaságbeli
úriember, asszisztens a Pasteurben hogy került ide? Hogy lehet ő a titokzatos
caid? Természetesen azért járt mindig vezérkari tisztek társaságába, azért járt
diplomaták közé, mert kémkedett. És Emmy Desposlin?...
Összezavatodott előtte minden. Menekülni kellene! A levelet biztos ez a Lorenz
írta, akit elfogtak. Tehát nem jöhet ide az ajtót kinyitni! Viszont ha ki tudna
jutni, a felnyergelt teve valószínűleg ott lesz akkor is, ha a kémet
letartóztatták, persze! Erről talál nem tudnak. De hogy juthat ki innen?...

                                      lll.

A caid lejjebb ment a casbák során, és a. létrák mellett álló őrök mindenütt a
porba vágódtak előtte. Mire visszaért a tanácsterembe, az emberei már nem
voltak ott, csak Emmy
Desposlin ült egy kis asztalnál, kifogástalan lovaglóruhában és cigarettázott.
Mikor meglátta a caidot, idegesen felugrott:
- Azonnal mondja meg, hol találom Olivert!
A caid egy pillanatig elgondolkozott, mint aki nem is tudja mindjárt, hogy
miről van szó, azután szelíden mondta:
- Nem akar egy kávét?
- Két napja keresem Olivert. Azonnal mondja meg, hol van?
- Kedves Emmy -felelte nagyon udvariasan. -Oliver a vendégem volt, és én nem
szoktam a vendégeimet őrizni. Kereste már mindenütt?
- Nem megyek lépre a maga komédiájának. Valósünűleg nagyonjól tudja, hol van
Oliver! - Elsősorban, kedves Emmy, önnek tudomásul kell vennie, hogy ebben az
országban én uralkodó vagyok. A legkevesebb, amit elvárhatok a vendégeimtől,
hogy udvariasak legyenek. Ami Olivert illeti, legutóbb nézeteletérésünk volt, ő
valószínűleg indokolatlanul megijedt tőlem és elszökött. Azt hittem, azóta már
visszatért.
- Miféle nézeteltérésük volt?
Nos... egy izé... egy kozmetikai műtétnek akartam alávetni... Emmy döbbenten
hátralépett.
- Értem... - És ő megszökött!
- Ugy van. Lássa be, hogy nem ez lett volna a leggonoszabb dolog azok között,
amikre az események bennünket kényszerítettek.
- De ennek semmi köze az ügyhöz. És maga biztosan tudja, hogy hol van! A maga
kémei mindent tudnak! Azonnal mondja meg!
A caid mindkét kezén a körmeit vizsgálgatta. Azután mélységes unalommal nézett
Emmyre.
- Nem tudom, kérem. Elszökött, és nyoma veszett.
- Vigyázzon, Ranat doktor! Ismerhet engem! Ha én odamegyek Du Garde-hoz és
megmondom... - Maga nagyon is rá van szorulva a vendégszeretetemre, kedves
Emmy. Közölnöm kell önnel, mert valószínűleg még nem tudja: egész Franciaország
és Afríka területén körözik Desposlin ügyvéd meggyilkolásáért. Nagyon veszélyes
clolog lenne tehát eltávoznia innen. Fia kilép a Tafilaletből, meg sem áll a
guillotine-ig. Ezt elhiheti nekem.
Emmy lélektelenül roskadt egy karosszékbe.
- Tudom, hogy maga nem tehetett mást - folytatta Barud el Mansur. - Csodáltam
az ügyességét, a lelkierejét és az eszét. De jegyezze meg, kérem hogy aki részt
vesz ebben a játékban, az mind az én markomban van, és ha nem engedelmeskedik,
akkor én összeszorítom a markomat. Igy járt Oliver is.
Mindezt ugyanazon a kellemes szelíd hangon mondta el, amellyel eddig beszélt,
és a körmeit nézte közben. Azután otthagyta a magába roskadt leányt, és kiment.
A teraszon Muhat jött szembe vele. Magához intette.
- Ha ez a nő megpróbálja elhagyni az oázist, végezzetek vele.

                          Amire nem lehetett számítani

                                       I.

A két fegyveres hátracsavart karral vezette Laverborgot. A casba legalsó
épületében éltek a caid kegyelméből tengődő vak glauák. Gyulladt, sebes
szemekkel vagy üres szemgödrökkel űltek ott mozdulatlanul, összefont lábaik
között egy-egy szilke, amelybe az ajándék ételeket öntötték számukra. A vakok
sohasem beszéltek sem egymással, sem mással, csak imádkoz- tak. A hatalmas
helyiségben fullasztó szag volt, zümmögő, sűrű légyrajok, és mindenfelé
piszoktól csúszott a padlót képező döngölt agyag. A terem végében egy ajtó
volt, egyszerű, könnyű fából, és aki mögéje került, az mégis jobban le volt
zárva, mintha páncélszekrényben űlne. A vak glauák érzékszervei olyan fejlettek
voltak, hogy élőlény nem jöhetett ki onnan a tudtuk nélkül. És ha egy hitetlen
fogoly egyedül közéjük merészkedett volna, azt bizonyára darabokra tépik. Most
már tudták, hog a szentHamir is hitetlen. A caid értette a módját, hogy kell a
foglyokat őrizni.
Laverborgot az ajtó mögötti pinceszerű üregbe taszították. Itt vaksötét volt.
Fent, egész magásan egy szellőztetőnyílás látszott, de csak mint sápadt kis
fénykör, amelynek világossága nem oszlatta el az odú sűrű homályát. Mozgást
hallott. Tudta jól, hogy rajta kívül még vannak itt emberek. Valaki sóhajtott a
közelében.
- Ki az? - kérdezte.
- Egy öregember. Ne jöjjön közel hozzám, mert tele vagyok férgekkel. Ki maga? -
Szökött légionista. Laverborg a nevem:
- Halló, Laverborg! -kiáltott egy vidám, csengő hang -, ezt nevezem kellemes
véletlennek! Mit gondol, kihez van szerencséje?
Laverborg az üreg távoli sarka felé.nézett, és nem látott semmit. A hang
folytatta: - Jott vagyok! A maga egykori bajtársa.
Most megismerte a gengszter hangját. Ez csakugyan Jott. - Hogy a csodából kerül
ide?
- Az a Colomb-Béchar undok egy fészek. Ott őrnek lenni rosszabb, mint máshol
elítéltnek. Nem vártam semmit, pedig lett volna okom, hogy várjak. De nekem
csak egyetlen vágyam volt: még egyszer hazakerülni Chicagóba és gengszter
módjára rabolni a mindennapi kenye- remet. Pfuj, de undok egy hely ez a
sivatag! És a maguk légiója, ha tudni akarja, uram, ezerszer rondább, mint a
Sing-Sing. Most viszont már azt mondom, hogy bár maradtam volna ott. A caid
becsapott az ígéretével. Idáig kutyagoltam Colomb-Bécharból a puskámmal, erre
ez az alak belöketett a tömlöcbe. Azt hittem, első osztályú hálófülkében
szállíttat haza New Yorkba. Maga is bedőlt neki, mi?
- Úgy látszik. Mióta van itt?
- Három napja. És nem fogja elhinni, egyre kellemetlenebbül érzem magam.
Fogalmam sincs, mi a szándékuk velem. Az előjelek után ítélve, nem hiszem, hogy
valami zsíros állást tartogatnának a számomra.
Az ismeretlen harmadik gyenge hangon közbeszólt:
- Önöket elviszik egy távoli qsurba. Sok ilyen bennszülött falu van a
Tafilaletben. Először kényszerítik magukat, hogy levelet írjariak, amit
valamelyik ügynökük Európában bedob. Evvel csalják lépre a légionistákat. Akik
átjönnek, ha megírták a levelüket, a távoli qsurokban utat építenek,
drótsövényeket és gerendákat szállítanak, végül, ha már elgyengültek, egysze-
rűen lelövik őket. Ez a végső eljárás a szökevényekkel.
- És maga kicsoda? - kérdezte Laverborg az idegent, aki igen jól van értesülve.
- Maga nem a légióból szökött?
- Nem. Én Lorenz százados vagyok, a titkosszolgálathoz beosztott kapitány. Ma
éjjel kivégeznek.
Laverborg döbbenten egyenesedett fel. - Lorenz!... Szent isten!... George!
Most a másik mozdult meg és csodálkozva kérdezte: - Honnan ismeri a
keresztnevemet?
- Ó!... - csak annyit mondott, és újra visszazuhant a helyére, azután
hitetlenkedve suttogta: - Lorenz...
- Kicsoda maga? - kérdezte Lorenz türelmetlenül.
- Laverborg szökött légionista. -Azután gyorsan hozzátette: -Annak idején St.
Denisben szolgáltam, és ön ott főhadnagy volt. Innen emlékszem a nevére. - De
maga akkor nem volt Laverborg. Hogy hivták?
- Delahay. Louis Delahay.
- Igen? Nem emlékszem ilyen nevű emberre. De ha mondja, akkor biztosan így is
van. Mondja, uram, szereti maga Franciaországot?
- Bármikor feláldoznám az életemet, ha ezzel hasznára lehetnék
Franciaországnak.
- Hm... Nem szeretem ugyan a szökött katonákat, de most meg kell bíznom önben.
Engem itt valószínűleg megvakítanak, bizonyára meg is ölnek. -Olyan hangon
mondta, mint aki magától értetődő dolgok felett gyorsan átsiklik. -Magukat nem
ölik meg, bár nincs sok esélyük arra, hogy megszabaduljanak. De valami csoda
révén esetleg lehetséges. Nos, akkor ön megmenthet rengeteg embert egy nagy
katasztrófától. Hajoljon közelebb...
Suttogni kezdett. Jott közben, úgy látszik elaludt..
Egyenletesen szuszogott. Valamelyik távoli sarokból sziszegés, majd köpködő
visongás hallatszott. Egy patkány lépett rá valami csúszómászóra. Mint nagyon
távoli vízmorajlás, a vak glauák szűntelen imakórusa szűrődött le az üregbe.
Lorenz már percek őta suttogott... A hadművelet legfontosabb pontjain ilyen
megvesztegetett tisztek állnak... A Tigmart felőli támadás pontján a szpáhik
fedezik a jobbszárnyat...
Értem... - Ha Colomb-Béchar felől meglepetés jön, és Brone ezredes a
Dzsebel-Sagro ütegeinél...
Ebben a pillanatban motorbúgás közeledett. Jott felugrott. - Repülőgép!
- Ugy látszik -mondta Lorenz -tehetetlen dühében a francia katonaság néhány
bombát akar ledobni. Egy kis fogcsikorgatás a százados húgáért. Nevetséges.
Jóformán be sem fejezte a mondatot, mikor iszonyú dörrenés hallatszott kintről.
Nyomban utána lárma és kiabálás. A szellőztetőablakon vörös fény sugárzott be.
Erre senki sem számított. A casba körül tökéletes fejetlenség lett úrrá. Az
emberek szaladgáltak fedezékeket keresve. A caid nem talált senkit, aki rendet
teremtett volna. A gép hirtelen sik1órepülésbe kezdett, és alacsonyan elsuhanva
végigszórta egy gépfegyverrel az emberektől nyüzsgő teret. Sebesültek hörögtek,
ass-zonyok sikongtak, vaktában lövöldöztek, és mindenki menekült. A repülőgép
magasba emelkedett, és a következő bomba a casba első terasza mellett robbant.
- Próbáljunk megszökni! - kiáltotta Laverborg.
Istenem, ha eg.y revolverem lenne! Az egésszel elbánnék! - harsogta a
gengszter, aki a robbanásra felriadt.
A glauák nyöszörögve rohantak összevissza, pálmák és olajfák égtek, a casba
több helyen beomlott.
- Be kellene törni az ajtót - mondta Laverborg. -, de nem érem fel.
- Ĺlljon a hátamra! -ajánlkozott Jott. Laverborg felugrott a lehajló amerikai
derekára, és amennyire az egyensúlyától tellett, hátradőlt, azután nekivágta
magát az ajtónak. Reccsent... Odakint a zűrzavar pokoli káosza fokozódott. A
harmadik kísérletre engedett az ajtó. A vakok már csak ketten-hárman voltak
kint, összevissza szaladgáltak. Néhány ökölcsapással áttörtek rajtuk. Ujabb
dördülés, homok,. szikladarabok és gránitszilánkok vágódtak szét mindenfelé. A
földön elhajigált köpenyek hevertek. Gyorsan magára kapott mindegyik egy
leplet. - Csak revolverem lenne! - panaszkodott Jott. A falhoz simulva léptek
ki a teraszra. Szörnyű kép tárult eléjük. Elszabadult álÍatok vágtattak fel és
alá nyerítve, bőgve. Jajgatással és puskaro- pogással volt teli a levegő,
minden lángolt. A lábaiknál egy arcra borult fegyveres feküdt, ponyárral az
övében. Jott felkapta a tőrt a halott dereka mellől.
- Most hová?
- Meg kell menteni Claire Du Gardeot! - mondta Laverborg.
- Nagyon helyes -mondta Jott. -Nem tudom, ki a hölgy, de ha már itt van,
éppenséggel megmenthetjük. Én avante.
Egy pillanatra sem veszítette el a kedélyét. Lorenz elindult, hogy vezesse
őket.
- A legfelső casbában van, ahonnan bizonyára mindenki elmenekült - mondta
Lorenz. A téren már csak sebesültek és halottak voltak. Jottnak sikerült egy
revolvert is zsákmá- nyolnia. A középső casba kigyulladt és a legtöbb sátor is
lángolva égett. Ebben a pillanatban a repülőgép pontosan a csúcs felett dobott
le egy bombát. Telitalálat volt. A casba öt legfelső emelete, mint egyetlen
tüzes lavina, fülsiketítő dörrenéssel gurult le, törmelékké válva a
sziklaoldalon, és a következő percben az alsó két casba, amelyen a görgeteg
egyre omolva bár de fennakadt, messze világító lánggal kezdett égni.
Laverborg szívét a jeges iszonyat szorította össze. Vége! Claire - nek vége!
Lorenz megragadta a csuklóját és a fülébe súgta:
- Ne felejtse el, hogy nekünk még kötelességeink vannak Franciaországgal
szemben. Jöjjön! 
Megpróbált erőt venni a fájdalmán és odaszólt Jottnak: - Előre! A pálmák között
a sűrűbe és onnan a folyóig!
- Maguk menjenek előre, én fedezem a vissavonulást a relvolverrel.
Elindultak gyorsan a térrel ellenkező irányba. Laverborg remélte, hogy a halász
még nem úszott át a csónakért. Ha elérhetnék az Ued túlsó partját, meg lennének
mentve. Kiértek a folyó felé vezető csapásra. Futólépés!... Lövések
dörrentek... Laverborg egy pillanatra meg- fordult... Öt fegyveres sietett
feléjük kiáltozva.
- Maguk menjenek - mondta nyugodtan Jott, és csak úgy hanyagul a csipője mellől
néhány gyors lövést adott le. Az üldözők sietve letérdeltek. Jott egy fa mögé
ugrott, és fától fáig, hátrafelé szökellve igyekezett a folyóhoz. Laverborg
megkönnyebbülten kiáltott fel. A csónak még ott volt. Beugrottak ketten, és
vártak az amerikaira. Sietve jött, lihegett.
- Mehetünk!
Még a folyó közepén sem voltak, mikor újabb négy fegyveres jelent meg, és
tüzelni kezdtek. Az egyik golyó a lapátot törte el Laverborg kezében. Egyszerre
Lorenz előredőlt. Gyorsan a Gsónak fenekére fektették. Veszélyes lövést kapott
a lapockájába. De Jott is keményen tüzelt. Még két evezőcsapás... Kivonszolták
az ájult Lorenzet, és futva mentek fel a lejtőn. Mikor lőtávolon kívül voltak,
visszanéztek. Az oázis vérpiro5 fényben úszott, imbolygó láng és fűstfelhők
között látszott a tér, a kút, a casba megszenesedett csonkjai és a mozdulatlan
óriási pálmák. A vezérkari százados húgának elrablásáért ezt a bgmbázást
rendezték. Igazán semmi értelme nem volt. Néhány vályogból épült casbát, egypár
tevét felgyújtottak egypár embert talán a legártatlanabbakat, megölték. És a
pilóta, mint aki jól végezte dolgát, hazarepült. Csak egy kis előjátéka volt ez
a küszöbön lévő mészárlásoknak.

                                      II.

Claire nem aludt el. Az ablaknál ült és gondolkozott. Innen nem lehet
kijutni... Az ajtó zárva... A záron túl őrök... Azután búgást hallott, nyomban
utána három puskalövést majd villámfény borított el mindent, és egy siketítő
dörrenés zendült fel. Eltántorodott az ablaktól, és két tenyerével
összeszorította a fejét, mert úgy érezte, hogy a koponyája varratonként hullik
szét. Az irtózatos zsivaj, nyerítés és bőgés, az újabb robbanás szinte elvette
az eszméletét. Nem tudta, honnan jött elő; egyszerre a caid állt mellette és
megragadta a csuklóját.
- Jöjjön szorosan mögöttem! -ordította közelről a fülébe. -Repülőtámadás! Ha
elmozdul mellőlem, vége van! - Folyosókon át vezette, azután ölbe kapta és
létrákon vitte le, közben újabb dörrenések... Minden lángol, félőrült emberek
futkároznak, lövöldöznek, üvöltenek. Hatalmas, sötét darabok röpködnek a szeme
előtt... Most már a téren vannak. A c:aid egy pinceszerű üreg felé hurcolja,
nyilván gránátbiztos fedezék... Hohó! Akkor már nem mene- külhet többé!... Egy
megvadult teve rohan egyenesen feléjük. Claire megbicsakolja magát, a caid
elengedi a csuklóját, különben a teve legázolná őket, s a leány elugrik, és
futni kezd valamerre... Ranat hangja kiált utána... Menekülők csoportja magával
sodorja... Most még egy kibírhatatlan dörrenés és az egész tömeg egyszerre
sikolt föl... Vonszolják... Levegőt! Levegőt!... Arccal a földre hullik és
fekve marad. Azután felemeli a fejét... Valahol egy sűrűben van. Körülötte
pálmák, kaktuszok, és a csuklóját egy kövér férfi fogja... Kirántja a kezét és
felugrik, azután ámultan látja hogy a mellette levőnek nincs feje. Nagy, sötét
tócsában fekszik... Iszonyodva rohan a folyó felé. Egy viskót lát. Talán
százlépésnyire. Közben hallja, de nem látja a mindent megrendítő telitalálatot,
amely a casbára lesújtott... Rohan! Rohan, nem mer hátranézni, mert az imbolygó
ámyakban maga előtt látja, hogy minden ég!
..És íme, ezen a csendes, nyugodalmas helyen, jó távol a pokoli casbától,
kérődzve, előrenyújtott nyakkal térdel egy felnyergelt, kipányvázott teve.
Lorenznek igaza volt. Mikor Claire hajnalban egy nagy faépület előtt ájultan
fordult le a tevéről, már francia területen volt.

                                  Colomb-Béchar

                                       I.

Tirone és Berg még a barlangban voltak, mikor a menekülők megérkeztek, és
óvatosan lefektették a súlyosan sebesült Lorenzet.
- Halló, Jott! Ez aztán a meglepetés! És ki ez a sebesült madárijesztő? -
üdvözölte őket Tirone vidáman.
- Szép kis bál volt odaát..
A menekültek nem is feleltek, gyorsan hozzáfogtak, hogy bekötözzék Lorenz
sebét. A golyó a jobb lapocka alatt rézsút átszaladt és oldalt az egyik borda
mellett jött ki. Valószínűleg a tüdőt is érintette. Ahogy lehetett, bekötözték,
azután Laverborg rendelkezett.
- Valamennyien jelentkeztek Bu Malémben. Elsősorban megmondjátok, hogy a
titkos- szolgálat egyik embere itt fekszik sebesülten. A nevét nem tudjátok,
érted, Jott? Maguknak - fordult Tirone-hoz és Berghez - szerencséjük van, hogy
hallgattak rám, és puskával együtt mennek vissza. Igy csekély büntetést fognak
kapni. Jott meg én a puska elvesztése miatt haditörvényszék elé kerülünk. Most
nem megyek magukkal mert dolgom van még.
- Behold! -kiáltott Jott. -Melyik kávéházban várják? Miféle dolga lehet
valakinek ebben a pokoli pusztaságban?
A sebesült szólalt meg gyenge hangon: - Menjen, Laverborg...
A báró kisurrant a balrangból és eltűnt. Tudta, hogy ha siet, délutánra
Tigmartba ér. Már világos volt, mire kikecmergett Hammada sziklái közül.
Örömmel látta, hogy az utolsó lejtő alján szép széles országút van. Ha eléri a
vasútállomást, egy félóra alatt minden sikerül. Azután jelentkezik az első
helyőrségnél. Rohant a melegben, bár ájulás környékezte... Távol már feltűnt
egy kis épület. Ott van! Minden erejét összeszedve rohant. Egyszerre vészes
patkóc- sattogás hangzott fel mögötte... Öt csendőr jött vágtatva, és a káplár
messziről ordított:
- Halt! Campez!
Ugy érezte, hogy az öklével megy nekik! Vége! Ezeknek nem magyarázhat meg
semmit! Adná az isten, hogy Lorenz lábra álljon!
A goumiére-ek jó, magasan összekötötték hátul a kezét, és hosszú pányvára
erősítve a kötél végét odahurkolták az egyik nyereghez, azután galoppban
megindultak. Igy szokták szállítani a szökevényeket. Ha nem tud futni a ló után
az ötvenfokos melegben, akkor halálra vonszolják. A huszonöt frank jutalom
ugyanis mindenképpen jár nekik, akár élve, akár falva hozzák a dezertált
katonát.

                                      II.

Ha a légionista elrontotta este a gyomrát, és lidércnyomása van akkor
Colomb-Bécharról álmodik. Aki ide kerül, az az emberi szenvedések legnagyobb
,fokán megy keresztül. A btintetőtábor melletti temető, mintha a francia
imperialista politikátjelképezné, egyre nagyobb és nagyobb területet foglal el.
A büntetőtábor az oázis qsurjain túl, egypár kilométerrel távolabb, a Szahara
síkján épült. Egy pálma, egy kaktusz, egy lomb vagy fa sehol sem látszik. Gsak
távolról integetnek a dús oázis fái. Néhány félig kiégett alfafűcsomó képezi a
vegetációt ezen a helyen, emelet reggeltől estig szabadon perzsel a sivatag
napja, szabadon éget a sivatag talajából sokszorosan visszaverődő forróság, és
éjjel, ha ráborítja jeges dérpalástját a gonosz Ghut, öt-hét fok hideg is van.
Az aránylag kis méretű garnizonépületben az őrszemélyzet lakik. A bómtetés
alatt állók éjjel-nappal csak sátrakban tanyázhatnak. Aki már élt sivatagban
mint sátorlakó, az tudja, hogy az egymagában véve milyen kínszenvedés. A sátor
belsejében napközben ötven- vagy ötvenöt fokos meleg van, hatvanöt és hetvenre
is felmegy. Ejjel viszont szabadon jár be a hideg. És a bűnös légionisták
ruháit itt elveszik. Helyette piszkos, vérfoltos ócska rabruhát kapnak lenge
vászonból, és ehhez nem jár a ceinture, az a flaneldarab, amely az altest köré
csavarva megóvja a vesét, májat, belet a hirtelen éjszakai `lehűléstől. Egy
rorigyos pokrócot kapnak; párna nélkül. Az élelmezés állati. Reggel feketekávé,
ebéd leves egy kevés főzelékkel, ugyanez a vacsora. Á napi ezer gramm kenyér
helyett itt csak háromszázötven jár, ezzel szemben a munka emberfeletti.
Kőtörés, útépítés, sziklakoloncok szállítása a távoli Atlasz lcőbányáiból, és
ha evvel kész a század, akkor következik a tábor kitakarítása, mosása, javítása
és este kilenckor takarodó. Ébredés reggel ötkor. A legcseké- lyebb
szórakozottság, hiba vagy vétség esetén csattog a bikacsök, és a legyengült
leromlott ember börtönbe kerül. A börtön padlóját cementbe ragasztott
éleskavicsdarabok képezik. Takaró természetesen a börtönben nem jár, élelmezés
napota egyszer kenyér és víz. Munkára azért kell menni. Széknek vagy priccsnek
nyoma sincs. A kavicsokon fekve csak összetöri az embert az éjszakai alvás, a
dermesztő hideg. Ha másnap nem tud dolgozni vagy kidől akkor megoldják a
büntetést. Van, aki egynapi áristomot kap, és négy hét múlva jön ki a tömlőcből
egyenesen a temetőbe. Kórházba csak töréssel vagy vérhassal lehet jutni. A
beteg, akinek mondjuk infl.ienzája van, vagy gyomorkatarusa, az itt semmi
kíméletban nem részesül. Ezen a helyen nem fontos, hogy az emberek egészségesek
legyenek, nem fontos, hogy élve maradjanak, itt semmi sem fontos, csak az
elrettentő szigor, amitől irtózni kell azoknak, akik még nem kerültek ide. Az
erőd parancsnoka egy karvalyorrú, sovány, ősz kapitány, aki után még sohasem
mosolygott, akin nyomban látszik, hogy elkeseredett, gonosz ember. Őt ritkán
látni. Napközben meztelenül ül a szobában, gramofonozik, illusztrált lapokat
olvas és elszív száz cigaretát. A tulajdonképpeni parancsnok Ponson őrmester.
Alacsony, köpcös, rekedt harigú, vastag nyakú katona. Kegyetlen és rideg.
Lehet, hogy valamikor elviselhetően rendes ember volt, de tizenkét éves
szolgálat után a büntetőtáborban, ha nem őrölt meg, akkor meg kellett belülről
kérgesednie. Legtöbbször alattomos udvariassággal kezdi a mondanivalóját, amely
mondanivaló átalánosan. bömbölésben végződik, és a lesújtó bikacsökkel teszi a
pontot utána. Ezt bizonyos leereszkedő, cinikus humor jellemzi, ha jókedve van.
De Afrikában mindenki hisztérikus, és á jókedv nagyon könnyen változik átmenet
nélkül dührohammá. Toutrel, a káplár már valóságos hóhér. Sovány, vörös orrú,
harcsabajuszú katona. Nyugodtan nézi, ha valaki meghal előtte, és szintA
unatkozva képes halálra kínozni embereket. Egész nap iszik. Ejszaka szinte
artikulátlanul énekelve ődöng a sátrak között, és ha valahol kipúposodik a
ponyván egy fekvő emberi test, akkor nagyot rúg bele és röhög. Ez kedvenc
tréfái közé tartozik. A büntetés alatf állóknak dohányozni és alkoholt inni
tilos. Ez a tény szörnyűségében túltesz mindazon, amit eddig elmondtam. A
légionistát vörösbor és dohány nélkül el sem lehet képzelni. A sűrűn előforduló
dühöngő őrület, ami itt szinte járványos betegség, éppúgy, mint az
öngyilkosság, nem független a dohányzás- és az alkoholtilalomtól. Ez a két
méreg segíti át a légionistát a legsúlyosabb lelki és testi megpróbáltatásokon.
Colomb-Bécharban mind- kettő tilos. De nem tilos az őröknek, akik
elképzelhetetlenné fokozzák a foglyok kínjait azzal, hogy előttük isznak és
dohányoznak. A büntetés ideje alatt a légionista nem tagja a hadse- regnek, a
kitöltött idő nem számit bele a szolgálatba és zsold sem jár érte.
Laverborg és Jott egy-egy évet kaptak. Tirone és Berg három-három hónapot.
Ponson őrmester föl és alá sétált előttük az irodában.
- Hát megszöktetek? Nem csodálom, fiaim. Igazatok volt. Én is szívesen
megszöknék. Nahát, ez most kellemetlen lesz. Mert itt meg fogtok dögölni. Hogy
közöljem veletek az elveimet: beteg nincs, kérdés nincs és felelet sincs.
Kihallgatás nem létezik. Itt csak két dolgot lehet csinálni: tűrni vagy
meghalni. Toutrel! Vezesd ezeket az embereket a helyükre.
Igy történt a bevonulás. Utközben ismerős arcokat láttak. A kapunál a kövér
Kolseff állt őrt. Fent a mellvéden az egyik Burger silbakolt. Bizonyára együtt
vannak itt mind a hatan. Jott-tal együtt most már heten. Vagy lehet, hogy
megint kevesebben?
Mikor beértek a sátortáborba, elborzdadva néztek körül. Emberi agy nem
képzelheti el ezeket a figurákat. Egy élő csontvázakból álló hadsereg, Beesett
arcok, a soványságtól torzult szájak és megnyúlt arcok pálcavékony karok,
révedező, fátyolos szemek, imbolygó járás. Emberek, akikről a szenvedés
lemarcangolta a húst, akiknek az agyán már ott ül a téboly, zőrüs, kiállóó
pofacsontjaikon a halál, és mintegy uniformizálva, valamennyi ugyanúgy néz ki.
Rövid idő múlva ők maguk is így fognak kinézni. Ezt gondolták mind a négyen. A
vázak körülöttük beszéltek, némelyik kacagott is, a hangjuk rikácsolt és
hemzsegett tőlük az egész térség. Laverborgnak egy halk suttogás érintette a
fülét: - Ne féljen; lovaskapitány úr, itt vagyok. - David Moschkowitz állt
mögötte szuronyos puskával. De mikor megfordult, ráripa- kodott a báróra.
- Gyerünk, te koszos! Mars a sátorba! -és jól oldalba lökte a puskaussal. Miko
Laverborg ránézett,. újra oldalba lökte. -Mars, te disznó! Nem hallod?
-Laverborg úgy csodálkozott, hogy nem is érezte a fájdalmat. De mit jelentett a
suttogás? Csak gúny volt? A következő pillantban David akkorát lökött rajta,
hogy berepült a sátorba, és még utánakiabálta:
- Majd megtanítalak szót fogadni, te koszos!

                                      III.

Reggel öt órakor dermedt tagokkal ébredtek. A sátorlapon átütött a dér
nedvessége az ébresztő trombitaszó bántóan recsegett. Előszedték a gamelle-t, a
tölcsér alakú csajkát, és sörba 'álltak a kondér előtt, amelyben a fekete főtt.
A szakács mellett újabb ismerőst fedezett fel Laverborg. Az óriás Ahmed állt
ott mozdulatlanul. A fiatal Berg kezéből kihullott a csaka. Toutrel káplár
lecsapott rá a bikacsökkel, hogy odaesett a forró tócsába. A többiek közöm-
bösen nézték. Laverborgnak ökölbe szoult a keze. - Pimasz... - morogta Tirone.
Berg negy nezehen feltápászkodott, és újra odatartotta a csajkát.
- Nincs reggeli! - üvöltötte Toutrel - Fölnyalhatod, amit kiöntöttél! Mars
hátra, bitang! - A bikacsök újra lecsapott. Reggeli után sorakozás. Tizenkét
őrrel kivonultak. A nap már erősen tűzött. Négy kilométernyiré az oázistól
hatalmas kőbufkák álltak. A foglyokat beosztották, mindegyik kapott egy
kalapácsot, és a tűző napon elhelyezkedtek lovaglóülésben az átmele- gedett
halmokon. Kezdődött a kőtörés... Őrjítő egyhangúságban, anélkül, hogy egy szót
beszélhetnének, kopácsoltak az egyre emelkedő nap alatt. A verejtékük
odacsurgott a kőre, a kezük égett és hólyagos lett. A hátuk szúrt és sajgott...
A por beszivárgott a ruhájuk alá. Aki egy pillanatra abbahagyta, arra lesújtott
a bikacsök...
Laverborg érzéketlen karral verte a köveket. Futni, rohanni szeretett volna...
Talán Lorenz meghalt... talán még mindig beteg. Egypár napon belül minden
elveszett. A haditörvényszék, a fogság, az ítélet teljes öt napját vette el.
... Mellette egy csontvázszerű alak kidőlt. Rúgták, verték. Nem mozdult. Ahogy
ott feküdt mohdulatlanul, Laverborg előtt ismerősnek tűnt fel az árca. Ezek a
szemek... az ot... A homlok. Igen, igen már látta valahol., Bizonyára, mikor
még nem volt ilyen csontvázzá soványodva. Ezt az arcot ismeri... De honnan?
Toutrel érkezett az ájulthoz. A bikacsök lesújtott..
- Nem kelsz fel, kutya? -Ujabb csapás. Laverborg elfordította fejét. Emelygett
és szédült. -Szóval nem akasz dolgozni? Akkor gebedj meg itt a napon! Majd a
börtönben jobb lesz!... Honnan ismeri ezt az arcot? És a szem a szem!... Délre
járt az idő. Elviselhetetlen volt.
Messze, ameddig a szem ellát, sehol egy foknyi árnyék. Hetven fok lehetett a
napon. A szája már feldagadt, a szemébe mintha két hegyes tű lenne szúrva, úgy
fájt és égett a visszaverődő kemény, izzó sugaraktól. Lehet, hogy emberek így
bánjanak embertársaikkal? Valósággal rnegpirítjék itt lassú tűzön a foglyokat.
Irtózatos kínnal zuhant rá valami hogy eszméletlenül bukott le a dombról. A
bikacsök! Tudta, hogy azonnal fel kell tápászkodnia, mert mennél tovább marad
fekve, annál többet kap. Visszamászott a kövekre, de így is kapott még egyet a
vállára, hogy úgy érezte eltörik a csontja.
- Canaille! -üvöltötte Toutrel, aki ugyan nem dolgozott, de a nap megvadította.
-Ha még egyszer pihenni látlak, szétverem a koponyádat. - Odább ment kissé
támolyogva és nagyot hú2ott a kulacsából. Végre dél lett. Sátor csak egy volt,
az őrök számára. A foglyok szétdőltek a puszta földre a napon, és mohón ették a
levest. Ahogy a nap túlért a delelőn feltűntek itt is, ott is a sivatag
speciális árnyai. A homokdombok mellé fekete, mozdulatlan kis völgyeket
vetített a nap. Egy óra pihenő után folytatni kellett a kőtörést a megkezdett
szakaszon. David Moschkowitz jelent meg pökhendi módon.
- Hé, dögök! Egy erős alak kell a vas alkatrészeket lerakni! -Pillantása
Laverborgra esett. -Jöjjön maga! Maga úgyis nagyonjó színben van aránylag.
Allons! -Meglökte a puskaaggyal és maga előtt terelte. Jó távol, az egyik
homokdűne mögött teherautó.. állt, amin egy kátránykemence hatalmas alkatrészei
voltak. Dávid letette a puskáját, és szigorúan rászólt Laverborgra:
- Űljön oda le, kapitány úr! -Azután a markába köpött, és kezdte leemelni'a
vasdarabokat olyan erővel, ami nem látszott meg vékony testén. Közben
mosolyogva hátraszólt. -Muszáj egy kicsit gorombáskodni magával, különben nem
lehetnék a segítségére. Ezért ne vegye rossz néven, lovaskapitány úr, ha a
nyilvánosság számára olykor megrúgom. Higgye el, 'nekem jobban fáj.
- Csak hagyjon engem dolgozni, nem engedem, hogy rniattam esetleg bajba
kerüljön. - Ojjé! Maga ne féltse az öreg Dávidot. Nézze, ott van cigaretta,
gyújtson rá, itt a kulacsom, vörösbor van benne. Ha látja, hogy jön valaki,
legfeljebb helyet cserélünk. S ne ellenkezzen, mert itt én parancsolok.
Nem bírt ellenkezni. Mindene fájt, és úgy érezte, hogy a feje szinte széthasad.
Nagyot húzott a kulacsból, aztán leült a domb árnyékába, és elszívott egy
cigarettát. David fütyörészve dobálta le a vasdarabokat, közben beszélt. -
Különben ha érdekli a lovaskapitány urat, már ötén vagyunk a milliomosok közül.
A szerencsétlen Burger valahogy nekidőlt a szuronyának és mausztolt. Nem látta
senki, mikor nekidőlt, de mit lehetett volna kideríteni? -A Ringelein pedig, az
a cirkuszos, leesett a bástyáról. Ejjel. Most én elhatároztam, hogy a szemébe
nézek ennek a tömeggyilkosnak... Huh! De nehéz. Hopp!... Megfigyeltem, hogv a
legtöbb áldozat előlről lett legyilkolva. És,egyiken sem látszik erőszak. Tehát
olyasvalaki ölhette meg őket akire nem gyanakodtak. És olyan helyen, ahol nem
látta senki. Tudja, mit csinálok én most mindennap? Takarodó után kiszököm az
erődből és bejárok az oáziba egy nőhöz. Gyönyörű alkalom ez az ismeretlen
tömeggyilkosnak. Mindennap figyelem. Biztos hogy legközelebb rám kerül a sor...
Ha úgy van, ahogy gondolom akkor nem csinálok sok históriát. Nemjelen- tem fel
a rendőrségen. Ug éljek... Tegye el a többi cigarettát, báró úr, mert errefelé
nincs trafik. Majd megfizeti. Én felírom, nagyon precíz vagyok. Most majd
mindjárt visszamegyünk így csak kibírja estig, nem? Azt mondom, ne haragudjon,
ha néha megrúgom. Tisztára a látszat miatt van.

                                    La cafard

                                       I.

Ari-Aiaschi mellett van a hatalmas kőbánya. Délben a csupasz szikla már olyan
tüzes, hogy alig lehet kézzel megfogni. Hatalmas csákányokkal fejtik a követ.
Már félig katlanszerűen van kivájva a szikla úgyhogy megáll benne a forróság és
a por. A felcsapódó szilánkok apró, fájó sebeket ejtenek kézen és arcon.
Megkettőzték az őrséget, mert a cafard tünetei mutatk- oznak a táborban. A
sivatagi őrület hasonlít az ámokfutáshoz. Az egyik fegyenc például elkezd
nevetni és énekelni. Azután a csákányával nagyot üt a szomszédja fehére, és
elrohan. A cafard, ha kitör, agyvérzéssel végződik. De lappangó stádiumában a
hangulata emberről emberre ragad és senki sem tudhatja, hog a mellette álló
fegyenc, legjobb barátja, mikor sújt le rá. Te piszok kutya! - mondja az egyik,
és elkapja a káplár kezében a bikacsököt. A következő pillanatban keresztüllőve
fekszik, de már egy másik ragadja torkon a káplárt, sípolnak, lövöldözés, a
fegyencek tébolyultan ordítoznak, a bikacsök és a puskatus csattan, lövések...
Azután a moraj elcsendesedik a munka megy tovább, eredmény négy halott, két
súlyosan sebesült, és a katonai kamion békésen szundikláló sofőrjét szinte
lefejezték egy ásócsapással. Keskeny iparvágányon, olajtankban érkezik a víz.
Langyos és benzinszaga van, mert senkinek sem jutott eszébe, hogy a tankot
előzőleg kitisztítsák. Jó lesz így is! Néhányan hánynak tőle, azután
megszokják. Később már boldogan várják, hogy megérkezzen. A kúttörmeléket
teherautókra rakják. A kamionok elviszik, és járatlan ösvényeknél utakat
készítenek, hogy átvonulhassanak a nehézütegek. Egy külön csoport pontonokat
épít a wadi Saukránál. Megállás nélkül vonulnak a századok, az ütegek, a
gépfegyverosztagok. Szenegáli utászkato- nák telefon- és távírópóznákat
készítenek.
És a kőbánya kazánjában krétaszínű sűrű fellegek között fuldokolva robotol a
büntető század.
A déli pihenőnél itt is, ott is suttogó csoportok képződnek. Citrom, a
félkegyelmű szabó vigyorogva járkál szuronyos puskájával. Ő senkit sem bánt, ő
még a rabokhoz is udvarias, megáll beszélgetni velük, és állandóanhangosan
röhög. Néha minden ok nélkül egy lábon ugrál. A fegyencek szeretik. Minden más
katonaságnál régen kiszuperálták volna. A légióban senki sem felesleges. Ponson
őrmester nagyon kedveli. Az udvari bohóca Citrom. Tirone megkeresi Laverborgot
az ebédidő alatt. Hallotta-e, hogy pár napon belül megkezdődik az offenzíva a
Tafilalet ellen? Itt lejjebb tőlünk. Tigmartnál lesz a jobbszárny bázisa, a
legnagyobb üteg. - Honnan tudják? - kérdezi. Laverborg. - Nem értem - mondja
Tirone -, de ezek itt mindent tudnak. Ezzel a hülye Citrommal játszanak össze.
Több levelet kaptak Európából, amelyben megszökött légionisták dicsérik a
caidot. Ők meg akarják támadni az ütközet napján Tigmartnál az üteget hogy a
caid bevonulhasson és juialmul segít majd rajtuk, hogy hazakerüljenek, vagy
letelepedjenek a Tafilaletben. Megígérte nekik egy kém útján. Tigmart erről az
oldalról nem számít veszélyre. Könnyen meglepheti párszáz ember.
Laverborg megborzadt. Mindezt ő már tudta Lorenztől. Elmondta Tirone-nak a
levelek történetét. Hogy vele is akartak iratni ilyen levelet. Hogy a foglyokat
lelövik a Tafilaletben, és más viszi át Európába a leveleket. Persze ezeket nem
lehet itt meggyőzni, mert mindnyájan cafardba estek. Feljelenteni sem lehet
őket. Nincs bizonyíték, és Ponson fellépése csak siettetné a lázadást. Az
őrültséget meg kell akadályozni, és meg kell akadályozni azt is, hogy erről a
pontról oldalba támadják Tigmartot. A francia gyanati hadseregnél nem jobb a
caid sem. Csak áldozataik pusztulnak. Itt a katonák, ott a caid érdekében
fanatizált felkelők.
-Mit csináljunk? -kérdezi Tirone. -
- Van egypár megbízható emberem - morija Laverborg -, David, Bert, Jott, és
talán  magában is megbízhatom, Tirone
- Azt hiszem megpróbálhatja -felelte az öreg.
- Látszólag belemegyünk a tervbe, azután génfegyverekkel megszálljuk az erőd
falát, és sakkban tartjuk őket. Addig talán még néhány józan embert megnyerünk
a tervnek. Hogy akarnak a lázadók fegyvert szerezni?
-A hülye Citrom -feleli Tirone -velük van, és ha elfoglalják az erődudvart,
átadja nekik a raktár kulcsát.
- Helyes - mondja Laverborg -, ezt a Citromot magáza bízom.
- Rendben van, - mondja Tirone -, de itt valami öGnillió fontról is suttognak.
Ami a közelben az Ued medrében van elrejtve.
- Erről is tudok - bólogatott Laverborg. - Nagyon veszélyes hurkot dobtak a
hadsereg nyakába, és ha nem tudunk innen kiszabadulni vagy telefonálni, akkor
komoly baj lesz. Csak az a reményem, hogy Lorenz valami módon felépül a
sebéből.
Füttyszó hallatszott, és mindenki megragadta a csákányát.

                                      II.

Citrom eltűnt. Mindenfelé keresték, hiába. A táborban nyugtalanság lett úrrá.
Az emberek összesúgtak. Hiába csapott folyton közéjük a bikacsök. A kövekkel
megrakott teherautók dübörögtek. Tirone Laverborg mellé jutott csákányával, és
odasúgta: -Ahmed is velünk van, a kövér Burgert is megnyertem. Jott beszélt
Kolseff-fel. Számíthatunk rá. Azt ígértem neki, hogy ha leverjük a lázadást, mi
megyünk el a platináért. Csak azért csatlakoztak hozzánk, anert félnek, hogy a
platinát a többiek szerzik meg. Ha üt az óra, valamennyien engedelmes- kedünk a
maga parancsának ... Jaj!
A bikacsök háromszor lesújtott rá és egyszer Laverborgra. Toutrel állt
mögöttük. Mielőtt újra lesújhatott volna Laverborgra, David ugrott oda,' és az
ütés őt találta. - Ezt a gazembert figyelem! - ordította David-
- Ez mindig beszélget! De most majd megtanítalak! Az egész teherautót egyedl
rakod fel! Előre, mars!
És úgy rúgott bele Laverborga, hogy a lejtő egy részét gurulva tette meg. !gaz
ugyan hogy a rúgás megmentette a másodszor is lesőjtó bikacsöktől. A kőbánya
alján egy sziklahalom mögött állt a teherautó. Már megrakva. Erről ersze a
káplár nem tudhatott.
- Most üljön le, lovaskapitány őr. Húsz perc időnk van. Tessék a kulacs és a
cigaretta. Azt hiszem, két nap múlva itt egészen másképp lesz. Azt hiszem, két
nap múlva itt egészen másképp lesz. Az nagyon is jó ötlet a gépfegyverekkel...
A régi harmadik század emberei. Kolseff, Ahmed és a többi őr kitűnően
verekszerek és valamennyien velünk vannak... A szamarak a platinát féltik...
Ja, igaz, nem tűnt fel kapitány úrnak, hogy ez a Citrom nincs sehól? ...
Utoljára én találkoztam. szegénnyel... Este éppen megszöktem, hogy egy kicsit
az oázisba menjek, és mondta, hogy ő is velem jön... Azután az öreg Davidnak
nyitva volt a' szeme... Tudja, hogy ez a csúnyán megboldogult Citrom nem is
volt olyan bolond? Egy kicsit direkt elfordultam tőle, és akkor kivette a
rohamkését... Eppen itt, a kőbányánál jártunk... Csak meg ne találják... Ott a
felső részen értem el. Nem is hinné hogy az a fickó milyen erős volt..lgaz,
hogy a sovány Davidból sem látszik ki, hogy négy hadjáratot harcolt végig, de
ha nem számítok rá, akkor végez velem. Csak éppen elkaphattam a csuklóját,
különben már bennem lett volna a kés. Ötvenkét embert ölt meg ez a fiú.
Találtam nála egy leltárt. Nagyon pedáns ember volt, isten nyugtassa. Ez
mindent felírt. Kit, hol, mikor és hogyan. Persze elégettem a jegyzeteit...
Nagyon érdekes dolog, nem is szabó... valami Ranat doktorral járt az egyetemre,
és orvosnak készült... Ez a Ranat doktor a világon a legnagyobb gazember
lehet... Ez meg egy Muhat nevű csinálta az egész balhét a platinával, és Citrom
volt a légiónál a kémük. És ő magának akarta az egész platinát, ez a Citrom,
igazi nevén doktor Marbourgh. Micsoda színész boldogult meg benne... Ez a Ranat
meg valami király. És ebből a szegény Citromból nagy úr lett volna, ha az
arabok bevonulnak Colomb-Bécharba, és a fegyencek nekimennek Figmertnek. Mert
itt is ő kezdte a cafardban szenvedő katonák között ma lázadást... Különben az
őrök között fizetett kémek is vannak. Nagyon ügyesen lett volna megcsinálva.
Most már menjünk vissza. A ciarettákat tegye el... Ne féljen, felírom. A Citrom
már jó helyen van. Csak ki ne ássák nekem.

                                      III.

Laverborgot üldözte a balszerencse. Minden pillanat kínszenvedés volt a
számára. Tudta, hogy valahogy ki kell jutnia. Ezer és ezer honfitársának az
élete múlt azon, hogy kijusson. Már úgy volt, hogy David az egyik teherautón
elrejti, és egy órával előbb váratlanul megtaláltak néhány cigarettát a
zsebében, mikor átkutatták a foglyokat. A zuhogó bikacsök nem is fájt. De egy
nap! Egy nap áristom! Tizenkét órát elveszít., mikor perceken múlhat minden. Az
volt a terve, hogy a schott mögött táborozó szahariánokhoz megy. Órák alatt
elintézhetne mindent.
...Belökték a nedves cellába. Egy ember feküdt ott a kövön. Megismerte. Ez az,
aki mellette összeesett, akiről úgy rémlett, hogy már látta valahol. Megfogta a
kezét a szerencsétlennek. Tüzelt. Nagy láza lehetett. Erzéketlenül feküdt az
éles kavicson. Félig önkívületben. Szegény... kész volt.
- Ki van itt? - kérdezte elhalóan.
- Laverborg... kíván valamit?
- Itasson... meg.
Miközben az-üveget'a szájához tartotta, újra jól látta az arcát. Az erődudvar
egy lámpája bevilágított a kis ablakon. Hol látta ezt a szemet?... Azután
valami dermedtséget érzett. Ez a szem... őrá hasonlít! Ezért tűnt ismerősnek. A
Toulet-k egyenesvonalú, Jellegzetes orra! És a homlok! Az öreg marsallnak volt
ilyen homloka! Melléje guggolt.
- Hogy hívják magát?,. - Duncan.
Duncan! Lehetséges, hogy ez az ember?... - Nem ismerte a Toulet családot?
- Ó, Toulet... - csak ennyit mondott, és lehunyta a szemét. Majd másfél perc
múlva őjra így szólt. -Toulet... kapitány...
- Maga ismerte Toulet kapitányt? -kérdezte Toulet. - A... testvérem.
Percekig nagy csend volt: A testvére! Milyen iszonyatos véletlen. Laura
Duncannek a fia. Az édestestvére, akit sohasem ismert. Nem akarta a haldoklót
felizgatni azzal, hogy leleplezi magát. Végigmosta a forró arcot egy kis
vízzel, és az ölébe vette Duncan fejét.
- Mi a másik neve?
- Oliver... Oliver Duncan... Csúnyán halok meg, de megérdemlem. Nem tudja, hogy
milyen iszonyú terhet... viszek magammal a sírba. De... én igazán... csak
gyenge báb... csak eszköz voltam.
Sokáig hallgattak. Azután a haldokló felkönyökölt Laverborg térdére.
- Támasszon meg... úgy... köszönöm. Azt hiszem... valami belső vérzésem...
lehet. Uram maga talán kijut még innen valaha, hogyha nem jut ki, írja meg
valakinek... EI kell hogy mondjam... pedig nincs már erőm...
- Akkcor ne beszéljen. Feküdjön nyugodtan, talán jobban lesz.
- Nem leszek már jobban. Hála istennek, nem leszek már jobban. De ez így van
rendjén. Nagyon mgbűnhődtem... mert megöltem egy ártatlan embert... Megöltem és
a sírba juttattam. Toulet kapitányt, a testvéremet!
Toulet nagyot sóhajtott. Rátette kezét a tüzelő homlokra. Ez hát a rejtély
megfejtése? - Én nem tehettem róla... Mikor nem voltam ilyen csontváz sovány,
nagyon hasonlítottam a fivéremre. Ezt észrevették... akiknek szükségük volt
rám... Hónapokig tanítottak London- ban, azután Franciaországban, és egypár
helyen szerepeltem, mint Toulet... Szegény voltam, könnyelmű voltam, pénzt
adtak... Desposlin, aki a húgomat adoptálta, ő és Emmy húgom...
Felvillant előtte a leány képe. Szóval Desposlin Emmy is a testvére volt. Igen,
a homlok, az orr, a szem. Persze a marsall bizonyára adoptáltatta az ügyvéddel,
és Desposlin mint a leányát szerepeltette. Egész közel hajolt a haldoklóhoz,
aki suttogva gyónt.
- Ranat doktor... Mikor én jöttem az aktatáskával... az inas ablaka előtt... és
Toulet aláírását gyakoroltam hónapokig... Azután el kellett tűnnöm. Emmy azt
mondta, hogy Ranatban bízhatom...
Az egész tört.énet lassan kibontakozott. Toulet iszonyodva hallgalta.
- Ranat meg akart operálni, hogy felismerhetetlen legyen az arcom... Kozmetikai
műtét... Az orromat és a számat... Nem hagytam, megszöktem... és féllem nagyon,
hogy elfognak. Légió... Sidi-bel-Abbesben kiképeztek, szökni próbáltam,
idekerültem... és rTust rrieghalok. Én sohasem tudtam, hogy valójában mire
használnak fel... Azt hittem, hogy csak lopás. Később, mikor megtudtam...
szörnyű volt... Ő meghalt... aohasem bocsáthat meg nekem...
Csend volt. Az őr szuronya látszott egy pillanatra az ablak előtt. Ide
hallatszott a liiénák kacagása. Megtörölte a lázas homlokot, és csendesen
mondta:
- Ő megbocsátott magának, Duncan. Higgye el, egészen biztos, hogy, ő
megbocsátott. Maga levezekelte a bűnét. Sokszorosan levezékelte.
- Itt a zsebemben... írások. Lelepleztem mindenkit... Sikerült elrejtenem...
Vegye magá- joz. Minden benne van... Juttassa el... Hogy megbűnhődjenek... O!.
Hajnalodott. Duncan nem is sejtette, hogy a testvére ölében hal meg.

                               Az utolsó felvonás

                                       I.

Avisóval érintkeztek. Laverborg megmondta Davidnak, amit akart. David
továbbadta Bergnek, és így vándorolt a terv Kolseffen keresztül egész Ahmedig,
aki Burgerrel állt őrt a főkapunál. Az őrök közül két breton és a fegyencek
közül egy angol és egy lezüllött hajdani francia tiszt őrizték meg annyira a
józanságukat, hogy csatlakoztak az összeesküvéshez. Az összeeskövőknek nem volt
könnyű a helyzetük. Kevesen voltak, tehát erővel nem fójthatták el a zendülést,
csak csellel. Az őrség többség a zendülők pártjára áll. Hiszen itt őrnek lenni
is szigorú büntetés volt. Még a kapitányt is bühtetésből helyezték ide
parancsnoknak. De a kapitány és az őrmester személyére, hű embereikre nem
számíthattak. Nem közölhettek velük a zeridülésről semmit. Ostobák voltak. Az
őrmester alarmot fúvatott volna, és ügyetlen erélyeskedéssel a zendülők malmára
hajtotta volna a vizet. Mindezt megbeszélte Laverborg Daviddal, aki az
összekötő tisztje volt. Elhatározták, hogy a zendülés első stádiumában
látszólag csatlakoznak a lázadókhoz. Egy órával előbb Ahmed és Kolseff két
gépfegyverrel megszállják a főépületet, a kapunál és az irodaablaknál. Jott,
David és Berg két gépfegyverrel elhelyezkedtek a főkapunál. Tirone Burgerrel
lezárja kívülről a főkaput, egy gépfegyverrel állást foglal az erőd falai
előtt, és aki megjelenik a mellvéden, azt lelövik. Cochran az angol és Sieyés,
a hajdani tiszt már a lázadás előtt az utolsó gépfegyverrel megszállják a
raktár bejáratát. A zendülők az udvar közepén így kereszttűzbe kerülnek és
sakkban tartják őket, amíg segítség jön. Segítséget, ha másképp nem lehet akkor
a reflektor révén fognak szerezni. De Bu Malemet nem szabad magukra vonni.
Mindenki tudta, hogy bármelyikük hibázik, valamennyien elvesztek. Ha a zendülők
bejutnak a raktárba és fegyvereket szereznek ha elfoglalják a főépületet, és
biztos fedezék mögül harcolhatnak, vagy kijutnak az erődbőh, és nyakukra
hozhatják a segítséget.
A terv az volt, ahogy Lorenz mesélte Laverborgnak, hogy Bu Malemből sietnek
majd leverni a lázadást, ezalatt a Tafilaletből megrohanják u Malemet, amely
így szinte védtelen lesz. Ha Lorenz nem értesítette idejében a központot, akkor
ez a katasztrófa bekövetkezhet. A közelben sehol sem volt katonai erőd. Csak a
schotton túl a szahariánok. Ezeket este, ha reflektorral morzejeleket adna le,
segítségül lehet hívni. Néhány óra alatt ideérnek a sós mocsár ösvényein
keresztül. A szomszéd Colomb-Béchar oázisban ötven műszaki katona dolgozott a
távíró- és a telefon-összeköttetés felállításán. Talán ezeket is bele lehetne
vonni a dologba mondta David. Laverborg gondolkozott... Közben feltűnt a
káplár, és David durván hajszolta vissza foglyát a kőbányába. Igy álltak a
dolgok október negyedikén, egy nappal a lázadás és kéi nappal a tafilaleti nagy
offenzíva előtt.

                                      II.

A colomb-béchari műszaki osztaghoz egy poros, sovány, holtra fáradt ember
támolygott be arab ruhában.
- A parancsnokkal akarok beszélni - mondta s miután látta, hogy a kis osztag
káplárja megvetően végigméri, ráordított: -Maga barom! Haditörvényszék elé
állíttatom, ha azonnal nem vezet a parancsnok elé. Egy szót se merjen kérdezni.
Takarodjon!
A káplár újra végignézett rajta azután nyelt egyet, és eltűnt a hatalmas sátor
belsejében. A sátor középső póznájából mindenféle drótok, vasrudak álltak ki,
s a távoJi pálmákon szerelte a legénység a huzalokat. Egy kapitány lépett ki
álmosan, dühös arccal. Eppen rá akart szólni durván a goromba látogatóra, de ez
megragadta a kapitányt a karjánál, félrehúzta, és mutatott valamit.
- Lorenz százados vagyok. A titkosszolgálattól. Az itteni hadsereg léte múlik
azon, hogy ön közvetlen telefonkapcsolást tudjon találni a főhadiszállással és
onnan Párizsba, a hadügy- minisztériummal.
A kapitány azonnal nagyon készséges lett. Szinte haptákba áll.
- Megpróbálhatom, százados úr, talán sikerül. Bu Malemnek van közvetlen vonala
a főhadiszállássai, és Bu Malemet esetleg megkapjuk. Ez a vonal még nincs
teljesen készen, de lehet, hogy meg tudjuk nyitni Bu Malemig. Halló, Marcel! Bu
Malemet, sürgősen! A sátorban várom. Jöjjön, százados úr.
Az a kis csontlapocska, amit ez a holtfáradt ember mutatott, csodálatos hatást
gyakorólt. A sátorban az elgyötört férfi fekétét ivott, és egyik cigarettát a
másik után szívta. Bu Malem jelentkezett. A titkosszolgálat tisztje rövid
parancsokat adott: a teljes front összeomlásáról van szó. Mindennél sürgősebb.
Döntő információ!... Bu Malem megpróbálja... Újabb cigaretták.
- Rendelkezésemre tud ön bocsátani két tevét és egy megbízható vezetőt? Át kell
mennem a schotton.
- Nem rendelkezem ilyennel, de természetesen meglesz. Hé, sergeant!... Figyelj,
részeges disznó! Két teve és egy megbízható vezető a sátor előtt legyen tizenöt
perc múlva. - Az nagyon rövid idő, mon commandant.
- Nagyon rövid? Akkor nyolc perc múlva, mert különben kiköttetlek en crapudine!
Allors! March!
Marokkó jelentkezett. A kém egész testében remegett, és hideg verejték ült ki a
homlokára. Rekedten ordította a kagylóba.
- Lorenz százados! Életbevágóan Párizst! Hadügyminisztert vagy az
államtitkárját! Hu- szonnégy órán belül megsemmisül az itteni hadsereg, ha nem
beszélhetek. Nem mondhatok semmit! Önt teszém felelőssé, ha bármiért is
késlelteti a kapcsolást! Önt teszem felelőssé azért is, hogy senki se hallgassa
le a beszélgetést! Minden más k'apcsolás megszakítandó!
Újabb cigaretta. És végre! A zúgó vonalon át egy halvány hang. Bu Malemen
keresztül Colomb-Béchar jelentkezett a francia hadügyben. A másfél órán
keresztül, amíg a kapcsolást jelezték, mindenki az államtitkár szobájába gyűlt.
Ott volt a francia hadsereg vezérkari főnöke. Lauyanel századós; La Motte
táborszernagy. Az egész épületet bejárta a hír: Lorenz él! Az eltűntnek hitt
százados jelentkezik egy távoli oázisból. Azután az államtitkár beszél. Majd
hallgat. Elsápad és leül a székre, mintha elerőtlenedne a lába. Azután remegő
hangon szólal meg:
- Ha ez igaz, Lorenz, akkor maga a legügyesebb katona, aki valaha a világon
élt. Ide hallgasson: addig is, amíg intézkedem, rendelkezzék az én nevemben
azonnal és a legjobb belátása szerint. Hová?... Rendben van. A szahariánok
számára utasítás megy Colomb- Bécharba... Igen! Bu Malemet értesítem azonnal.
Hogy?... Szóval írom: Bu Malemből semmi- féle vészjelre ne hagyják el az
erődöt. Diktálja be, kérem, azoknak a tiszteknek a nevét... De hisz ez gazság!
Ez szörnyű!.. -Az államtitkár írt. -Azonnal intézkedem. Hogy? Jó. Küldje azt a
kapitányt a telefonhoz... Ön Lenormand műszaki kapitány? Itt a hadügyi
államtitkár. Kérem, mindenben vesse alá magát Lorenz százados parancsainak, még
akkor is, ha ezek az eddig kapott parancsaival ellenkeznének. Megértette?...
Aílja vissza a kagylót a századosnak. Halló, Lorenz! Egy percet se veszítsen!
Hiszek magának! Sok szerencsét!
Letette a kagylót. A szobában olyan csend volt, mintha nem is nyoic-tíz ember
tartózkodna bent, hanem üres lenne.
- Lauyanel százados úr! Különrepülőgépen indul a főhadiszállásra azoönal.
Utasítása a következő...

                                      lll.

- A tevék, commandant.
- Megértett mindent, Lenormand kapitány? - Parancsára.
- Köszönöm. Viszorítlátásra. -A kis, sovány Lorenz eltávozott. Ahogy felkapott
a vezető mellé a tevére, furcsa, barna színű fellegek látszottak az ég alján.
Homok. - Harmattán lesz, uram...
- És ha mennykövek zuhognak! Vezess a schotton át. A sivatagi rumikhoz megyek.
- Uram! Ne hívd ki magad ellen a halált.

                                      IV.

Tölcsérben kavargott a por a forró sirokkóban. A tevék köhögtek és dobálták
magukat. A két utasnak szeme, torka, füle tele lett homokkal. Fuldokolva
ügettek az égő napon. A sovány ember elszántságát nem rendítette meg semmi. A
vezető pedig tudta, hogy a bolond rumiktól mihdenkit őrizzen meg az ég. A nap
izzó, vörös folttá homályosodott a porfátylak mögött. rv testüket csípte a por,
és a forró, tűhegynyi szemecskék görcsös ingert kiváltva rakódtak le a tüdőbe.
A harmattán pedig zizegve, zúgva kavargott, forgott, szállongott fölöttük.
A sirokkó este sem állt el. Távolról fehér csillogással feltűnt a hatalmas
schott, a sós iszap, amelyen, ha egy lépéssel elvétik a keskeny ötsvényt akkor
ember, állat másodpercek alatt tűnik el a feneketlen, hideg sárban. Itt
megpihentek. A tevét a szél ellen fordították, és a teve mellett a földre
borultak, arcuk alatt üreget formálva a homokban. A tüdő ettől megnyugszik.
Tizenöt perc múlva mentek tovább, szemben a széllel. Azután elérték a schottot.
Mint egy beláthatatlan jéglap, rejtelmesen csillogott a holdfényben. Itt le
kellett szállni a nyeregből, mert ha az állat egyet ugrik félre a keskeny
gázlóról, akkor menthetetlenül elveszett, utasával együtt. Elöl ment a vezető.
Sokszor percekre elvakította a por. A rumi fuldokolva köhögött. Csak gebedne
meg, akkor visszafordulhatna, háttal a Ghut gonosz leheletének. A sós mocsár
rpthadó algákra emlékeztető bűze felkavarta a gyomrukat. A tevéket alig
lehetett kötőféken tartani. Döngött az oldaluk a rúgásoktól. A por zörrenve
kísérteties zajjal siklott végig a kemény sórétegen. Állati csontokra léptek az
ösvényen. A harmattán bántó, rövid füttyökkel suhant el a fülük mellett, és úgy
hallatszott, mint eltévedt puskagolyók sivítása. A két alak lihegve,
kimerülten, szánalmasan kecmergett az óriási, tónak látszó, holdfényes schott
keskeny ösvényén. És mennél beljebb értek, a rothadás ammóniákos bűze annál
súlyosabb, sűrűbb köddel ült rajtuk. Lorenznek az volt az érzése, hogy a vezető
már régen eltévedt és nyomban elmerülnek. Már érezte a jeges mocsár undok, híg
ízét a szájában... Nem tudta, mióta mennek...
Azután túl voltak a schotton. A vezető arcra borulva nnádkozott. A harmattán
elmúlt, és távol tábortűz fénye látszott. Lorenz már nem törődött a
vezetőjével, a holtfáradt tevét kétségbeesett galoppban hajszolta. Ököllel
verte az állat fejét, ha kirúgott. A tábortűz egyre nagyobb lett. Kibontakozott
előtte a szahariántábor. Leugrott a tevéről. Skarlátköpenyes alakok siettek
feléje.
- Lorenz századost jelentsétek azonnal a parancsnoknak!
Döbbenten nézték a porral belepett, tántorgó alakot. Valaki ment a
parancsnokért. Egy kapitány jött.
- Sürgős parancsot hozok! Lorenz vagyok, a titkosszolgálattól
A parancsnok végignézte figyelmesen, tetőtől talpig, azután így szólt:
- Maga Leon Toulet degradált tiszt. Letartóztatom.
Donald kapitány állt előtte. Aki valamikor a legjobb barátja volt. - Maga
szökött fegyenc!
- Ne törődjék azzal, hogy ki vagyok! Ha most elfogat, azért keservesen fog
felelni. Colomb-Bécharban az államtitkár utasításai várják. Kérem, vezessen
valahová, ahol négy- szemközt beszélhetünk.
Tíz perc múlva felharsant a trombita. Alarm!

                                       V.

Látszólag ugyanolyan délelőtt volt, mint a többi. A foglyok a kőbányákban és
útépítésnél dolgoztak. Ponson őrmester ingujjban ült az irodában, a fogát
piszkálta, és egy katonai térképet nézett a szemközti falon. Két őr a raktárban
kiselejtezett ruhákat kötött batyuba. A kapitány lefüggönyzött szobájában
feküdt, egy illusztrált lap volt az arcára borítva, és aludt.
Dél feléjárt az idő, mikor a káplár csodálkozva vette észre, hogy az egyik
légionista eldobja a csákányt, cigarettát vesz elő, és rágyújt. Oda akart
sietni a disznó gazemberhez, de ebben a pillanatban valaki elvette tőle a
bikacsököt, és agyonverte. Nem egyszerre. A körben álló fegyencek hurrázása
közben addig verte Touttelt a bikacsökkel, amíg minden csontját össze nem
törte. Az öt megbízhatatlan őrt másodpercek alatt szinte széttépték. A
teherautót kövekkel és sofőrrel együtt ledobták a mélybe. A többi őr igyekezett
fegyvert juttatni a raboknak. Bajonette-t, revolvert, bikacsököt osztottak
szét. Távolról hurrá kiáltás hallatszott. Az .úton dolgozó rabok is visszaFelé
hömpölyögtek. A kőbánya aljánál összekeveredtek a többiekkel. .
Ezalatt az erőd belsejében a következők történtek. Cochran és Sieyés beugrottak
a raktárba, az egyik őrt fejbe verték egy kővel, a másikat mind a ketten
egyszerre ragadták meg, és ártalmatlanná tették. Jott, David és Berg már
hurcolták ki a gépfegyvereket. Jott teletömte a zsebeit töltényekkel, és egy
revolvert vett magához. Ponson őrmester riadtan ment az ablakhoz és csodálkozva
látta, hogy a muníciósládákat és a gépfegyvereket hurcolják ki. Eppen tenni
akart valamit mikor Ahmed úgy ütötte fejbe hátulról, hogy elájult. A kapitány
hallott valami zajt azután kopogtak az ajtaján.. Négy breton lépett be. Mielőtt
bármit is tehetett volna, felpofozták és megkötözték. Előírásszerű pontossággal
zajlott le minden. Most jöttek be a zendülők a kapun, ahol David és a többiek
élénk hurrázással fogadták őket. Percekig tartott amíg valamennyien beértek, az
udvar közepére torlódtak és gyűlést rögtönöztek. Egy kétméteres olasz csontváz
vitte a szót. Közben Tirone és Burger becsukták kívülről a kaput. David, Jott
és Berg elhelyezkedtek a gépfegyver körül. Nem tűnt fel senkinek. Valamennyien'
a főépület felé rohantak, halált ordítva a kapitányra és az őrmesterre. A kapu
zárva volt. Ostromolni kezdték. - Ez így nem jó lesz - mondta David.. -Menjünk
fel mi is a mellvédre, a kaput onnan is meg tudjuk védeni, viszont itt
darabokra tépnek minket evvel az egy szál gépfegyverrel. - Elindultak a mellvéd
lépcsőjén. Közben a rabok betörték a kaput, de rémült ordítással hátráltak
vissza, mert az irodaablakból és a lépcsőházból ropogni kezdtek a gépfegyverek.
Egy perc alatt csomókban vergődtek a földön az első sorokban állók. A tömeg
elindult a főkapu felé, de onnan is kaszálni kezdett a géppuska, úgyhogy
üvöltve és gyérülve húzódtak hátra. -Most fel a mellvédre! -kiáltotta Berg,
mert látszott, hogy meg fogják rohanni a kaput. A hatalmas olasz egy óriási
rúddal rohant feléjük. -Hopp! -kiáltotta Jott, tüzelt, és az olasz rohanása egy
bukfencben ért véget. Lassan vonultak fel a lépcsőn, és tüzeltek.
Sebesültek és haldoklók borították a földet. Utolsónak Jott ugrott fel a
mellvédre. A zendülők szabadon hagyták az erődudvar elejét, és csak most
vetették rá magukat a raktárépület pincelejáratára. Cochran és Sieyés a betört
ajtó mögüI közéjük lőtt a géppuskával és egy automata revolverrel. Kegyetlen
pusztítást végzett eddig a harc. A.zendülők teljesen az erőd hátterébe
szorultak. Itt a főépület fedezte őket. Tanácskozni kezdtek. Segítséget kell
hozni a Tafilaletből! Ha egymás hátára állnak, akkor a mellvéden keresztül
lemászhatnak a falról a túlsó oldalra. Egy, kettő, három, négy, öt... Az eleven
létrán egymás után értek fel.
Most szólt közbe Tirone és Burger az erődön kívül elhelyezett gépfegyver mögül.
Egyszer végiglőtték a falat, és az öt ember lezuhant a mellvédről. Hörgés és
ordítozás pokoli zaja töltötte be az erődöt.
Ponson magához tért. A feje zúgott. Az óriás, mozdulatlan Ahmed állt az
ablakban egy gépfegyverrel. Mellette Kolseff parizert evett. A parizert az
őrmester fiókjában találta. Ugyan- onnan került elő a pálinka és cigaretta is,
mindez a gépfegyver mellett állt az abiakon.
- Kutyák! - kiáltott az őrmester. Az oldaltáskájához kapott, és csodálkozva
érezte, hogy a revolvere nála van. Kirántotta.
- Csak tegye vissza azt a revolvert -mondta Kolseff. - Lázadás van, és egyelőre
mi védjük magát. - Az őrmester lenézett az ablakon. Visszarettent az eléje
táruló vérfürdőtől, testek borították az udvart. Nagyot húzott a
pálinkásüvegből, azután ráordított Kolseffre:
- Magyarázzon el mindent, maga disznó! És hogy jön ahhoz, hogy megzabálja az én
parizeremet?!
Kolseff levágott neki is egy darabot, és hosszabb elbeszélésbe fogott. Lent
néha megszólalt valamelyik gépfegyver. Az őrmester dörmögött:
- Előbb is szólháttak volna. Hm... ügyesen volt csinálva., A kapitányt
mindenesetre el kell oldozni. Képzelem, hogy fog lármázni az a hülye. - Bement
a másik szobába. A kapitány megkötözve feküdt a díványon, két breton a hasán
ült és likőrt ivott. A másik két breton az őrmesterre.szegezte a szuronyát.
Azért rövidesen tisztázták a helyzetet, és Ponson eloldozta a kapitányt. Ha
máshol lettek volna, akkor bizonyára avval a szörnyű átokkal kezdte volna a
kapitány, hogy: "Ezért valamennyien Colomb-Bécharba kerültök!" Miután azonban
jelenleg ott voltak, nem talált kellő szömyű fenyegetést a számukra. Különben
az okos őrmester félrehívta, és meggyőzte róla, hogy.jobb, ha hallgat.
- Nézze, mon commandant. Ezek itt egypáran leverték a lázadást, ha jó arcot
vágunk az erőszakoskodásaikhoz, akkor végül úgy fest majd a dolog, hogy mi
intéztük ilyen ügyesen az egészet... Esetleg becsületrend lesz a vége. Néhány
pofont és két üveg likőrt megér. Legokosabb ha helyeslünk mindent, amit tettek
és átvesszük az irányítást...
Ugyanekkor az összes gépfegyver megszóa,lt. A lázadók általános rohamra
indultak a mellvéd ellen. Jott szétcsapta a karját, és hátrafelé lezuhant a
mellvédről. -Négy... -mondta David, és egy vörös szakállú embert, aki a
gépfegyvertűzön át már elérte az állásukat, fejbe vágott a puskatussal. A
maroknyi összeesküvő csapat azonban jól látta, hogy végül is a túlerő győzni
fog. Ha feljutnak a mellvédre, vége mindennek... Egyszerre kinyílt a kapu. Eles
vezényszó hallatszott: -Enjoue... feu! -Egymás után három sortűz ropogott:
Eppen idejében. Lenörmand kapitány érkezett az ötven emberével. A lázadók
riadtan menekültek az épület mögé. David és Berg is beleszóltak a
gépfegyverrel. fgy már remélhették, hogy visszatartják a támadókat. Este
lett... Szörnyű volt, hogy a sebesülteken nem lehetett segíteni. Ott véreztek
el az udvaron, iszonyú nyöszörgésekkel. A forróságban fojtogatott a vér szaga.
Most Laverborg utasítása szerint kihozták a fényszórót, és Berg fényjeleket
adott le. S.O.S., S.O.S... Bu Malem `látta a fényjeleket. De már akkor kezükben
volt a távirat, hogy a legsürgősebb segélykérésre se hagyják el az erődöt.
Ugyanekkor Barud el Mansur kiadta a parancsot:,megkezdeni a támadást Bu
Malemnél. Biztosra vette, hogy a fényjelekre az erődből erős csapatot küldenek
ki, .és arra is számított, hogy emberei a lázadókat ráviszik Tigmartra. Ez a
két csapás megsemmisítette volna a franciák egyik szárnyát. Bu Malem azonban
készen várta a támadást, és Tigmartnál'erősen állt az üteg, mert Citrom a
kőbányában volt elásva, és a zendülőket gépfegyverek tartották sakkban.
Mindennek az volt az oka elsősorban, hogy Barud el Mansur rettenthetetlen volt.
Ezért az emberei nem merték jelenteni, hogy a repülőtámadáskor almenekültek a
foglyok, köztük Lorenz is. Annyira féltek Barud el Mansurtól, hogy épp az
ellenkezőjét jelentették: a foglyokat eltemette az égő lavina.
- A fényjelek - mondta Toulet a mellette vágtató Donaldnak. - Azt akarom, hogy
ha én el is pusztulok, értesítsétek a szahariánokat. Minden percben végezhetnek
velük a lázadók. A század őrületes galoppban ügetett át a schotton.
Már jött.a.nap a sivatag fölé, amikor az erődhöz értek. Egy perc alatt félkörbe
fejlődött a század egy része, lövésre kész fegyverekkel. A többiek Donald
százados vezetésével roham- lépésben, feltűzött szuronyokkal szállták meg az
erődöt. Közben szegény Cochran is fűbe harapott. Még az erős idegzetű
szahariánok is visszahőköltek a vértócsába halmozott ember- hekatomba előtt.
Már alig nyöszörgött valaki. A lázadók bambán bámulták a szuronyerdőt. És
amikor elhangzott a kiáltás: "a* terre!", szolgaian a földre feküldtek. Távoli
ágyúlövés hallatszott. Bu Malemnél véres fejjel menekültek a caid emberei, és
Tigmart felől az üteg megsemmisítette a visszavonulókat. A lázadó rabokat
párosával bilincselték meg. A tetemek közt fáklyával kutattak a sebesi5ltek
után. Karbolszaggal telt meg a levegő. A zendülés le volt verve, és amikor a
kapitány magyarázni kezdett valamit Donaldnak, a szaharián parara:snok gyorsan
leintette:
- Mindent tudok, kérem. Száz embert itt hagyok. Nekem Lorenz százados úrral még
dolgom van.
- De hiszen ez az ember...
- Az államtitkár úr megbízottja. Magyarázni nincs idő. A mon commendement!...
Par filis
de quiatre! Én avante! March!
- Szép kis hecc volt -mondta David elismeréssel, és éppen evett.

                                 A becsületrend

                                       I.

Barud el Mansur az újra felépített casba csúcsáról nézte messzelátón a távoli
füstcsomókat. A Bu Malem-i vereség nem volt döntő. Tudta jól, hogy még a
kezében van a játék. A hammadai ezred meg fog hátrálni. Bu Denibnél Gilles...
és az Ued felső folyásánál Furgon... Emmy Desposlin egy fotelben ült. Rövid idő
alatt nagyon lesoványodott. A háttal álló caidot orgyilkos pillantásokkal
nézte. A bejárat függönye mögött Muhat állt. Lent az oázisban még egyre
érkeztek a törzsfőnökök újabb csapatokkal. És Timbukton át öszvérkaravánok
hozták a tnuníciót. A Tafilalet védelme nem fontos. Támadó háborút kezdtek..A
francia offenzívából defenzíva lesz...

                                      Il.

Ezen a reggelen még a harc megkezdése előtt Gilles kapitánynak jelentették,
hogy szahariánok érkeztek, és a parancsnok beszéini kíván vele. Gilles kéette
a parancsnok urat. Donald lépett be két szahariánnal.
- A kardját kérem, kapitány úr. A foglyom.-Gilles-nek minden vér lement a
fejéből. - Ho... hogy... érti ezt...
- Egy órán belül itt lesz az ön utódja. Ha nem akarja, hogy a katonák előtt
megvasaltas- sam adja át a kardját és kövessen. -Azután a ponyárja végével
rácsapott a kapitányjobbjára, amellyel a evolvert rántotta elő. -Nem,
kapitány! Ez túl egyszerű lenne. Amit tett, azért felelni fog.
A pisztoly a földön feküdt. Gilles szó nélkül lecsatolta a kardját: -Mehetünk,
százados úr. És átadta a kardját. .
Ugyanez történt Furgonnal, az Ued folyásánál, és még vagy hat tiszttel azok
közül, akiket valami botIásért helyeztek át a sivatagba, és most el akarták
adni saját hadseregüket Barud el Mansurnak. Lauyanel százados közben
intézkedett, és minden feltűnés nélkül vették át a megüresedett helyeket új
tisztek.
A Tafilalet menekülő emberekkel telt meg. A Tadla-vidéken sűrűn gomolygott a
puska- porfüst, és mire a hajnal eloszlatta és felszívta magába ezt a rossz
szagú ködöt, szétroncsolt emberi és állati tetemekkel volt beborítva
kilóméterekre a föld. Ez a föld, amelynek már minden talpalatnyi homokján öltek
meg embert es szenvedtek kínhalált, ez talán sohasem fog megcsömörleni a vértől
és a kioltoit élettől, amelynek talán sehol a világon nincs kisebb értéke, mint
ebben a világrésznyi, forró kemencében.
A caid terve összeomlott, és ezzel a Tafilalet sorsa meg voit pecsételve.
Tankok és ágyútalpak gurultak előre a századok pusztító árként özönlöttek át a
hammadai sziklák ösvényein. Dübörgött a föld.
A caid megszorította Muhat kezét, és csak annyit mondott: "Menj!" Muhat
összesznrított fogai megcsikordultak. Lehajtott fejjel kilépett a caid
szobájából. És ment. Barud el Mansur furcsa mosolygással nézett Emmyre.
- Egy Fokker gépem álI kint a qsur mögötti mezőn. Utasítottam a pilótát hogy
vigye magát Rhodesiába. Onnan Londonba juthat. Nem hiszem, hogy az angolok
kiadják.
- Ezt én mind tudom magam is. Azt mondja meg, hoi van Oliver? Mit csinált az
öcsémmel? - Bármit csináltam volna vele, közölném magával. Nem mondhatok mást:
egy kozmetikai műtéttel el akartam változtatni az arcát, és megszökött.
Legutolsó értesülésem szerint beállt a légióba.
Némán álltak egymással szemben. A caid csak mosolygott, és nagyon furcsa volt
az arca. - Már félórája szorongatja a revolvert a zsebében Emmy. Nem is tudtam,
hogy ilyen határozatlan. Kérem, én most elfordulok. Ha le akar lőni, csak
rajta. Mielőtt még észrevennék a gyilkosságot, a pilótám elindul magával. -Az
ablakhoz állt, háttal a leánynak, és szemeihez vette a távcsövet. Emmy egy
teljes percig nézte, és görcsösen szorította a revolver markolatát.
Azután csendesen kiment. A caid még mindig nem fordult meg. Nemsokára
motorbúgást hallott.

                                      III.

A Toulet-ügy újrafelvétele megtörtént. A zárt tárgyaláson csak a legmagasabb
katonai személyek vettek részt, de ezek megtöltötték a hallgatóság sorait. A
fontos államérdekekre való tekintettel, amelyekről a tárgyaláson múl°
atatlanul szó fog esni, a katonai törvényszék épületét jóformán megszállta a
katonaság, hogy avatatlan ember még közelébe se juthasson a tárgyalóteremnek. A
per egykori tanúit, elsősorban Toulet három legjobb barátját, Lauy- anelt, Du
Garde-ot és az Afrikából hazarendelt kapitányt megkérték, hogy állandóan
tartózk- odjanak a katonai törényszék épületében.
A tárgyalás elején La Motte táborszernagy ismertette az iratokat. Az Angliából
beszerzett értesülések alapján kétségtelenül' megállapították, hogy az a civil,
aki feltűnően hasonlít az elítélt Toulet kapitányra, név szerint Duncan Oliver,
azonos azzal az egyénnel, aki mulatókban és szórakozóhelyeken Toulet neve alatt
fordult meg. A vádnak az a része tehát, hogy a kapitány titokban költekező
életmódot folytatott, elesik.
- De fennáll még a vád - mondta az ügyész -, mely szerint Toulet kapitány
november
3-án a hadügyminisztériurból elhozta a tengerészeti jegyzőkönyvet. Fennáll a
vád, hogy Toulet kapitány hamis alibit mutatott ki, mert Joseph lakáj látta őt
hazatérni egy aktatáskával. Mivel bizonyítja az egykori kapitány, hogy ebben a
két esetben is Duncan Oliverről van szó? Tudja-e bizonyítani, hogy a
hasonlatosság oly nagy volt közötte és Duncan Oliver között, hogy úgy az öreg
lakájt, mint a hadügyminisztérium portását megtéveszthette?
- Sikerült Lauyanel századosnak Duncan szülővárosában néhány fényképet szerezni
erről az emberről. A hasonlatosság kétségtelenül csodálatos.
Átnyújtotta a fényképeket az ügyésznek, aki döbbenten nézegette őket. A
vádlottak pc djáról Toulet emelkedett fel. Mozgás támadt. A vén katonák, a
hallgatóság csodálkozva néztek rá. Erősen őszült, az orra meilett két mély,
markáns ránc vonult a szája szegletéig. Az arca szomorú volt, de mint általában
az erős embereknek, a szenvedések nem lágyították meg, hanem rideg, kemény
vonásokat róttak rá. Sovány volt, és sötétbamára égette a nap. A hangja
ugyanolyan nyugodtan, mélyen csengett mint egykor.
- Excellenciás uram. Engedje meg, hogy védekezésemet, amely más fontos katonai
űgyekkel is összefüggésben áll, a tárgyalás szokott menete nélkül, egyszerre
mondhassam el.
- A vádlott kérelmét teljesítem. Remélem, az ügyész úrnak sincs kifogása
ellene. Nyugodtan, minden hangsúly nélkül és nagyon lassan beszélt:
- A legfelső katonai törvényszék engedélyét kérem, hogy látszólag az ügyre
egyáltalán nem tartozó dolgokat mondhassak el. Utóbb kiderül majd, hogy
mindannak, amit előadok, szoros kapcsolata van a pörömmel.
Toulet kis szünetet tartott. Nem volt izgatott. Claire meghalt. Neki a
rehabilitáció most már nem jelent semmit.
- Az apámnál, Toulet marsallnál kell kezdenem -folytatta olyan nagy csendben,
hogy a csukott ablakon keresztül egy távoli autóduda hangja hallatszott be.
-Nevelőanyám a legjobb és legnemesebb asszony volt, a legtisztább szerelemben,
a legnagyobb harmóniában éltek az apámmal, és a házaséletük mégsem volt boldog.
Nevelőanyámnak nem lehetett gyermeke. Ez a tudat apámat valósággal
szerencsétlenné tette. Egy katonai küldetés alkalmával megis- merkedett
Angliában Laura Duncannel. Megszerették egymást. Ez időtől kezdve apám
valósággal kettős életet élt..Ha csak tehette, Angliába utazott, Laura
Duncanhez. Kis villájuk volt a tengerparton, itt töltötték együtt a
szabadidejüket. Öt esztendő alatt három gyermeke született Laura Duncannek.
Mind a háromnak az apja Toulet marsall volt. Én voltam az első gyerek, a
legidősebb, akinek a Toulet-k katonai pályafutását kellett folytatnia.
Hároméves voltam, amikor apám adoptált. Ezekkel a kényes ügyekkel ügyvédje és
barátja, Desposlin foglalkozott, akkor még Londonban élt. Vele adoptáltatta
édesapám a másodszülöttet, Em- myt, mert nem akarta, hogy a leány mint
törvénytelen gyermek nőjön fel, viszont még egy gyermek adoptálása olyan magas
rangú katonatisztnél, mint ő, túlságos feltűnést és kívánc- siskodást idézett
volna elő. Nekem a legutóbbi időkig fogalmam sem volt, hogy testvéreim vannak.
Oliver Duncan, az öcsém, aki a legfiatalabb volt, megmaradt az édesanyjánál.
Laura Duncannek hatalmas vagyona volt. Mikor meghalt, vagyonát az édesapámra
hagyta, aki hozzá sem nyúlt, még Oliver neveltetési költségeit is á sajátjából
fedezte. Olivert egy angol intézetbe adta be, és az öcsém ott is végezte el a
tanulmányait. A Duncan-vagyont atyám letétbe helyezte, és Desposlint bízta meg
a kezelésével. Ugyancsak Desposlinnek adta át a végrendeletet. Ebben a
végrendeletben úgy intézkedett, hogy halála után három gyermeke: Emmy, Oliver
és én örököljünk mindent. A végrendeletet Desposlin elsikkasztotta apám halála
után.
- Kik szerepeltek ezen a végrendeleten mint tanúk? - szólt közbe az ügyész. -
Csak az ő bűntársulásukkal volt ez a lopás lehetséges.
- Az egyik tanú maga Desposlin volt. A másik tanúról a reá vonatkozó résznél
fogok beszélni.
Miután az ügyész beleegyezőleg bólintott, folytatta:
- Apám halála előtt talán egy évvel kapcsolódott be az ügybe Ranat doktor, aki
nem más, mint Yacub el Mansurnak, a hammadai caidnak a fia, aki sáját uralmáért
évek óta szervezte a Tafilaletet, a törzsfőnök minden eddiginél hatalmasabb
felkelését. Ranat tökéletes kémsz- ervezetet hozott létre, és nagyarányű
hírszerzést folytatott válogatás nélkül, minden tekintetbe vehető idegen állam
javára. A legnagyobb csapást a tengerészeti jegyzőkönyv ellopásával akarta
előidézni. Ezért barátságot tartott fenn Angliában Oliver öcsémmel.
- Arról nem tud semmit -szólt közbe La Motte táborszernagy -, hogy ez a Duncan
Oliver hol van jelenleg?
- Duncan Oliver a colomb-béchari .büntetőtábor egy börtöncellájában halt meg,
ahova velem együtt volt bezárva.
Ujra templomi csend lett.
- Halotti bizonyítványát a Compagnie-Discipline irattárából bekérheti a
legfelsőbb tör- vényszék.
- Folytassa.
- Oliver, 'akinek az elsikkasztott örökségről fogalma sem volt, nagy
szegénységben élt. Desposlin látszólag jószívűen támogatta, holott csak
filléreket dobott oda a fiúnak az ellopott örökségből. Ranat doktor volt a
másik barát. A k.önnyelmű fiatalembet nem volt nehéz behálózni. Különben is
vakon hallgatott a nővérére, aki .Desposlin és Ranat cinkosa volt. Duncan
Oliver azt hitte, hogy csak lopásról van szó, amit az én nevemben követ el.
Hónapokig gyakorolta az aláírásomat. Ranat doktor elvitte néhány helyre, ahol
mint Toulet szerepelt. Nagyon hasonlított rám. Mindamellett csak úgy tudta
megtéveszteni az embereket, ha ezek előzőleg nem ismertek engem. A tanúk csak
hónapok múlva láttak a szembesítésnél, és akkor kétségtelen volt előttük az
azonosság. Joseph csak egy pillanatig figyelte őt a lámpa fényében, ahogy az
aktatáskával állt és kulcsait keresgélte. Az álmos, öreg, rossz szemű inas így
igazán azt hihette, hogy én állok a kapu előtt. Az éjszakai hadügyminisztérium
folyosóján is átsuhanhatott egyenruhában egy fél percre a portás előtt, mikor
felment, és megszerezte az íFásokat. A portásnak eszébe sem jutott, hogy más is
lehet, tehát nem vette észre, hogy nem én vagyok.
- De honnan voltak Duncannek a szükséges kulcsai?
- Ezt Gordon adta neki. Atadom a katonai törvényszéknek Duncan Oliver saját
kezűleg írt vallomását, amelyet halála után vettem el tőle. Ez a vallomás,
amely kétségtelenül az ő keze írása, azokra a tényekre nézve is bizonyíték,
amiket a mai tárgyalás további során fogok állítani. Miután Duncan az iratokat
ellopta, Ranat doktor rávette, hogy jöjjön vele néhány hónapra a sivatagba,
amíg az ügy elalszik. Olivernek fogalma sem volt, hogy a caid a saját
birodalmába viszi őt. Csak a Tafilaletben látta meg, hogy fogoly. A caid, aki,
mint tudjuk, orvos, egy kozmetikai műtéttel meg akarta változtatni Duncan
Oliver arcát. Valószínűleg eltorzította volna. Igy akarta megsemmisíteni ezt az
eleven bizonyítékot: az öcsém jellegzetes Toulet-arcát. Megölni nem merte, mert
Desposlin Emmy, aki a bűntársa volt, nagyon szerette az öccsét. Olivernek
sikerült a műtét előtt megszöknie, kijutott a Tafilaletből, rongyosan, éhesen.
Akkor olvasta az űjságokban tettének szörnyű következményeit. Félelmében és
tehetetlenségében a légióba Iépett be. Valami vétség miatt a zephyrekhez
került, és szeptember 28-án a sors kiszámíthatatlan akaratából az én karjaimban
halt meg, miután a bűnét megbocsátottam neki.
A vén katonák krákogtak. Az ügyész a cvikkerét törölgette.
- Hogy sikerült önnek -kérdezte fátyólozott hangon az ügyész -azóknak a
részleteknek a felderítése, amiket Oliver Duncan sem tudhatott?
- Miután volt bajtársam, Lacrenelle káplár, akivel együtt vettünk részt a
reimsi csatában, segítségemre volt a szökésemben és eiterjesztette
halálhíremet, első dolgom volt érintkezésbe lépni szegény menyasszonyommal,
akivel az érintkezést mindvégig fenntartottam. Ő szerezte meg számomra az
összes iratot és Lauyanel százados nyomozásának utólagos eredményeit. lgy
jöttem rá, hogy Desposlin és leánya nemcsak az én ügyemben, de sorozatos
kémkedésekben is bűntársai voltak Ranat doktornak. Erre nézve kérem Lauyanel
százados kihallgatását.
Visszaült. Alig,figyelte a tárgyalás menetét, Claire halott. Lauyanelt
megkérte, hogy kutasson utána. És ma értesült: halott! A Tafilaletbe bevonuló
csapatok egyik embere jelentette. Megszenesedett romok között rátaláltak a
leány karórájára. És megkerült a nyaklánca, amit sohasem vetett le. Mi várhat
még rá ezek után? Claire halott. Clres és, érzéketlen volt belülről. Lauyanel
lépett az emelvény elé.
Beszélt: - Rögeszmémmé vált -kezdte vallomását -, hogy a Toulet-ügy végén a
kezembe kapom Gordont. Ezért nyomoztam tovább a Toulet-ügyben. Angliában
megtudtam, hogy Duncan Laura hatalmas vagyont hagyott hátra. Ezen a nyomon
kikutattam Toulet marsall végrende- letét. Felmentem Desposlinhez érdeklődni,
aki összevissza hazudozott, hogy a marsall halála előtt visszavette a
végrendeletet, hogy semmit sem tud a vagyonról, amelyet a marsall valószínűleg
elspekulált. Egy napig tartott, amíg megszereztem a felhatalmazást Desposlin
őrizetbe vételére. Sajnos, már késő volt. Desposlin az előző nap délutánján
felhívta a leányát telefonon, és közölte vele, hogy nyomon vagyok. Emmy, akinek
a mostohaapja már úgyis kellemetlen bűntárs volt gyávasága és
megbízhatatlansága miatt, azt hazudta Du Garde- éknak, hogy Madeirába megy
kirándulni. Megállapítottam, .hogy repülőgépen Párizsban volt aznap délután,
mikor Desposlint megölték. Megállapítottam azt is, hogy még aznap este
visszarepült. Gyanúm volt, hogy a lefátyolozott nő, aki a gyilkosságot
elkövette, Desposlin Emmy. Mindössze egy ősz parókát tett fel, és miután az
arcát nem láthatták, ezen a módon megtévesztett mindenki. Azonnal intézkedtem,
hogy a leányt vegyék őrizetbe. Biztos voltam benne, hogy nem tud majd alibit
i.gazolni. Desposlin szekrénből nem hiányzott más, mint egy D.T. jelzésű
ügyirat, amely valószínűleg a keresett végrendelet és általában a
Duncan-Toulet- viszonnyal kapcsolatos aktacsomó volt. Sajnos, ez a fonál is
kicsúszott a kezemből. Mire összeköttetést teremthettem, Claire du Garde-ot és
Emmy Desposlint már elrabolták. Felté- telezésem szerint ezt az elrablást maga
Emmy Desposlin rendezte meg, mert félt a gyilkosság következményeitől és Claire
nagyon is élénk tevékenységétől a Toulet-ügyben.
Lauyanel vallomása után az ügyvéd emelkedett szólásra.
- Miután a vád lényege Toulet kapitány ellen hűtlenség és hazaárulás,
perrendszerűnek tartom a Toulet-ügyre nem tartozó olyan események bizonyítását,
melyek ugyan a bűnüggyel nincsnek kapcsolatban, de a vádlott egyéniségét olyan
megvilágításba helyezik, hogy a legfelsőbb katonai törvényszék nem bélyegezheti
tovább hazaárulónak. Ez az ember becsü- letétől megfosztva, a legszömyűbb
sorsban olyan szolgálatot tett a hazájának, olyan hősies- séggel és
önfeláldozással, amely kizárja azt, hogy valaha is áruló lehetett volna. Erre
nézve kérem Lorenz százados kihallgatását, és kérem továbbá azoknak a
légionistáknak a kihallga- tását, akiket a hadügyminisztérium intézkedésére
Colomb-Bécharból Párizsba hoztak. A légionisták értesülésem szerint ma reggel
megérkeztek, és a haditörvényszék épületében vannak elszállásolva.
Az elnök helyt adott az ügyvéd indítványának. Lorenz százados lépett a terembe.
Meglát- szott rajta, hogy nemrégen még beteg volt. Gyöngesége dacára egyenesen
tartotta magát, és a mellén minden kitüntetés ott díszelgett, amit katona csak
megszerezhet. A torzonborz szakállú, szent Hamir helyett egy simára borotvált,
galambősz ember nézett az elnökre. Nagyon kimérten adta elő a mondanivalóját.
- Jelentéseket küldtem a Tafilaletből a caid taktikájáról. Barud el Mansurnak
néhá.ny tisztet is sikerült megvesztegetnie. Ezek a tisztek fontospozíciókat
adtak volna át a caidnak. Ugyanekkorra szervezték meg a colomb-béchari
lázadást, ahonnan oldalbakápva megsem- misítették volna a tigmarti üteget, és
elvonták volna Bu Malem erőinek egy részét. Mindezt pontosan és alaposan
készítették elő. Én csak a szökésem éjjelén értesültem, hogy jelenté- seimet a
caid emberei eltüntették. Sebesülten feküdtem egy barlangban, és csak egy
elkeseredett lehetőség volt számomra, hogy arra az idegen katonaszökevényre,
akinek a vádlott kiadta magát, rábízzak mindent. Elmondtam neki az
értesüléseimet, odaadtam titkosszolgálati igazolványomat. A többit körülbelül
már tudja a legfelsőbb törvényszék. A vádlott elindult, hogy az első
vasútállomásról érintkezésbe lépjen a hadügyminisztériummal. Csak az én
nevemben telefonálva, a minisztériumból remélhetett segítséget. Hiszen amíg
mint szökött légionista egy eltűnt titkosszolgálati tiszt igazolványával a
legfelsőbb fórumokig eljut, addig régen lezajlottak volna az események.
Útközben Tigmart felé ezt a légionistát elfogták a csendőrök. A
büntetőszázadhoz küldték. És itt a legszörnyűbb állapotban, amibe ember
kerülhet, először megszervezte a colomb-béchari lázadás leverését, azután az
igazolványom segítségével egy műszaki állomásról érintkezést talált a
hadügyminisztériummal, majd a nagy schotton keresztül eljutott a
szahariánokhoz, akikkel megszállta Colomb-Béchart, és végül őrizetbe vette,
jóformán percekkel a döntő csata előtt, a bűnös tiszteket. Ehhez nincs semmi
hozzáfűznivalóm.
A némaság, amely a tárgyaláson már többször állott be ilyen hirtelenül, most is
másod- percekig ülte meg a termet és a mereven előrehajló embereket. -
Köszönöm, százados úr.
A százados kiment. Az ajtónálló káplár beszólította a következő tanúkat:
-Moschkowitz, Burger, Tirone, Berg, Kolseff, Ahmed!
Hat légionista lépett a terembe, feszesen megálltak az emelvény előtt, mellükön
a légió becsületrendjének frissen kapott kitüntetésével. La Motte táborszemagy
felemelkedett, elsá- padt, és kimeredt szemekkel nézett a fiára, aki
napbarnítottan, halálosan soványan, de nyugodt, tiszta pillantással állt előtte
mint a francia idegenlégió közlegénye, mellén a becsü- letrenddel. Azután a
táborszernagy ráeszmélt, hogy erőt kell vennie magán, katonák előtt áll, igen,
igen... Itt most valami törvényszéki tárgyalás van, és ő az elnök. Félig
öntudatlanul visszaült, és minden erejét összeszedve megszólalt, de valami
olyan furcsa, olyan távoli és fátyolos hangon, hogy a teremben zavar támadt,
összesúgtak.
- Maguk... maguk... vettek részt a colomb-béchari lázadás leverésében...
--Megtörölte a homlokát, és mély lélegzetet vett. - Hogy hívják? - kérdezte az
elsőt.
- David Moschkowitznak hívnak, nagysagos lovastábornok úr... - Ho... hol
szolgál?
- A harmadik században. Itt van az egész század. Mi négyen. A kettő nem
tartozik hozzánk. Körülbelül ennyien maradtunk. Ez is kész véletlen.
Többen nevettek. Az ügyész a szakállába mosolygott. A felengedő feszültségben a
táborszernagy is visszanyerte a lelkierejét.
- És maga? - mondta Bergre mutatva.
- Nevem Berg. A negyedik századnál szolgálok. - De nem az igazi neve.
- Nem. Valódi nevem: Fréderic de La Motte. A teremben zűrzavar támadt. Voltak,
akik felugráltak és hangosan kiáltoztak. A tárgyalás lássan hiszterizálta a
jelenlevőket. - Nézze meg a vádlottat. Mit tud róla?
- Kezdettől fogva együtt szolgáltam vele. Megmentette az életemet. Az elnök
ezután Moschkowitzhoz fordult.
- Megmentette az életemet - mondta David is. - Mikor ősi szokás szerint agyon
akartak lőni a sivatagban, mert kidőltem a menetelésnél, a lovaskapitány úr
halálra verekedett egy Hufeisen nevű pimasszal. Isten nyugtassa szegényt, de
már legfőbb ideje volt, hogy elintézze valaki. Azután rávett engem, hogy ne
csatlakozzam a lázadókhoz, és segítsek neki rávenni erre másokat. Nagyon
tüchtig ember. - És ro-vid gondolkodás után habozva hozzátette: - Megjegyzem,
én mindig azt hittem, hogy orosz lovastiszt.
Tirone és Kolseff is ugyanazt vallották, mint a két másik. A platináról nem
beszélt senki. - Elmehetnek - mondta a táborszernagy. - A tárgyalás után
beszélni akarok veletek. - A"század" Moschkowitz vezetésével peckesen kivonult,
és amennyire csak lehetett, kidüllesz- tették a becsül_etrendet. Az előszobában
Tirone nyomban leharapott egy nagy darab bagót. A táborszernagy az írásai
között lapozott, de ynásra gondolt. Megmentette a fiát... Az ő fiát.
Következett Donald kapitány és Du Garde százados kihallgatása. Donald semmi
újat sem mondott. Meghallgatta, amit Toulet jelentett neki azon az éjszakán, és
elhitte. Különben is Tóulet gyerekkori barátja. Feltétlenül hitt mindig a.
becsületességében. Megszállták Colomb- Béchárt, és letartóztattak hat gyarmati
tisztet.
Utána Du Garde lépett a terembe. Az utóbbi hetek eseményei megviselték. Sovány
volt, és fáradtnak látszott.
- Du Garde százados úr. Ön meglehetősen szívélyes viszonyban volt Emmy
Desposlinnel -kezdte az ügyész. . Tudja ön, hogy ez a leány miIyen ügyekbe
keveredett?
- Ertesültem, hogy gyilkosság gyanúja miatt őrizetbe akarják venni. Nagyon
megdöbben- tem.. Miután azonban Desposlin kisasszonyt elrabolták, és nem
védekezhet, nehéz véleményt alkotni az ügyről.
- Időközben kiderítették, hogy Desposlin ügyvéd azon a szerencsétlen napon,
mikor önnek Toulet kapitánnyal randevúja volt, titokban a garázsban járt -szólt
közbe az ügyvéd. -Valószínűleg ő lazította meg a carter csavarját. Nem tudja,
hogy Desposlin ezen a napon miét nem jött be százados úrral a városba?
- Tulajdonképpen az édesanyámnál volt vendégségben egy telekátírás ügyében
-felelte Du Garde -, és a megbeszéléseiket még nem fejezték be, mikor én
elindultam vissza Párizsba. Toulet felemelkedett és a tanú felé fordult.
- Nem emlékszik, százados úr, hogy Desposlinnek véletlenül megemlítette-e a
találko- zónkat?
- Ez lehetséges. Ennyi idő múltán már nem tudok határozottan felelni, de
bizonyára említettem.
- Ugyanis - folytatta Toulet - az ellenem szőtt hálót az a véletlenül, szinte
szeszélyből támadt kedvem, hogy százados úrral töltsem együtt az estét,
jóformán szétszakította. Nevet- ségesen megdőlt volna az egész vád, ha én a
százados úrral és a húgával igazolok alibit. Ezért hirteT'nében tenni kellett
valamit, hogy mi ne találkozhassunk. És hogy a találkozás olyan módon maradjon
el, amely nem keveri gyanúba a tetteseket.
- Ez nagyon logikus - mondta Du Garde.
- Ha százados úr nem említi Desposlinnek, hogy velem találkozója van, akkor még
a letartóztatásomra sem került volna sor.
- Igazán nem gondolhattam erre akkor, de most kívánom, hogy bárcsak ne
említettem. volna.
Toulet váratlanul abbahagyta ezt a témát, és más kérdést tett fel:
- Volt tudomása százados ú rnak arról, hogy Desposlin Emmy tulajdonképpen a
húgom? - Csak néhány hónap előtt értesültem róla Desposlin ilgyvédtől. Ugyanis
feleségül akartam venni Emmyt.
- Volt-e tudomása százados úrnak arról, hogy Emmy Desposlin Oliver és az én
haláJom estén hatalmas vagyonhoz jut?
- Nem... nem tudtam.
- Tagadja-e, százados úr, hogy négy év előtt nagyobb spekulációba bukott bele?
- Tagadom!
- Tagadja-e, hogy Toulet marsall végrendeletén, amely eltűnt, ön szerepel mint
az egyik tanú? Tagadja-e, hogy apám halála után, Desposlinnel szövetkezve, a
végrendelet létezését elhallgatták? Tagadja-e, hogy a barátnőjével, Emmyvel és
Desposlinnel együtt ezt a vagyont saját céljaikra fordították, tagadja-e hogy
része volt a húga elrablásában és megöletésében...?!
Falfehéren, nyitott szájjal lépett egy-egy lépést hátra Du Garde, és a teremben
mindenki megdermedt. Csak Toulet állt a helyén felmagasodva:
- Tagadja-e, hogy Ranat doktorral összejátszott? Tagadja-e, hogy ön adta oda a
szükséges kulcsokat Duncannek, és maga látta el utasításokkal? Tagadja-e, hogy
ön Gordonnal, a legügyesebb kémmel azonos?!
...Egy dörrenés rázta meg a termet. Mielőtt még valaki is közbeléphetett volna.
Du Garde százados fejbe lőtte magát, és odazuhant a legfelsőbb
honvédtörvényszék emelvénye elé. A jelenlévők képtelenek voltak megmozdulni. La
Motte táborszernagy hangja hallatszott suttogó rekedtséggel:
- A... tárgyalást felfüggesztem.

                                      IV.

...Egy század katonaság állt a hatalmas udvaron, és a trikolór magasra felhúzva
lengett. A rácsos kapun túl hatalmas tömeg, várakozott, autók tetején,
oszlopokon, a szemközti ablakokban beláthatatlan sokaságú emberfejek. A
kaszárnyaépület kapujából Toulet kapitány lépett ki, összes rendjelével,
kardjával, rangjelzésével, és tiszttársai előtt megindult. Mikor a század
arcvonalához értek, Duhamel ezredes vezényszava süvített: "Vigyázz!" Merev
katona- fejek fordultak egy ütemre Toulet felé. A párizsi utca
szimpátia-tüntetése kilométerekre elhallatszott. Mindenfelől kendők !obogtak.
Toulet ment. Nem érzett sem örömet, sem diadalt. Az egész csak formalitás...
Úgyis vége mindennek. Claire meghalt. Valaki beszélt hozzá. Trombita.
Eljenzés... Ott szemben, az Lorenz... és Duhamel. Azóta nem látta... Valamit a
mellére tűznek, és valaki megöleli. Persze, a jó öreg államtitkár. Mindegy.
Essünk túl rajta. Ennek megkellett történnie. Vissza fog menni a sivatagba...
Előléptették? Ez kedves... Csak már vége lenne. Most elvonul a század... Hm...
persze, ezek mind a barátai, az államtitkár is és az öreg La Motte
táborszernagy. Azért nem tudják, hogy délfelé már milyen elviselhetetlen ott a
hammadai kőbányában, pláne, ha lesújt a bikacsök. - Köszönöm magának - mondja
La Motte táborszemagy könnyes szemmel. Mit köszön ez? És hogy került az autóba?
Hová viszik? Talán vissza a légióba, hiszen még három évet kell leszolgálnia. A
büntetés nem is számít bele... Ez a ház... Mintha már lett volna itt... ez az
angolkert és a szökőkút ott a törpével... Elsősorban kialussza majd magát.
Miért nem haza vitték a lakására?

A táborszernaggyal valamennyien együtt voltak. Donald is. Valahogy eszébe
jratott a hadügyi államtitkárnak, hogy Donald szolgálatait nem nélkülözheti
Párizsban, Lauyanel is ott volt. Lorenz is. Csak a fiatal La Motte hiányzott.
Tárgyalás után La Motte táborszernagy beszélt az öt légionistával.
-Mit kívánnak -kérdezte tőlük. Alázatosan jelentik, szeretnének leszerelni
-mondták öten: Burger, Moschkowitz, Tirone, Kolseff és Ahmed. -Meglesz --felete
La Motte.
- Nem is kell visszamenniük a léióba. És ha leszereltek, gondoskodás történik
majd arról is, hogy ne kelljen nyomorogniuk. - És te? -kérdezte a fiától,
miután sokáicl tartotta átölelve. -Nekem négy szolgálati évem van hátra. Azt
kitöltöm. Azután hazajiivtlk, apám. MosL azonban az első vonattal megyek
vissza.
Teáztak. Toulet alig beszélt. Nem is erőltették. Később Lauyanel félrevonta egy
sarokba. - Megbocsátasz nekem?
- Nincs mit. Fordított esetben bizonyosan én is letartóztattalak volna. -
Köszönöm.
- Azt mondja meg, Lorenz -kérdezte a táborszernagy -, mivel tudta a caid
megbabonázni ott lent a mi embereinket? Hiszen, ahogy hallom, a sivatagban
valóságos árulási folyamat kezdődött. ,
Lorenz elgondolkozva szivarozott.
- Tömegpszichózist idézett elő. Ennek fő részese Muhat volt. Barud el Mansur
legügyesebb embere. Evekig terjesztették a hírt, hogy ötmillió font értékű
platina van elásva az Ued medrében. Az egész mese a platináról nem igaz. Én
magam is évekig hittem, hogy ott kell valaminek elrejtve lennie. Ez a Muhat hol
itt, hol ott tűnt fel, mindig vafami halálos veszélyt zúdított magára, és a
kínvallatások utolsó percében kibökte a platinát. Kitűnő fotói, térképei és
mindenféle hamis írásai voltak Abd el Krimtől. Ezzel csábították a légiót,
közlegényektől a tisztekig.
- Úgy látszik, nem is örülsz különösebben - mondta Lauyanel Toulet-nek. -Meg
tudlak érténi. Szörnyű, hogy min mehettél keresztül. De még fiatal vagy.
Kárpótolni fog áz élet. Gordonról, illetve Du Garde-ról, mintha csak
megbeszélték volna, senki sem szólt egész este.
- Vége, pajtás -mondta Toulet Lauyanelnek. -Az én életem tulajdonképpen
befejeződött, mikor rehabilitáltak.
- Ez nem biztos -mondta Lauyanel, és figyelmesen a szemébe nézett Toulet-nek.
-Tudod, én már régen gyanakodtam Du Garde-ra. Mikor jelentkeztél, és kiderült,
hogy az összes bizonyíték a te kezedben van, féltem, hogy kímélni fogod.
- Kímélni! Miután Claire halott! -kiáltotta Toulet elkeseredetten.
- De ha Claire él, akkor esetleg másképp intézed el. Futni hagytad volna Du
Garde-ot külföldre. - Belekarolt Toulet-be, és sétálni kezdtek a szobákon át.
Egy távoli szalonban megállt, és szembefordult Toulet-vel. -Szerencséjére senki
sem kérdezte meg, hogy Duncan vallomását, amely mindent kiderített és
leleplezett, miért csak ma adtad át a bíróságnak?... Mert különben kiderült
volna, hogy Du Garde-ot a nyilvánosság kizárásával akartad eltávolí-. tani
hadseregből. Kiderült volna, hogy a haditörvényszéknek is csak azért
szolgáltattad ki végre az összes bizonyítékot, mert a tárgyalás előtt
felkerestelek, és közöltem veled, hogy Claire halála végképp bebizonyosodott.
- Ez bizony lehetséges - mondta Toulet. Lauyanel továbbsétált vele a szobák
során.
- Akkor be fogod látni, hogy a magam. szempontjából igazam volt, amikor
Claire-t elhozattam a marokkói szanatóriumból, és mostanáig házi őrizetben
tartottam. - Ezzel már ki isnyitotta.az ajtót, amely elé értek, és a szobában
ott állt Toulet előtt Claire. Szólni nem tudtak, de mikor Toulet átölelte a
leányt, úgy érezte, hogy igazán érdemesmég élni.

                                       V.

Az öreg Joseph már nem érte meg azt a napot, mikor Toulet megjött a nászútról,
és elfoglalta feleségével a kis, ősi házat, amelyben már apja is lakott. Az
ablaknál álltak ketten Claire-rel, és néztek ki a csendes kis kertbe, ahol a
házmester tett-vett a virágágyak között. Mikor meglátta a fiatal párt az
ablakban, vidáman odaszólt:
- Mind kinyíltak a tulipánok, nagyságos lovaskapitány úr.