Rejtô Jenô: Pokol a hegyek között - Werner Zsolt Rejtô Jenô: Pokol a hegyek között - az elektronikus verzió Werner Zsolt alkotása ELSÔ FEJEZET Az orgyilkos Ronny I. A kocsmában hirtelen csend lett. Egy másodperccel elôbb még mindenfelôl vidám beszélgetés, vendéglôi moraj olvadt ôssze, különbözô asztalok felôl egyesülve. Kacagás, pohárcsörgés, egy-egy élénk felkiáltás rikított csak ki az egyhangú zsongásból. Azután hirtelen csend lett. Az arcok kedvtelen kifejezésre ernyedtek, az emberek megmozdultak a székeiken, és kelletlenül elfordultak az ajtó irányából némelyik tôltött vagy ivott, hogy áthidalja a kínos szünetet. A változást a vendég idézte elô, aki most lépett be. Ô is észrevette a hirtelen változást, mert egy lapos, rosszindulatú pillantással, mogorván szétnézett, miközben becsukta az ajtót. Egyik asztaltól a másikig járt ez a szúrós tekintet. Akivel éppen szembenézett, az elfordította a fejét vagy fütyörészve a mennyezetre bámult, esetleg a poharához nyúlt. A jövevény kissé bizonytalan léptekkel megindult a söntéspolc felé. Egyszer még féloldalt fordult és megállt, két hüvelykujját a revolverövébe akasztva, elôredüllesztett mellel, kihívóan, ajkbiggyesztve, azután egy imbolygással meglazult ez a merev tartása és továbbment, mint akit valami láthatatlan kéz meglökött; elôredülöngélt a bádogasztalig. - Wiskyt. . . - bökte ki rekedten. Hiller, a kövér, nyájas vendéglôs, úgy megváltozott, mintha kicserélték volna. Barátságos gyerekarca merev lett, néhány rövid, gyors mozdulattal betöltötte és letette az italt a jövevény elé. Ez gyorsan felhajtotta az italt, megtörölte a száját, és közben ismét körülnézett. A beszélgetés már megindult az asztaloknál, de halkabban és vontatottabban. Az ajtó mellett űlô cowboyok, akik az új vendég érkezéséig kártyáztak, most ismét leosztották a Iapot. A postamester hörpintett az italából, azután odafordult az asztalnál ülô favágókhoz. Ezeket a vegyeskereskedô hozta be Hillerhez egy áldomásra, mert Iejöttek a hegyekbôl, hogy ellássák mágukat néhány takaróval meg fejszenyéllel. - Mirôl beszéltünk. . . ? - kezdte halkan a postamester. A különös jövevény egyszerre minden látható ok nélkül hangosan felkacagott, azután elôhúzott egy cigarettát, és háttal a polcnak, két könyökére támaszkodva, megvetôen, lebiggyesztett szájjal fixírozta a vendégeket. Errefelé Winstonban nem maradhat meg sokáig a gyáva ember, de kihivó viselkedéssél bárki emberfia megjárhatja, ha Hillernél, a "postakocsi" vendéglôben próbálkozik ilyesmivel. Ez az ember mégis olyan nyílt megvetéssel, gúnyos mosollyal, cseppet sem leplezett kötekedô szándékkal állt ott, hogy csak igen gyáva emberek tűrhették szó nélkül a nyegleségét. És Winston lakói nem voltak gyáva emberek. A részeg vendég viselkedését még különösebbé tette szokatlan elhanyagoltsága. A nyugati lakos nem fordít különös gondot a megjelenésére, de a nyomorúságos külsô ismeretlen valami, mert aki dolgozni akar, az megél a keze munkájából, és amennyire az egyszerű, viseltes, sôt kissé kopott ruhának, elnyűtt kalapnak polgárjoga van, annyira nem látják sehol szívesen a rongyos és piszkos embert. A köLekedô viszont szánalmas külsejű alak volt. Csizmájának félig levált a talpa, és az öt nap elôtti esô sara Iepte be. Ruháján mindenütt szakadások éktelenkedtek, nyakvédôjét bizonyára elvesztette valahol, és hogy az ingének eredetileg milyen színe volt, az a gyűrött, poros fehérneműn már nem látszott meg. Csupa rongy, sár, piszok volt ez az ember. Sovány arcán, besüppedt szemgödrén az elvadultság, a nélkülözés és az alkoholizmus jellegzetes kifejezése űlt. Kócos, sötét haja a sombrero alól rendetlenül a homlokára lógott. Hogy mennyire lefogyott, az legjobban a revolverövén látszott. Ez az öv, amely bizonyára megfeszült a derekán, amikor vásárolta, most lecsúszott és elôrelógott, hogy a két hatalmas colttáskája szinte a térdét verdeste. Jobb kezének ujjaival többnapos szakállát dörzsölgette, és vörös lében bóbiskoló szemei újra meg újra körbejártak részeg, réveteg pillantásával a jelenlevôkön. Mélységes csend volt. A toprongyos ember bizonytalan, kaszáló járással elindult, egyenesen a postamester felé. Néhány másodpercig vigyorogva, egészen elôrebiggyesztett alsóajakkal nézegette a postamestert. Azután remegô kézzel odatartotta cigarettáját. - Szabad egy kis tüzet. . . Mr Forster? Forster letette kezébôl a szivarját, gyufát vett elô és tüzet adott. A másik hosszúakat szippantott a cigarettából, és állva maradt az asztalnál. A csend kínossá vált. A postamester kissé sápadtan, de elég határozottan nézett a tolakodóra. - Kíván valamit, Ronny? - Mi?. . . - kérdezte bámészkodva a megszólított. - Ó igen. :. mondJuk. . . talán kívánnék. De nem magától Forster. . . Tudja, a maguk viselkedése. . . A vegyeskereskedô békítôen szólt közbe. - Azt hiszem, senki sem bántotta, Mr Kerry. Tüzet kért Mr. Forstertól, és most ég a cigarettája. - Igen. . . de Mr. Forster letette a szivarját. . . letette. . . és gyufával adott tüzet. . . ez olyan. . mintha kesztyűsen nyújtaná a kezét Forster kissé odább húzta a széket, mert valóságos alkoholfelhô hömpölygött feléje Ronny szájából. - Kötekedni akar? - kérdezte csendesen az egyik bányász. Ronny végtelenül lenézô ajkbiggyesztéssel fordult meg a tengeiye körül, úgy, hogy bizonytalan lábai egymásra csavarodtak. Azután csak ennyit mondott: - Magukkal?. . . - És legyintett. Visszament a polchoz. - Whiskyt! - Ne igyon többet, Ronny - felelte Hiller bizonytalanul. Ronny oldalt rágta cigarettáját a szája sarkáig, és a bal szemöldökét annyira lehúzta, hogy szinte eltűnt a szeme. Azután lassan, szótagolva megismételte: - Whis-kyt. . . A kocsmáros szó nélkül italt töltött, és odatette a polcra. Ronny kiitta a whiskyt, azufán, mintegy tudomást sem véve a többiekrôl, monologizálni kezdett: - Nem törôdöm vele. . . hogy mit beszé)nek. . . a patkányok. . . A hátam mögött pöffeszkedhetnek. . . Akármelyik fráter összesúghat rólam a másikkal, ha nem vagyok ott. . . de aki kesztyűsen. . . nyújtja a kezét:. . aki szembe is merészel. . . pöffeszkedni, azzal elbánok. . . Akinek nem tetszik, az majd megmondhatja. Hallgattak. Ronny odadobott egy pénzdarabot az asztalra, azután kiment, és bevágta maga mögött az ajtót, hogy csak úgy rezgett. A nehéz csend még ott lebegett vagy két másodpercig. Azután elôször egy szék recsegett, amit valaki közelebb húzott az asztalhoz, majd néhányan megtalálták a méltó felháborodás hangját. - Nem tudom, hogy miért tűrik ezt?! - kiáltotta a vegyeskereskedô. - Valósággal garázdálkodik itt a városban! - Csak nem képzeli, hogy odaállok egy ilyennel?... - felelte Forster. - Megmondom a seriffnek, hogy tiltsa el a helyiségembôl - csapott az asztalra Hiller. A cowboyok más szempontbó) fogták fel az ügyet. - Ostobaság, hogy nem merünk felelni neki - mondta az egyik - hiszen már csak az árnyéka önmagának. - Azt hiszed, ha valaki sovány, az már gyenge is? - Azt nem tudom - felelte a másik -, de annyi bizonyos, hogy aki remegô kézzel tartja a cigarettát az nem kezeli olyan biztosan a revolvert, mint régen. . : - Csak azt nem értem - fordult az egyik favágó a postamesterhez -, hogy miért nem megy el Arizonából vagy Iegalább errôl a vidékrôl, ahol ismerik. - Mert csökönyös és rosszindulatú ember - mondta a postamester. - Mert fejébe vette, hogy az egész város fog elköltözni innen miatta. - És nincs, aki elbánjon vele? Néhány másodpercig zavartan hallgattak, azután a postamester igyekezett hetyke hangon fe)elni: - Rendes nyugati ember nem áll oda az ilyennel. . . - Azután... - dünnyögte a vegyeskereskedô - veszett ember, akitôl rninden kitelik... o)yan, mint az ördög. . . Zavártan hallgattak. - De hiszen úgy néz ki, mint aki eldôl, ha mellbe lökik erôsen. - Hm. . . mégsem ajánlom, hogy mellbe lökje. Vagy ki tudja. . . Az is lehet, hogy legyöngült, és csak a neve meg a híre védik meg attól, hogy elbánjanak vele. . . A helyiség legtávolabbi zugában, szinte észrevétlenül egy karvalyorrú, ôsz ember ült. Sok ránc barázdálta keresztül-kasul az arcát. Miután Ronny elhagyta a helyiséget, az ôsz ember elôrejött. Kissé hajlott háttal, lomha testartással járt mintha széles vállú, domború mellkasú felsôtestét nehezen hordaná. Nagy erejű emberek lépnek ilyen majomszerűen ingadozó járással, lengô karokkal. Keskeny szája kissé ferdén húzódott bal felé attól a ránccá beidegZôdött állandó gúnyos mosolytól, amely ezt az arcot annyiszor tette rosszindulátúvá, ravasszá vagy gyanakodóvá. A roppant vállú ember felsô karján szinte láthatóan duzzadt a kabát az izmoktól. A herkulesi megjelenés nemcsak ôsz és ráncos külsejével, hanem értelmes magas homlokával, okos szemével is ellentétben állt. A fej egy ravasz diplomatára emlékeztetett, a roppant vállak, a majomszerűen lengô karok faragatlan, nyers díjbirkózóra. - Ki volt ez az ember? - kérdezte az ismeretlen, ôsz vendég Hillertôl. - Aki elment?.. Ronald Kerry - felelte a kocsmáros, kissé kedvetlenül, mint aki nem szeret errôl beszélni. - - Meg tudná magyarázni az iménti jelenetet? - Mit kéll magyarázni?. . . - felelte egyre kelletlenebbül a kövér Hillér. - Kötekedik az emberekkel. . . És hát. . . Szóval elkerülik a nézeteltérést vele. . . Fizetni tetszik? _ - Félnek tôle, vagy lenézik? - Hát. . . ez is, az is. . . De nem tartozik rám. Ember! Mi a fenét titkolózik? Azt higgyem talán, hogy errefelé nem mernek elbánni egy részeg garázda csavargóval? - Ha bosszantja, menjen utána és verje meg. . . Lehet, hogy errefelé még tanulhat valamit egy részeg csavárgótól is. - Nézze kérem, én nem szeretem a kertelést, és kíváncsi vagyok az iménti jelenet értelmére. Ez a Ronny tett valamit, amiért errefelé megvetik, ezért gúnyolja az embereket. Viszont olyan legénynek tartják, akivel szemben nem tanácsos erélyesnek lenni. - Mondjuk, hogy így van. Én semmi esetre sem ártom magam Ronny ügyeibe. . . - Gonosztevô? - Én ezt nem mondtam rá - tiltakozott hevesen Hiller. - Szabályosan felmentették. . . És különben is, hagyjon békét nekem. . . ! Az ôszhajú ledobott egy pénzdarabot az asztalra, és kiment a helyiségbôl. Még látta Ronald Kerryt, amint kantárjánál fogva vezette a lovát. Olykor-olykor, a falnak dôlve elindul az utcán. Az idegen szintén elkötötte a fogadó tomácoszlopához kötött lovak közül a saját állatát, és követte a részeget. 2. Az egyik cowboy a kártyázók közül most odaszólt Hillernek: - Mit járatod a szádat, Jeff?. . . Lehetne annyi eszed, hogy ne beszélj ennek az idegennek Ronnyról. - Miért, mit mondtam? Hallottátok mind, hogy faggatott, és én nem akartam válaszolnimondta kissé ijedten Hiller. - Végre is süketnémának nem tettethetem magam. Körülnézett, mint aki helyeslést vár, de az emberek behúzták a nyakukat. Collins, a fegyverkovács vállat vont: - Nem kell okot adni annak az alaknak arra, hogy itt verekedést kezdjen. Ez a legokosabb. Nem? A vegyeskereskedô élénken bólogatott. - De mennyire! - De hát mit mondtam? - siránkozott Hiller. - Azt mondtad, hogy felmentették. - Na és?. . . Az is sértés, ha valakit felmentenek? Ha azt mondtam volna, hogy elítélték, az egészen más lenne. . . - Az lett volna az igazságos... - dörmögte az egyik favágó. Az egyik asztal mellôl Wichy, a lóvadász emelkedett most fel, és az asztalra csapott. - Hát én véget vetek ennek! Egy részeges, tántorgó fickóról van szó, és ti úgy beszéltek róla, mintha ma is az lenne, aki volt. - Nagyon helyes! - mondta az egyik cowboy. - Legfôbb ideje, hogy próbát tegyünk vele. Valamennyien úgy érezzük, hogy Ronny már nem a régi; Csak éppen meg kellene gyôzôdni valakinek errôl, és mindenki a másiktól várja, hogy megfeleljen Ronnynak. - Hát én kipróbálom! Ha ide beteszi még egyszer a lábát és nem viselkedik tisztességesen, akkor elbánok vele -jelentette ki Wichy. Izmos ember volt. A lóvadász mind kemény legény. Sokszor hetekig nyargal hegyen-völgyön át egy szép állat nyomában, és ha nem jár hiába, akkor veszélyes munkával, amihez kitűnô ideg, elsôrangú izomerô szükséges, foglyul ejti a vadlovat. Ezért mindannyian úgy érezték a helyiségben, hogy valóban Wichy az, aki alkalmas arra, hogy kísérletet tegyen Ronnyval, miután a lóvadász mesterségénél fogva megszokja a bizonytalan és kockázatos vállalkozásokat. - Nem vagyok híve a verekedésnek - mondta a postamester -, de helyeslem Mr. Wichy elhatározását. Nemcsak azért, mert ez a Kerry kötekedik, hanem elsôsorban, mert szégyene a vidéknek. Nem hiszem, hogy van a nyugaton még egy olyan város, ahol eltűrnélc az ilyen. . . az ilyen. . . - Orgyilkost! - kiáltotta Wichy. Ijedt csend lett. - Mit hallgattok el? Torkig vagyok evvel az ostobasággal. Ha ezerszer mentették fel, akkor is orgyilkos! Ha legközelebb bejön a kocsmába, itt mindenki elôtt a szemébe mondom, hogy valamennyien azt tartjuk. . . - Kérem, kérem. . . - szólt közbe a vegyeskereskedô. - Csak a maga nevében beszéljen. - Igaza van Wichynek! - szólt közbe az egyik cowboy. A hangulat már olyan volt Ronny ellen, hogy egy elszánt ember példája megindította a lavinát. - Én is tudtára adom Ronnynak, hogy mit tartok felôle. Nevetséges, hogy eddig nem tettük meg. Aki orvul lövi agyon az ellenfelét, az nem lehet olyan veszélyes férfi, minh amilyennek Ronnyt tartjuk. Ha valóban olyan lenne, akkor szemtôl szembe küzdött volna Teddy Backkel. A hangulat egyszerre bizakodó és elszánt lett. Az emberek érezték, hogy végre leszámolnak majd áz orgyilkossal. Ronald Kerry ezalatt kiszáradt torokkal, tántorogva bandukolt Winston fôutcáján. A lovát már régen elengedte, de az állat értelmesen, lassan lépegetett gazdája mögött. Valamikor talán szép, nemes mén lehetett; de most inkább a nagyvárosok egyfogatú kocsija elôtt trapploló gebékre emlékeztetett. Beesett horpaszai; komikusan kiszögellô lapockacsontjai azt mutatták hogy agyonhajszolt, rosszul táplált, végsôkig leromlott állat. Olyan volt, mint a gazdája: elhanyagolt, sáros; poros, jóformán csont és bôr. A forgalmas úton mintha egy toprongyos kísértet járna a Iovával, az emberek keresztülnéztek a részeg alakon. Aki szembejött, nagy ívben tért ki elôle, akik a gyalogjárón haladtak, az eget vagy valamelyik háztetôt nézték Ronald feje felett, és hajdani jó cimborája, egy kereskedô gyorsan bement a boltjába, mikor meglátta. Ronny olykor felvonta a vállát és egy-egy apró kézmozdulatot tett, mint aki magában beszél. Néha megállt dülöngélve, és kihívóan nézett a feje felett elmélázó emberekre, de egyetlen tekintetet sem sikerült elfognia. Winston lakói közül senki sem nézett rá. Ahogy a bandukoló mén mögéje ért és orrával súrolta a vállát, mintegy nógatva a gazdáját, Ronny meginogott, azután egy oldalt kitérô, nagy kaszáló lépéssel ismét továbbment, valamit morogva. Ronny magával hordta a "lepracsengettyűt". A középkor bélpoklosai kötelesek voltak egy-egy csengettyűt rázni, ha emberek között jártak, hogy messze elkerülje ôket mindenki, aki egészséges. Ilyen láthatatlan csengettyű: egy hátulról lepuffantott ember lélekharangja csilingelt Ronny körül. Arizonában eÍôfordult már, hogy törvényen kívül helyezett rablót nem sikerült kézre keríteni, mert bátorsága és néhány jótette, amellyel szegényeken segített, tetszett az embereknek. Elôfordult, hogy jószándékú betörôt ha büntetését kitöltötte, megtűrtek maguk között. Volt már eset rá, hogy egy vagy más okból felakasztott gyilkost is részvéttel emlegettek, de Ronald Kerry számára nem volt egyetlen jó szavuk, egyetlen tekintetük sem. Nem akadt farm, amelyiken megmaradt volna cowboy, ha Kerryt alkalmazzák, messze környéken nem volt kocsmai asztal, ahová leülhetett volna más ember mellé, nem akadt senki aki megszóIítsa, nem lehetett olyan beteg, hogy bárki megsajnálja, a bépoklosok elátkozott csengettyűje szűntelenül szólt körülötte. Orgyilkos! Talán jobban megértik, hogy mit jelent ez a szó a kemény, de erkölcsös és íratlan törvényeiben kíméletlenül szigorú vadnyugaton, ha azt mondom, hogy éppen úgy néztek Ronnyra, mint New Yorkban egy tisztes polgárra, akirôl kitudódott, hogy emberhúst eszik. Ronald Kercynek állandóan viszálya volt Theodor Backkel. Mindenki tudta, hogy elôbbutóbb összecsapásra kerül közöttük sor. Két olyan emberrôl volt szó, akik száz lépésrôl keresztüllôtték a kör ász szívét, és kétszer nyerték holtversenyben a kormányzó évi nagydíját, amiért Arizona állam legjobb lovasai szálltak nyeregbe. Látszólag barátok voltak, de ez a barátság a nyájas gúny késélén táncolt. Mindenki tudta, hogy egyszer el kell dönteni, ki az erôsebb: Teddy vagy Ronny? Azután jött egy Ieány keletrôl, Attle nyomdász unokahúga. Ronny és Teddy, a két "barát" ismét egyfocma szerencsével versenyeztek. De amíg a kormányzó nagydíját el lehet osztani két részre, egy keletrôl érkezett leány szíve legalábbis együgyű férfiak felfogása szerint, oszthatatlan, és csak teljes egészében nyerheti el valaki. Joan Attle talán különös kedvtelést is talált abban, hogy a két veszettül elszánt legényt versengeni lássa. Miss Attle-nak ez tetszett. Mit tudják Bostonban vagy Philadelphiában, hogy errefelé a sűrű férfivér még ismeri az egyszerű ôsi törvények parancsát? Mit tudnak az ilyesmirôl keleten, ahol teliholdas éjszakákon nem hallatszik az éhesen ügetô farkas panaszos üvöltése? Hillér vendéglôjében azután megtörtént egy napon a döntô szóváltás. A gúnyos, éles vitát Teddy Back így fejezte be: - Elég a fecsegésbôl. Ha éjszakára kisétálsz Fred Martins erdejébe, rám találhatsz a pataknál, ahol a villámsújtotta fenyô van. Azt hiszem, megértettél. Ejfélre ott leszek. Nem szeretnék hiába várni rád, Ronald Kerry! - Légy nyugodt - és még kétértelműen hozzátette -, nem fog rád virradni, Teddy Back. - Örülök, hogy megértettük egymást, Ronny. Addig is jó lesz, ha ma nem iszol többet. - Gondolod? Hiller! Dupla whiskyt! A körülállók komoran hallgatták ôket. Ronny felhajtotta a whiskyt. Akkoriban is szerette az italt, de több mértékleteséggel fogyasztotta. Sohasem látták poros vagy szakadt ruhában, lovának szôrén megcsilÍant a napfény, olyan tisztán és ápoltan tartotta. Ronny a híres Greenwood mintafarmon volt intézô. Teddy Baek egy kis fűrésztelepet bérelt Martins erdejében. Abban az erdôben, ahová Ronnyt éjféli találkozóra hívta. Ronny, akit különösen nyakas természete miatt akkoriban a "csökönyös Kerrynek" neveztek, o)yan részegen szállt nyeregbe, hogy néhány másodpercig inga módjára lengett jobbra-balra a felsôteste, amíg a megfelelô pozícióba jutott ahhoz, hogy sarkantyút adjon a lónak. - Hej, Ronny! - kiáltott rá Hiller, aki egy borosüveggel a kezében a tornácig kísérte.Elküldöm a fiút Teddyhez, és megmondom, hogy holnapra halasztod a találkozót. - Mit halasztok?. . . Találkozót halasztani? - Nincs esélyed ilyen részegen... Ronny elôrántotta a revolverét, és odalôtt Hillerre. Csörrenés hallatszott. Hiller kezében szilánkokra tört a keresztüllôtt üveg, és míg a kövér vendéglôs az ijedtségtôl dermedten, szájtátva állt, Ronny felkacagott, és máris nyargalt eszeveszetten, egy gomolygó porfelhô közepén. Másnap reggel Teddy Backet holtan találták a villámsújtotta fenyô közelében. Hátulról érte a lövés, és a golyó egy fontos ideggócnál a gerincébe fúródott. Ronald Kerryt letartóztatták. A vádlott tagadta bűnösségét, és az esküdtszék "meggyôzô bizonyítékok híján" felmentette. 3 Ronny nem hagyta el Arizonát. Sôt Winstont sem. Hogy rniért? Maga sem tudta. Csökönyössége, szívóssága, makacssága lehetetlenné tette számára, hogy ne szálljon szembe valamivel, ami ellene irányul. Az embecek elkerülték, mint a bélpoklost. A Greenwood-uradalomból természetesen nyomban menesztették. Munkát sehol sem kapott. Épp ezért maradt. Ne higgye Qreenwood ne higgyék ezek az emberek ezek a senkik. . . Hogy mit ne higgyenek, azt már sohasem gondolta végig. Ennyi elég volt ahhoz, hogy kihívóan járjon köztük, készen minden pillanatban arra, hogy szemébe mondják azt a véleményt, amit a háta mögött beszélnek, és akkor. . . akkor kitörne belôle minden! Joan Attle természetesen nyomban visszautazott keletre. Az a másik lány, akivel Joan érkezéséig jól megértették egymást a szomszédos Viscouns községben, Elly Harrisson, nyomtalanúl eltűnt a környékrôl, és soha többé nem tért vissza Arizonába. De Ronny maradt. Lerongylódott az alkohol hatalmába kerítette, heteken át csak egy-egy elkerülhetetlenül szükséges szót váltott egy kereskedôvel vagy valami idegennel. Sokszor néhány napra eltűnt a városból. Eleinte azt hitték, hogy mégiscsak más vidékre költözik, de azután ismét megjelent, még lorríposabban, zülöttebben, részegebben, kihívóbban, és egy farkasbôrt adott el Qoddardnek, a szôrmekerekedônek. Azután ott ôdöngött a városban, amíg pénze volt, egyedül, kiátkozottan, elvadultan. . . Most is Goddardhoz ment. A kereskedô komor, hűvös arckifejezéssel biccentett Ronny felé. - Hoztam valamit, Goddard... - mondta, és csomagot hozott be, ami eddig a nyereg mögött volt a lóra kötve. - Nem jámak most erre a vásárosok - felelte kedvetlenül Qoddard. - Ezt azért mondod, vén hiéna hogy még jobban megzsarolj. Pedig, amit most hozok, annak meg kell adni az árát. . . Kis híján én is megadtam. - Én csak annyit tudok adni. . . Nem folytatta. Csodálkozva nézte a szôrmét. A kihalófélben lévô óriás szürkemedve bundája került elô az elvágott kötelek között széthulló csomagból. A világosszürke, hatalmas szôrmecsomók itt-ott sötét foltbá tapadtak össze a vértôl. - Szürkemedve. . . hol lôtted? - A Sziklás-hegységben. Mit adsz érte? Az ajtó elôtt megjelent egy pillanatra a széles vállú, ôsz ember ráncos arca. Goddard idôközben visszanyerte higgadtságát. - Hát. . . ez szép vadászteljesítmény. . . igazán csodállak, de mint szôrme. . . Ronnynak már nagyon kiszáradt a torka, és egyetlen centje sem volt. - Pokolba az üres szavakkal! - kiáltotta rekedten. - Azt kérdeztem, hogy mit adsz érte? - Igazán nem áldozhatok többet húsz dollárnál erre a szôrmére... - Rabló!... Azt hiszed, azért, mert ki vagyok szolgáltatva neked... - Én csak megmondtam az árát. Ha tetszik, itt hagyod, ha nem, úgy is jó. Ronnynak fejébe szaladt a vér. - Hát nem!... Érted?! Nem... Azért sem! Inkább darabokra vágom és eldobom... Te dögmadár! Gyorsan összecsomagolta a bôrt, és ment. A nap forrón sütött, a ló búsan bólogatva lépkedett mögötte. Egy ház elôtt kisgyermekek nézték, kíváncsi, tágra nyílt szemmel, és mikor Ronny feléjük fordult, lassan, ijedten egymásba fogódzva a falhoz húzódtak... A szomjas, porlepte, fáradt emberre úgy hatott ez a jelenet, mintha a torkát szorítanák meg. Szeretett volna vaktában lövöldözni a járókelôkre. De a nap egyre forróbban tűzött, a por egyre kesernyésebb ízzel rakodott le a szájában, és úgy áhítozta az italt, mint egy eltévedt sivatagi vándor. Arra nem is gondolt, hogy visszamenjen Goddardhoz, és odaadja a bôrt húsz dollárért. Még ha valóban az életét válthatta volna meg ezzel a pénzzel akkor sem. . . A sarkon feltűnt egy facsoport mögül Hiller vendéglôje. Ideges, gyors mozdulatokkal odakötötte a Iovát az egyik oszlophoz, és bement. A moraj ismét úgy elhalkult, mint a délután folyamán, mikor itt járt. De most nem nézett sem jobbra sem balra, hanem egyenesen a söntéspolchoz ment. - Hiller! - mondta a kövérnek. - Egy bôrt hoztam neked. Vedd meg tôlem A kocsmáros, akit a támadó hangulat heve szintén magával sodort, kissé nyersen felelt: - Nem vagyok bôrkereskedô, ezt tudhatod. - Megveheted dísznek, a kocsmád falára. Odaadom olcsón! Nézd meg... Wichy Iassan elôrejött. Az egyik cowboyfiú letette a kártyát és felállt. A vegyeskereskedô gyorsan hazament. Vihar elôtti fülledt, feszült hangulat ült a helyiségen. Ronny elvágta a köteleket. Wichy cigarettára gyújtott, kissé megigazította az övét, és lassú, hetyke léptekkel odalépett Rónald Kerry mellé. - Nézd! Itt a bôr! - mondta Ronny Hillernek. . . - Mennyit adsz érte? Felemelte a földrôl a szürkemedve kócos, hosszú szôrű, mocskos bundáját, és magasra tartotta. - Szürke. . . mede. . . - dadogta Hiller, és csodálkozva hátralépett. Wichy meg se mozduYt. Nagy csend lett. - Na mit bámulsz? - kiáltotta nyersen. - Adsz érte valamit vagy nem? Egy szék reccsent. A cowboy ismét visszaült. Hiller összeszedte magát. Végre is nem kellett tártania Ronnytól. Mentegetôdzve vonta fel a vállát: - Nem tudom, mit kezdjek vele. . . ha. . . ha éppen rriegkérsz rá. . . - elôször ki se merte mondani - adhatok nyolc dollárt. . . Ez nagyon kevés. . . de én nem vagyok. . . - A tied! - Keresztülhajította a polcon a bôrt. - Whiskyt! Gyocsan! Csak most Vette észre Wichyt, aki mozdulatlanul állt mellette. Sötét pillantással végigmérte a lóvadászt: - Talán nekem akarsz valamit mondani, Wiehy? A másik nyelt egyet. - Szép medvebôr - felelte, és zavartan körülnézett. - Igen. . . Elég szép. . . Wichy még ott állt egy-két másodpercet, azután lassú léptekkel a helyére ment és leült. Ronny felhajtotta a whiskyt. Szokása szerint háttal a polcra támaszkodott, két könyökére dôlve cigarettára gyújtott; és megvetôen, Iebiggyesztett szájjal nézett szét. Csend volt. Valaki a poharához nyúlt, egy másik az asztal alá nézett, és igen sokan bámulták a mennyezetet, valamint a falakat, mintha különlegesen szép domborműveket tanulmányoznának. De senki sem tette próbára Ronald Kerryt. . . MÁSODIK FEJEZET A Lonsdafe csafádjó híre l. A nyomasztó csendben bántóan hallatszott a kerek falióra ketyegése. Nyílt az ajtó, az ôsz, széles állú ember lépett be rajta. Egyenesen Ronnyhoz ment. - George Losdale vagyok. Beszélni szeretnék magával, Mr. Kerry. Ronny kissé meghökkent. Fél éve, mióta Teddy Back meghalt, még senki sem mondta neki, hogy beszélni szeretne vele. - Honnan tudja a nevemet? - Megkérdeztem valakitôl. - És egyebet nem mondott az illetô, csak a nevemet? - Mást nem mondtak. . . - Errefelé nem szívesen beszélnek velem - mondta, és gúnyos, kihívó pillantással nézett körül. - Szükségem lenne egy használható legényre a farmon. Ha van kedve, leszerzôdhet. Napi három dollár és ellátás. Ronny még jobban meghökkent. Szokatlanul szép ajánlat volt. - Hol van a farmja? - Majdnem Mexikó határában, a Colorado fennsíkján. - Úgy. . . És tud rólam mindent? - Nem tudok semmit. De remélem, hogy beválik a munkánál. Ronny vigyorgott, azután hátraszólt: - Whiskyt. . . - Nos? Van kedve? - Nekem van. . . Három dollár szép fizetés. Csak kérdés, hogy megfelelek-e? Ugyanis. . . amint ezt a jelenlevô urak magatartásából láthatja. . . Én hétszer átkozottabb vagyok Káinnál. . - felhajtotta a whiskyt. - Én Arizona lakosai szerint orgyilkos vagyok. Az idegen hallgatott. - Nos? Még mindig fenntartja, hogy alkalmaz három dollárért? - Nem - felelte Lonsdale tűnôdve -, ezek után felemelem az ajánlatomat napi öt dollárra. 2. A vendéglô elôtt lóra ültek. - Én itt maradok néhány napig Winstonban. De szeretném, ha maga nem várna megmondta Lonsdale. - Jó lesz ha kissé megismerkedik a hellyel, ahol dolgoznia kell. - lgaza van - felelte nehezen forgó nyelvvel. - Nem árt a munkahelyet megismerni. - Maga csakugyan orgyilkos? - kérdezte különösebb érdeklôdés nélkül, csak úgy társalogva a farmer. - Mi köze hozzá? - horkant fel kihívóan. - Az ügyeimhez semmi. . . köze. . . ért? Ha azért alkalmazott, hogy megtudjon valamit. . . Akkor! - Szó sincs róla - felelte gyorsan Lonsdale. - Ami a munkahelyét illeti, azt hiszem, az Egyesült Államok legszebb vidékén fog dolgozni. Kissé furcsa neve van a gazdaságnak, úgy ismerik a környéken, hogy Lonsdale-vár. Ennek az az oka, hogy a birtok közel fekszik a navajo indiánok földjéhez, és dédapám kissé erôdszerűen építette a Lonsdale-házat, mert állandóan számolni kellett a rézbôrűek támadásával. A Lonsdale-uárkis híján százéves. - Azon a vidéken még ma sem árt némi óvatosság. . . - bólogatott Ronny. Már régen beszélgetett ennyit. - Az indiánokkal nincs baj a mi vidékünkön. Lovagoljon mindig észak felé a Speek River mentén Prescottig. Ott már mindenki útbaigazítja. A birtok a Colorado-fennsíkon fekszik, Prescott-tól néhány mérföldnyie. - Ad valami írást. . . az intézôhöz? - Maga az intézô -felelte egyszerűen Lonsdale. -Minek írás? Senki sem fog kételkedni a szavában. Bullog, az eddigi intézô nemrégen meghalt, és tudják, hogy keresek valakit a helyére: - De hát... -csodálkozott Ronny -, én igazán nem úgy festek, mint valami intézô. - Bullog sem tűnt fel nagyvilági külsejével. Aki el tudja ejteni a szürkemedvét, és valaha Greenwood farmján dolgozott, az megfelel az öreg Bullog helyére. Szegény, egy hónapja, hogy meghalt. - Mi baja volt az elôdömnek? - Kissé kényes természetű öregúr volt, és meghűlt egy reggelen, mert mezítláb szaladt ki valami miatt a harmatos fűre. Köhécselni kezdett, és elpatkolt: Csak jelentkezzék a farmon, az öcsém, aki a birtok társtulajdonosa, jóindulatúan segítségére les2 a kezdet nehézségeiben. Ronny csuklott egyet, és megigazította félrebillenô kalapját. - Öccse is van?... Két gazda lesz? - A voltaképpeni gazdája én leszek, de az öcsém is ott él a birtokon - felelte Lonsdale, és megrántotta a kantárt. - Hát én visszafordulok. Az utat megjegyezte? - Prescottig a folyó mellett, onnan a Colorado-fennsíkhoz. - Nem szeretném, ha véleménykülönbségünk lenne a tekintetben, hogy elôleget nem adok, mert látnom kell, hogy megállja-e a helyét, mielôtt alkalmaznám. - Egy véleményen vagyunk. . . És mennyi a próbaidô? - Semmi. Ha megérkezem, és látom, hogy átvette a munkakörét, akkor nem lesz oka panaszra a szűkmarkúságom miatt. De hát mit tudom én hogy nem szalad-e el mindjárt, ha látja, hogy nehéz betölteni amit vállalt? Elôször bizonyulnék rossz emberismerônek, ha így lenrie. Az öcsémnek mondja azt, hogy magában megtaláltam azt az embert, akire szükség van. Örülni fog, hogy végre betölti valaki a szegény kóhögôs Bullog helyét. Ami a legényeket illeti, nem mondhatok magának mást, mint azt, hogy ezek a cowboyok úgy élnek, mint a testvérek. . . - Akkor. . . Akkor miért mondta. . . hogy két dollárral többet ad egy orgyilkosnak? - Azért, fiam - mondta nyájasan az ôsz úr -, mert családunk sok lelkészt adott az Egyesült Államoknak, és hitünk az, hogy többet ér egy megtért bűnös száz igazhívônél. Ott van például az elsô legény, Myron Halsey, ez valamikor bandita volt ma minden vasárnap ellovagol Prescottba az istentiszteletre, és jámborabb, szelídebb cowboy nem él a környéken. A hosszú Dick nyolc év elôtt egymaga kirabolta Silver City bankját, ma csendesebb ember, mint bármelyik kiskereskedô a környéken. Gondolom, hogy maga is megváltozik idôvel. . . Ronny réveteg szemeivel zavartan pislogott. - Sajnos. . . elég nyakas természetem. . . van. . . - Azt láttam. Hát csak induljon útnak. Remélem, meg tudja értetni majd magát az ôcsémmel és a cowboyokkal. Lonsdale elvágtatott. Ronny ellenkezô irányban ügetett tovább. Forrón tűzött a nap, és ez sűrűbbé tette agyában az állandó alkoholmámor ködét. Örült. Itt hagyja ezt a pokoli vidéket anélkül, hogy elsomfordált volna... Mert mindenki hallotta hogy ôt elszerzôdtették. Ilyen alkalmazást akkor is elfogad az ember, ha nem él kiátkozottan a szülôföldjén. És milyen kiátkozottan! Olykor szekerek, lovasok jöttek szembe az úton és kitértek elôle. Elfordították tekintetüket, gyorsabb ügetésre fogták a lóvat, hogy elhagyják: Ott jön az orgyilkos! . . Szinte nem is érezte, hogy lovagol. Ha felriadt kissé, úgy rémlett, mintha egy helyben állva rázódna a nyeregben, olyan öntudatlanul ügetett áz úton. Elmosódó körvonalú fák, kivehetetleri alakú dombok egymásba folyó képe iramlott el mellette, amint zötykölôdve trappolt a legcsekélyebb óvatosság nélkül, hiszen nem kellett törôdnie a szembejövôkkel: ôt úgyis kikerüli mindenki. Jön az orgyilkos! Ha Iezuhanna itt félig holtan a lováról, talán meg sem állnának mellette, hogy felszedjék az útról és egy ital vizet adjanak. Nyolc-tíz poros, napbarnított cowboy jött szembe vele az úton, hogy Hiller kocsmájában a munka utáni jól megérdemelt szórakozást élvezzék. A vidám, hangos beszélgetés, mint láthatatlan karmester intésére, megszűnt. Vigyorgó arcvonásaik elernyedtek, és két részre oszolva elhúzódtak az útról. . Jön az orgyilkos! . . Mikor Ronny közéjük ért, megrántotta a kantárszárat, és állva maradt az út közepén. Valamikor az ô legénye volt ez a néhány legény. Kissé megingott a nyeregben. Rekedt, színtelen hangon szólalt meg: - Elmegyek, fiúk!. . . Egyiketekkel sem akarok kezet fogni. . . Elbúcsúzni sem. . . Inkább úgy érzem, hogy. . . le kellene puffantani valakit. . . ahogy szerettem volna. . . Gondoltam: ha egyszer meglincselnek. . . kilövök egy töltés golyót. . . - Legyintett. - Oly mindegy. . . De figyeljetek: még találkozunk... Hallani fogtok rólam. Ezt érzem most: még hallani fogtok rólam... A legények csendben álltak. Valamikor szerették Ronald Kerryt, az intézôt, és ezt az érzést most sem tudták teljesen kiirtani magukból. A Nagybôgô, egy cowboy, akit különlegesen mély hangja miatt h(vtak így, valamivel elôbbre jött. - Ide hallgasson, Ronny. . Mikor én elôször hallottam azt a dolgot, nem hittem el. . . Vártuk néhányan, hogy maga mond valamit. De semmit sem mondott. Maga azt vallotta a bírónak, hogy ott sem volt Martins erdejében... Mit szólna, ha egy ember, akinek nagyon fáj, hogy Roriald Kerry orgy. . . szóval, akinek nagyon fáj. . . az kiment oda a villámsújtotta fához, és megtalálta a maga lovának a patkónyomát?. . . Mert ez az ember tudta, hogy Ronald Kerry Iovának a hátsó jobb patkóján véletlenül negyobb fejű spanyol patkósróf van, amit ô hozott EI Pasóból, és odakölcsönözte, mikor Ronnynak eltört a patkója, és nem volt más sróf kéznél. . . Ez az ember ott a villámsújtotta fenyônél - folytatta mély hangon a Nagybôgô - megtalálta a négy patkónyom elnyúlt lenyomatát a nedves földben. Az egyik hátsó nagy fejű spanyol sróf volt. . . A másik három winstoni kovács kerek srófjával volt megerôsítve. Jól látszott. . . Ronny döbbenten nézett a Nagybôgôre. Ez egy pillanatnyi szünet után csendesebben folytatta: - Mi vártuk... hogy azt mondja: "Ott voltam, de nem én tettem." Mi elhittük volna. Akkor is, ha felkötik. De maga azt mondta, hogy "nem voltam ott". . . - Na és?! - kérdezte nyersen, rekedten Ronny. Közbén a dombok a lemenô nap sötétlila pasztellderengésében mosódtak el, és az esteledô országúton álldogáló cowboyok átnya egybeolvadt a mozdulatlan fák és bokrok között tágúló homállyal. - A bírónak nem mondtuk eI. Mi nem áruljuk be magát, akkor sem, ha megérdemli. De maga vegye tudomásul, hogy velünk ne játssza ezt a dacos, kötekedô, titokzatos embert... Legalábbis addig ne játssza, amíg nem felel arra a kérdésre, hogy ott volt-e Martins erdejében, vagy sem? - És ha ott voltam?! - Akkor mondja meg nyíltan, hogy mi történt Teddy Backkel? Ronny hirtelen oldalt hajolt a nyeregbôl. Szinte a Nagybôgô arcáig lógott a feje, hogy érezte a feléje áramló alkoholbűzt. - Hát vedd tudomásul, Nagybôgô: ott voltam Martins erdejében! - kiáltotta rekedten, azután úgy megsarkantyúzta a lovát, hogy az állat, mintha akadályt vénne, haalmas szökelléssel iramlott neki az útnak. 3 Ahol a sebes sodrú, de keskeny Speek River egy holtág alatt a Coloradóba ömlik, a domboldalban mozgalmas kis várost fejlesztett ki a délrôl érkezô bevándorlók forgalma. Ez volt Prescott. ldáig szakadatlan vágtában tette mag az utat Ronny, mintha kiha)t volna belôle minden nyugati tisztesség leromlott, hűséges ménjével szemben. Bizonyos volt, hogy Proud, a rosszul táplált, ápolatlan Ió elôbb-utóbb döglötten fog lezuhanni egy ilyen lovaglásban. Prescottban, talán mert hosszú út állott még elôtte, kivételesen több figyelemre méltatta Proudot: Megkérte a vendéglôst, akihez betért, hogy lássa eI mindennel a lovat. A kocsmáros. Miközben az istállóba vezette az állatot, fejcsóválva tapogatta meg a kiálló csontokat. Saját jószántából szólt az egyik indián fiúnak, hogy dörzsölje le szegény párát. Hiller nyolc dollárjából már alig volt valami pénz Ronnynál, de ezzel nem törôdött. Evett, és whiskyt ivott. - Messzi útról érkezett, amint a lován látom - jegyezte meg a kocsmáros, miközben kiszolgálta. - Winstonból lovagoltam. Hosszú asztalnál ült, amélynél még hárman iddogáltak rajta kívül: a Colorado révésze és két béresl egény. - Winstonban rr)agam is jártam egyszer - mondta a révész. - 5zép város. Kár, hogy nem arrább fekszik, akkor a Colorado partján lenne, mert hiába: város folyó nélkül, nem az igazi. Ronny elhatározta, hogy érdeklôdik új gazdái felôl. - Ismerôsök a Philmore-hágón túl, a Colorado-fennsíkon? A vendéglôs vállat vont. - Hát... Az ember ismeri a vidéket. De mit lehet ott különösebben ismerni vagy nem ismerni? - Szép tájék - mondta a révész -, de nem telepedik ott le senki a navajók miatt. - Pedig csoda hülye szokás ez - dörmögte közbe az egy cowboy és kése hegyével húsdarabokat távolított el a fogai közül. - A navajók már régen n em bántanak senkit. , - Ma már legfeljebb a fehérek teszik bizonytalanná a Sziklás-hegység útjait -jegyezte meg a révész. - Arra a vidékre készül? - kérdezte Ronnyt a kocsmáros. - Igen. Ismernek a Philmore-hágón túl egy bizonyos Lonsdale családot, akiknek a házát Lonsdale-uámak hívják? A négy ember arca hirtelen elkomorult. Jelentôsen összenéztek. Rövid szünet után a révész megköszörülte a torkát, és tettetett közömbösséggel mondta: - Igen. . . llyen nevű birtokosok laknak arrafelé. . . Csend lett. Ronny határozottan érezte, hogy egyszrre kellemetlen hangulat választja el a társaságtól. A kocsmáros kenyérmorzsákat porolt le az asztalról kötényével. Közben látszólag hanyagul és egykedvűen odavetette Ronnynak: - Maga talán oda igyekszik? - Igen. Mr. Lonsdale felfogadott intézônek a szerencsétlenül járt Bullog helyére. A négy arc jéghideg pillantással, mereven nézett össze. - Na... én megyek -szólt a révész, és miközben távozott pi)lanatig sem vette le a szemét ~Ronnyról, még akkor sem, amikor meg kellett volna fordulnia menés közben. Ezért aztán nekiment fejjel az ajtófélfának. A kocsmáros törte meg ismét a csendet. - Igen... Ez a Búllog szerencsétlenül járt. Azt is tudja, hogy mitôl halt meg? - Úgy tudom köhögött. A három ember megint igen bután nézett össze. Azután az egyik cowboy tűnôdve vállat vont, és mintegy magyarázva Ronny szavainak érte)mét azt mondta a kocsmárosnak: - Lehet, hogy köhögött. Az ember tüdeje nem jól bírja a revolvergolyókat. De az ólom nem olyan, mint a halszálka, amit ki lehet köhögni... Azért magam is valószínűnek tartom, hogy köhögött tôle egy kissé. Szóval Bullogot agyonlôtték. Úgy látszik, Lonsdale elhallgatott elôte néhány dolgot. Közben a szomszédos asztalnál ülôk is összesúgtak a vendéglôssel. Ketten fizettek és mentek, másik kettô riadt kíváncsisággal méregette a rongyos vendéget. - Talán. . . - szólt oda Kerry a kocsmárosnak - valami baj van ezzel a Lonsdale-farmmal? - Tessék?. . . - topogott zavartan Silas. - Véletlenül egész rendes család, csak. . : - hirtelen barátságosan ezt kérdezte: - Elôhozassam a lovát?. . . Nem jó ám éjszaka érkezni a hegyekbe. . . Most különös ember lépett be a vendéglôbe. Tekintélyes külsejű, egyenes tartású egyén, akin akkor is meglátszott volna, hogy hivatalos személyiség, ha nem viseli kabátján a seriffjelvényt. Egyenesen Ronny asztalához ment. - Ki maga? - Jó napot. - Én a seriff vagyok. Azt kérdeztem hogy ki maga? - Mire én azt fe)eltem, hogy jó napot. És nem hallottam, hogy visszaköszönt volna. Vagy a seriff Prescottban nem szokott köszönni? - Figyelmeztetem, hogy errefelé megjárhatja az ilyen beszédmóddal. De ha mindenáron akarja, hát: jó napot. - Ha mindenáron kíváncsi: Ronald Kerry vagyok. - Honnan jött? - Winstonból. Megtudhatom, hogy miért ez a rendkívüli kíváncsiság? - Bizonyára tudja. Ha letagadja, az sem érdekel. Úgy hallom, hogy a Colorado-fennsíkra igyekszik? Valaki tehát elment a seriffhez, és beszélt róla. Talán a révész vagy egyike a cowboyoknak. De miért? És miért jött ilyen hirtelen a seriff? - Jól hallotta - felelte -, a Colorado-fennsíkra készülök. - Hát ha akar, máris indulhat. Vagy pihenjen egy órát, azt sem bánom. - És miért, ha szabad kérdeznem? - Mert errefelé nem vagyunk elragadtatva az olyan emberektôl, mint maga. Ronald felemelkedett, a seriff elé állt, és végignézte a cipôje orráig. - Ismételje meg, amit mondott. - Bele akar kötni a seriffbe? - kérdezte figyelmeztetôen a kocsmáros. - Feltételezem hogy errefelé nem hitvány, gyáva fickókat választanak seriffnek, akik csak hatósági jelvénnyel állnak helyt egy sértésért. - Ember!-szólt rá a seriff -, azt hiszi, félek magától? Ha csak megmoccan, keresztüllövöm. - Mindkét keze egy-egy revolver agyán nyugodott. - De ezt csak mint seriff meri mondani. - Miért? Talán azt hiszi, ha a két kezemben egy-egy revolver van, akkor mint magánember nem lövöm keresztül elég jól? - Azt. A seriff egyik kezével levette a jelvényt, és ismét megfogta a két revolvert. - Well. Most nem vagyok seriff és megismétlem: nem szeretjük errefelé az olyan em... Mikor idáig ért a beszédben, úgy bukott hanyatt, hogy az ötlépésnyire álló asztalók és székek között, mindent felborítva, recsegô bútorok és csörömpölô edények társaságában terült el a földön. Az emberek nem tudták, hogy miért? Egy tompa puffanást hallottak, és a seriff repült. De Ronny ütését senki sem látta. Winstonban felvilágosíthatták volna ôket errôl a varázslatos ökölcsapásról, amely szinte gyorsabb az emberi szem által észlelhetô mozgásnál, és akit elér, az úgy terül el, mintha villám sújtotta volna. Maradék pénzét az asztalra dobta, és ment. De a küszöbön megállt, és az ajtó elôtt bámészkodók felé fordult. Valahol hátul állt a révész. Ronny nyolc ember feje felett átnyúlt, és mint valami rongyot, rántotta oda a hatalmas alakot. - Mit mondott maga a seriffnek rólam? Mi? A révész elfehéredett, de nem hátrált meg. - Azt mondtam, hogy maga Lonsdale-ékhoz megy intézônek. És eressze el a kabátomat! Itt nem fog. . . Ronny csavart egyet a kabáton, hogy a révész válla a füléig húzódott, és kiszorult mellkasából a lélegzet, aztán egészen maga elé rántotta: - Az egyik ott bennt már elmagyarázta, hogy mi a kifogás ellenem errefelé. A Lonsdale-ék talán rablók?. . . Felelj, mert!. . . - Nem mondtam. :. Én csak figyelmeztettem. Mit akar tôlem? Ronny valami morgást hallott a háta mögött. Megfordult. Vagy hatan közeledtek. Az a két cowboy, akikkel együtt ült, vezette az embereket. - Ez az! - mutatott rá az egyik. - Látjátok! Máris belekötött valakibe! - Megtámadta a seriffet! - hangoskodott a körülállók egyike. Úgy látszott, hogy azonnal meglincselik. A révészt, mint valami pelyhet emelete a levegôbe, és belevágta a közeledô csoportba. Néhányan kalimpálva szétbuktak, és kissé tágult a kör. Ronny már egy ugrással az istállónál termett. Mikor becsukta maga mögôtt az ajtót, az elsô golyó forgácsokat fröcskölve, keresztülütötte a deszkát. Kint a lincselésre készülô tömeg morajlott. Négy-öt golyó a deszkát törte most át. Körülnézett. A hátsó fal agyaggal tapasztott tégla volt. Háromlépésnyire távolodott, és teljes erejébôl nekivetette magát. Laza féltéglákból lehetett összetéve a fal, mert nagy robajjal és porfelhôvel kidôlt. A porfelhô még el sem szállt, amikor már nyeregben ült és vágtatott, maga sem tudta, merre, egy hepehupás mezôn át. Néhány golyó fütyült el a füle mellett. - Elôre, Proud! - biztatta a lovat. Rövidesen elhagyta a várost, és ismét az országúton fo]ytathatta az útját a Colorado folyásával ellenkezô irányban. HARMADIK FEJEZET Ronny elfoglaja az állását 1. Már csak néhány cent volt a zsebében, ami nem lett volna baj ha Prescottban kipihenheti magát a pénzéért. De így, fáradtan, szomjasan, kimerülten a déli forróságban, Ienyargalt továval egy megerôltetô kaland után, sivár volt a helyzete. És errefelé már nem fekszenek egymáshoz közel a helységek, úgyhogy estére járt már az idô, mikor elérte Copper Cityt. Várost sejtetô neve dacára Copper City nyomorúságos kis település volt a Colorado partján. Kimerülten szállt le a lováról. Talán elég a pénze egy whiskyre, néhány cigarettára, és hálóhelyet majd csak talál. A kocsma rossz szagú kis deszkaépület volt, és homályos üvegű lámpás lógott az egyik gerendáról. Vagy nyolcan ültek a helyiségben, és valahol egy rekedt régi gépzongora szólt. Ronny megkötötte a lovát és odaszólt a suhancnak, aki a kocsma körül álldogáló állatokat ellátta, hogy adjon inni Proudnak. A vendégek kíváncsian nézték a rongyos, poros, elvadult külsejű alakot. A presscotti istállófal messze, az út pora még a szokottnál is toprongyosabbá tették. Felhajtotta a whiskyt, és beidegzôdött mozdulatával cigarettára gyújtott. - Mondja, kérem. . . - mondta a vendéglôsnek. - Nem tudja, hol pihenhetnék néhány órát, :mielôtt továbblovagolok? - Sernmi akadálya - felelte a vendéglôs. - Menjen csak be a konyha mögötti szerszámkamrába, ott talál pokrócot, meg zsákokat is a feje alá. Vastag nyakú, zömök cowboy lépett hozzá, és barátságosan rávigyorgott. - A whiskyt meg tekintsük úgy, mintha az én egészségemre itta volna - mondta Ronnynak. - Köszönöm. Annyi pénzem még van. - Kifizette a whiskyt. - Alapos út van maga mögött -jegyezte meg a köpcös. - Hová készül? - A Colorado-fennsíkra. - Oda?. . . Mit keres arrafelé? Hiszen ott csak rézbôrűek élnek. Talán New Mexicóba készül, és ezt a nehéz, de rövidebb utat választja? - firtatta a köpcös. Hiába szorította össze a fogait, az egyenes válasz ellenállhatatlanul kikívánkozott: - A Lonsdale-várba megyek. A köpcös hátralépett, és ujjai megmozdultak, mintha revolveréhez akarna kapni. Néhányan felálltak a helyiségben. Elôször a kocsmáros szólalt meg: - Ezt elôbb kellett volna mondania. Természetesen szó sem lehet róla, hogy nálam háljon. - Én nem tudom, hogy mi kifogásuk a Lonsdale-farm ellen - mondta Ronny. - Egy Lónsdale nevű ember, akit azelôtt sohasem láttam, szerzôdtetett intézônek. Mondják meg, kérem, hogy miért van ilyen híre. . . - Ha szerzôdtették - mondta a köpcöd -, akkor megfelelô ember arra a helyre. Ha meg intézônek választották Lonsdale-ék, akkor jobb helyet is tudnék magának... A Köpcös hangjától Ronny vére forrásba jött. Tudta, hogy ha ez a meleg az agyáig ér, ákkor nem ura többé az indulatainak. Pedig most vigyáznia kellett. Ha itt sem pihenhet, akkor lefordul valahol a nyeregbôl. . . - Miféle alkalmasabb helyet tudna számomra? - kérdezte fojtott hangon. - A Lonsdale-intézôk számára - szólt közbe egy farmer, aki szép lassan mögéje jött - a börtön és az akasztófa az egyetlen megfelelô hely. A vérhullám zúgva az agyára tódult. - Nem hallottam - mondta Ronny csendesen -, de mégsem szeretném, ha megismételné, amit mondott. Egy harmadik ember lépett hozzá. - Hát én megismétlem! Aki a Lonsdale-éknál intézô, az mind kötni való gazember! - De miközben ezt mondta, már Ronny gyomrához szorította a revolverét. - Fel a kezekkel! Magasra emelte a két kezét. - Most összekötözünk, és. . . .. Csörömpölés hallatszott, sötét lett és tűzesô fröcesent szét. Senki sem figyelte meg ugyanis, hogy mikor Ronny feltartotta a kezét, ujjai éppen a gerendáról lelógó lámpáig értek. Csak egyet legyinett, és az olajjal telt üveg a fához lendülve darabokra tört. A sötétben zűrzavar támadt. Aki a revolvert tartotta, még jóformán nem is tudta, hogy mi történt, mikor olyan rúgás érte, hogy messzire repült. A köpcöst egy láthatatlan ököl találta el, és a farmert megesavarintotta valami a derekán, azután belezuhant a pult mögött felrakott likôrösüvegek közé. Mindez csodálatos gyorsasággal történt. . . Csörömpölés. . . puffanás. . . zuhanás. . . Nem is volt idejük gondolkozni mert valahonnan egy asztal zúdult rájuk, aztán egy szék. Néhányan elterültek. . . A vendéglôs a hátsó ajtón át akart menekülni, de összeütközött valakivel, és egyszerre mintha forgószél kapta volna feI, a pulton keresztül a padlón heverô sebesültek közé zuhant. - Az udvar felé szökik! - ordította teli tüdôbôl. Ronny már kint volt a kocsma mögötti telken, és szeméthalmokor>, lomtárba való holmikon botladozva, cohant tovább. Egy másodperc alatt megkerülte a házat, azután elôrántotta a kését. Mikor a lovához éct, néhány lövés dördült el mögötte. Nyeregbe vetette magát, egy nyisszantással elvágta a pányvát, és nekiugratott Prouddal az éjszakának. Percek alatt fellármázták az embereket, és utánavetették magukat a menekülônek. Proud utolsó erejét lovagolta, de reménytelennek látszott a helyzet. Az üldözôk pihent állatokon ültek. Legelôl hatalmas, fekete Iovon a seriff. Váktában Iövöldöztek a távoli sötétben nyargaló Iovas után. Ronny megfordult a nyeregben, és tüzelt. A hatalmas ló felágaskodott, a seriff lerepült. . . Még két lövés. Ujabb két ló hullott el... Az üldözôk lassítottak. Az életével itt keveset törôdik az ember, de a lovát nem szívesen áldozza fel. Azért nekirúgtattak ismét, nagy lövöldözéssel, de amikor a távoli homályból újabb két villanás újabb két lóba került, megtorpantak. Néhány tucat vaktában kilôtt golyót küldtek a menekülô után, és kácomkodva visszafordultak. . Copper Citybe épp ekkor érkezett egy utas, aki Prescottban *****anúja volt a rombolásnak, verekedésnek, lövöldözésnek, de csak káromkodással viszonozták a szívességet, amikor figyelmeztette ôket a veszedelmes csavargóra, aki a Lonsdale-uárba igyekszik. Elôbb is jöhetett volna. . . 2 Csak abban tévedtek, mikor azt hltték, hogy Ronny sértetlenül úszta meg a vaktában utánaküldött 9olyózáport. Szereneséjére nem sebesült meg súlyosan, azonban egy golyó súro)ta a fejét, egy másik a combjába fúrodott, de nem érte el a csontot. - Jól van, Proud... -dünnyögte a halálra üldözött, és megveregette a horkanva lélegzô, tajtékzó, reszketô, végkimerült paripát. Ló és lovasa csak nehezen haladtak tovább. Rövid idô múlva megállt. Mint valami zsák, hullott a földre, ahogy kiszállt a nyeregbôl. Nem törôdött a sebeivel, csak hanyatt feküdt halálos fáradsággal. Nerri üldözte senki. Csak egy suhanc vágatatott el hirtelen a távoli országúton. Hajnalodott, mikor felébredt. A fején rettenetesen sajgott a horzsolás, amelyre összetapadt hajesomók ragadtak. A comblövés körül már gyulladás kezdôdött. A fáradt golyó a comb izmába fúrodott. Kitapinthatta az ujjával. Néhány gyufaszállal megtüzesítette a kését, és összeszorított foggal hüvelykujját az izom alá nyomta, azután kitágította a bezárult seb nyílását annyira, hogy agolyót kinyomkodhatta. Hagyta folyni a vért, azután megmosta a folyóban a sebet, és leszakított ingujjával bekötözte. Roud is pihent valamelyest, de azért bágyadtan harapdálta a füvet. Megfogta a ló kantárját é5 hasig gázolt a vízbe. Azután nyeregbe ült és folytatta útját. Legalább beborult volna. De a nap már kora reggel valósággal ontotta a forróságot. Étlen-szomjan, elesigázottan ügetett a távolban feltűnô Marlow felé. Marlow után, amennyire ismerte a vidéket már csak az a hatalmas kiégett szikes sík következik, amely a Rocky. Mountains lábánál ér véget. Itt alaposan rendbe kell hoznia magát ahhoz, hogy átvergôdjön a forró pusztaságon. Már megpillantotta a városba vezetô utat is, és elhatározta, hogy elkerül minden összetűzést. Talán ahhoz is lesz elég akaratereje, hogy ne mondja meg, hová igyekszik. De miért hiszik errefelé, hogy csak kötélre való gazember lehet intézô a Lonsdafe uárban? Különös mozgolódást vett észre Marlow határában. Sebtében néhány ládát hordtak ki, és egy földszintes ház tetejérô szakállas, nagy kalapú ember nyújtja le éppen a kezét hogy felsegítsen valakit maga mellé. Mindenkinél puska volt. Úgy festett az egész mintha indiánok támadását várnák. Csak nem kell manapság ezen a vidéken fényes nappal, ilyesmitôl tartani? Megsackantyúzta Proudot, hogy amennyire lehetséges, fokozza a gyorsaságot, és felajánlja segítségét a fenyegetett városnak. De alig közelítette meg puskalövésnyire Marlow-t, mikor a háztetôrôl lövés dörrent és a folyó ott süvített el a füle mellett. Csodálkozva állt meg. Még egy lövés! Kénytelen volt félkörbe rántani a lovat, és gyorsan lôtávolon kívülre igyekezni. Nem lehetett kétsége: Marlow lakói minden igyekezetükkel ôt akarják eltalálni. Elkanyarodott az útról, bevágott a bozótos rétség ;felé. . : Csodálatos szervezete volt ennek az embernek. Winston óta alig szálltle a nyeregbôl, szinte étlen-szomjan tette meg a hatalmas utat, küzdve, menekülve, sebesülten. És még mindig sarkantyúzta, nógatta a végképpen kimerült lovat, még mindig a nyeregben ült. De most nyakára szorult a hurok. Ha visszafordul, meglineselik, Marlow-ba nem engedik be, és ha megkerüli a telepet, a szikes pusztaság következik a Rocky Mountainsig... De miért fogadták Iövésekkel Marlow-ban? Talán összetévesztették? Megvan! A suhanc, akit a folyópartról látott az este vágtatni. Ez megelôzhette! Értesítést vitt Marlow-ba, hogy jön a veszett ember. Válóban ez történt. A marlow-i seriffhez néhány órával elôbb küldönc érkezett lóhalálban és a következô írott űzenetet hozta: "Szürke, feltűnôen sovárn lovon veszélyes csavargó bizonytalanná teszi a környéket, a Lortsdale-várba igyekszik. Nálunk sok sebesült. Presscottban is mindent felforditott, súlyos sérültekrôl kaptunk jelentést éppen most. Nem tanácsos a városba beengedni! Egymaga több jegyveres emberrel szembeszállt. Legokosabb érkezését intézkedésekkel megelôzni. Seriff, Copper City. " Egy verekedôt, aki Prescotton és Copper Cityn át sebesültek hátrahagyásával, épségben eléri Marlow-t, azt valóban nem tanácsos a városba beengedni. Ezért fogadták olyan félre nem érthetô módon Ronnyt. A legelôkön keresztül megkerülte a várost. Vérbe forgott a szeme. Igazán úgy érezte magát, mint a kiéhezett farkas, ha tél idején bekényszecül a hegyekbôl egy helységbe és az emberek mindenhol fegyverrel kergetik el. . . Lehetséges, hogy a kimerültségtôl és éhségtôl elpusztulhat ltt egy népes vidék közvetlen közelében? A mezôn túl feltűnt a síkság, de a hegyeket még elfedte a szeme elôl a horizont. Meg kell kísérelni a lehetetlent, nekivágni ilyen állapotban a víztelen, forró pusztaságnák. A hegységbôl lefolyó Colorado nem mentheti meg a szomjan halástól. Partja egyre magasodik, és a Marlow körüli réteknél a harsog folyam ötvenméteres szakadékba rohan. A salétromos, kiszáradt talaj olyan sima volt, mint a padló, és megsokszorozva verte vissza a nap melegét. De még négy és fél órát haladt elképzelhetetlen erôfeszítéssel. Ahogy kissé lejjebb szállt a nap, nagyon messze, a látóhatár széle mögött kirajzolódott a Rocky Mountains hegyeinek árnyéka. . . És magasan felette, hosszú spirálisban, mind alacsonyabbra szállva, két nagy fekete madár keringett. . . Keselyűk! Azután egyre többet botlott és roggyant a ló. Végül megállt, és egész testében remegett. Ronny leszállt a nyeregbôl. Gondolta: ha vezeti Proudot, késôbb talán ismét felülhet rá, de a ló csak állt, remegett, és kapálni próbált erôtlenül. Aztán döngve az oldalára zuhant, nyihogott, vergôdött és már csak a patái rezegtek. Komiszul bánt a lóval, és most mégis érezte, hogy hozzá tartozott ez az állat. Proud füléhez szorította a revolverét, és elsütötte. A keselyűk alacsonyabban szálltak... Tántorogva, bukdácsolva ment tovább. 3 Hogy történt? Maga sem tudta. Minden újabb lépésnél megroggyantak a térdei, azt hitte, itt a vég, és mindig tett még egy újabb lépést. Mire bealkonyodott, ott állt a síkság szélén, ahol ritkásfű sarjadzik a félholt talajból. Leült a hegyi ösvény elején pihenni. Izzó fehéren kisütött a hold, szinte nappali világossággal árasztva el a hegy lábát és a szakadékot, amelyben dübörögve zuharit alá a fennsíkról hömpölygô Colorado. Felfigyelt. Messzirôl mintha árnyakat látna, a hold fényhatárán túli homályban. Leszorította fülét a földre. Lovasok! Ha egy utas jönne, még lehetne reménye, hogy kényszerhelyzetében, amibe ártatlanul került, segít magán ahogy tud és elveszi a lovat. De nem magányos lovas jön, hanem több. Hatan voltak. Kényelmes ügetéssel közeledtek a síkon át. Talán siettek volna, ha nincs egy Ieány közöttük, aki még nem szokta meg a lovaglást. - Csak azt sajnálom, hogy apa nem lesz otthon, mikor megérkezem - mondta a leány. - Ki az a Fred? - kérdezte az elsôlovas, aki a leány mellett ügetett. - Látszik, Owen, hogy nem olvasod a leveleimet, amiket apushoz írtam. Fced a cimborám. Csak most éppen úton volt, Bostonba ment üzleti ügyben, és nem várhattam meg, amíg visszatér. - A vôlegényed? A lány kedvesen felkacagott. Igazán szép volt, mikor így nevetett, gyerekesen, szabadon. - Szó sincs róla, Fred inkább a. nagynéném. Eljár velem táncolni, víkendezni, és közben folyton prédikál, hogy komolyodjam meg. Apa hol van? - Mikor a sürgönyöd érkezett, már úton volt. Meglepjük ôt: mire hazatér, itt talál téged is - felelte tréfálkozva a csapat vezetôje, egy csinos, magas férfi. Napbarnított, elszánt, de okos arcú ember volt ez a lovas. - A tisztáson fogunk pihenni, Dod - szólt hátra az egyik cowboyhoz. Dod morgott valamit. A holdfényes Iejtô aljához értek. Közben a lány gyerekes jókedvvel fecsegett tovább. - Mi városiak úgy vágyódunk New Yorkból ide nyugatra, és mégis félünk tôle. Azt hiszem, a sok regény az oka. Hiszen olyan csendes, békés, szelíd vidék ez. . . Mégis rémmeséket írnak. . . - Badarság - felelte a lovas idegesen -, amit összefirkálnak a jó öreg nyugatról, az mind hazugság. Itt élhet csak igazán csendben és békében az ember. . . - Fel a kezekkel! 4 A lány felsikoltott, a lovasok megrántották a kantárt. Izzó holdfény világította meg ôket. Nem láttak senkit. A hang valahonnan oldalról jött, a lejtô mentén húzódó sziklák bozótjai közül. - Nézzetek fel. . . Jobbra és balra. . . - szólt az erélyes hang. Szemben velük két kô kbzül egy puskacsô nézett rájuk. . . Jobbra, ha kissé megerôltették a szemüket, egy bozót mögött kalap csücske látszott, nyilván ott is fekszik valaki, és egy revolver is.kikandikál a kövek közül. A hang viszont szemben, az út közepe feôl jött, egy fa mögül. A támadók tehát többen vannak. Egy sortűz, és végezhetnek velük... - FeI a kezekkel - kiáltotta az iménti hang -, mondtam!... Láthatjátok, hogy csapdába kecültek... Egy mozdulat, és végetek! Valamennyien feltartották a kezüket. - Le a lóról! - mondta a láthatatlan támadó. Owen és társai jóI tudták, hogy kilátástalan a harc, és engedelmeskedniök kell. Leszálltak a lóról. - Emberek! - mondta közben Owen. - Ha ismertek, és bizonyára ismertek, akkor. . . - Hallgass! Nagyon is jól ismerünk! -- szakította félbe a láthatatlan - de nem tôrôdünkveled! Jimmy! Menj oda hozzájuk, fegyverezd le ôket és kötözd meg valamennyit! Aki ellenáll vagy csak moccan azt könyörtelenül fejbe lôjük. . . Ronny kissé oldalt lépett a helytôl, ahonnan szólt és úgy indult lefelé. Hogy egy újabb ember benyomását keltse elváltoztatott, éles hangon kiáltotta: - Mindenki forduljon hátra! Aki engedelmeskedik, annak semmi baja sem lesz. A lovasok az "újabb" rabló közeledtére belátták, hogy túlerôvel állnak szemben. Engedelmesen megfordulták. Oweri talán megpróbált volna valamilyen cselt, de a leány miatt nem merte. - Ne félj, Virginia - mondta, miközben megfordult - ezek kirabolnak bennünket, de nem bántanak. Különben már eddig is végezhettek volna velünk. Ronny csak most konstatálta, hogy lány is van közöttük. Virginia lovaglónadrágban és sombreróban volt. Fiatal suhancnak Iátszott messzirôl. Mozdúlni sem mert ijedtében. - Azt mondom, nyugodtan tartsátok a kezeteket!. . . - kiáltotta mögöttük a "rabló". Érezték sorban, amint lecsatolja a revolverövüket. - Hátrateszitek a kezeteket. Elôször az elsô, ha azt megkötöztem, akkor a második. Nagyon vigyázzatok minden mozdulatra. A puskacsô jobbra mellettük mozdulatlanul meredt rájuk a bokorból. Azért volt mozdulatlan, mert nem volt mögötte senki. Két kô támasztotta meg. A revolver és a kalap ugyancsak Ronny ügyesen elhelyezett holmija volt: Egy összevagdosott lasszóval villámgyorsan megkötözte az elsô cowboy kezét-lábát. Perceken belül az öt férfi tehetetlen feküdt a földön. De mi legyen a lánnyal? Ha nem kötözi meg, akkor késôbb kiszabadítja a férfiakat. Viszont egy megkötözött nôt itt hagyni éjnek idején olyan emberek között, akik nem védhetik meg, mégsem lehet ezen a vidéken. - Üljön Ióra - szólt rövid habozás után. - Maga velem jön. Túsznak. Ha biztonságban leszek gondoskodom, hogy. . . - Gazemberek! A világ végéig üldözlek benneteket, és. . . - tajtékzott Owen, de nem folytathatta, mert Ronny oldalba rúgta. - Csendesen, hé! A lánynak nem Iesz semmi baja! Dé téged lasszóval verlek véresre, ha nem hallgatsz el! - Jobb is, ha megölsz, gazemebc!. . . Mert ha egyszer szemtôl szémbe állunk és nem vagyok megkötözve, lassú, kínos halállal halsz meg a kezemben... Ronny úgy figyelte ezt az embert, mint valami tudós, a nagyítója alatt vergôdô bogarat. Felismerte benne saját fékezhetetlen természetét. Hátralépett. - Találkozni fogsz velem, ezt ígérem. Üljön lóra! - szólt oda a lánynak. Ridegen mondta ezt, és az arckifejezése még ijesztôbbé tétte hangjának tompa csengését. Virginia lóra ült. Ronny is a legszebb fekete csôdört választotta magának, Owen paripáját. Valamennyi ló kantárját csomóba kötötte, lasszóra fűzte és a kötél végét a nyergére erôsítette. Aztán gyorsan fordult egyet a lovával, felnyúlt az egyik sziklára, levette a kinyúló puskát, a szemközti bokorról a kalapját. Az öt megkötözött ember egyszerre üvöltött fel dühében és szégyenében, ôrülten tépve kötelékeiket. A lány tágra nyílt szemmel és leesett állal bámult. A puska, ami sakkban tartotta ôket, nem is volt kézben! Egyetlen fegyvertelen ember kötözte meg az öt állig felfegyverzett lovast, a kövek közé dugdosott pisztolya, puskája és kalapja segítségével. Ronny gonoszan, csúfolódóan felkacagott: - Igen, barátaim! Egyedül voltam! Gyávák vagytok és ostobák! Megsarkantyúzta a lovát és zablájánál magával ragadta Virginia paripáját is. Nekiugratott a hegyi ösvénynek. Négy fogoly ordítva hánykolódott a földön, hogy széttépje a kötelet. Hiába. Csak az ötödik feküdt nyugodtan, csendesen, és ezt morogta magában halkan: - Ha valaha találkozom még ezzel az emberrel, szemtôl szembe, akkor elhiszem, hogy van Isten. 5 Virginia szíve vadul dobogott. Egy ijesztôen toprongyos rabló hurcolja magával az éjszakában. Ronny egyetlen szót sem szólt hozzá. Csak nyargalt a távoli fennsíkon világító fény felé. - Mit akar tenni... ? - kérdezte bátortalanul a lány. - Ha elértem az utam célját, magát visszaküldöm valakivel. Eloldozza ôket, és odaadja nekik a lovaikat. A nyers, rekedt hangtól még jobban megrémült. De azért újra megsznlalt; nagyon halkan: - Messzire. . . megy? - Nem tudom. Hallgattak. Ahogy mind feljebb kapaszkodtak a hegyre, a szakadékban örvénylô Colorado folyam is egyre harsogóbban hömpölygött alá. A csillagok fényesen ragyogtak a tiszta levegôben. Gyönyörű, szép, dús növényzetű táj volt a Rocky Mountainsnak ez a része, de félelmetesen elhagyatott néma és vad. A széles, kacskaringós ösvény és kétoldalt a letiport bozót mutatta, hogy olykor marhákat hajtanak erre. Bizonyára Mexikóba. A leány zihálva lélegzett, úgy látszik, nem szokott még hozzá a felfelé lépegetô ló testmozgásának elôre-hátra lendítô rázásához. - Szálljon le. Rövid pihenôt tartunk. . . Virginia ijedten nézett ül. Az ösvénybôl oldalt kiszögellô, vaksötét, sík területre értek. - Inkább. . . menjünk. . . - Azt mondtam, szálljon le. Engedelmeskedett. A toprongyos, marcona ember a táskában megtalált mindent, ami egy gyors vacsorához szükséges. . . Gyorsan tüzet gyújtott. . . Mikor elkészült az ennivaló, két részre osztotta, és csak ennyit mondott: - Egyen. Virginia nem mert ellenkezni. Különben is éhes volt. Fiatal szervezete legyôzte az ijedtséget. Evett. Közben olykor aggódva figyelte Ronnyt. Ez úgy látszott, alig törôdik vele. Gyorsan, nagy falatokat tömött magába, és elgondolkozva bámult a hamuba. Miután ettek, piszkosan, ahogy volt, mindent visszarakott a táskába, azután hanyatt dôlt a fűben. - Most aludni fogok - mondta a lánynak. - Egy óra múlva továbbmegyünk. Kérem, maradjon nyugodtan a helyén:. . - De hát. . . Mert nem szeretném megkötözni - fejezte be Ronny, azután takaróját két tenyerébe fektette, lehunyta a szemét és elaludt. Virginia nézte. A holdfény most a tisztásra sütött. Széles állkapcsú, komoly, makacs arca volt a férfinak. És ha a rosszindulatú ráncok elsimultak is rajta, többnapos szakállával, beesettségével így is elég félelmetesnek látszott. Mindenfelôl, sűrű lombok mélye tátongott a lány felé, ijesztô sötéttel. Egy ág reccsent valahol... Önkéntelenül közelebb csúszott az alvóhoz. Abban a pillanatban, amikor megmozdult, Ronny kinyitotta a szemét. Azután újra lecsukta, és tovább aludt. Ezután már nyugodtan ült a lány. Biztonságban érezte magát, mikor meggyôzôdött a férfi éberségérôl. A hold leszállt egy kopár, távoli, szürke csúcs mögött. Ronny, mintha csak erre várt volna, felállt. - Mehetünk. Már viYradt, mikor a széles csapáson, a Colorado szakadéka mentén elérték azt a letiport, keskeny hágót, amelyen keresztül feljutottak a tetôre. Ronny nyomban látta, hogy helyben van. Még egy hegylánc, amelyrôl a folyam zuhogott alá, elzárta a kilátást, de miután ezt megkerülték, az emelkedés egy terasszerű folytatásán kijutottak a fennsíkra. Különös, várszerű épületet pillantottak meg, Mexikóban elég sűrűek az ilyen kis erôdítések, amit spanyol nemesek építettek a hódítások idején, de az Egyesült Államokban szokatlan az effajta fallal körülvett épület, csúcsíves toronrtyal, mellvéddel és lôrésekkel. Sápadt fénnyel virradt, és ott álltak a Lonsdale uár mellett. Egy másodpercig ámultan nézték az eléjük táruló látványt. A két, roppant, bérc közé ékelt hatalmas, sík legelôn, ameddig a szem ellátott, marhacsordák pihentek. Egy-egy csoport már halk bôgésekkel kocogott a hegyrôl lefolyó patak felé. . . Ronny még soha életében hatalmasabb, szebb csordáLnem látott. A legfurcsább azonban a fennsík másik oldalán látható üszkös Fom volt. Úgy látszik, két hasonló várszerű épület állt itt egymás mellett, és az egyik elpusztult, vagy lerombolták. A rom és a vár között óriási sziklakoloncokból hosszú-hosszú torlasszerű magas fal vonult, két részre osztva a fennsíkot. Elképzelhetetlen munka lehetett a többmázsás súlyú bazaltokat egymás mellé és egymásra hordani. Ez a hatalmas torlasz, másfél kilométeres vonalon, az egyik hegy Iábától a másikig vezetett, a fennsík teljes szélességében: Csak valamelyik hegyoldalon felkapaszkodva lehetett volna átjutni egyik oldalról a másikra, de a fennsíkot közrefogó két hegyoldal sima volt és meredek. Az egész úgy festett, mintha valamikor két ellenséges szomszéd választotta volna el a saját "várát" a másikétól. Középen jókora, kapunak megfelelô nyílás volt a sziklatömbökbôl ôsszerótt torlaszon. Ezen keresztül most szabadon jártak a marhák a fennsík mindkét részén. - Szálljon le és várakozzék itt, a lovaknál - mondta Ronny. - Ha tetszik, most már megszökhet, de ez céltalan lenne. Azt hiszem, találok itt megfelelô kísérôt, akivel visszamehet. Választ sem várt, és szabadon hagyva a lovat, hogy legeljen, megindult elôre a fôbejárathoz. Meglepetten látta, hogy egy hatalmas; zárt vaskapunál kell itt bebocsátást kérni. Ilyesmit sehol sem ismernek az Allamokban. Megrántotta a kapu mellett függô rudat, amelyrôl feltétélezte, hogy valamiféle jeladásra szolgálhat. Éles csilingelés hallatszott. Ronny talán nevetett volna mindezen, ha nagyon-nagyon régen nem szokott volna le az ilyesmirôl. Türelmesen várt, de nem jött senki: lsmét csengetett, de most már hosszan és türelmetlenül. Na végre!... Lassú, tempós léptekkel közeledett valaki a kapu felé. Egy ócska vaslemez csúszott félre csikorogva Ronnyval szemben, és egy forradástól eltorzult pofa jelent meg. - Na? - mindössze ennyit mondott, részint kérdô, részint elutasító formában. - Ronald Kerry vagyok. Mr. Lonsdale alkalmazott intézônek. A másik végignézte a leslyukon át, azután így szólt: - Menjen a fenébe. A vaslemez újra becsukódott. Ronny már régen tisztában volt Lonsdale rejtélyes kijelentésével: "Ha elfoglalja az állását, akkor alkalmazom". Nyilván ezt az állást nem olyan könnyű elfoglalni, mint ahogy Winstonban képzelte. Talán vissza is fordult volna, ha ez az irány, hogy "vissza", egyáltalán létezne még számára. Nagyon nyugodtan, sokáig, mintha temetésre húzná, hárangozott a csengôvel. Jó öt perc múlva kinyílt a vaslemez. - Ember, menjen a fenébe, mert összetöröm a csontjait - kiáltott rá a forradásos cerberus. - Ezt mindenki mondhatja egy vasajtó mögül. Különben is, engem az öreg Consdale alkalmazott. - Ki törôdik azzal a vén bolonddal... Ronny egy gyors mozdulattal elkapta a beszélôt, és kirántotta fejét a leslyukon. - Ide hallgasson, nem szoktam meg az ilyen hangot. Most széttörhetném a fejét anélkül, hogy védekezhetne. De nem azért jöttem ide. . . - Ezért. . . ezért. . . - hápogta a másik. - Ideküld valakit azonnal, akivel beszélhetek, vagy nem?! - Jó. Eresszen el... Majd küldök valakit, akivel beszélhet... Ronny elengedte. Kisvártatva csörrent a kulcs, csikorgott a kapu és kinyílt. Az új intézô be akart lépni, de szemben már rohant feléje, akirôl úgy vélték, hogy beszélhet vele. . . Hatalmas véreb rontott neki! A sebhlyes és egy tömzsi, tömpe orrú mákvirág, vigyorogva álltak. Tizedmásodperc alatt villant át Ronny fején, hogy nem szabad_ pisztolyt rántani. Abban a pillanatban már ôt is lelôhetik. Amíg nem nyúl a pisztolyához, a legelvetemedettebb bandita sem mer tüzelni rá. És ezek itt sokan vannak. . . Mindez átvillant az agyán, de az is lehet, hogy a véreb váratlan rohama nem adott idôt lövésre. . . A bestia hörögve pattant fel hátsó lábairól, és roppant fogsorával egyenesen Ronny torkának ugrott. . . Azzal a vi)lanásszerű mozdulattal; amellyel Prescottban revolverestôl terítette le a seriffet, elkapta a véreb nyakát, és teljes erejével belemarkolt. A másik kezével ugyanakkor alu)ról felütötte a kútya állkapcsát, azután a földhöz csapta. A véreb vonítva csúszott a hasán, és megpróbált talpra állni, de tétova lábai megroggyantak. . . A cowboyok komikus csodálkozással meredtek Ronnyra. - Hitvány gazemberek- mondta a rongyos idegen. - Ha félénkebb a természetem, akkor most keresztüllôve heverne itt ez a nagyszerű kutya. Arról, hogy a szellemes tréfa az ô tockának vagy nyaki ütôerének átharapásával is végzôdhetett volna, említést sem tett. A sebhelyes arcú, mintha végré figyelemre méltatná a jövevényt, mogorván elôbbre jött. - Mit akar itt? - Már mondtam, hogy mától kezdve én vagyok az intézô. A tömzsi egy másik valószínűtlenül hosszú figurával együtt közelebb jött, szinte körülszaglászták Ronnyt. - Ez a kutyával. . . Ezt nagyon jól csinálta. . . Ilyet még nem is láttam -jegyezte meg a tömzsi. Néhány késelyű ereszkedett Íe a mezôn, a csorda fölött. - Halsey vagyok - mondta a hosszú. - És kijelentem, hogy tôlem itt maradhat. - De nem intézônek! - mondta a sebhelyes. - Azt képzeli, hogy itt parancsolni fog? - Azt - felelte Ronny. - És akinek valami kifogása van ellenem, az majd megmondja. A sebhelyes szó nélkül elôvette a revolverét és célzás nélkül a magasba lôtt, ahol három keselyű keringett. Az egyik dögmadár vergôdô szárnnyal bukdácsolt aIá: A másik kettô riadtan emelkedett feljebb. - Mi? -kérdezte kihívóan. Ronny válasz helyett ugyanúgy kapta elô a revolvert, és célzás nélkül a feleakkora célpontot szolgáltató, magasabbra felrebbent madarak felé lôtt, kétszer egymás után. Két keselyű hullott le, rikoltva. Közben még több legény érkezett a házból, és most valamennyien összenéztek. A tömzsi vállat vont, mintegy mentegetôzve a sebhelyes elôtt: - Ilyen még nem járt erre. - Akármilyen lövô és akármilyen ökle van, errefelé mást jelent az intézô, mint odalent a völgyban - moridta a sebhelyes, aki úgy látszott dühös volt, mert a fejét kihúzták a leslyukon; és bizonyára ô szeretett volna intézô Ienni. - Ezt megmondom annak a vén bolond Lonsdale-nak is. - Mondhat neki, amit akar, azzal én nem törôdöm. Ki maga itt, hogy parancsolgat?kérdezte Ronny. - Cresby vagyok. Ez épp elég. És ha. . . - Nem érdekel tovább. Egy nôvel érkeztem, akit vissza kell kísérni a síkságra. Hat ló van velem. Kénytelen voltam kölcsönvenni valakitôl a lovait. - Mi?. . . Miért akarja visszaküldeni? - Mert nem vagyok lótolvaj. Az emberek úgy néztek össze, mint akik ezt nem hitték volna Ronnyról. Annyi bizonyos, hogy emelkedôben levô tekintélye az elhangzott kijelentéstôl kissé csökkent. - Különben is... azt a lányt sem lehet tovább váratni. - Odaszólt a tömzsihez. - Te visszakíséred a síkságra, és elvágod az öt megkötözött ember kötelékét. A tömzsi éppen tiltakozni készült, de a mondat befejezése meghökkentette. - Úgy hallottam - mondta azután zavart vigyorral -, mintha azt mondta vo)na, hogy öt megkôtözött ember van ott. - Nagyon jól hallottad. Siess, mert napszúrást kapnak. A tömzsi már ment volna, de Cresby eléje állt. - Mondtam már hogy itt nem parancsol. - Majd meglátjuk azonnal - felelte Ronny. - Elôször szépen próbálkozom magukkal. Hol van ifjabb Lonsdale? - Szerencsére nincs itthon -felelte a tömzsi. -Az már régen elbánt volna magával. És ha már említette: jól teszi ha nem várja be. Lonsdale utálja az öreg új, intézôjét". - Így íran, ahogy Cresby mondja - szögezte le Judd is. - Ami pedig az intézôséget illeti. . . Elhallgatott. A kapun át feltűnt egy ló, amint lassan harapdálva a füvet, mind elôbbre jött. Gyônyôrű, fekete csôdör volt. - Mi az ördög. . . Hiszen ez Hurricane. . . - Ezzel a lóval jöttem - mondta Ronny. - talán ismerik a gazdáját? Ámulva látta, hogy a cowboyok Cresby vezetésével szó nélkül faképnél hagyják és rohannak ki a mezôre. Az állat barátságos nyerítéssel, felhúzott ínnyel fordult feléjük. A *****egények összevissza beszéltek, izgatottan hadonásztak, azután az egyik észrevette, hogy távolabb egy leány várakozik türelmesen, öt lasszóra fűzött Ió mel)ett. Virginia ijedten vette észre, hogy kôrülbelül húsz férfi rohan feléje. Cresby szólalt meg elsônek lihegve: - Bocsánat. . . De mára egy hölgyet vártunk. . . Miss Virginia Lonsdale-t. . . és azt hiszem. . . - Én vagyok. . . - mondta ijedten a lány. - De hát. . . Ez lenne apa birtoka. . . Én másképp képzeltem. . . Ronny, aki közben odaért, megkövülten hallgátta. Szóval ez Lonsdale lánya, hiszen ákkor. . . Szent Isten! - És hol maradt Mr. Owen? - kérdezte Judd, összeráncolt homlokkal. . . A lány Ronnyra nézett, elpirult, azután suttogva mondta: - Megkötözték. . . és a többit is. . . ez a Mr. izé. . . - azután gyorsan hozzátette -, de nem akarta ellopni a lovat. . . azt mondta hogy visszaküldi, és most kiszabadítják ôket. . . - FeI a kezekkel! - kiáltotta hirtelen Ronny, és mind a két revolverét rájuk fogta.Kölcsönadják az egyik lovat, és azonnal megyek tovább. Nem tudtam, hogy Lonsdale-t támadom meg. Belátom, hogy mégsem lehetek itt intézô. De ha megpróbál valaki közeledni, azt keresztüllövöm. - Ember! - ordította Cresby. - Dugja zsebre mind a két furulyát! Maga az intézô! Maga parancsol mától kezdve, és mi engedelmeskedünk! Judd, te mocskos disznó, Ie a kalappal! Halsey, az elôbb azt mondta az intézô, hogy eredj Miss Lonsdale-Iel oda, ahol a nagyságos *****urat megkötözték! Kotródj!. . - Éljen az intézô! - kiáltotta a hosszú sovány. - Éljen! - zúgták rá lelkesen mindannyian, azután Ronny azon vette észre magát, hogy két ember átkarolja a térdhajlását, és a levegôbe emelik. Ilyen diadalmenetben vitték be E.onsdale-uárba, hogy elfoglalja az új állását. NEGYEDIK FEJEZET A Lonsdale-ok törvénye l. Ronny teljes huszonnégy órát aludt. Közben Cresby kerített számára néhány ruhadarabot csizmát, és egy viseltes, de jó állapotban lévô sombrerót; hogy az új intézônek mégiscsak emberi külseje legyen. Ronny nem utasította vissza az odakészített cuhát. Miután megmosdott, átöltözött és borotválkozott, Cresby elégedetten állapította meg, hogy az új intézô elég jóvágású ember olyankor, ha nem öltözködik madárijesztônek való ruhábá, és nem visel többnapos borostát az arcán. - Ez lesz a lova -magyarázta Halsey egy gyönyörű, hatalmas szürkére mutatva. -Szegény Bullogé volt. Ô maga járt utána hetekig, amíg elfogta, kitűnô állat, csak kissé vad. Ronny megveregette a ló nyakát. A szürke rosszindulatúan széthúzódó ínnyel kísérletét tett arra, hogy új gazdája karjába harapjon. De nem sikerült. Az intézô egy kézzel megragadta a zablát és elôrelökte a ló fejét, ugyanakkor a bordái alá rúgott. A szürke, rémült nyihogással, ágaskodni próbált, de Ronny durván visszarántotta zablájánál fogva a földre, és szokatlanul hirtelen módon a nyeregbe vetette magát. - Wickednek hívják a lovat - jegyezte meg Judd. - Nem szereti a gazdáját, de ha erôs kézzel bánnak ve)e, akkor szót fogad. A szürke megérdemelte, hogy Gonosznak nevezzék. Nem volt olyan korlát, fatörzs, ahol ne próbálta volna "kidörzsölni" a lovasát. És úgy látszott, örülne, ha a nyergében ülô ember alsó lábszárát odaszoríthatná valamihez, hogy eltörjön. ÁIIandóan figyelni kellett, mert mindig készenlétbe nyújtogatta a nyakát, hogy megharapja a gazdáját. De néhány ütés, rúgás vagy sarkantyúzás észretérítette hamar, és ilyenkor csodálatos teljesítményekre vo)t képes. - Szép csorda... - mondta Ronny a szürkén léptetve. - Elég rendes. . . - felelte Cresby, aki vezette. - Csak furcsa... Nagyon furcsa. - Mennyiben? - Hm. . . Akárhogy is nézem, nem látok borjút. - Úgy?. . . És mivel magyarázza ezt? - Ahol a marhákat tenyésztik, ott általában van borjú is. Különösen ebben az *****vszakban. Ahol nincs borjú, ott a marhákat nem tenyésztik, hanem kifejlett állapotban szerzik be. - Igen. . . Ez valószínűen hangzik. Csakugyan nincs borjú. . . - dünnyögte Cresby: - Viszont ennyi marhát vásárolni, ahol nem tenyésztenek. . . Tudj' fsten. . . - Mit gondol? - kérdezte határozottan az öreg cowboy. - Megmoridjam? Szerintem nem sok pénzt adtak ki ezekért az állatokért - felelte nyí)tan Ronny. - Azt hiszi talán, hogy a Lonsdale-ok marhatolvajok? Ronny vállat vont. - Én csak azt mondtam, hogy nem tenyésztik a marhákat és nem vásárolják. - Hát ide hallgasson, maga okos legény: olyan Lonsdale még nem született, amelyik csak egyetlen marhát is Iopjon. Ezt jó lesz, ha megjegyzi. Többet nem mondok. Az a vén bolond alkalmazta; és ha nem mesélt el mindent, bizonyára oka volt rá. Majd ha megérkezik, beavatja magát a dolgokba. Addig meg azt ajánlom, hogy ne foglalkozzék itt a borjak és a tehenek kérdésével, mert aki itt a Colorado-fennsíkon szimatol, az nagyon hamar lôporfüstöt szagolhat. - Várjon! - mondta Ronny, mert a forradásos odább akart lovagolni - mi történt a megkötözött emberekkel? - Természetesen kiszabadítottuk ôket. Mi szabadítottuk ki ôket! - vigyorgott diadalmasan. - A bolond Lonsdale cowboyai! Mert így nevezzük azt a vén disznó George-ot. Nem is szóltunk Oweri embereinek. . . - Hát nem közös a birtok? Owen Lonsdale-nak külön emberei vannak? - Külön? Haha!... Majd megtudja, hogy mennyire külön. Mikor kiszabadítottuk Bruce t, Owent és a többit, az nagyobb szégyen volt számukra; mint a fogság. . . De többet igazán nem mondok. Ez a gazda dolga. Remélem, ma végre megérkezik az a vén gazember. Mert az egy gazaember. Én mondom magának. - Azt hiszem valahogy el kellene intéznem Owen Lonsdale-lal ezt a dolgot. - Az el lesz intézve. Legyen nyugodt. - Hogyan? - Természetesen meg fogja ölni magát. Erre mérget vehet. De azért ne tegye. Owen golyójától biztosabban és gyorsabban pusztul el. -De... - Semmi de. Owen megöli magát. Ebbe nyugodjon bele. Kár lenne vitatkozni róla. Ez biztos. ...És ellovagolt. 2 Ronny egyedül maradt. Még nem kezdte meg intézôi tevékenységét. Meg kell várnia Géorges Lonsdale-t. Úgy Iátszik, hogy elôbb néhány dologról tájékozódnia kell. A forró délelôtti napsütésben gyönyörű csordák kóboroltak vagy pihentek, csupa válogatQttan szép állat. Tehénbôgés, ostorpattogás hangzott fel itt is, ott is. Ronny megnézte az egyik állaton a nill ogozást. Háromszögű jel volt az ökör tomporába égetve. Ez tehát a Lonsdale-bélyeg. Ilyesmit tudni kell. Késôbb vé)etlenül egy másik állaton is megpillantotta a jelzést. Ennek egy kereket sütöttek rá a bôrére. Kétféle jelzés lenne? Vagy ez talán Owen állatai közül tévedt ide? Rövidesen különös felfedezést tet. Tíz-húsz különbözô módon megjelölt állat került eléje. Ez csak akkor lehetséges, ha lopott marhákról van szó. Ahány bélyegzô, annyi farmról valók az állatok. A Lonsdale-ok mégis marhatolvajok lennének? Ha nem marhatolvajok, egy bizonyos: ezen a fennsíkon lopott marhák legelnek. Közben egy sekély vízű folyóhoz ért. A gránittorlasz mellett folydogált, mintegy természetes határral is megjelölve a két birtok közti határ. A sziklakolorícok közötti kapunyílással szemben deszkapalló vezetett át a vízen. Ronny elhatározta, hogy megnézi a másik csordát is. Wicked, mikor a hídra léptek, megállt, felhorkant és idegesen kapálta a fát az egyik patájával. - No mi az?!... Tán félsz a hídtól? Elôre, te bestia! Belevágta sarkantyúját a szürke oldalába. Az állat nekirugaszkodott, és átvitte a túlsó oldalra. ltt elôször egy kiszáradt meder következett. Mintha a természet mindenképpen kétfelé osztotta volna ezt a területet. Valamikor a kis folyó itt szelte át a fennsíkot, de egy hegycsuszamlás következtében elhagyta a medrét, és ott távolabb mosott új ágyat magának. Az üres medert benôtte a gaz, és lapos, nagy kövek hevertek a mélyén. Mintha a folytatása lenne itt George csordájának, lomha, nagy hátak hullámzása töltötte meg a síkot, és tömött sorokban vonuló gyönyörű állatok legeltek mindenfelé. Wicked a holt medren sem akart áthaladni. Miféle ijedôs állat ez? lgazán nem látszik rajta. Ujabb ösztökélésre nekifutott az ároknak és átugrotta. Egyszerre csak két lovas tűnt fel hirtelen. Az egyikben Ronny felismerte Owen harcsabajuszú, szögletes arcú kísérôjét, akit a löbbiekkel együtt megkötözött. - Jó napot, fiúk. . . - kezdte az új intézô. - Kezét fel! - kiáltotta a harcsabajuszú. - Gyerünk, mert nem teketóriázok! Revolverét egyenesen Ronny mellének szegezte. A másik nem is húzta elô a fegyverét, csak vigyorgott. - Ez szerencsés fogás Bruce - mondta. - Nem is annyira ezért az alakért, hanem a Bullog lova miatt. - Talán kirabolnak? - kérdezte Ronny két kezét hanyagul kissé feltartva. - Mondja meg, kérem, hogy mit akar, mert elfárad a kezem - fordult a mongolarcúhoz. - Fogul ejtjük. A lovát és a fegyverét elkobozzuk, így szól a törveny. - Miféle hülyeség ez? Amit mond, az nem törvény, hanem rablás. - Lassabban, hé! - kiáltott rá Bruce. - Itt a Colorado-fennsíkon a Lonsdale-ok törvénye parancsol mindenkinek. Aki fegyveresen lép a szomszéd földjére engedély nélkül, az fogoly. Ronny már közben tisztában volt mindennel. Az a bolond Cresby nem világosította fel semmirôl. Úgy látszik, itt valamiféle hadiállapot van. E.zért amikor Bruee gyanútlanul éppen a közepén tartott a magyarázatnak, magasra tartott jobb kezét ökölbe szorítva, bemutatta villámgyors ütését, ami ellen lövésre kész pisztoly sem védi meg azt, aki nem számít rá. Az ökle úgy zúdult a bajszos állkapcsára, hogy az mint elhajított kô zuhant le a lóról. A másik alak a pisztolyához kapott, de mielôtt kiránthatta volna, az új intézô ökle gyomron csapta, és a gyomor körül összemarkolta a ruhát. Azután egyet csavart, egyet rántott, és a cowboy tizedmásodpercig Ronny fél kezén lebegett a levegôben, majd nagy ívben néhány ijedten szétrebbenô marha között döngve a hátára esett. . Visszafelé kiderült, hogy a rosszindulatú, alattomos Wicked nem is olyan félénk, mert egy ugrással vette az árkot, és amikor elhagyták a tor!aszt, a dobogó hídtól sern riadt meg. Közben Ronny füle mellett egy golyó fütyült el. Csodálkozva látta, hogy amikor a sziklagát túlsó oldalára ért, nem lôttek többet rá. Cresby és valamennyi társa izgatottan várták, egy csoportba verôdve a túlsó oldalon. - Ember! - kiáltotta Cresby. - Megkergült egészen? Átlovagolt az ellenséghez? - Menjen a pkolba a titokzatosságával! Úgy látom, akkor is itt tátották volna a szájukat, ha engem ott agyonvernek. - Ebben biztos lehet. Kisujját sem mozdíthatta volna senki. Nézze, ott a túlsó oldalon huszonöt fegyveres ember figyeli fogcsikorgatva, és egyik sem !ôhet magára, amíg a sziklákon innen van. - Szóval, ha engem lelônek, azt maguk úgy nézték volna, mint valami színielôadást? - Erre nem felelhetek, mert színielôadást még nem láttam. De ha színielôadás közben megölhetnek valakit anélkül, hogy a nézôk közbelépnének, akkor úgy néztük vo!na. - Nem mondaná meg, hogy miért? - Ez a törvény. - Miféle törvény? - A Lonsdale-féle törvény. 3 Ronny pofon tudta volna ütni Cresbyt. - Hát ha itt más a törvény, azt mondják meg az embernek. Különben. . . Halsey vigyorgott. - Különben fél kézzel dobálja ki a pasasokat a nyeregbôl és úgy vágja ôket szájon, hogy revolverestül elrepülnek. . . - Adjatok inni! - mondta Ronny türelmetlenül -, mert ha azt is tiltja a törvény. . . - !hat, amennyit akar. Csak délben pontosan kettôkor az intézô együtt ebédel a gazdával. Ezt jegyezze meg. - Az ördög látott még ilyen helyet! Ez a két Lonsdale testvér talán haragban van egymással? - Szó sincs ró!a. - Nézze, Cresby, azt hiszem, mégiscsak leghelyesebb lesz, ha elmond mindent - mondta egyre türeÍmetlenebbül Ronny -, mert úgy látom, itt bajba keveredhet, aki tájékozatlan. - Itt - mondta Judd, kihangsúlyozva a szót - semmi baja sem történhet, ha nem megy át Owen birtokára. - De hiszen Owen Lonsdale, amint látom, nyugodtan lovagol keresztül a sziklatorlasz kapuján, a mi oldalunkra -kiáltotta Ronny, és egy közeledô lovasra mutatott, akiben felismerte Virginia Lonsdalé kísérôjét. - Hát hogy a fenébe ne lovagolna a mi oldalunkon - felelte Cresby -, nem tud különben bejutni a várba. A két gazdára nem vonatkozik a tilalom. - Hát érintkeznek? Én azt hittem, hogy gyűlölik egymást. A cowboyok harsogó nevetésben törtek ki. - Ez jó!... Ember! - hallatta szokásos fe!kiáltását Cresby -, hiszen a két Lonsdale együtt lakik. Gyűlölik egymást, és együtt laknak. - Miért laknak együtt, ha gyűlölik egymást? - Így írja elô a törvény. Ebben a pillanatban Owen észrevette Ronnyt. Megsarkantyúzta a lovát és egyenesen feléje nyargalt. Ronny önkéntelenül a revolveréhez kapott. Lonsdale még sebesebben vágtatott, és ott állt meg ügyesen, közvetlenül az almásszürke elôtt. Néhány másodpercig mozdulatlanul nézték egymást. Owen szeme hirtelen felvillant. A szoborszerűen szép, kemény férfiarcon különös, kegyetlen mosolyra húzodtak a keskeny ajkak: - Örülök, hogy itt látom. Elhiszi? Ronny megértôen bólintott. - Elhiszem. És miután egyet-mást hallottam itt magáról, én is örülök, hogy találkoztunk. Összevillant a szemül. Nagyszerűen megértették egymást. Owen tekintete így egészítetteki a szavakat: "Örülök, hogy látlak, és a közelemben tudlak, mert így legalább bizonyos vagyok benne, hogy meg foglak ölni." Ronny tekintete ezt mondta: "Órülök, hogy rám találtál. Legalább nem hiheti senki, hogy csak csellel tudtalak legyôzni." Szakértô pillantásokkal megértették egymást. - Ha érdekli, hogy miért kellett a lovait akarata ellenére kikölcsönözni - mondta Ronny -, Winston óta lovagoltam és. . . Owen lebiggyesztette az ajkát és megvetôen legyintett: - Felesleges a mentegetôdzés. Ha George intézônek alkalmazta, akkor természtes, amit tett. - Azt hiszi, rabló vagyok? - Azt. . . Ronny arca elsötétült. Önkéntelenül megnyomta térdével a lovát, hogy ez közelebb farolt a másik állathoz. - Téved. Nem vagyok rabló - felelte nyomatékkal. - Elôször életemben beszélek lopott marhák tulajdonosával. Most Owen homloka ráncolódott: - Úgy érti ezt, hogy marhatolvaj vagyok? - Úgy. Lonsdale még közelebb nyomult a Iovával, a két állat nyerge egymás mellett volt. Owen és Ronny arca szinte összeért. Jobb keze mindegyiknek a revolverén nyugodott... - Itt könnyű szemtelenkedni -sziszegte Owen. -Valaki bizonyára elárulta magának, hogy ezen a birtokon nem szabad fegyvert elsütni. - Bármikor elmehetünk sétalovaglásra. . . Arra lejjebb láttam egy szép kis erdôt. . . Owen arca felderült: - Akkor hát nagyszerűen megértjük egymást. Nekem is kedvenc helyem az a kis erdô. - Akkor kár tovább fecsegni erröl, Owen Lonsdale. - lgaza van. A kis erdôben bôvebben beszélhetünk, és végleg letárgyalhatunk mindent. A maga elôdje, Bullog is ott járt szerencsétlenül szegény... Hangosan elnevette magát, és bárátságosan intett a kezével, azután megsarkantyúzta a lovát. Ronny ugyanolyan ôszinte szívélyeséggel viszonozta a búcsút. Arra lett figyelmes, hogy Cresby káromkodik. - Az ördög elvihette volna azt a vén bolond Lonsdale-t. - Miért? - kérdezte Ronny. - Mert jól tudta, hogy miért hozza magát ide. - Beszéljen világosabban! - Hát majd világosabban beszélek! Az a vén bolond azért hozta magát ide, mert nem adja fel a reményt, hogy valaki mégiscsak Ielövi ezt az Owent. Mielôtt Ronny felelhetett volna, egy gúnyos hang szólalt meg mellettük: - Ostoba fecsegô vagy, Cresby. Vénségedre teljesen meghülyülsz. Az öreg George Lonsdale ért melléjük észrevétlenül, porlepte lován látszott, hogy messze útról jön. - Mr. Lonsdale - mondta Ronny sötéten -, amint Iátja, elfoglaltam az állásomat. - Gratulálok! -felelte a gazda, és kezet nyújtott. - Bevallom, nem hittem volna. Most jöjjön ebédelni. A Lonsdale-uárban az intézô a gazdával egy asztalnál étkezik. 4 Ronny az evés helyett inkább whiskyt kívánt. Szinte elfeledkezett az italról. Érdekes. Úgy látszik, azon mértékben, ahogy közeledik a régi, rendes, munkás életkörülményeihez, ugyanolyan arányban szűnik az alokohol utáni vágya. - Figyelmeztethetett volna - mondta Ronny, miközben a kapu felé lovagoltak, - hogy útközben ne nagyon emlegessem a maga közgyűlöletben álló nevét. - Miért? Meg akarták lincselni? - kérdezte mohó érdeklôdéssel a hatalmas öregember. - Igen. Életveszélyes módon adták tudtomra, hogy nem vagyok rokonszenves utas. Lelkiismeretlenség volt, hogy tréfából kis híján agyonveretett. - Egyáltalán nem tréfából tettem. Ha mindenféle alakoknak sikerül agyonverni magát, akkor alkalmatlan ember arra, hogy nálam intézô legyen. Ez volt a vizsga. Miután él, tehát nem csalódtam magában. A kapuhoz értek. Leugrottak a lóról, és George Lonsdale búcsút intett az intézôjének: - Viszontlátásra! Csak menjen az ebédlôbe. En is mindjárt ott leszek. Elôbb lerázom kissé a port magamról. Az ebédlônek használt szobában már ketten voltak: Virginia és Owen. Hirtelen elhallgattak, mikor Ronny belépett; mintha róla beszéltek vona. A lány maga sem tudta miért, elpirult. - Megérkezett az apja, Miss Lonsdale. - Tudom... Láttuk az ablakból. Ugye, Owen, apa nem szid össze, amiért megleptük. - Sôt egész bizonyos, hogy örülni fog -felelte Owen kedvesen. -George meglepett engem egy új intézôvel; én megleptem ôt a nevelt lányával - folytatta vidáman. - Ja igaz: még nem is dícsértem meg magát, kedves barátom a múltkori tréfáért. Kellemetlen volt ugyan órákig megkötözve a napon feküdni, de megérte. Szép tréfa volt. Ronny ugyanolyan gondtalan vidámsággal felelt: - Alkalmilag majd viszonozhatja... - Egész bizonyos lehet benne, hogy visszafizetem a kölcsönt - felelt nevetve Owen. Vidáman beszélgettek, Owen még Ronny vállára is tette a kezét. Virginia örömmel látta, hogy milyen derűs, szívélyes kapcsolat van a két férfi között. Nyílt, kedélyes emberek, akik úgy látszik, értik a tréfát, és nem gurulnak dühbe hamar. Érdekes, gondolta a leány, hogy mit jelent egy férfinél néhány külsôség. Mennyire félt ettôl az embertôl, mikorrongyosan, borostásan Iovagoltvele éjszaka. És így, kissé rendesebben, nyomban Iátszik rajta, hogy nyílt, okos, jószívű ember. Nagy, sötét szemei biztatóan, derűsen csillognak. Most belépett George Lonsdale. Ahogy megpillaritotta a lányt, visszahôkölt. Mi volt ez? Egy másodpercig, Ronny nem is tudta jóI látta-e, az ôsz ember arca szinte eltorzult a gyűlölettôl. De már abban a pillanatban elsimult ez a dühös kifejezés. Sôt. Lonsdale vonásai felderültek. Virginia hozzásietett és megölelte. A dühnek azt a villanásnyi kifejezését csak olyan éles megfigyelô láthatta mint Ronny. Hm. . . Úgy látszik, a Lonsdale fivérek született komédiások, állapította meg Ronny. Errefelé megszokott dolog az erôszak, a durvaság, a bűn, bosszú, de a színlelés ismeretlen valami. Ez a két ember ízig-vérig férfi, de milyen furcsa, hogy ehhez a tulajdonságukhoz a gyáva városi ember alakoskodó természete járul. - Ugye nem haragszol? - kérdezte Virginia. - Örülök, hogy látlak, kislányom... de hogy jutott eszedbe ilyen váratlanul betoppanni? Owen lépett a nagybátyjához, és megszorította a kezét: - Én vagyok a hibás, George. - Gondoltam. . . - bólogatott nyájasan az öregebb. - Mikor megkaptam a léveledet, amelyben azt írtad, hogy New Yorkba jössz megvizsgál tatni magadat - mondta a leány -, aggódtam miattad. Sürgönyöztem Prescottba a címedre, hogy szeretnék eljönni hozzád, értesíts, mikor érkezhetem. Owen felelt a nevedben, azután kijött elém a vasúthoz, és elhozott ide. . . - Igazán kellemes meglepetés. . . Az új intézôt, amint látom, már ismeritek. - De mennyire! -kiáltotta Owen nevetve. -Válogatott legényeimmel együtt megkötözött és magával vitte valamennyi lovamat. Az idôsebb fürgén ide-oda mozgó szemmel kérdôen nézett feléjük. Owen, Ronny vállát veregetve elmesélte a "tréfát". George Lonsdale arca most nem változott. De a két szem! A két szem!. . . Valami alig visszafojtható csillogással fénylett fel. - Üljünk asztalhoz! - mondta most már minden alakoskodás nélkül, ôszinte Ielkesedéssel. - lszunk az új intézôvel Virginia egészségére. Felbontok egy üveggel a százéves Tequilából. Ronald Kerry szereti az italt! Olyat igyon most, amilyenben még nem volt része!. . . Összesen három üveg van ebbôl a háznál. . . Remegô kézzel töltötte be a pálinkát. Owen mosolygott, de az orrcimpái tágultak. Ronny csodálkozva figyelte ôket. Ezt az üveget Virginia érkezésének örömére bontják! Ezt Owen megszégyenítésére isszák. - Köszönöm - mondta kedvesen Owen -, ebéd elôtt nem iszom, még a te barátaiddaf sem, George. . . - Maga szeret inni? - kérdezte Virginia Ronnyt. - Igen. Szeretem az italt. -Mohón, egy hajtásra itta ki a nehéz tequilát. A megkönnyebbülô alkoholista sóhajával tette le a poharat. Csak akkor vette észre, hogy Virginia alig észrevehetôen megborzong. Egy legény behozta közben az ételt. Derűs hangulatban ebédeltek. - Hogy tisztában legyen a környezetével, Kerry - fordult hozzá evés közben élénken az ôreg -, Virginia nem az édes lányom. Egy jó barátom gyermeke. Szegény Kennedy áldozatul esett egy gyalázatos rablótámadásnak, és a kétéves árvát örökbe-fogadtam. Azért mégiscsak olyan a helyzet közöttünk, mintha a saját lányom lenne. Igaz, Virginia? Virginia szeretettel megsimogatta nevelôapját. - Még mindig nem tudom, hogy miért akarsz New Yorkba menni orvoshoz? Hiszen olyan erôsnek látszol. - Semmiség - legyintett George -, néha kínoz a reuma, és itt, nyugaton az orvosok csak a sebészethez értenek igazán; golyót kivenni, meg késszúrást összevarrni. - Nekem nem is mondtad hogy beteg vagy - szólt közbe rosszallóan Owen. - Nem olyan komoly, hogy közölni kellett volna veled - felelte megnyugtatóan az idôsebb. Ronny ismét érezte, hogy minden szó mögött valami rejtett értelem lappang. Azt látta, hogy Virginiának sejtelme sincs az itteni viszonyokról. Nem is foghatott gyanút. A két rokon kôzvetlenül, jókedvűen beszélgetett, és közben versenyeztek, hogy melyikük legyen figyelmesebb és udvariasabb a lányhoz. Talán Ronny sem vett volna észre semmit, ha nem tapasztal már elôzôleg néhány furcsaságot itt a Lonsdale-birtokon. Ebéd után elôkerült George pipája. A másik két férfi cigarettázott. lgazán családias és meghitt volt a hangulat. - Most a szobámba megyek - mondta Virginia. - Ha akarod, Owen, egy óra múlva kilovagolhatunk, ahogy megbeszéltük. - Nagyonjó lesz -hagyta rá George -, nekem úgy sincs idôm. Az új intézôt kell bevezetni a gazdasági ügyekbe. Az ajtóig kísérte Virginiát, még mosolyogva utánanézett a folyosóra, azután visszafordult a szoba felé. És nyomban eltűnt az arcáról minden vonásnyi derű. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, amélyik az imént mosolygott. A düh és a gyűlölet kifejezésével nézte az öccsét, aki szemtelen mosollyal fújta a füstöt. - Lelketlen, gonosz gazember vagy, Owen! - Hahaha! Owen nevetésére az idôsebb elsápadt. Ronnynak kínos volt az egész. Úgy érezte, hogy semmi köze az ügyhöz. Nem kellene most itt lennie. - Megvetlek Owen. A Lonsdale-ok, ha gyűlölték is egymást, férfiak voltak. Nem vontak bele a harcba nôket. Az elsô elpuhult kölyök, aki nem az öklével üt vissza, hanem a lányomon keresztül akar bosszút állni, az elsô hitvány és gyáva Lonsdale te vagy... Owen egy ugrással a másik elôtt állt. Ronny odaugrott és szétlökte ôket, mielôtt összecsaphattak volna. Azt hitte, hogy a két Lonsdale tiltakozni fog a durva közbelépés ellen, de ezek mosolyogva eltávolodtak egymástól, mintha megszokták volna az ilyesmit. - Nekem semmi közöm az ügyükhöz, de figyelmeztetem magukat, hogy Miss Lonsdale a közelben van. - Maga ne figyelmeztessen! - kiáltotta ingerülten Owen. - Azért, mert kénytelen vagyok egy asztalnál ülni egy ilyen. . . Ronny eléje állt egy hirtelen lépéssel. - Egy milyennel?. . . - Hohó, fiatalemeber! Talán meg akar félemlíteni? Ide figyeljen! Ha én... - Megragadta Ronnyt a kabátjánál. - Mr. Lonsdale, vegye le rólam a kezét! Pillanatnyi csend támadt. George egy vérengzô állat rosszindulatú, vágyakozó pillantásával figyelte ôket. - Majd számolunk még. . . - sziszegte Owen. - Úgyis van számolnivalónk. De nem itt. . . - Utoljára mondom, hogy vegyé lé rólam a kezét Lonsdale megvetô ajkbiggyesztéssel elengedte. Ronny szeme összehúzódott, mint egy ugrásra készülô macskának, azután rekedten mondta: - Ha még egyszer megérint, nem figyelmeztetem. - Fütyülök a figyelmeztetésére! Érti?!... Magáva) úgyis elbánok, ebben biztos lehet. - Nem fogom kerülni az alkalmat, Owen Lonsdale. Ronny úgy érezte, hogy ôrá is átragad a gyűlöletnek ez a harcra ingerlô, forró légköre, ami itt tűrhetetlenül feszíti a levegôt. - Miért csaltad le ide a lányt? - kérdezte Géorge a másikat. - Nem csaltam le... - vigyorgott Owen. - Gondoltam, helyettesítlek, miután fogadott leányod, tehát rokonom. Ennyit talán még te is megtennél értem. Prescottba sürgönyzött, hogy jön. Külön Iovas küldönc hozta a táviratot. Azt feleltem heyetted, hogy csak jöjjön. Elébe mentem. - Átlátok rajtad, Owen. Érzékeny csapást akartál mérni cám. Tudtad, hogy mennyi igyekezettel tartottam eddig távol innen Virginiát. És azt hiszed talán, hogy most az ô kedvéért elhagyom a Várat, és néked jut minden a törvény szerint. - És ha úgy van? Milyen eszközökkel harcolsz? Talán nem válogatott gyilkosokat hozol intézônek? Azt reméled, hogy valamelyiknek talán sikerül végezni velem. De csalódni fogsz! Mind Bullog után megy! Érted?! Ha téged nem is küldhetlek a pokolba... - Tévedsz... Ezt az embert nem fogod elintézni. És most csak egyet mondok neked, ezt hidd el: ha Virginia megtud valamit arról, hogy mit csinálunk itt, hogy mi történik a Lonsdale-várban, akkor. . . - Akkor?. . . - kérdezte fölényes mosollyal Owen. - Akkor megszegem a törvényt és végzek veled! Ezt jegyezd meg. Owen nevetett. - Talán bízd inkább a gyilkolást erre a szakemberre. - Úgy beszélnek rólam, ahogy az nekem nem tetszik. - Mindent meg fog érteni, ha ismeri majd a törvényt. Most csak annyit - magyarázta George - hogy ez az ember nem nyúlhat hozzám, sem én ôhozzá. Aki megöli a másikat, az elvesztette jogát a birtokhoz. - Nagyon sok a beszéd - mondta nyegle hangon Owen. - Ami a Iányt illeti, tôlem hazudhatsz neki, amit akarsz. Nem rontom el a komédiádat. Csak játszd elôtte a becsületes embert. Úgysem játszod már soká, haha. . . - Hogy érted ezt? - Azt hiszed, bolond, el tudod titkolni elôlem, hogy beteg vagy? - Ostoba hazugság! - Láttam már néhányszor, amint elszédülsz a nyeregben, azután körülnézel, hogy észrevettek-e? - Olyan kárörvendô, diadalmas hangon mondta ezt, hogy Ronny megborzadt. Ilyen gyűlöletrôl fogalma sem volt eddig. - Még nagyon soká kell várnod, Owen! - Beteg vagy, George! Megöregedtél, felôrlôdtél és addig titkolod, amíg egyszer csak Iefordulsz a lóról... George arcán gonosz vigyorba húzódott össze a sok apró ránc, és kárörvendôen mondta: - Abban sem lesz sok örömed, Owen. . . Már gondoskodtam róla. . . Ne félj. Akkor is lesz kivel harcolnod. - Ugyan! Talán Virginia? - legyintett fölényesen Owen. - Virginiát kitagadtam az örökségbôl. Ô csak a tiszta jövedelem kétharmad részét kapja. Az örökösömre száll minden jogom és birtokrészem. Owen ökölbe szorította a kezét. - És. . . ki az örökösöd? - Ronald Kerry. .. Ronnynak sikerült elkapni Owen csuklóját, mielôtt még az ökle George arcába csapott volna. - Hahaha. . . Az idôsebb Lonsdale kacagott. 5 Mikor Owen kiment és bevágta az ajtót maga mögött, George Lonsdale ismét nagy pohárral tôltött az ünnepi teqiulából, azután az ablakhoz ment, és kinézett a legelôn hullámzó sok-sok szűrke és barna foltos hát tömegére. Nagyot sóhajtott és visszafordult a szoba felé. - Miért nem iszik? - Most nem akarok - felelte keményen Ronny. - ltt elég mérget szív magába az ember a levegôbôl is. Beszéljen, kérem! Mit jelent ez az ostobaság a végrendelettel? - Ez nem ostobaság. Maga az én vagyonom örököse. Olyan hatalmas vagyon örököse; hogy ha kétharmad részt ad Virginiának a jövedelembôl, még mindig dúskálhat a pénzben. - Szép - mondta hidegen Ronny. - De mikor elváltunk, még azt sem tudta, hogy elfoglalom-e az intézô helyét. Hogy végrendelkezhetett közben? - Mindegy. Ha magát megölik, akkor megváltoztattam volna a végrendeletemet. Éppen Bullogot akartam beiktatni örökösömnek... De fegyverrel a kezében holtan találták az erdôben. . . Owen végzett vele. - Megtudhatnék végre valami közelebbit az itteni ügyekrôl? - Mindent meg kell tudnia - felelte George, és Ieült. - Több, mint száz éve élnek a Lonsdále-ok ezen a helyen. Száz éve tart a versenyfutás közöttük: melyik Lonsdale marad égyedül a birtokkal. - Mi ez a versenyfutás? Nem értem. . . - Ezt a szót még sokszor fogja hallani. Versenyfutással kezdôdött az egész gyalázatosság. Tôbb mint száz éve annak, hogy a Lonsdale ôsök elindultak nyugatra. Akkoriban azt mondták, hogy a Colorado fennsíkján arany van. Megindult a népvándorlás. Nem is hinné, hogy a fennsík vad, ôsi tája milyen népes volt itt addig, amíg az emberek azt hitték, hogy aranyat találhatnak a Rocky Mountainsna ezen a lejtôjén. Amikor Arizona hatóságai Iátták, hogy milyen tömegben igyekezek az emberek a Colorado folyása ellen nyugatra jutni, intézkedtek, hogy egy régen szokásos módon tegyenek igazságot az új telepesek közöt. Mindenki ismeri azt a módot, amely már egy esetben a pionírokat birtokhoz juttatta, úgyhogy elejét vegyék a harcoknak. A versenyfutás. Aranyásók kôzött tettek így igazságot. Ha megindult valamerre a népvándorlás, élzárták az érkezô karavánok elôl a hatalmas területet, ahol állítólag arany van. Egy bizonyos napon, amikor már sok-sok szekér várakozott a kordon elôtt, adott jelre megnyitották a sorompókat, és a férfiak futottak. Mindenki ott kapott kutatási jogot, ahol elsônek állt meg. Most is így tôrtént. Versenyt futottak a földért. Hegynek fel! Két Lonsdalé család vándorolt akkor ide keletrôl. Unokafivérek. Ôk is futottak. Elôzôleg sem fértek meg egymással úgy, ahogy jó rokonokhoz illik, és most úgy akarta a sors, hogy annyi ember közül ketten maradjanak a hegyi ösvény túlsó fordulójában. Hogy azután mi történt, azt senki sem tudja, és nem is fogja megtudni soha. Az egyik Lonsdale elsônek ért ide fel a tetôre a másik bezúzott fejjel, ájultan feküdt nem messze a céltól. Kôdobás tette hareképtelenné. A futók nyomában lovagolt a bizottság. Öreg telepesek a környék lakottabb részébôl. Ezek döntöttek vitás esetben. Hugh Lonsdale, miután eszméletre tért, azt állította, hogy megelôzte már az unokafivérét, mikor kôdobás érte. Ezt Davy Lonsdale nem tagadta, csak azt tagadta, hogy ô dobta a követ. Hugh Lonsdale esküdözött, hogy egy perecel elôbb, mikor megfordult, látta, amint Davy lehajolt. Akkoriban nem volt idô holmi aprólékos kivizsgálásra, tárgyalásra. A bizottság a fennsíknak ezt a részét kétfelé osztotta. Egyik területet Davy kapta, a másikat Hug. Mindkettô úgy érezte, hogy az egész földdarab neki jár. És a versenyfutás azóta nem ér véget. Minden Lonsdale magának akarja az egész birtokot. Két erôdítésforma, elhagyott épület állt itt akkoriban. Valószínűleg Mexikóból menekült spanyol hódítók Iaktak benne, amíg nem tértek ismét vissza otthonukba, valamelyik gyôztes forradalom után. Hugh és Davy azonnal hozzáláttak, hogy kijavítsák, lakhatóvá tegyék a beomlott szobákat, és fôleg hareképessé az erôdöt. Mert az ellenségeskedés nyomban megindult a két család között. Késôbb, mikor a birtok cowboyokkal is benépesült, valósággal háborút viseltek a Lonsdale-ok egymás ellen. Apáról fiúra szállt a halálos versenyfutás öröksége. Davy fia, Charles kiszámította, hogy a folyó az ô birtokán van, és felépítette ezt a sziklaválaszfalat. Hogy milyen munka lehetett ezeket az óriási koloncokat itt összehordani, azt képzelheti. És a másik Lonsdale, akinek életkérdés volt a víz, természtesen mindenáron küzdött ellene. Vad harcok közben épült a fal. A Colorado-fennsíkon minden embert magukkal rántottak a versenyfutó Lonsdale-ok. Az utolsó pásztorgyerek is gyűlölte a szomszéd pásztort. Sok ember hullott el innen is, onnan is, amíg a torlasz felépült és Charles élzárta a folyót, saját birtokára. De akkor már Prescottban működött a telepes bíróság, és Bart Lonsdale panaszára kimondották, hogy Charles köteles a falon rést nyitni, amelyen a szomszéd birtokos vízhez juthat. A telepesek bírósága akkoriban nem ismerte a tréfát. Érvényt tudott szerezni az ítéleteinek. Nemsokára magától is megoldódott volna a kérdés, mert egy hegycsuszamlástól a folyó megváltoztatta a medrét és Bart földjére került, de ô már nem kezdett falat építeni. Az én apám azután kiegyezett az únokafivérével, aki Owen nagyapja volt. Egy alkalommal, mikor a két birtok cowboyai között lövöldözés kezdôdött, néhány megvadult állat agyontaposta az egyik gyermeket. Az öcsém volt az áldozat. Ez a szomorú eset, úgy látszott, elsimítja az ellentéteket. A két Lonsdale kibékült, és szerkesztettek egy Törvényt az utódaik számára. Az egyik erôdöt lerombolták. Elmentek a kormányzóhoz, és elôtte állapodtak meg a Törvényben. A Lonsdale-birtokon tilos fegyvert elsütni, csak ha kívülrôl jövô támadás ellerl védekeznek. Amelyik cowboy átlép a szomszéd földjére fegyveresen, annak mindene elkobozható. A Lonsdale-birtokosok kötelesek közös épületben Iakni, és ha itthon tartózkodnak, együtt étkezni. Amelyik Lonsdale megöli vagy megsebzi a másikat, az elveszíti a birtokhoz való jogát. Minden Lonsdale felelôs valamennyi emberéért. A Törvény vonatkozik a Lonsdale-ok törvényes örököseire, még.akkor is, ha idegen leszármazott örökölné a birtokot. Aki a törvényt megszegi, az minden jogát elveszti a birtokhoz, és része a másik Lonsdale-ra vagy örökösére száll. Ezt a megállapodást a két Lonsdale aláírta, és a kormányzó saját kezűleg vezette rá, hogy a mindenkori kormányzó kötelessége lesz érvényt szerezni a Lonsdale-ok törvényének, ha sor kerül rá... George ivott egy korty tequilát. Ronny maga elé nézett és tűnödött valamin. Most már sok mindent értett, ami eddig megfoghatatlan volt elôtte. - Owen apja és én, miután ránk maradt a birtok, egy ideig még boldogultunk valahogy, de lassanként ismét elmérgesedett a helyzet. Jelentéktelen csetepatékból indult ki a viszály, és észre sem vettük, máris újra kezdôdött a versenyfutás. De most szörnyűbb volt, mint valaha. Mert a törvényt be kellett tartani! És amit a béke kedvéért írtak elô, az mind csak egy fokkal jobban fűtötte a gyűlöletet. Együtt kellett étkezni! A két birtok minden embere úgy vigyázott a határsértésre, olyan boldogan csapott le arra, aki megtévedt, mintha a törvény csak azért lenne, hogy újabb okot adjon az ellenségeskedésre. Az emberek éjszaka az erdôben találkoztak, ha verekedni akartak egymással, de a Törvényl betartották. Sohasem volt még itt olyan pokol az élet, olyan mélységes a gyűlölet, mint a Törvény óta! Ha az emberek gyűlölni akarják egymást, akkor képesek arra, hogy a legnemesebb szándékot is a rontás szellemében tudják felhasználni. Virginia néhai apja, Kennedy kemény fickó volt, amikor Kennedy meghalt, örökbe fogadtam a lányt. A gyerek ötéves múlt, amikor a feleségem megbetegedett, és el kellett mennie keletre. Mindenáron magával akarta vinni a kislányt. New Yorkban a feleségem intézetbe adta Virginiát, és az asszony halála után otthagytam a gyermeket. Idônként ellátogattam hozzá, és szép meséket mondtam neki a farmról. - Lonsdale ismét sóhajtott. - Most már eljött nálam is az idô, hogy keleten keressem a gyógyulást. Ez általábart azt jelenti, hogy az ernber hiába keresi a gyógyulást. - Igazán csak reumája van? - kérdezte Ronny, akinek az arca nem árulta el, hogy mi a véleménye arról, amit hallott. George sóhajtott. Hatalmas, széles vállai, most mint csüggedô szárnyak hajoltak elôre, gôrbülten és szomorúan suttogta: - A szívem. . . - A vonásai ismét megkeményedtek. - De ennek a fenevad Owennek nem szábad megludnia! Senkinek sem szabad tudni. Jaj annak a Lonsdale-uárban, akin meglátják, hogy gyengül. Ez az ördög pedig már sejt valamit, pedig azt hiszem, elég jól tartom magam. . . Csák félek, hogy nem sokáig. . . Ronny elgondolkozva szívta a füstöt. - Nincs elég pénze, hogy elmenjen innen? Lonsdale kacagott. Ravasz arcán megszámlálhatatlan ránc futott össze. Felállt a székrôl, és zsebre dugott kézzel járkált. Szemében csak úgy izzott a gyűlölet: Már a dédapámnak is több pénze volt, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy úri módon élhessen az ember bárhol a világon. De, hogy képzeli! Kiállni a versenybôl? Itt hagyni ennek a nagyképű, hencegô fráternek a diadalt? Korlátlan úralmat a Lonsdale-uár felett? Szó sines róla! Maga lesz George Lonsdale birtokának egyetlen örököse! - És mi biztosítja arról, hogy nem fogom kisemmizni Miss Lonsdale-t. - Semmi. De ez nem is fontos. A készpénzemet a leányra hagyom, és ez igen tekintélyes ôsszeg. Lehet, hogy a birtok jövedelmébôl maga majd kisemm.izi Virginiát. Sôt nagyon valószínű. De ez nem fontos. A fontos az, hogy olyan ura legyen a Lonsdale uárnak, mint maga... Azt hiszem, elég ôszintén beszéltém. Ronny felállt. - Igen. Nyílt kártyákkal játszott. Köszönöm. Azt hiszem a szoroson át, elég könnyen eljuthatok Santa Fébe. Lonsdale elesodálkozott: - Miért akar Santa Fébe menni? - Mert nem leszek az örököse. Azt hiszem, ez van olyan nyílt beszéd, mint a magáé. - Megbolondult?! Emlékezzen vissza, ahogy Winstonban.:. - Hagyjuk ezt. Most már tudom, hogy miért emelte fel a béremet öt dollárrá, mikor megttallotta az igazat rólam. Maga nagyon jól tudta, hogy én ezzel az Owennel hamar ósszerúgom a port. Azt hitte, hogy kitűnô gyilkost talált bennem, és esetleg megteszem magának azt a szívességet, hogy lelövöm az unokatestvére fiát. - Egész közel lépett Lonsdalehoz, és merôen az arcába nézve sziszegte. - Ha másképp nem, hát orvul... Az öreg elôször összerezzent, azután vigyorogni kezdett. - Természetes, hogy nem azért választottam ki magát, mert marhabélyegzéshez kellett egy szakember. Igenis itt hareról van szb, és az volt az érzésem, hogy maga az én emberem. . . - Hát ebben nagyori tévedett. Nem szerzôdöm gyilkosnak. Különben is torkig vagyok ezzel az elátkozott hellyel! Mindössze egy lovat kérek k*****lesön az útra! George Lonsdale arca eltorzult a dühtôl: - Semmit sem adok! Ha konok és bolond, akkor hordja el riiagát... Pusztuljon! Maga ôcült... Az én ajánlatomat nem fogadja el, de arra képes volt, hogy egy nô miatt valakit hátulról. . . - Elég! - Két kézzel megfogta Lonsdale deszkányi vastag felsô karjait és odatartotta eléje az arcát. - Ide hallgasson! Vigyázzon a szájára, nehogy magával tegyem azt, amit Owennek szánt! ' Lonsdale meg akarta feszíteni roppant karizmait, hogy kiszabadítsa magát, de ijedten érezte, hogy fájdalom hasít a csontjába, az izom elhal és elzsibbad, nem engedelmeskedik az akaratának a rettenetes, szorító ujjak nyomása alatt. . . Azután egy ellenállhatatlan erô lenyomta a székre. - Nem kell a lova sem! És ne nagyon ficánkoljon, mert megjárhatja. Keressen más gyilkost. Érti?. . . Ez volt az utolsó szavam magához, George Lonsdale, maga ördög! Elengedte az öreg karját és anélkül, hogy még egy pillantást vetne rá, kiment. Becsukta az ajtót és elhatározta, hogy nyomban útnak indul, de az elsô lépés után meglepetten állva maradt. Az ajtó mellett egy sarok homályából gyönge kéz nyúlt ki feléje és megérintette a karját. Döbbenten fordult arra. Virginia Lonsdale lépett hozzá, és megrendült hangon suttogta: - Mindent hallottam. . . Mindent. . . Az Isten Iegyen irgalmas hozzájuk. . .! 6 - Hallgatódzott? - Igen. . . Alig értem a szobámba, máris visszafordultam, hogy mondjak valamit. . . De níielôtt benyitottam volna, hallottam az... az apám hangját. Gazembernek nevezte Owent... És azután mindent hallottam... Mikor Owen kijött, a sarokba húzódtam, hogy ne vegyen észre. . . - Jöjjön - mondta Ronny. - Ha itt állunk, meglephet Lonsdale. Azt hiszem, jobb, ha nem tudja, hogy maga kihallgatott bennünket. - Igaza van. Elsô pillanatban vakította ôket a tündöklô nap, ahogy az ódon, homályos, vastag folyosóról kiértek a szabadba. A folyóból éppen egy csapat lomha, nagy állat kerekedett fel. . . Szép, friss, lelket emelô látvány volt a fennsík sudár, nagy lombú fáival, hatalmas, gôgös barna szikláival... - Azt hiszem, legokosabb, ha nem vesz tudomást arról, amit hallott - mondta Ronny a mellette haladó leánynak. - Az öreg Lonsdale-nak lesz annyi esze, hogy magát postafordultával visszaküldje New Yorkba. A lány megrázta a fejét. Ettôl a mozdulatól csillogó, szôke fürtjei ide-oda röpködtek. Azután halkan, de elszáritan felelt: - Itt fogok maradni. Ronny vállat vont. Közben egy széles hágóhoz értek, amely a Lonsdale-uárral szemben, az egyetlen út volt, a Rocky Mountains hegyei között, észak felé. Gyors léptekkel haladtak egymás mellett, mintha határozott céllal mennének valamerre. - Ezeket teljesen elvadította a gyűlölet és a szenvedély. . . Istenem. . . Azt hittem, békés farm vár rám itt. . . - Lihegett a sietéstôl beszéd közbén. - Álljúnk meg egy pillanatra. . . Különben maga csak menjén, ha akar. . . Leült egy sziklára. Ronny is megállt. Nézte a lányt. Kétségbeesettnek és feldúltnak látszott. Váratlan, zavaros és megrendítô volt, amit átélt. Az egyik kezével öntudatlanul, idegesen tépdeste egy bokor leveleit. Ronnyt nem hatotta meg Virginia helyzete. Kemény réteg rakódott rá belülrôl a sok mégaláztatástól, üldöztetéstôl, különösen az utóbbi napok eseményei után. Mit tud ez a lány a nyugatról? Az emberek rosszak, kegyetlenek és könyörtelenek. Mit keres ez itt? - Csak egyet mondjon meg. . . Mr. Kerry. Hogy értette azt, amit mondott a "lopott marhákkal"? Talán. . . talán ôk. . . - Nem tudta kimondani, hogy "lopnak". - Nem hiszem hogy marhatolvajok. Sôt. Bizonyos vagyok benne, hogy nem azok. De kétségtelen, hogy görbe úton járnak. Mondom, legokosabb, ha elmegy. . . - Maga elmehet, ha tetszik! - kiáltotta a lány hirtelen dühösen, harciasan felvillanó szemekkel. - Én itt maradok. Egyszer véget kell érni a bosszúnak és a gyűlöletnek. Bizonyára azért hozott engem erre a sors. - És még hozzátette csendesen. ,- Olyan nemesen hangzott, hogy visszautasította a nevelôapám ajánlatát, hogy azt hittem, magát is a sors küldte. . . - Azt hiszem, többet én nem tehetek, mint hogy elmegyek. - Téved! Sokkal többet is tehet! Ha maga most elmegy, akkor más ember kerül ide a helyére, aki az örökség váratlan szerencséjétôl megrészegedve, boldogan veti magát bele a harcba. De igaza van... Csak menjen. Majd én egyedül odaállok közéjük, ha elôkerülnek a fegyverek. Ronny a földet nézte, rugdalta a kavicsokat és hallgatott. Azután vállat vont. - Semmi közöm ezekhez az emberekhez. Öljék meg egymást. - Hogy hittem magában egy pillanatig - suttogta Virginia -, mikor olyan okosan, becsületes2n beszélt. Ronny csodálkozva nézett rá. Valami furcsa melegség áramlott feléje a lány hangjából. Melléje ült és cigarettára gyújtott. - Mit tenne az én helyemben? - kérdezte közömbösen, csak kíváncsiságból. De a lány szeme mégis reménykedve felragyogott. - Itt maradtam volna! Az igaz, hogy magát csúnya szándékkal ugratták be ebbe ajátékba. Talán igazán azt akarták, hogy gyilkoljon. Épp ezért kellene itt maradnia! Mert maga nem gyilkol! - Honnan tudja? - Tudom! - felelte Virginia, és lelkesen a férfi szemébe nézett. - Azon az éjszakán. . . rongyosan, ijesztô külsôvel lovagolt mellettem és mégis. . . A fele úton már nem féltem magától. És most idehoznak majd esetleg egy gyilkost, aki könnyű eszköz lesz arra, hogy fellobbanjon újra a gyűlölet!... - Ha én nem gyilkolok, attól még nem alszik ki a gyűlölet. Ismétlem, nem ismeri a nyugatot. Ez a fennsík egy óriási, benzinnel telt hordó. Mindegy, hogy honnan esik bele a szikra. Minden szippantásnyi levegôbôl érezni: robbanni fog. - Nem fog robbanni. Ha maga akarná, nem robbanna!..: Hiszen maga olyan erôs... Ha még jó is lenne. . . Aki erôs és jó, az mindent elérhet, mindent. . . Ronny felállt; eldobta a cigarettáját és nevetett. - Na, én megyek. És útban hazafelé próbálja meg valamelyik arizonai városban azt mondani, hogy Ronald Kerry jó ember. Meglátja, hogy kinevetik. - Hiába veszi fel ezt az álarcot a csúnya nevetéssel. . . Maga jó ember! Jó ember! Tudom! , - Úgy? Tudja meg kérem, hogy ahol ismernek; csak egy nevem van: az orgyilkos! Tudják, hogy orgyilkos vagyok. - Nem igaz! Ronny úgy érezte, mitha mellbe ütötték volna. Eddig csak azt tudta, hogy elôítélet van. Hogy a legkisebb gyanú igazságtalan tettekre ragadtatja az embereket. Most ennek a fordítottját tapasztalta: a hitet. A minden bizonyosság nélküli, sôt minden bizonyíték ellenére megingathatátlan hitet. Emberek, akik együtt nôttek fel vele, nem kételkedtek abban, hogy orgyilkos. Egy keletrôl jött leány, aki csak rosszat tud róla, hiszi, hogy nem az. - Egy embert, akinek velem volt találkozója, hogy megverekedjünk, holtan találták az erdôben, golyóval a hátában. - Nem maga ölte meg! Maga nem orgyilkos! - De miért mondja ezt?! - kiáltotta idegesen Ronny. - Tudom. Úgy álltak egymás elôtt csodálkozva, szembenézve, mintha vad, ellenséges szóváltás lenne közöttük. Ez volt az elsô ember, aki hitt az ártatlanságában. Még csak tények sem érdekelték. - Legjobb, ha elmegyek - mondta csendesebben Ronny. - Higgye el. Nem tudja, mitjelent az, két olyan ember egymás közelében, mint Owen meg én. Virginia iszonyodva hátralépett, mikor látta, hogy Ronny szeme a küzdelem puszta gondolatára is felragyog egy pillanatra. - Igen. . . menjen. . . azonnal menjen. Ezt láttam az arcán akkor is, mikor felhajtotta a whiskyt. Hiszen maga is csak egy vérengzô... Menjen, kérem! A nap ferde sugarai vörösen terültek végig a sziklákon. Egy közeli kopár fa ágai megrezzentek, mókus futott fel a koronájára. Ronny Iassan elindult, vagy két lépés után megállt és visszafordult. - Szóva belátja, hogy jobb, ha elmegyek? - Igen. Mikor visszatartottam, azt hittem, erôs ember. - Tessék? - Jól hallotta. Verekedni, lövöldözni az olyan embernek, mint maga, nem nehéz. Ahhoz kell erô, hogy a biztos erô tudatában inkább megalázza magát, semhogy fegyverhez nyúljon. Én igyekeztem volna elviselhetôvé tenni a sérelmét, ha mint egy választófal a két gyűlölködô ember közé áll. Ha kihasználta volna, hogy a százéves bosszú megbékélését a maga kezébe tette le a sors, akkor jó lett volna, ha marad. Ronny újabb cigarettára gyújtott, nézte a lányt, nézte a fakoronáról lebámészkodó ijedt mókust, azután ezt mondta: - Visszamehetünk. Maradok. - Virginia szeme felragyogott. - És mit fog tenni? - Nem tudom. Majd maga megmondja. 7. Ahogy kiértek ismét a szabad fennsíkra, mintha a földbôl bújt volna elô, Owen állt meg mellelttük. Szétterpesztett lábakkal, karba font kezekkel. Kihívó, gunyoros módon szólalt meg: - A lovaglás helyett úgy látom, sétálni indultál, Virginia. A lány tűzpiros lett. - Mr. Kerry valamit mondott, ami érdekelt, és. . . - Úgy? Viselt dolgairól beszélt talán? Hogy milyen tettekért fogadta kegyeibe George... Persze az örökösöknek meg kell beszélni egyet-mást. Ritka szerencsés mákvirág maga. - Owen! - kiáltotta a lány. Ronny mély lélegzetet vett. - Úgy látszik, a fivére a megfelelô embernek tartott a rokonság mellé. - És már az övükön volt a kezük. Olyan volt ez a két ember, mint egymáshoz csapódó szikrázó pengék, ahogy ott nekifeszült mellel álltak. - Mr. Kerry! - kiáltotta a lány. - Mr. Kerry. . . Ronnynak eszébe jutott most a beszélgetés, amit az imént folytatott. Elengedte a revolvereit. - Belém akar kötni? - kérdezte Owent. - Természtesen. - Van erre valami oka? - Ezer. De fontós ez? Meg akar hátrálni? Ronny egy pillanatig gondolkozott. - Igen - mondta azután. - Nem látom be, hogy miért kell nekünk verekedni. - Akarja tudni? Ezért. . . Owen ökle kilendült! A lány felsikoltott. Ronny egy helyben állt, csak kissé hátrahajtotta fejét, és a horogütés az arca elôtt szaladt el a levegôben. Owen a lendülettôl féloldalt fordult, ugyanekkor Ronny nem túl erôsen meglökte a vállát, mintegy továbbítva a testmozgást az ütés irányába, és miután a támadó súlya éppen áthelyezôdött volna a másik lábára, elvesztette az egyensúlyát és a földre bukott. Mindez egy másodperc alatt játszodott le. A megtámadott két gyors, rövid mozdulatot tett csak. Talán ha leüti Owent vagy megsebzi, kevésbé lett volna dühítô, mint ez a végtelenül leegyszerűsített flegmatikus ügyesség, amellyel minden erôfeszítés nélkül intézte el. A fiatal Lonsdale, mint valami tigris ugrott fel, hogy nekirohanjon, de a lánnyal találta magát szemben. - Owen! Én azt hittem, hogy a nyugati ember is gentleman! - Itt nem szoktak nôk mögé bújva sértegetni! - Nem sértettem meg magát - mondta Ronny. - Meg akart ütni, és védekeztem. - Rendben van. Elég alattomos módon védekezett. De a trükkje másodszor nem fog beválni. Remélem, találkozunk még. Owen elment. Hallgattak. - Igazán azt hiszi, hogy maradjak? - kérdezte a lánytól, mikor ismét kettesben voltak. - Igen. Mágának nem szabad haragudni Owenre. Ezen a helyen száz éve terrnelik a gyűlöletet és a bosszút. Owen ebben a légkörben született, ezt hozta magával a vérében, magának ezt meg kell érteni... - Jó védôügyvéd lenne. De sajnos, énbelôlem rossz misszionárius vált volna. Nem hiszem, hogy uralkodni tudok majd magamon... A lány két kézzel fogta meg Ronny kezét: - Én majd segítségére Ieszek... Ronny küszködött önmagával. Töprengve nézte az alkonyat ibolyaszíneiben tolongó, végtelen csordát. - Megpróbálom - mondta azután csendesen. 8. . . Nyitott szemmel feküdt a sötétben. Éjszaka volt. A lányra gondolt. Nem szabadott volna Virginiára hallgatnia. Ez a lány nem ismeri ôt. Rosszul tette, hogy itt maradt. Nem bír majd urálkodni magán. . . Ha Owent látja, fejébe száll a vér. Ez nem harag, nem is gyűlölet: a küzdelem vágya. Megtudni: melyik az erôsebb. Eddig kétszer diadalmaskodott, de egyszer sem úgy, hogy legyôzte volna Lonsdale-t. Hogy. ravaszabb az bizonyos. De melyik az erôsebb?! És Virginia nem tudja, hogy ennek el kell dôlni. Kell! Ez a vágy, hogy megküzdjenek egymással, mindennél erôsebb, és ha megöli Owent, mégiscsak aljas eszköze volt George Lonsdale-nak... Hogy megörült délután, mikor visszatért azzal; hogy mégiscsak itt marad... "Meggopdoltam magam, Mr. Lonsdale". . . Az öreg elégedetten vigyorgott: "Ritkán örültem így valaminek. Ostobaság Iett volna, ha elmegy. Majd este beszélünk. Most elsôsorban feküdjék le aludni. Nálam a cowboyok korán pihennek Ie", mondta az öregúr szokott ravasz vigyorgásával. "Sokszor megesik ugyanis, hogy éjszaka kell tálpon lenni." Nem kérdezôsködött tovább. Úgyis meg fog tudni mindent. Miféle farmon kell éjszaka talpon lenni?... Mégis marhatolvajok lennének a Lonsdale-ok? Hirtelen csengetés rikoltott bele a csendbe. A kapura szerelt régimódi, harangszerű csengôt rántotta meg valaki. Lépések csoszogtak, hirtelén felkapott övek revolvertartói csapódtak a falhoz. Az udvaron felsüvöltött egy éles fütty, majd Cresby dühös hangja: - Na gyerünk már a lovakkal, a mindenségit! Rônny ruhástól feküdt a pokrócon. Senki sem szólt neki, nem tudhatta, mi történik, mégis érezte hogy most neki is a többiekhez kell csatlakozni. - Talán borotválkoztál?! - szólt oda epésen Judd, mikor az udvarra ért, ahol a többiek már nyeregben ültek. Úgy látszott, hogy rá vártak. A szürke ott állt felnyergelve, Cresby mellett megpillantotta az öreg Lonsdale-t is. Lóra ült és a többiekkel együtt kilovagolt a kapun. Odaugratott Lonsdale mellé. - Talán megtudhatnám végre, mirôl van szó? - Most ninCs idô magyarázni! De úgyis megtudja rövidesen: Elôre! Ahogy a vár mögött e)hagyták a fennsíkot, csodálkozva látta, hogy Owen lovagol feléjük az emberei élén. Mi ez? Talán elhagyják éjszaka a birtokot, hogy megkerülve a Törvényt, lövöldözést kezdjenek? A másik csoport egyenesen szembe lovagolt velük, de senki sem nyúlt a fegyveréhez. Owen Georege-dzsal kezd beszélni azonnal, amint odaér, de nyoma sincs ellenségeskedésnek a hangjukban. - Messze vannak? - kérdezi az ifjabb Lonsdale. - Dehogy! Vagy óvatosan jöttek, vagy Judd elaludt a toronyban. Már túljutottak a tisztáson! - Sok? - Nagyon sok! - kiáltotta Judd -, de kalap is van közte épp elég. - Az emberek maradjanak itt és hasaljanak a szikla mögött. Mi hárman eléjük lovagolunk... Azt hiszem, ígyjó lesz. - Nagyon jó lesz - bólintott rá George. Tökéletes egyetértésben csináltak mindent.Jöjjön, Kerry! Elôre! A két Lonsdale mellé lovagolt, és megindultak gyors ügetésben a hágó felé. . . Közben alaposan eltávolódtak ez embereiktôl, akik az utasítás szerint helyezkedtek el, a fennsík keskeny szorosát szállva meg a Lonsdale-uármögött. Ez a másik terület lépcsôszerűen terült el a hatalmas fennsíkon túl. Azt elismerte Ronny magában, hogy nem mindénnapi ember a két Lonsdale. A cowboyokat hátrahagyták, és ôk jönnek ide, mintegy tűzvonalba, a veszélyesebb pozícióba. De miféle veszély közeleg? Mert hogy rövidesen harcra kerül sor, azt az elôkészületekbôl látta. Néhány másodperc múlva elérték a lejtôsödô, keskeny hágó külsô nyilását, és elôttük kanyargott lefelé a hegyi ösvény. Ronny nemsokára megpillantotta e közeledô veszélyt. . . A sötétben egybeolvadó, ormótlan árnyak gomolyogtak a szoroson vezetô ösvényen, felfelé. Marhák! Ködszerű, vékony felhôlepel fedte be végig az eget. A finom párafáCyolon keresztül tompán szűrödött át a hold fénye. Kis csorda lépegetett a fennsík felé. Az álÍatok között lassan kivehetôvé vált egy-két sombrero. A marhák elôtt két furcsa lovas poroszkált lépésben. Mindegyik legalább két méter hosszú volt. Valóságos mesebeli óriásoknak látszottak. Szép hátaslovakon ültek, de valószínűtlen hosszú Iábuk a furcsa módon leeresztett kengyelben szinte földig ért, mintha öszvéren kocognának. Ijesztôen széles felsôtestük lomhán hajolt elôre a nyeregben, és a homlokukba húzott kalapjuk karimája eltakarta az arcukat. Úgy látszott, mintha aludnának a nyeregben. Owen megfogta George karját: - A két Bolibar - suttogta. Ronny már hallotta a Bolibar, testvérek nevét. Messze földön híres banditák voltak. Ravaszak és ügyesek. Testi erejükrôl legendákat meséltek. - Jelt kéne adni. . . - suttogta Ronny. - Ostobaság... -legyintett George -, már régen észrevéttek bennünket. És ha nem vettek volna észre, akkor is tudják jól, hogy itt vagyunk. . . Jóformán be sem fejezte szavait, mikor a két Bolibar megállt. Vagy húsz méterrel mögöttük egy cowboy a csorda elé lovagolt. Az állatok visszahôköltek, elôbb tülekedtek csomóba kavarodva, bôgés, távoli fojtott szitkok hallatszotak, végül a marhák egy helyben mozgolódva megálltak. A Bolibar testvérek továbbra is úgy ültek lehajtott fejjel a lovukon, mintha aludnának. George kilépett az útra: - Miféle komédia ez? Úgy tesztek. Mintha ismeretlenek lennétek ezen a vidéken? Az egyik kalap alól furcsa, Mély hang szólalt meg: - Vártunk, hogy elénk gyere, vén Lonsdale... Unjuk már azt, hogy örökké mi kérjük a bebocsátást. - Az álljon elô, aki kér! - folytatta a másik Bolibar, ugyancsak mély, darabos hangon. - Tudtommal én még nem kértem tôletek semmit - felelte George, mindkét kezét egy-egy revolverén tartva. -Viszont ti már többször kértétek tôlünk azt, hogy engedjünk át benneteket a Lonsdale-birtokon. Szívesen megteszem, de ha másfelé mentek, úgy is jó.. A Bolibar testvérek még mindig lehajtott fejjel, ijesztô mozdulatlansággal ültek a lovaikon. - Torkig vagyunk veled, Lonsdale. - Én is torkig vagyok ezzel a trükkel! Ostobák vagytok! Éppoly kevéssé félek tôletek, mint ti éntôlem. Elôre is megmondom, hogy egyetlen darab marhát sem engedek el a vámból. Minden különösebb indulat nélkül folyt ez a beszélgetés, vagy negyven lépés távolságról. Ro - Ez egyszer tévedtél. . . - felelte George-nak az egyik Bolibar. - Meg fogod kapni a vámot az utolsó marháig. De rosszul teszed, ha elfogadod. Jegyezd meg hogy elég volt a LonsdaleOkból. Mi a bôrünket visszük vásárra, ti meg csak leszeditek a tejfelt. - Akinek nem tetszik, az menjen másfelé. - Jól tudod, hogy erre kell menni, ha Mexikóba akarunk jutni. És erre fogunk menni ezentúl. - De csak ha én megengedem. . . - Lonsdale - mondta a másik Bolibar -, azt ajánlom neked, hogy társuljunk. Cslnáljuk felesbe. . . - Elég! - szakította félbe durván George. - A Lonsdale-ok nem társulnak. Ezt már máskor is megmondtam nektek. Átengedlek a földemen a felhajtott csorda harmadrészét. Ha sok, akkor legfeljebb. . . Lövés dördült, és nyomban utána jajkiáltás hallatszott. Valamelyik távolabbi bokorból rosszul kivetett lasszó hullott a földre, és egy sebesült cowboy gurult ki a bokorból. A bejáró egyik o)dalszikláján Owen szólalt meg dörgô hangon: - Ne próbálkozzatok, gazemberek! Legközelebb a koponyájába lövök annak, aki valami aljasságot kísérel meg. . . A sebesült vállát szorítva ült fel a porban. Az egyik cowboy volt. Óvatosan settenkedett elôre az út mentén, lasszót akart dobni George Lonsdale-ra, de Owen már kezdettôl fogva figyelte, és egy sziklára kúszva abban a pillanatban lôtt belé, mikor felrepítette a hurkot. A lövésre a két Bolibar megelevenedett. Felkapták a fejüket és revolvert rántottak volna, de George már kirántotta a pisztolyait, és Ronny is az öreg mellett állt, lövésre kész colttal. A Bolibarok nem emelték kezüket a revolverükig. De a fejüket sem hajtották le már. Két gorillaszerűen széles ál)kapocs, ijesztôen tömpe orr, kis szúrós szemek néztek Ronnyra. A kegyetlen, ravasz, vad, nyers erô megtestesülése volt ez a két arc. - Ha még egy ilyen mókát próbáltok - mondta nyugodtan Lonsdale -, soha többé nem mehettek át a Colorado-fennsíkon. Ötödször kíséreltek meg hasonló aljasságot. Hatodszor elintézlek benneteket. A két Bolibar arcán valósággal izzott a gyűlölet. - Ostoba hencegés! - rikácsolta az egyik roppant fejű Bolibar. - Elég volt ebbôl, ahogy itt a nagyurat játsszátok!. . . Mindenki tudja rólatok, hogy marhatolvajok kizsákmányolói vagytok!:. . - Elég volt, Bolibar! - kiáltotta Owen. - Tízig számolok, ha addig nem fordultok vissza és nem hordjátok el magatokat, golyót kaptok. - Legyen ez egyszer még igazatok! - kiáltotta az egyik rabló. Közben néhány cimborájuk a csorda elé jött és hallgatta a vitát. - Harminchat marhát hoztunk. Tizenkettôt felhajtunk nektek a szoroson, és. . . - Nem kell! Takarodhattok! -felelte Owen. - Kezdem a számolást: egy... , - JóI tudjátok - rikácsolta az egyik Bolibar -, hogy nem mehetünk visszafelé, mert üldöznek. . . - Kettô:. . - De hát az ördögbe is!. . . Legyen eszed Lopsdale! Owen rendületlenül számolt: - Három. . . A blibarok nyugtalanul néztek jobbra-balra. -. Owennek igaza van - szólalt meg most George Lonsdale. - Elég volt belôletek. Ezentúl, ha erre átmentek, a marhák felét kell leadni. Értitek? - Ez a legnagyobb aljasság... - Négy. . . - Egyezzünk bele, Bob! -kiáltotta a testvérének az egyik vezér. - A markukban vagyunk. . . - Rendben van - mondta a másik tompa, lefojtott indulatoktól remegô hangon. -Az állatok felét megkapjátok. - Tizenhat marhát hajtsatok át a szoroson, azután várjatok itt jó húsz percet, és amilyen gyorsan csak lehet, tűnjetek el a fennsíkról. Résen leszünk. Úgy látszott, hogy a két Bolibar ellenállása megszűnt. Ügyes, gyors munkával kétfelé osztották a csordát, egy szíjostor pattanása hallatszott, és a tizenhat állat tolongva igyekezett keresztüljutni a keskeny vágáson. George és Ronny revolvereiket kézben tartva, felhúzódtak oldalt a sziklára. - Terelje az állatokat a másik szoroshoz, Kerry. Addig sakkban tartjuk ezeket... Nemsokára Cresby, Bruce és néhány cowboy eléje siettek Ronnynak, hogy segítsenek a marhákat összegyűjteni. Megelégedett vigyorgással nézték a gyönyörű állatokát. A Lonsdale-uárkörül gyűltek össze késôbb valamennyien. - Mindenkinek kézben legyen a fegyvere! - kiáltotte Owen, aki nyargalva érkezett George-dzsal. - A gazemebereket ma megtáncoltattuk, mindenre képesek. Fegyverrel a kézben álltak a szorostól a fennsík túlsó lejtôjére nyiló úton, amely a két sziklafal között vezetett tovább a hegyekben. A természet valahogy úgy rendezte el itt a két egymás feletti síkságot, hogy katlanszerűen fogták küröl a hegyek, mindössze egyetlen bejárást és egyetlen kivezetô utat hagyva. Ez a rendkívüli körülmény jelentette voltaképpen a Lonsdale-ok hatálmát. Rövideseb megérkezett a két Bolibar, a cowboyokkal és az állatokkal. Lonsdale emberei lövésre kész fegyverrel álltak sorfalat. De a rablók, mintha észre sem vennék ôket, átterelték a marhákat a fennsíkon, és nemsokára eltűntek a hegyekbe vezetô sziklaátjárón. - Gyerünk -kiáltotta Bruce -, osszuk szét az állatokat. -A múltkor ti belehajtottatok egyet a szakadékba, ezért mi most. . . - Hohó! -kiáltotta Cresby -, ez még osztozás elôtt történt, és különben is... Már veszekedtek. Már alakultak két ellenséges csapattá. A Lonsdale-ok is beleavatkoztak a vitába, George ismét néhány gúnyos megjegyzést tett Owenre: Owennek már fénylett a szeme és rezegtek az orrcimpái, minden pillanatban úgy látszott, hogy egymásnak ront a két csoport. De nem tették.. És ez csak a törvény miatt volt. Nagy sokára csendesedett el a durva szitkozódás és lárma. George Lonsdale végre észrevette Ronnyt, aki a csoporttól távolabb némán figyelte az eseményeket. ***** - Nos? Mit szól? - Kezdem érteni a dolgot. Ez a sziklaátjáró itt valószínűleg a legrövidebb út Mexikó felé. - Úgy van. A "Tolvajok Hágója". Így nevezik. Érdekli még valami? - Semmi. Jó éjszakát. Elnyargalt a vár felé. A két birtok cowboyai különváltak, hogy lepihenjenek, csak egy-egy embert hagytak kint ôrségen. Virradt. "Ez tehát a rejtély nyitja", gondolta Ronny, mialatt bekötötte a lovát. A hegységen át a legrövidebb út Mexikóig a Lonsdale-birtokon megy keresztül, és a hegyek olyan módon zárják el a fennsíkot, hogy nem lehet megkerülni. Marhatolvajok, akiknek sürgôsen kell átjutni a határon, a lopott állatok egyharmad részét fizetik, mint "vámot", hogy a Lonsdaleíok átengedjék ôket a "Tplvajok Hágóján". A Lonsdale-ok tehát nem marhatolvajok. Ôk nem érdeklôdnek az állatok eredete után. A törvények értelmében nem kötelesek átengedni senkit a birtokukon. Azt kérhetnek ezért az átvonulásért, amit akarnak. És Winstonon túl, ha az ember a hegység felé közéledik, már tapasztalhatja, hogy milyen híre van a Lonsdale-uámak. Tapasztalta Ronny Preseottban és Marlow-ban. Messze vidékenjól tudják, hogy a Lonsdale-uár csak tizenhárom próbás alakokat használhat. Túdják, hogy sok vér folyt már el ott a Colorado-fennsíkon, ahol a Lonsdale-ok vagyona lopott marhákból gyűlt össze. Pedig ôk még egyetlen marhát sem loptak életükben. A vár tornyában állandóan ôrszem ült, és az Arizona felôl vezetô hegyi ösvényt figyelte. A rablók fogcsikorgatva belenyugodtak, hogy a Lonsdale-uáruralkodik tetszése szerint a Rocky Móuntainsnak azon a részén, amely Arizonát és Mexikót összeköti. . Ronny szobájába ment. Minden visszatetszô benyomás dacára, némi tisztetet is érzett a különös, vad Lonsdale-ok iránt. Délben még kis híján lelövik egymást, és este Owen megmenti George-ot a lasszótól. Ronny megértette ezt. A Lonsdale-ok nem ölni akarnak, hanem gyôzni. Mielôtt lefeküdt, whiskyt töltött. Még a délután folyamán szerzett egy üveg pálinkát. Gyorsan felhajtotta az italt, azután a második pohárral is töltött, de mielôtt felhajthatta volna, mikor éppen a szájához emelte, valaki megfogta a kezét. Virginia volt! Ronny nyitva hagyta az ajtót, mikor bejött, és a leány, aki bizonyára egész éjjel talpon volt, besurrant mögötte. - Miért iszik? - Miss Lonsdale. . . hogy jutott eszébe. . . A Iány az ajtóhoz ment és becsukta, azután visszajött az asztalhoz, amelyen a pálinka állt. - Mindent láttam... Éjfél után valamennyien lóre ültek, azután ismét itt voltak... Állatokat hajtottak a legelôre...! Nem fejezte be a mondatot, és várt. Ronny hallgatott. - Honnan hajtották ide éjszaka a marhákat? - kérdezte a Iány remegô hangon. - Megnyugtathatom: nem loptuk ôket. A Lonsdale-ok nem marhatolvajok - Miért kell akkor éjjel, fegyveresen ellovagolni, és hogy kerülnek ide az álatok?. . . - Pontosan. . . én sem tudom. . . - felete zavartan Ronny. Mit mondjon? A teljes igazságot nem akarta közölni a lánnyal. - Azt hiszem... állatokat csempésznek át Mexikóba, és itt a fennsíkon vezet az egyetlen út, a határon keresztül. . . Ezért a Lonsdale-ok joggal kérhetnek fizetséget. Nem kötelesek átengedni a birtokukon senkit. . . És a csempészek néhány állattal vásárolják meg az átvonulást. . . Azt hiszem. . . ez a Lonsdale-uár titka. . . - És miért csempészik az állatokat innen Mexikóba? - Hát. . . ott nagyobb ára van. . . és nem engedik át a határon. . . Elhallgatott. Virginia megnyugodva vette tudomásul, amit hallott. Ez nem is olyan szörnyű. Jobb szerette volna nevelôapját békés farmernak tudni, de most már annák is örült, hogy eloszlott a marhatolvajlás gyanúja. - Mr. Kerry. . . ne igyon többé. - Megszoktam. És végre is oly mindegy. . . Virginia egyenesen a szemébe nézett: - Gyűlölöin az iszákos embert. És. . . Esetleg lehet még valami az életében. . . Amiért érdemes. Ne igyon többé! Jó? - Tulajdonképpen miért törôdik azzal, hogy iszom-e vagy se,? Csend volt: - Hamarabb elragadja az indulat. . . Amit nekem ígért, ahhoz józanságra van szüksége. . . - Értem. Szóval ezért. Egymás szemébe néztek. A lány zavarban volt. - Nem csak azért - mondta azután csendesen. - Ez igazán nagyszerű! - szólalt meg hirtelen egy hang. Riadtan fordultak az ajtó felé. Owen állt a küszôbön. Gúnyos mosolygása mögött szokott, lefojtott izgalma vibrált, szemvillanásokban, szája szélének rándulásában, orrcimpáinak remegésében. - Ha hozzám belép, kopogjon - mondta csendesen Ronny. - Miss Virginia érdeklôdött, hogy miért lovagoltunk ki. . . Owen szüntelen impertinens mosolyával elôrejött: - Úgy. . . és éppen magánál érdeklôdött? Ez érdekes. . . - Owen! -kiáltotta Virginia. -Már másodszor beszélsz ilyen hangon... Tudtommal semmi jogod. . . - Csak hagyja, Miss Lonsdale - vágott közbe Ronny -, legfôbb ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat. Tudtommal én George Lonsdale-hoz szerzôdtem, és maga ennek dacára úgy viselkedik, mintha a birtoknak ezen a felén is gazda lenne. Tisztázni fogom George Lonsdale-lal az ügyet. - Nem volna okosabb, ha velem tisztázná? - Nem. Nem akarok harcolni magával. - Talán fél? - Gondoljon, amit akar. Virginia szeme ragyogott az örömtôl. Ronald Kerry tehát megértette ôt. Nem akar harcolni Owennel. - Hogy értsem ezt? EI fogja tűrni, hogy gyávának nevezzem? El fogja tűrni. . . Ronny uralkodott magán. Gyorsan közbevágott, hogy a másik ne sérthesse meg. - Nézze, Owen, ez ostobaság, amit maga akar. Egyszer már véget kell vetni itt a gyilkolásnak. Biztosítom magát róla, ha tetszik írásban, hogy lemondok az örökségrôl. Csak azért maradtam itt, hogy megpróbáljam a Lonsdale-ok versenyfutását befejezni, valami békés módon. . . - Magának semmi köze a Lonsdale-ok versenyfutásához! Úgy látszik, imponálni akar Virginiának ezzel a nagyképűséggel. . . Idáig bírta magát Ronny tartani. Most egy hatalmas lépéssel Owen elôtt etrmett: - Menjen ki innen! - Szóval kidob a szobájából? Virginia közbe akart lépni, de Ronny kinyújtott karja elzárta elôle az utat. Minden vér ott kalapált fejében dühödten. - Igen! Kidobom! Takarodjon. . . Owen ökle most eltalálta volna, mert készült az ütésre, de abban a pillanatban, ahogy megmozdult a keze, gyors egymásutánban két lövés hallatszott. Néhány riadt állat elbôdült, és egy férfi jajkiáltása hasított bele a hajnalba. A következô pillanatban Owen és Ronny egyszerre ugrottak ki az ajtón, és az udvaron át a kapu felé rohantak. Reggel edett. Mindenkit megelôzve értek a szabadba. Felriadt állatok csörtettek ide-oda, bôgve. Halsey, a_ ki ôrségen maradt, mozdulatlanul feküdt a füvön. Letérdeltek melléje, és Cresby szétnyitotta a kabátját. Csúnya találat érte. A teste még meleg volt; de már nem élt. Közben szinte pillanatok alatt megelevenedett a ház környéke. - Mi történt? - kiáltott George messzirôl. - Lelôtték! - Halseyt? - Igen. . . Cresby, aki közben körülnézett a legelôn, most izgatottan jött: - Harminc-negyven állatot elhajtottak! - Még nem járhatnak messze! - kiáltotta Owen. - Csak a Bolibarok lehettek! - jegyezte meg Bruce, aki szintén megérkezett Owen legényeivel. - De hogy a csodába képzelik a menekülést! -szólt közbe Owen. - Csak nem hiszik, hogy harminc-negyven marhával elmenekülhetnek elôlünk. Hiszen alig van elônyük. - Mindenésetre induljunk! - mondta Bruce, és nekieresztette a lovát. A csapat vágtatni kezdett a Mexikó felé nyíló "Tolvajok Hágója" felé, amelyen a Bolibarok csapata haladt át nemrégen. Mielôtt elérték volna a szorost, lövések fogadták ôket. Judd holtan bukott ki a nyeregbôl. A többiek visszarántották lovaikat. Esztelenség lett volna megkísérelni az áttörést. A Colorado-fennsík szorosait a természet úgy alkotta még, hogy egy-két ember akár száz ellen is sikerrel védekezhetett. - Hátrahagytak néhány gazembert! -kiáltotta George. - Ezek feltartanak bennünket, amíg a többi rabló annyi elônyt szerzett, hogy a marhákkal együtt elmenekülhetnek elôlünk. - Ha így van, akkor jól csinálták - dühöngött Cresby. - Még egyszer ennyi embert is halomra lövöldözhetnek, mielôtt elérnék a szorost. Owen fogcsikorgatva nézett körül. De a lapos sziklafalak minden utat*****elzártak. Sehogysem kerülhették meg a szorost. Ronny összetekert két lasszót, és a vállára dobta. - Megpróbálok felmászni arra a sziklára. Ha sikerül, utánamjöhettek lasszón, mindnyájan. A túlsó oldalról hátba támadjúk ôket. A szorosól jobbra esô hegylánc felé mutatott. Összevissza repedezett, látszólag megmászhatatlan bazaltemelkedés, szikla zárta el ott az utat. Vagy húsz méter magasságban kiszögellô párkány hajolt a fennsík fölé. Aki oda feljut, az a szoros túlsó kijárójánál mászhat le. - Ostobaság! - mondta Bruce. - A hegyre nem lehet felmászni. - Megpróbálom. Amíg én mászok, addig ti néha-néha lövöldözzetek, hogy ne fogjanak gyanút a gazemberek. Gyors léptekkel elindult a szikla felé. Rálépett egy kiugró kôre, azután repedésekbe kapaszkodva, szorosan a bazalthoz tapadt, és mászott fel. Meglepetten látta, hogy nem messze tôle még valaki kúszik a szirt oldalán. Owen! A fiatal Lonsdale csak egy másodpercig habozott, hogy kövesse-e az új intézôt a hihetetlen, nyaktörô vállalkozásban. Azután máris elôretaszította a versenyfutás ôsi ösztöne. Közben kiderült, hogy Ronny jól sejtette: a szikla, mint általában a sziklák, messzirôl sokkal meredekebbnek látszott, mint amilyen a valóságban. Itt is, ott is kínálkozott egy repedés, amiben megkapaszkodhattak, egy elôreálló kô, amire a lábukat helyezhették. Lélegzetelállító látvány volt lentrôl. Vagy tizennégy méter magasságban látszott a két ember, szinte minden támasz nélkül, a falhoz tapadva amint másznak fel. Owennek szerencséje volt. Néhány lépcsôszerűen kiugró kôhöz ért, és így hamarabb jutott fel a tetôre, mint Ronny. ' Ronny is közel volt a csúcshoz. Egy lapos kôdarabhoz nyúlt, hogy felhúzódzkodjék a platóra. A kôdarab megmozdult a kezében és lehullott! Mielôtt a kô után a mélybe zuhant volna, öt ujja becsúszott egy sziklarepedésbe. Nem volt semmi, amibe kapaszkodjon. Behajított öt ujjári függött, az egyik kezén, és.a másikkal hiába tapogatott támasz után. Érezte, bogy az ujjai lassan görcsöt kapnak, a vállán ropog az izom, nem bírja tartani magát... Félméternyire lehetett a tetô. A közelgô zuhanás utolsó másodperce elôtt felemelte a fejét és Owent látta, aki abban a pillanatban ért oda oldalról. A két ember egymás arcába nézett. Az egyik térdelve a szikla peremén, a másik ujjain függve, húszméteres mélység felett. A bazalt elôredôlô oldala elfedte azokat; akik lent álltak... Ronny tudta, hogy vége! Owennek csak ki kell nyújtani a kezét, hogy ô lezuhanjon. Ki se kell nyújtani a kezét. Ha néhány másodpercig így hagyja, úgysem bírja tartani magát. . . Owen hökkent arca elárulta, hogy ô is erre gondol. Ronny világosan látta a másik csodálkozásában azt a pillanatnyi döbbent zavart, amely elárulta, hogy habozik. Azután áthajolt a peremen, és hatalmas keze Iecsapott Ronnyra! Csuklójánál fogva ragadta meg az élkékült, görcsösült tenyér alatt, és felrántotta. A szikla szélén állva, néhány másodpercig egymás szemébe néztek. - Köszönöm. . . - mondta az intézô. Hallgattak. Azután Ronny kinyújtotta a kezét: - Owen Lonsdale! Békét ajánlok. Owen tétovázott. Nem fogadta el a kinyújtott kezet. - Ígérd meg, hogy elmégy innen örökre. Csak így lehetséges, hogy ne öljelek meg -felelte azt*****n. - Ezt nem tehetem. De ígérem neked, hogy George Lonsdale halála után lemondok örökségemrôl a te javadra. Ha akarog, már most írást csinálhatúnk errôl. - Ostobaságokat fecsegsz, Kerry. Az az érzésem, hogy kétszínű vagy. Ronnynak fejébe ment a vére, megnyalta a száját és csak annyit mondott: - Erre csak akkor felelhetnék, ha nem te mentetted volna meg az életemet. Ówen eléje állt. - Tekintsd úgy, Kerry. . . Ismét farkasszemet néztek a küzdeni vágyás remegésével minden porcikájukban. Lentrôl lövések hallatszottak. Ez észre térítette ôket. . - Leeresztem a lasszót! - kiáltotta Ronny, és otthagyta Owent. Megkerülte a szikla péremét. Egy henger alakú nagy kôre rákötötte a két összecsomózott kötelet és lebocsátotta. Egymás után másztak fel a lasszón. Ronny körülnézett. Owen már nem volt sehol. Nem kellett gondolkoznia azon, hogy meFre ment. Bizonyára megpróbál mászni hogy hátába kerüljön a rablóknak. Úgy is volt. Ahogy átsietett a dombotú tetôn, megpillantotta Owent, amint jóval lejjebb szikláról-sziklára lépve ereszkedik le. Ez a rész valamivel járhatóbbnak látszott. Ha Owen is hozott volna lasszót, könnyebben jutnának le. A fiatal Lonsdale nemsokára eltűnt a szeme elôl. A szoros bejáratánál három ember állt. Az egyik Bolibar is köztük volt. - Ha közelednek - mondta Bolibár -, csak lôjetek. Most idehozom a lovakat. Egyenként lovagolunk el. Az utolsó az én szürkémre ül. Annak nyomába sem érnek. Majd kisorsoljuk, hogy melyikünk maradjon utoljára. Néhány lövés a szikla oldalát találta, és kôpor fröccsent szét. A gorillakülsejű óriás elindult a szoros túlsó oldala felé, ahol a lovak álltak. Vagy tízlépésre lehetétt a társaitól, arnikor mészpor hullott rá fentrôl. A magasba nézett és felkiáltott... Owen már csak néhány méternyire volt a földtôl. Mikor látta, hoyy az óriás felnéz, és tudta, hogy hihetetlen gyorsan fogja kirántani a pisztolyát, nem habozhatott. . Elengedte a sziklát és ráugrott Bolibarra. A földre zuhantak. Test a testhez küzdöttek, gurulva. A revolvernek itt nem lehetett szerepe. Egyszerre ugrottak talpra, Bolibar ormótlan karjai elkapták Owen derekát. . . Az irtózatos szorításnak a következô másodpercekben csontot kellett törnie. . . Owen teljes erejébôl elôrecsapott a homlokával, és pontosan Bolibar orrát zúzta szét. Ez elkábult egy pillanatra, és valamit engedett a szorítás. A rablók meglátták messzirôl a küzdôket. Nem lôhettek rájuk, mert a két ember egy gomolyaggá válva bírkózott. - Maradjatok a helyeteken! - kiáltotta társai felé a vérbe borult arcú Bolibar. - Ezzel a fickóval egyedül is végzek. . . A fennsíkról Bruce és a másik cowboy lövése dördült, és a két rabló viszonozta a tüzet. Bolibar vigyorogva nézett a karjaiba prése)t Owen arcába. - Megdöglesz most, Lonsdale! Owen érezte, hogy tehetetlen játékszer az emberfeletti erejű karok között. A széttört orrú arc állati gonosz vigyorral nézett rá egész közelrôl. Egyetlen rántás megtörte a deréka ellenállását, a következô rántás össze fogja roppantani a gerincét. Minden erejét összeszédve gáncsot vetett Bolibarnak; aki elveszítette az egyensúlyát. . . A földre zuhantak. Bolibar fölugrott, és Owen nyakát ragadta meg. Hirtelen lendületet vett a testével, hogy mint valami apró kavicsot a sziklához csapja ellenfelét. Owen szinte érezte, ahogy a roppant kar nekivágja a bazaltnak. Összetört tagokkal, ki)occsant agyvelôvél fog ottmaradni. - Bolibar! Fentrôl jött a hang! Ronny kiáltott. Két kezén függött, hátával a bazaltnak támaszkodva. Nagy hátrányban vólt a rabló felett, de mggis kénytelen volt kiáltani, különben Owennek vége. A lábával támaszt keresett és így két kezével fognia kellett feje felett egy követ. Bolibar villámgyorsan rántotta ki a pisztolyát és lôtt. . . Ronny még abban a pillanatban eleresztette a sziklát, így a golyót elkerülte, és törmelékeket sodorva magával, zuhant lefelé, közben tüzelt. A lövés abból a lefelé gördülô porgomolyagból csapott ki, ahogy valami hihetetlen módon esés közben kapta ki fegyverét. . . Owen nyaka kiszabadult. :. Arra tért magához, hogy két test hever mellette. Bolibar és Ronny. A porban fekvô alak most megmozdult és felállt. Ronny volt. Néhány zúzódást leszámítva sértetlen maradt. Bolibart szíven találta a golyó. Holtan feküdt a földön. Ronny még ki sem dörzsölte szemébôl a port, mikor Owen fegyvere dörrent mellette. A két ember a szoros béjáratánál észrevette, hogy Bolibaron rajtaütöttek és legyôzték. Az egyik feltápászkodó Ronnyra lôtt. Ezt Owen leterítette. A másik egy szikla mögé ugrott. Ebben a pillanatban megjelent Bruce a szoros bejáratánál. Mielôtt a rabló felfoghatta volna, mi történik, az intézô puskatusa lecsapott rá. Ronny kidörzsölte a port a szemébôl és körülnézett. Elfoglalták a szorost. Bruce mögött megjelent a másik hátrahagyott legény a lovakkal, felettük egy lasszó ereszkedett le himbálódzva, és egymás után érkeztek közéjük George, Cresby és a többiek. - Nagyszerű munka volt. . . - órdította Cresby, azután hirtelen elhallgatott. Valamennyien döbbenten bámultak a halálában még eltorzultabb arcú Bolibar mozdulatlan tetemére. ÖTÖDIK FEJEZET Életre-halálra! 1. Ronny és Owen véresen, szakadtan, a pokoli hegymászás, a halálos küzdelem nyornaival álltak a halott mellett a kör közepén. Az emberek hoI ôket nézték, hol a hatalmas tetemet. - Ebbôl nagy baj lesz. . . motyogta Bruce. - A másik Bolibar a poklot fogja ránk zúdítani. - Tehát vele is végezni fogunk! - mondta vállat vonva George. - Annyi állatot hajtanak magukkal, hogy útolérjük ôket. - Elôre! - kiáltotta Owen. Közben egy legény a szoroson át visszament a fennsíkra, és elhozta a lovakat. Szédületes iramban vágtattak a marhatolvajok nyomában. Ronny arra figyelt fel, hogy Owen nyargal közvetlenül mellette. Néhány percig nem szólt semmit. - Jókor léptél közbe - mondta aztán. - Habár átkozott ostobaság volt, mert mind a két kezeddel a sziklát fogtad. Tudhattad, hogy Bolibar nyömban lô. - Számítottam rá. De bizonyos volt, hogy há elengedem a sziklát, nem talál. Owent kissé elragadta a lova, de rövid idô múlva egymás mellett voltak. - Még nem láttam ilyen lövést. . . Sziklákon gurulva kirántani a fegyvert, és kapásból. . . Szerencséd volt. . . - Lehet. . . - Biztos!. . . Azt akarod velem elhitetni, hogy százszor egymás után megcsinálod ugyanezt? Az ember ne hencegjen a szerencsével. - Ebben lehet, hogy igazad van. A hencegéshez bizonyára értesz. Owen megrántotta a kantárt. Ronny is. Egy máspdpercig szikrázva csapott össze a két tekintet acélpengéje. Azután Owen szemében kuhunyt a tűz, és ismét megsarkatyúzta lovát. Csak néhány mérföld után szólalt meg újra: , - Megmentetted az életémet. . . - Tehát nem tartozunk egymásnak semmivel. Ugyanazt te is megtetted ma értem' A lefelé kanyacgó széles út hosszú hágóba vezetett, amely kisebb völgybe tórkollott. Frissen széttiport cserjék jelezték hogy nemrégen marhákat hajtottak erre. A kis csoport eszeveszett vágtatását csattogták a szétrúgott kövek, dobogott a föld, és a félvad lovak fújtatva, horkanva élvezték a korlátlan iramot. - ÁIIj meg, Ronny! - mondta váratlanul Owen. Megálltak. - Most én ajánlok békét. Ne menj el, ha keved van maradni. Csak egyet kívánok. - Ha lehet, megteszem. - Ne foglalkozz a lánnyal. Ronny meglepôdött. Erre nem gondolt eddig. Azt hitte, hogy csak versenyfutásról van szó. De úgy látszik, a régi gyűlölet kemencéjét most újabb tüzelô fűtötte: a fiatalabb Lonsdale beleszeretett Virginiába. Miért ne ígérné meg, hogy nem foglalkozik a lánnyal? - gondolta Ronny. Vajon Virginia mit tanácsolna ebben a helyzetben? - Nem értem a kívánságodat. - Nekem tetszik Virginia - felelte nyersen. - És ha te nem tetszel neki? - Ostobaság! Amit a Lonsdale-ok akarnak, azt megszerzik maguknak, és jobban örülnek annak, amit az erejükkel kerítettek hatalmukba. . . De ez nem is fontos. Kétszínű játékot kazdtél itt! - Hazudsz! A ló ficánkolt alattuk, ahogy a térdük nekifeszült a visszafojtott indulattól. Mind a ketten revolvereiket fogták. - Még nem feleltél, Ronald Kerryl - mondta rekedten. - ha békét akarsz, mondj le Virginiáról. - Nem mondhatok le olyasmirôl, ami nem az enyém. És vedd tudomásul, hogy a lányt nem engedem belekeverni a dologba! - Egyenes választ adj! Azt mondtam, hogy ne foglakozz többet Virginiával! - Én meg azt feleltem, hogy eredj a pokolba parancsolgatni! Most úgy látszott, hogy elôrántják a revolvereiket. Pillanatokig ott remegett a levegôben a bekövetkezô pisztolylövés elôtti feszült csend. . . Ez nem harc lett volna, hanem öngyilkosság. . . De ahogy tenyerük görcsösen tapadt a pisztoly agyára, úgy látszott, hogy már a küzdelem esélytelensége sem akadályozhatja meg ôket az összecsapásban. . . Azután Ronny megsarkantyúzta Iovát és elvágtátott. Owen összeszorított foggal nézett utána, majd követte. 2 Rövidesen utolérték a többieket, és George mellé kerültek az élre. A nap már forrón tűzött, és a völgyön túl kis emelkedés után lsmét erôsen lejtô ösvényen folytatták útjukat. Ezen a csapáson hajthatják az állatokat Mexikóba a marhatolvajok. Az emelkedés utáni fennsík, egy régi, kiszáradt vízmosáson keresztül széles átjáróhoz vezet két domb között, és az átjáró után kanyarodik él a hegyekbôl kivezetô út délkelet felé. Ezt az átjárót nevezik a Halál kapujának. Ugyanolyan zárt katlanból nyílik, .mint a Lonsdale-ok legelôi, és az utolsó szoros New Mexico elôtt. Ellenséges rablóhordák, marhatolvaj bandák szokták itt meglesni egymást. A Halál kapuja átjáró, Ieshély, csapda, harcmezô, ahol a marhatolvajok maguk hadakoztak egymással, ha vaÍamilyen óknál fogva ellenségeskedést kezdtek. A gyôzelemre mindig annak volt tôbb esélye, aki embereivel belülrôl védte az átjárót. - Megállni! - kiáltotta George. - Tudni kell, hogy lesnek-e ránk? Bruce a domboldal mentén óvatosan megközelítette az átjárót, míg a többi cowboy fedezéket keresett egy esetleges támadás ellen. Rövidesen kiderült azonban, Robin Bolibar nem számolt a testvére balszerencséjével, és nyomtalanul tovább nyargalt csapatával. - Akkor a kezünkben vannak! - mondta Owen. - Most már sima az út végig. . . Alig hagyták eI az átjárót, mikor az elöl lovagló George hangos örömkiáltással mutatott a lefelé kanyargó útra. Nagy porfelhô mögött feltűnt a kis csorda, és itt-ott valamelyik lovas is láthatóvá vált egy pillanatra. - Megvannak! Most már a célhoz ért üldözôk nekibuzdult vágtatásával nyargaltak a veszélyes lejtôs, kanyargós úton. Bolibar emberei csak akkor vették észre ôket, mikor már mindössze egy kanyar választotta el Lonsdale-ékat a csordától. Egy golyó fütyült el Lonsdale mellett. Valóságos sortűzzel válaszoltak. A rablóknak menekülni kellett a túlerô elôl. Mindössze négyen vagy öten lehettek George és Owen nagy csapat cowbaya ellen. - Nem látom Bolibart! - mondta lihegve George. - Elfedi talán a por. . . Miközben életvészélyes rohanással zúdultak le a lejtôn a csorda felé, valamennyien Robin Bolibart keresték a szemükkel. Meg kell ölni! Különben irtózatos lesz a bosszúja, ha megudja, hogy a testvérét lelôtték. Robin Bolibar azonban már elôbb felismerte, hogy a harc reménytelen. - Szembeterelni a csordát! - kiáltotta a közelében lévô embereknek. A rablók kegyetlenül csapkodtak ostorukkal a marhákra, ezek bôgve fordultak meg és csörtettek vissza, hegynek fel, a zuhogó csapások elôl. Bolibar nekiugratott a lefelé vezetô útnak, és a többiek követték. - Vigyázz! - kiáltotta Ronny. - Ráhk hajtják a csordát! A visszafelé csörtetô marhák nem lehettek veszélyesek, de a lejtôn vágtató lovak, ha nem tudják megfékezni ôket, összeütköznek az állatokkal. Épp hogy sikerült elfordítani a lovak fejét vagy lefékezni sebességüket, mielôtt összetalálkoztak a felfelé ügetô állatokkal. Csúnyán szitkozódtak. Üldözésre gondolni sem lehetett, amíg a marhákat nem terelik el az útból. - Azt hiszem - mondta Owen -, ennyi körülbelül elég volt egy napra. Most már elônyt szereznek, és tudják, hogy a nyomukban vagyunk, reménytelen lenne üldözni ôket. George idegesen mondta. - Csak Bolibart ne szalasztottuk volna el! - Eh! - mondta vállat vonva Owen.- Elôbb-utóbb úgyis harcra került volna sor. - Úgy van! - szólt közbe Cresby. -Már régen mondtam a Bolibarokról: vagy ôk, vagy mi. Hát tiszta haszon hogy legalább az egyik gazembert a pokolba küldtük. Dacára annak, hogy gyôztek, és az ellopott állatokat maguk elôtt terelték, rosszkedvűen és balsejtelmekkel indultak visszafelé. 3 Néhány napig Owen és Ronny csak délben és este az ásztalnál találkoztak. Nyomasztóak és csendesek voltak ezek az étkezések. Virginia igyekezett olykor valami vidámságot erôltetni, de eit a nehéz hangulatot nem oszlatta el semmi. A három férfi nem tudta, hogy mit tud a lány az éjszakai támadásról. A lövöldözést hallotta, az bizonyos. De abban a zűrzavarban mindenki elfeledkezett Virginiáról. Miután visszatértek, eltemették Bolibart a másik banditáVal együtt. A harmadik, akit Owen golyója talált, az úgy látszik életben maradt és volt még annyi ereje, hogy elmeneküljön. Nem baj. Legalább lesz, aki megviszi a hírt Robin Bolibarnak. Ezután George Lúnsdale Virginiát kereste. A lány a szobájában volt; ruhástul, de lehunyt szemmel feküdt az ágyon. Lehet, hogy aludt. De az is lehet, hogy nem. A saját halottaikat már ünnepélyesebben temették el, amennyiben ez a szertartás egyáltalán ünnepélyes lehet itt, ahol a halálnak legcsekélyebb tekintélye sincs. - Holnap visszamész New Yorkba, Virginia -, mondta látszólag egykedvűen, ebéd után Creorge, mikor kettesben maradtak. - Nem megyek többé vissza. - Tessék? - Nem megyek többé vissza New Yorkba - ismételte a Iány. - Virginia. . . A lány odament hozzá, két kezét az öreg George vállaira tette: - A sors rendelte úgy, hogy én idejöjjek. És itt is fogok maradni. - Nem értelek, Virginia. - Hagyjuk most már, apám, . . . Tudok mindent: Véletlenül kihallgattam egy beszélgetést. És azóta tudom, hogy erôs vagyok. Eleinte gyáva voltam és féltem. De mostanában sokszor úgy érzem, hogy inkább itt a helyem, mint New Yorkban. George zavartan pislogott a lányra. - Nem maradhatsz itt, Virginia. Különösen mostnem. Az is meglehet, hogy. . . harcra kerül sor. . . Ugyanis néhány marhatolvajjal. . . - Tudom. Megöltétek az egyik Bolibart és a cinkosát. A másikat akinek a vállát lôttétek át, én kötöztem be, és segítettem neki, hogy el tudjon vánszorogni. Mindez a versenyfutásért. - Elég volt. Nem fogsz itt maradni Virginia. És ne avatkozz a versenyfutásba! Lonsdale-nak most villogott a szeme, és megtalálta a hangját. A versenyfutás puszta említése felpezsdítette benne ismét a harci kedvet. - Jó. Nem avatkozom bele. De New Yorkba csak úgy megyek, ha te is velem jössz. Elôzôleg átadod ezt a birtokot Owennek. - Már Ronald Kerry javára végrendelkeztem, a birtokot illetôen. - Ô nem törôdik azzal, ha megváltoztatod a végrendeletedet. - Soha! Érted! Sohasem engedem át a részemet Owennek. - Ostobaság! Úgy éltek itt, mint a középkorban. A halál ül ezen a fennsíkon. Az ember minden pillanatban várja, hogy mikor dörren el egy revolver, és jófórmán senki sem tudja, hogy miért! Az a gyalázat, hogy a Lonsdale-ok ügye miatt annyi ember vérzik eI, akinek semmi köze hozzá, csak megkapja itt a gyű)ölet és a bosszú ragályos betegségét, és ôrült lesz, mint ti. Ennek én fogok véget vetni! Jegyezd meg magadnak! Mielôtt George felelhetett volna, a lány kiment a szobából. "Kennedy..." dörmögte Lonsdale. A nyugat életre hívta Virginiában az elszánt és makacs Kennedy természetet. Fáradtan ült le, és szívéré szorította a kezét. Ilyenkor, ha egyedül maradt, meglátszott rajta, hogy beteg és nagy erôfeszítésébe kerül ezt leplezni. Felhajtott egy pohárka pálinkát. Nem! Ezerszer nem! Nem George Lonsdale lesz az, aki feladja a versenyt. 4 Virginia kiment a várból. Távolabb megpillantotta Ronnyt és Owent. A két férfi csendesen beszélgetett. - Azt hiszed, nem fognak támadni? - kérdezte Owen. - Nem teszik meg nekünk azt a szívességet, hogy revolverekkel rohanják meg a várat. Bolibar nem ostoba ember. - Nem nyugszom addig, amíg le nem számoltam vele... - Ez rendben van - vágott közbe Ronny. - De ne rohanjunk a vesztünkbé. Bolibar az idegeinket akarja gyéngíteni. Tudja, hogy mi várunk és figyelünk. Tehát nem csinál sernmit. Azután igyekszik majd olyan helyen támadni, ahol nem mi vagyunk a váron belül. - Miféle helyen? - Gondolkozz csak. Mielôtt ôszre fordul az idô, az állatok nagyrészét felhajtják innen Mexikóba. - Hm. . . Az még jó két hét. - Addig majd elôkészíti a talajt magának. . . Mi is megteszünk neki annyit, hogy egy emberrel keveseb lesz itt, a vezetôk között. . . - Le foglak gyôzni - mondta Owen csendesen. - Erôsebb vagyok - felete Ronny ugyanúgy. Virginia lépett hozzájuk. - Megígérted, Owen, hogy elvezetsz a forráshoz. - Ha tetszik, máris indulhatunk: - Jöjjön maga is - fordult a lány Ronnyhoz. Owen arca elsötétült, de csak egy pillanatra. - Természetes, hogy jövök - mondta örömmel Ronny. Elindultak a patak méntén, és nemsokára egy hegyi-ösvényhez értek. Virginia vidáman beszélgetett. fgyekezett egyformán kedves lenni mind a kettôjükhöz. A hegyi ösvény egy darabon eltért a folyó mellôl. A sovány, sziklás talajon elszórt, magányos, fehér virágok integettek itt is, ott is. - Milyen szépek! - kiáltotta Virginia lelkesen. Ügyesen, egyik szikláról a másikra lépve, tépte a virágokat. A két férfi csillogó szemmeÍ nézte. Azután egymás felé fordultak. - Mosolyogni, Ronny. - Mosolyogni, Owen. Megértôen bólintottak és mosolyogtak. - Azt hiszem, jobb lesz minél hamarabb - suttogta Owen mosolyogva. - Két golyóval mindent elintézünk. - És addig mosolyogni, ahogy megbeszéltük. Felesleges, hogy a leány észrevegyen valamit - felelte Ronny, ugyanesak mosolyogva. Virginia visszatért a virágokkal, kipirultan, nevetve, azután folytatták az útjulcat. - Milyen felségesen szép hely ez - mondta a leány. - Csak az emberek képesek arra, hogy elrontsák az Úristennek ezt a gyönyörű békéjét. A két férfi hallgatott. - Ott a forrás! - mutatta Owen a sziklák közül kibuggyanó vizet, feljebb, ahol egy magas szirtrôl séllôrôl sellôre bukva, medrébe zuhant a patak. - Menjünk fel! Egészen odáig! Owen mászott elôl, és lenyújtotta a kezét Virginiának. Ronny mögötte kapaszodott. Kócosan, kipirultan, nevetve, mint valami nagy gyerek, úgy örült Virginia a hegymászásnak. A forrásnál egy sziklára ültek. - Hallottak valami hírt Bolibarról? - kérdezte hirtelen. Owen vállat vont. - Nem. Honnan tudsz te egyáltalán Bolibarról? - Tudok róla. Az egyik rablónak én segítettem elmenekülni. . . Remélem, rajtam nem álltok bosszút? - Tudtam -mondta Ronny -, mikor visszajöttünk, nem volt lezárva a házi patika, és láttam, hogy kötszert vett ki. Rosszul tette, hogy jódot használt. Volt ott hipermangán is oldatban, az jobb lôtt sebre. . . - A rabló még a jódért is hálás volt. A kisfiúval, aki délelôtt Marlow-ból a postát hoztá, üzenetet küldött. Csak a rabló lehet. . . Egy cédulát vett elô és átadta Lonsdale-nak. "Valaki, akihez jó volt, figyelmezteti, hogy sok embereg összegyűlni a hegyék között, mert megelégelték a Lonsdale-vár uralmát, és el akarják pusztítani magukat." Aláírás nem volt. Owen elolvasta, azután átadta Ronnynak, és közömbösen cigarettára gyújtott: - Ilyesmirôl már többször volt szó az évek folyamán, de még sohasem sikerült. - Egyszer sikerülni fog! - mondta határozottan a lány. - Ez valószínű - bólógatott Owen. - Hozzá tartozik az üzleti számításhoz. Kockázat nélkül nines haszon. Ronny elgondolkozva nézte a földet. - Annyi bizonyos - szól közbe -, hogy a Bolibar eset óta egyetlen marhát sem hajtottak át a fennsíkon. Ez elôfordult máskor is - legyintett Lonsdale. - Ha verekedésre került sor, és elintéztünk néhány gazembert, utána mindig összefogtak ellenünk, és nem hajtották errefelé a marhákat. De sokáig ez nem megy. A többi út veszélyesebb és fáradságosabb. - Lehetséges - hagyta helyben Ronny. - Megjegyzem még, hogy ha állatokat nem is hajtottak érre, néhány nap óta gyanús lovasok vágtatnak át éjszaka a fennsíkon, a Tolvajok hágója felé. - Honnan tudod? - kérdezte Owen. - Éjjel néha felmegyek a toronyba, ahol az ôr van. Ezek ugyanis megszokták, hogy csak az Arizonából vezetô utat figyeljék, amerrôl az állatokat hajtják. És szerintem nem árt, ha most néha kele felé is vizsgálódik az ember, mert a Tolvajok hágója félôl esetleg meglepetésnek vagyunk kitéve. Hallgattak. - Maguk megbarátkoztak? - kérdezte hirtelen a leány. - Amint látod - felete Owen. - Owen csak az elsônapokban akart megenni. Közben jóba lettünk - jegyezte meg Ronny is rziosolyogva, és olyan ôszintén, olyan barátságosan néztek egymás szemébe, hogy a leány élhitte amit állítanak. - Ostobaság lenne Bolibar malmára hajtani a vizet - folytatta Virginia. - Ha maguk közül valamelyik hareképtelenné lesz, akkor több esélye van Bolibarnak a gyôzelemre. - Biztosíthatlak, hogy nagyon jóban vagyunk Ronnyval. - Milyen furcsa az a hatalmas sziklal - mutatott a lány egy oszlop alakú, óriási bazaltkoIpncra, amelyet nagy félkörben került meg a víz. A sziklában volt valami emberi alakra emlékeztetô. - Úgy hívják errefelé, hogy az Ördög apja - magyarázta Owen. - Nem is olyan régen van itt. Talán ötven éve zuhant le a tetôrôl, mikor hegycsuszamlás volt. Ez a gazzal benôtt vágás a patak régi medre. - Értem - bólogatott Ronny. - Az Ördög apja belezuhant a patakba, elzárta az útját, és azóta folyik a másik lejtôn a víz. . . Látja! - mutatta Virginiának. - A víz megkerülte a medrébe esett sziklát, és arra mosott ki új utat magának. - Mielôtt lezuhant ez a kolonc, a víz az én mostani birtokomon, a sziklatorlasz mögötti árokban folyt. A torlasz Fnég ma is megvan a két birtok között. Virginia mélyen a szemébe nézett Owennek. - A torlaszt is el kellene hordani onnan. Ronn már elôrement, így nem hallotta Owen halk, izgalomtól remegô válaszát: - Tôled függ, Virginia... - Hogyan?. . . - Az esküvônk napján már nem lenne ott az a torlasz. Virginia riadtan intett nemet. Ettôl félt. Most szerette volna, ha csúnya és ellenszenves. - Ez nem lehet. . . Nem lehet, Owen. . . - Talán. . . ôt? - Owen arca eltorzult, ahogy Ronny felé intett. - Halló! - kiáltott fel a szikla aljáról Ronny. - Jövünk! - felelte csengô hangon a lány. - Fogd a kezemet, Owen. Lefelé, tudj'isten, miért, valahogy csendesebben; tették meg az utat. 5 Este három lovas érkezett. Nagyon messzirôl jöhettek, porósak voltak és fáradtak. Egy bizonyos Forster nevű vendéglôsre hivatkoztak, aki említette nekik, hogy a Lonsdale birtokon néhány emberre van szükség. George és Owen figyelmesen nézték ôket. Elszánt embereknek látszottak. Forster tudja, hogy kit küldjön Lonsdale-ékhoz. Harry, Jim és Dodd. Ez volt a nevük. Dodd Owen cowboyai közé állt, Harryt és Jimet George vette fel. Az Államokban mindig volt néhány ember, akik egy vagy más oknál fogva szívesen álltak munkába távoli, elhagyatott vidéken. Ezért mindig akadt utánpótlás a Lonsdale-uárban. Harry, Jim és Dodd mint jó barátok járták eddig a nyugatnak nem mindig legegyenesebb útját. Ez azonban nem jelentett sokat a Colorado-fennsíkon, ahol a legelôt a gyűlölet miazmája mérgezte meg: Két nap múlva már Dodd, Owen cowboyar közül, csúfolódva kiáltott át Jim és Harry felé, mikor ezek hiába igyekeztek elébe vágni néhány kitörô állatnak. - Haha. . . szép kis cowboyok vagytok! - Fogd be azt az átkozott szádat, Dodd! - kiáltotta át a sziklatorlaszon Harry. - A tiedet fogom be, de úgy, hogy nem nyitod ki többé - válaszolta Harry, és villogó szemmel nézegették egymást, készén arra, hogy revolverhez nyúljanak. A közös veszély, amelyben forogtak, nem csökkentette a gyűlöletüket. Az augusztusi hôség izzása a Colorado-fennsíkon is elérte a teljét. Tíz napja tartott a szárazság, a tipikus, rekkenô idôjárás, amelyre átmenet nélkül köszönt be errefelé a nedves ôsz. - Azt hiszem - mondta ebéd közben George -, hogy Bolibar eltisztult errôl a vidékrôl. - Miért? - kérdezte Owen -, gyávának tartod? - Talán. . . nem szerette az öccsét. Nem akar kockáztatni érte semmit. Sohasem hallottál olyant, hogy családtagok nem szeretik egymást? - tette hozzá csúfondárosan. - En nem hiszem, hogy annyiban hagyja - mondta Owen. - Az az érzésem, hogy valamit forral. Biztosra megy. Valószínűleg arra vár, hogy áthajtsuk az állatokat Mexikóba, és szabad területen csap le ránk, ahol nem vagyunk elônyben. Valamennyien Bolibarra gondoltak, de aznap már nem beszéltek az esetrôl. Tisztában yoltak vele, hogy rövidesen rendkívüli események fognak történni. Délután Dodd, az új cowboy vigyorogva nézte a sziklatorlaszon ülve, ahogy barátai nagy erôfeszítéssel már vagy félórája fáradoznak azon, hogy kétfelé osszák a csordát. Ronny is közéjük lovagolt, hogy segítsen. Dodd most látta elôször a másik farm intézôjét. - Halló! Ronny odanézett. Ráismert az emberre. Ez néhányszor megfordult Winstonban is, egy kôrnyékbéli farmon dolgozott. - Jól látok? - kiáltotta Dodd. - Csakugyan Ronald Kerry a ti intézôtök Ronny egy korbácsütéssel a torlaszhoz ugratta a lovát, és mereven nézett a csúfondáros *****rcra.. - Miért?. . . Talán valami kifogásod van ellenem? . Owen a közelben lovagolt éppen és most felfigyelt a szóváltásra. - Kifogásom éppen nincs - felelte nyugodtan a másik, mert tudta, hogy a törvény védi -, de ha sejtem, hogy te itt vagy alkalmazva, hát nem állok be a Lonsdale-uárba dolgozni. - Hm. . . És. . . miért? - Nem vagyok finnyás ember de. . . Orgyilkossal nem dolgozom együtt. . . Mikôzben ezt mondta áthajolt a kôtorlaszon. Ronny végigvágott az arcán a korbáccsal, hogy a túlsó oldalon bukott a földre. Felugrott és revolvert rántott, de Owen már ott állt mellette, és kiverté a kezébôl. - Kutya! Ha megszeged a törvényt, széttéplek...! - Ronald Kerry szegte meg! - Hülye! Átdugtad a képedet és ô rávágott. Ehhez joga van. Nem jött át a mi oldálunkra, és nem vett elô fegyvert. Ronny közben,ellovagolt, de nem tért vissza a munkájáhnz. Owen összeráncolt szemmel nézett Qtána. Elsô ízben fordult elô, hogy nagy ellenfelét ilyen nyugtalannak látta. - Különben is - mondta Dodd -, vegye tudomásul, boss hogy nem dolgozom magánál. - Mehetsz, amikor tetszik. De szeretném tudni, hogy mi kifogásod George intézôje ellen? - Semmi éppenséggel. Ha csak az nem, hogy orgyilkós. . . - Hazudsz! - Lovagoljon eI Winstonba. Ott mindenki megmondhátja! Agyonlôtte hátulról Teddy Backet, akivel egy kis elintéznivalója lett volna a Martins erdejében. Azóta nem hívják ' máshogyan Winstonban meg a környékén, csak "orgyilkos Ronnynak" és senki sem áll szóba vele. Nem vagyok finnyás ember, most is a törvény elôl bujkálok itt, de orgyilkossal nem eszem közös tálból, ezt meg kell mondanom. Bruce és néhány cowboy, akik odasereglettek az iménti jelenetre minderi szót hallottak. - Tisztázni kell ezt a dolgot, boss - mondta csendesen Bruce. - Egyikünk sem lehetne a múltja alapján seriff vagy polgármester, de orgyilkossal nem dolgozunk együtt. Sokfélét beszélnek rólam odaát Connecticutban, meg a pawniek földjén, de azt senki sem mondhatja, ' hogy Jack Bruce prgyilkosokkal haccolt egy társaságban. - Csak az a furcsa, hogy nem éppen úgy fest, mint aki nem mert szemtôl szemben tnegállani valaki elôtt - jegyezte meg Owen felé egy másik Iegény, és a gazda néhányszor pislogott zavarában. - Akár így áll a dolog, akár úgy, ezt tisztázni kell - vélte Brúce. - Addig azonban mindenki maradjon meg a helyén - zárta le az ügyet Lonsdale. - Én magam lovagolok Winstonba, hogy utánajárjak az igazságnak. De ez feleslegesnek bizonyult. Ugyanis a másik birtokon szintén errôl a beszédtárgyról folyt a szó. - Ezzel a két fülemmel hallottam, hogy orgyilkosnak nevezte Dodd - mondta Harry. - És ô mit csinált? - érdeklôdött Cresby. - Az arcába vágott és elnyargalt. - Hát ezt tisztázni kell -jelentette ki egy másik. - Orgyilkos nem lehet az intézônk. Sokféle esemény terheli a lelkiismeretemet, de ha ez igaz. . . - Igaz! Ronny állt ott. Nyugodtan, szinte megvetôen. - Egy emberrel találkozóm volt, hogy megverekedjünk: Másnap halva találták. Hátulról érte a lövés. A bíróság felmentett, de Win_stonban még ma is mindenki azt hiszi, hogy én tettem, és senki sem álI szóba velem. - És maga mit mond? - kérdezte Cresby. - Hogy semmi közötök a dologhoz. Ezzel sarkon fordult és otthagyta az embereit. . . Délben Cresby és Bruce megjelentek az ebédlôben. Csak a két gazda volt ott. Ronny széke üresen állt az asztalnál. - Gazda. . . - kezdte Cresby. - Mindent tudok! - vágott a szavába George. - Az intézôrôl hazug pletykákat hallottatok. - Ô maga is mondta - felelte a vén cowboy. - És mit akartok? - A két birtok legényei nevében beszélünk - szált Bruce. - A fiúk nem akarnak együtt dolgzni orgyilkossal. Be kell látnia, uram, hogy igazuk van. Mr. Owen emberei pedig nem lovagolnak ki a To)vajok hágójához közösen a magá legényeivel, ha az orgyilkos közöttük van. Lássa be, uram. . . - Nem látok be semmit! - csapott az asztalra George. - Valamennyien rablók, fegyháztöltelékek vagytok. Ronald Kecry az egyetlen köztetek, aki bíróság elôtt állt és felmentették... - Mindannyian elmegyünk. A két birtokon egy cowboy sem marad, és az Államokban egy rendes nyugati ember sem lesz, aki Ronald Kerryvel, áz orgyilkossal közös munkahelyeC válasszon - fejezte be Cresby. Owen nem szólt semmit. Tudta; hogy most nélküle is vége a farmon Ronny intézôségének és örökségének. - Szóval elhagyjátok a munkahelyeteket? - kérdezte dühösen George. - Hát jó! Pusztuljatok, és. . . Nem fejezhette be. Ronny lépett a szobába. Útnak öltözve. - Ne veszekedjenek, Lonsdale -mondta csendesen -, én elmegyek innen. Nyugtassa meg ezeket a puritán akasztófavirágokat. - Maga itt marád, és. . . - Hogy én mit csinálok, az tisztára csak tôlem függ - felelte Ronny. - Elmegyek. - Ennek Bolibar fog a legjobban örülni! Valamennyien az ajtó felé fordultak. Virginia állt a küszöbön. - Bolibar ellen szükségünk van minden erôs emberre - folyLatta csengô hangon.Különösen Mr. Kerryre. Nem tu*****om, hogy mít tettek volna nélkűle a múltkor, és ki végzett az óriási banditával, ha nincs itt az intézô. Ronny csodálkozva nézte; Owen nyugtalanul és sötéten. Még nem látta ilyen szépnek, nyugodtnak és elszántnak a leányt. - Bolibar nagy leszámolásra készül, és szívességet tesznek neki, ha elüldözik Ronnyt. Neked mi a véleményed, Owen? -kérdezte kihívóan. -Csak van valami megjegyezni valód*****! - Az a véleményem - mondta határozottan Owen -, hogy Ronny marad. A többi ostoba fecsgés. Ami a ti azonnali elmenésetekei illeti, figyelmeztetlek benneteket, hogy három hét múlva átterreljük a marhákat Mexikóba, és aki felhajtás vagy billogozás elôtt alhagyja a munkahelyét, annak egy fillér fizetés sem jár. Jól tudjátok, hogy az olyan gazemberrel szemben nem ismernek errefelé kíméletet. Ronny csodálkozva nézett Owence. De azután megértette a hirtelen pártfogást. Vicgini nak bizonyította, hogy nem az ô keze van a dologban. - Boss - mondta Cresby -, megbeszélem az emberekkel az ügyet. De úgy hiszem, a felhajtásig maradni fogunk. . Ronny ismét a Iepracsengettyűvel járt. Naphosszat nem beszélt egy emberrel sem. Rövid szavakban feleltek a kérdéseire, megtették, amit mondott, de nem érintkeztek vele. Beszélgetô csoportok hirtelen elhallgattak, ha a közelükbe ért, és odébb mentek, ha leült valahová. Orgyilkos! Ismét látta a szemekben az utálatot, a rémületnek és megvetésnek azt a vegyületét, amivel errefelé úgy érték, mint másutt a kannibált. Tolvajok, büntetett elôéletű rablók kiközösítették. Emberek akik még nem rég szerették, becsülték és elismerték, most undorodtak tôle. A régi, lenézô módján járt közöttük. Elfogadta a bojkottot, és mintha észre sem venné, úgy járt a birtOkon. Csak Virginia volt még kedvesebb hozzá. Mi adja az erôt és hitet ennek a leánynak ahhoz, hogy ennyire biztos legyen egy ember ártatlanságában akit mindenki elítél? Tüntetôen odamegy hozzá, mikor Ronny egyedül szívja a cigarettáját ebédidô után. Nevetve beszélget vele és még csak meg sem kérdezi, liogy igaz-e? Nem próbál ôszinteséget kicsikarni. Az egész lénye mosolygó, tekintete azt mondja: "Tudom, hogy nem vagy orgyilkos." Így Ronny nem kénytelen az italhoz fordulni, nem vadul el ismét a kitaszítottságba. Mit törôdik ezekkel a faragatlan cowboyokkal, amíg Virginia hisz benne és. . . és úgy látszik, szereti ls. Owennel jóformán alig találkoztak. Az ebédnél is keveset beszélt. Nem csatlakozott teljesen a kiközösítéshez, de kissé zárkózottab lett Ronnyval szemben. Kötekedést nem kezdett. Mintha nem akarna már verekedni vele. Egy orgyilkossal! _ De messzirôl, a sziklatorlaszon át, amely mögött dúsan ndtt a szines vadvirág, és dudva a patak régi medrében, állandóan leste összehúzott szemmel Virginiát és Ronnyt. A hangulat a kiközösített intézô jelenlététôl még súlyosabban nyomasztotta a titokzatos Lonsdale-vár legelôit az óriási hegyek közé ékelt fennsíkon. . . - Gyanús pofákat látnak éjszaka átlovagolni a tolvajok hágóján - mondta ebédnél George. - Mintha gyülekeznének valahol a csirkefogók. Talán Bolibar üzen értük, hogy elegendô emberrel lessen ránk valahol, mire áthajtjuk a csordát Mexikóba... - Nem lehetne valahol jelenteni. . : a hatóságoknál - kérdezte Virginia. George csak legyintett. - Márpedig az állatokat át kell terelni két hét alatL, ha nem akarjuk, hogy elsilányuljanak, és ingyen se vegye át senki - folytatta Owen. - Ez igaz - hagyta rá George. - Nem kell mindet áthajtani a határon - fűzte tovább Owen. - Járjunk túl Bolibar eszén. Egy közepes csordát útnak indítunk pcobaképpen, és ha Iátjuk, hogy simán megy, csak akkor kezdjük terelni az összes állatot. lgy megtudjuk, mi van a Halál kapujánál, és ha baj történik, rtem pusztul el csak egy része a csordának. - Nagyszerű - örvendezett George. - Holnap elindítunk néhány marhát. Ronny nem szólt közbe. Befejezte az ebédet és cigarettára gyújtott. - Csak az emberekkel takarékoskodjunk, mert itthon is szükség lehet rájuk. Az intézôkön kívül legfeljebb hat cowboy menjen. Virginia fülét megütötte ez a két szó, hogy: "az intézôkön kívül". - flyenkor az intézôk szoktak menni?-kérdezte - Általában - felelte Owen zavarban. - Érteni kell a dologhoz, és pedíg alaposan. - Szóval Bruce, Ronny és hat ember - mondta George. - De hiszen. . . rablók leshetnek rájuk. . . - szólt közbe izgatottan Virginia. - Bolibar és a bandája ellen hat ember kevés. . . könnyen végeznek velük. . . - Az bizony megeshet - bólogatott George. Ronny felállt: - Kiválogatom az állatokat, és elôkészítek mindent... Nyugodt lehet miss Virginia, hat émber, nem is olyan kévés, ha eszük van. Miután Ronny kiment, kínos csend lett. - Nna. . . én is megyek. . . - mondta aztán Owen. - Nem akársz kilovagolni? - fordult oda Virginiához. - Nem. Meg sem fordult, úgy hagyta ott George-ot és Owent. Egyenesen a szobájába ment. 6 Hajnalban Ronny már az istállóban volt, mikor a többiek felkeltek. Az emberek hozzáláttak, hogy különválasszák az útra szánt állatokat a csordátol. - Ronny. . . Megfordult. Virginia állt mellette. - Ugye, nagy veszély vár magukra?... Ronny kerülte a leány tekintetét. - Itt mindenhol veszély várja az embert. . . De én elég szerencsés vagyok. . . - önkéntelenül átkarolta a leányt. - A legnagyobb veszélyt is megéri, hogy maga félt engem. . . Virginia. . . - Igen. . . én. . . féltem. . . Azután a szemükkel beszéltek. Sokáig álltak szótlanul, és nézték *****egymást. Végül Ronny elengedte a leány derekát. - fsten vele... Virginia... - Isten vele. . . Ronny. . . Kint türelmetlenül bôgtek a csomóba terelt, ijedt állatok. Ronny nyeregbe ült és elvágtatott. A Iány nem nézett útána. Csak állt Iehunyt szemmel. Hallotta az ostorok pattogását, a hajtók szitkozódását és végül a nagy paták lomha, ütemes dobogását, amint távolodnak. . . - Jó reggelt. . . Ilyen korán keltél ma? - kérdezte egy gúnyos hang mellette. Owen volt. - Igen! - felelte hidegen Virginia. - Megnéztem, hogyan indulnak a bátor emberek. . . - Szerinted akik itthon maradtak, azok gyávák? - Nem mind. Csak az a gyáva, aki kieszelte ezt az elsôrangú ötletet azért, hogy más csinálja meg. Lehetôleg olyan ember, aki az útjában van. . . Owen teleszívta a tüdejét levegôvel. Egy lépést tett a leány felé, és úgy Iátszott, hogy nyomban megüti Virginiát... Aztán elfúló hangon mondta: - Te azt hiszed. . . hogy én félek Ronnytól. . . és így akarok. . . - Azt hiszem, hogy utadban van! - kiáltotta szinte hisztérikusan Virginia. - Azt hiszem, hogy örülnél, ha nemjönne vissza, azt hiszem, hogy te nem mennél mindössze hat emberrel oda, ahová ôt küldted... Ezt hiszem. Owen egy pillanatig mereven állt, azután sarkofordult: - Hej, Brogly! - kiáltotta oda egy cowboynak. - hozd a lovamat! De gyorsan! - Mit akasz csinálni? - kérdezte Virginia utána sietve. - Viszontlátásra, Virginia! Lehet, hogy a Lonsdale-ok versenyfutásának vége lesz most már. . . - Nézd, Owen, ideges voltam, és. . : Jobb, ha maradsz. Brogly odajött a lóval, Owen felugrott rá, és elvágattott a csorda után. . . 7. Virginia csodálkozva figyelte önmagát, ahogy nyugtalanul bolyongott naphosszat, nem találva a helyét. És ebben az állapotban nemcsak az volt a kétségbeejtô, hogy szerette Ronnyt, aki néhány ember társaságában szembelovagol a halállal, hanem, a közelgô ismeretlen végzet balsejtelme is nyomasztotta. Legalább Owen lenne itt. Azt is ô üldözte el. . . Virginia maga sem tudta, miért érzi olyan határozottan, hogy az ôsi átok. Amely erre a szörnyűséges fennsíkra súlyosodik, most fogja megérlelni halálos gyümölcsét. Most! Ebben a tikkadt forróságban, a látszólag nyugalmas vidéken. . . Valami közeledik; valami, ami a gyűlölet százéves sebességével robog a Lonsdale-uárfelé. Végigment a szerpentin úton, fel a forrásig. Leült a hatalmas, hengeralakú kô mellé. Az Ördög apja! Lassan szállt le a nap. Nézte az óriás sziklát, amely a patakba esett valamikor, és elzárta a víz medrét. De a víz élni akar! Megkerüli az akadályt, és új medret váj magának. Közben alámossa ezt a sziklát és ötven vagy száz vagy kétszáz év múlva az átlátszó, folydogáló víz Iedönti az Ördög apját. Elkoptatja az alját. A szikla végül lezuhan, és a patak elfoglalja a régi medrét... Ismét ott folyik Owen birtokán, a gazzal benôtt árokban a torlasz mögött... De hol lesznek addig már a Lonsdale-ok gyűlöletükkel, terveikkel, hol lesz ô és Ronny... Ronny! Azt sem tudja, hogy ki az az ember, akit szeret. Orgyilkos? Ó mondta magáról, hogy az. És soha többé nem beszélt errôl. Megborzongott. Naplemente után már hűvös volt az augusztusi este. fsmét lement a fennsíkra. - Kerestelek, Virginia. . . - szólította meg George. - A forrásnál voltam. George Lonsdale arca elcsigázottnak látszott. A szemei bágyadtan hunyódtak. Rohama lehetett. . . Iszonyú erôvel titkolta a betegségét. - El kell hagynod ezt a helyet, Virginia... Azt akarom, hogy visszutazz New Yorkba. - Már mondtam egyszer, hogy nem megyek. Csak veled. Nagyobb szükséged van nyugalomra és biztonságra mint nekem. - Ez nem igaz! - rikácsolta sápadtan egy rövid, erélyes kézmozdulattal. - Érted? Nem igaz. . . De az utolsó szónál már a szívéhez nyúlt, és nagyot sóhajtott. - Vigyél el innen - könyörgött a lány. - Hagyjuk itt ezt a szörnyűséges helyet. - Nem lehet, Virginia. . . Nem lehet. . . -suttogta Lonsdale, miközben magához húzta a leány fejét, és a haját simogatta. - Nem lehet, hogy én adjam fel. . . Hogy éppen én legyek az a Lon_ sdale. . . Sziporkázóan csillagos, augusztusi este volt. Egy torz, hatalmas sziklaóriás mögül elôbuk- kant a hold. Az éles, fehér fény éppen a szemközti gránittetôre világított. A harminc-negyven méter magas, sima falnak látszó, óriás tömb, mint valami középen elvágott csonka gúla, lapos síkban végzôdött. . . Hegyi utak kanyarogtak arrafelé, a csúcsok között, amelyek a Rocky Mountains havasairól a távoli New Mexico síkságig vezettek... - Mi lesz velünk. . . - suttogta szorongva a lány: - Owent félted? - kérdezte Lonsdale válasz helyett, és figyelte a lány arcát. - Nem. . . Hallgattak. - Az a másik... - kezdte nagyon lassan Lonsdale - Iezüllött állapotban volt, mikor rátaláltam. Kötekedô, verekedô, részeges ember. - Jó ember. . . George arca idegesen megrándult. - Orgyilkos! Tudod mit jelent ez itt? Az egész világon megvetik az orgyilkost, de sehol sem úgy; mint a nyugaton. - Csodálkozva Iátta, hogy a lány átszellemült, mosolygó arca, amellyel valahova a távolba néz, nem változik, bárjól hallja a szavakat. Türelmetlenül kiáltott rá: - Ertsd meg! Hátulról lelôtt valakit! Orgyilkos! Virginia szelíden ingatta a fejét: - Szeretem. . . A holdfény egy része a tetô szélét világította meg, és néhány sugár nyalábja a pihenô marhák közé hullott, ahol Jim vágott el középen egy hosszú kötelet, hogy összecsomózza. . . - Ugye vissza fognak jöni? - kérdezte a lány. George nem felelt azonnal. A földet nézte. - Igen. . . Azt hiszem. . . Bizonyos. Egy vén fa árnyékában álltak, beleolvadva az élesen elhatárolt sötétbe. - Nem hiszem, hogy Bolibar merészelne valamit... - folytatta rövid szünet után, mert idegesítette, hogy a lány nem felel. - Bolibar bosszút fog állni. . . Láttam Ronny arcán: ô tudta, hogy nem térnek többé vissza. George valamit mondani akart. De hirtelen tompa döFrenés hallatszott, és Jim egy csendes jajjal felbukott. Vagy két másodpercig döbbenten álltak. Nem tudták, mi történt. Azután a lány megragadta George karját, és a szikla felé mutatott: - Nézd. . . nézd. . . Ott. . . - suttogta rémülten. .. A szikla peremén, a holdfényben, egy valószínűtlenül óriás lovas mozdulatlan, élesen megvilágított alakja látszott. Furcs, fekete nemezkalapja eltakarta a honilokát, ormótlan, hosszú lábai a ló hasán túI lógtak. Bolibar! Mire George Lonsdale kirántotta a fegyverét, Boliba eltűnt. HATODIK FEJEZET Az egyenesben 1. Bolibar lövése mesteri volt. A homloka közepén találta Jimet. A cowboyok csendesen álltak körülötte. CÍldözésrôl szó sem Iehétett. Több mérföld távolságról ke)lett annak a hegyek közé menni, aki ide akart jutni a fennsíkot körülvevô csúcsok valamelyikéré. - Ezentúl ôrséget kell szervezni és figyelrli a hegyeket - mondta George. - Annyi bizonyos jegyezte meg az egyik cowboy -, hogy a fiúkat, akik útban vannak, nem fenyegeti veszély. Mert ha Bolibar a hegyek között jár akkor nem leshet rájuk. - Bolond vagy -legyintett egy másik. - Bolibar, ha egy nap elônyt ad, és kerülôvel nyargal eléjük, még mindig hamarabb Iehet a Halál kapujánál, mint ôk a csordával. Hozzáláttak, hogy sírt ássanak Jimnek. Az éjszaka ismét békés, nyugalmas és szép volt. A hegyek, a hold, a szelíden kérôdzô marhák. . . Mintha nem is hangzott volna el este az a magányos lövés, amelynek nyomán befejezôdött egy Jim nevű cowboy élete. . . - Ezentúl -rendelkezett George - minden csirkefogót, aki Arizona félôl a Tolvajok hágóján akar átmenni, fogjatok el. Kivallatjuk ôket. Szótlanul ültek a vacsoránál. Egyiküknek sem volt étvágya. Virginia az ablakon át a sötét éjszakába bámult. George a leányt figyelte. Egy óra múlva Lonsdale eIé lökdöstek valakit a cowboyok. - Ez az ember át akart menni a hágón. Jó) ismerjük. Jeff Bouling bandájához tartozott. - Tudom - mondta Lonsdale-, Boulingot két hónap elôtt Omahában felkötötték. Mit keresel erre fickó? - Talán újabbart nem szabad marhatolvajoknak erre járni? - felelte durván a fogoly. - Nem. Mit szólsz? - mondta ravasz vigyorral George. - Nem szeretem az olyan marhatolvajokat, akik zsákmány nélkül sietve igyekeznek a hegyeken keresztü), bizonyára azért, hogy cs:atlakozzanak Bolibar bandájához. - Nem tudok semmiféle bandáról. Mexikóba akarok menni. Ott mégis jobb kilátás van a boldogulára mostanában. - Igazad van. A jó kilátás fontos. Azonnal részed lesz benne. - A cowboyokhoz fordult.Fiúk, egy magas fára kössétek fel,.ahonnan jó kilátás van. A rablót magragadták. Most kissé elveszítette a nyugalmát. - Mit vétettem én a Lonsdale-oknak? - Várjatok - intett az embereknek George. Azután a fogolyhoz fordult: - Értsük meg egymást röviden. Ha ôszintén megmondasz mindent, akkor elbocsátalak, természtesen Arizona felé. Ha nem, akkor felköttetlek. Egy perc gondolkodási idôt adok. Virginia szótlanul ült a helyén. Érezte, hogy könyörület, kímélet errefelé nincs. Élethalálra megy a harc. Neki most el kell felejteni azt, hogy leány. Itt elsôsorban idegekre van szükség. - Jól van, Lonsdale - mondta a rabló. - Nem hiszém, hogy ennyi ember elôtt hazudjál. Ha mégis megtennéd. . . - Elég volt a bevezetésbôl... Beszélj!! A rabló egy másodpercig habozott. - Tudd meg -kezdte azután -, hogy Bolibar összecsôdítette ellned három állam valamennyi marhatolvaját. A Halál kapujánál gyülekeznek. Ugyanazt akarja csinálni, amit a Lonsdaleok; de elsôsorban ellenetek. Nem engedi át Mexikó felé a marháitokat. Tudja, hogy nemsokára át kell hajtani a Lonsdale-ok teljes csordáját Mexikóba. Csapdát állított nektek a Halál kapujánál: Hogy milyet, azt én sem tudom. Egy bizonyos; legalább százan vannak ott együtt, és volt idejük, hogy kieszeljenek valamit. Bolibar azt szeretné tudni, hogy ki az öccse gyilkosa. Azt hiszem, ha kiadod ezt az embert, megegyezhetsz Bolibarral... A Lonsdale-ok engem sohasem bántottak, és ha Bolibar nem pusztít el benneteket, talán még segíthettek rajtam *****gyszer. Eért ôszintén beszéltem veled. Virginia az ájulással küszködött. - Fogadd meg a tanácsomat, Lonsdale - folytatta a rabló. - Add ki nekik, aki megölte Botibar öccsét. Inkább haljon meg egy cowboy, minthogy elkezdôdjön ez a háborúság, ami sok-sok émberéletbe fog kerülni. - A tanácsodra nincs szükségem. . . - legyintett George. - Kísérje ezt az embert a szerpentin út közepéig, és bocsássátok szabadon. Egyedül maradt a lánnyal. - Most. . . mit fogsz csinálni? - kérdezte Virginia. George nagy léptekkel járt fel és alá. - Készülünk a harcra. - És akik elmentek. . . Ronny, Owen, meg a többiek?. . . - Remélem, hogy kivágják magukat valahogy - felelte nem sok meggyôzôdéssel. - Ha valaki. . . egy cowboy jelentkezne Bolibarnál. . . hogy ô ölte meg Bolibar testvérét. . . George legyintett. - Ostobaság. . . Ki vállalkozik arra, hogy vállalja a biztos halált. . . És. . . és George elsápadL és a szívéhez kapott. Virginia hozzáugrott. - Apus. . . Lonsdale arca eltorzult. - Menj;. . Virginia. . . - hebegte fuldokolva, miközben egy karosszékre roskadt. -Menj vissza keletre. . . Úgy látszik, nekem. . . A rendkívüli izgalmak szokatlan szívattakot váltottak ki. Az öregember ajka elszíntelenedett. . . - Mit csináljak? - kiáltotta kétségbeesetten Virginia. . . .- Apus. . . A beteg legyintett, és nagy nehezen mondta: - Azonnal. . . ha én most, akkor. . . azonnal menj. . . - csuklásba veszett, amit még mondani akart. A torkán kaparászott két kézzel. . . A lány segítségért kiáltott, pedig látta, érezte; tudta: hiába minden! Hörgésbe átmanô suttogássa) ismételte Lonsdale: - Menj. . . azonnal !. . . Ez itt. . : a halál. . . én most. . . A lány minden erejét összeszdte, hogy a székrôl elôrehanyatló hatalmas testet felfogja, de gyenge volt hozzá, és erôtlen karjaiból döngve hullott a padlóra George Lonsdale holtteste. 2. A csorda, amelyet tereltek, csak a Lonsdale-ok hatalmas állatállományához mérten volt kicsi. Körülbelül százötven marhát hajtottak maguk elôtt, hegyen-völgyön át, a rekkenô nyárutói melegben. Lassan haladtak elôre. Éjszaka egy forrásnál táboroztak. A marha lusta állat, és ha nem pihen eleget, csökönyös lesz, elkalandozik, nem tartja be sem a tempót, sem az irányt. Hajnalban Iódobogás hallatszott. A lejtôs úton egy lovas vágatott délnek gyorsan a tábor mellett, és pillanatok alatt eltűnt. Néhányan felébredtek és a fegyvereikhez kaptak, de azért neGn mertek utána lôni. Végre is lehet valakinek sietôs útja a hegyeken át, és nem köteles megállni minden marhacsordánál, hogy igazolja magát. - Mindenesetre legyünk óvatosak - mondta Owen. - Lehet, hogy rólunk visz hírt. - Az egyetlen, amit tehetünk, hogy mi ketten egy mérfölddel a csorda elôtt megyünk, felderíteni az utat - szólt Ronny. Elre lovagoltak Owennel. Délután feltűnt távol a Halál kapuja. Vízmosás vezetetta völgybe, amelynek túlsó oldalán mindössze ezen a keskeny hágón lehetett továbbhaladni. A völgy maga zárt katlan volt, bejárata is csak egy szűk vízmosás a hatalmas hegyóriások között. Csodálatos vidék volt ez. Olyan, vad, zord és mégis csodálatosan szép, dús bokraival, szikláival, mintha még sohasem járt volna ember erre. - Nézd! - kiáltotta Owen. Egy magasban fekvô domboldalra mutatott. A vízmosás felett, a völgy elején, egy sziklapárkányon, hatlmas farkas állt mozdulatlanul. A farkas nyáron, ha nem dühödt, vagy éhes, e)fut az ember elôl. Ez a haLalmas nyugodtan állt a sziklán és feléjük nézett. Így csak olyan állat viselkedik, amelyik még nem látott embert: meglepetésében néhány másódpercig néz. Owen a puskájához kapott, de Ronny megfogta a kezét: - Ne bántsd. Ez az ô birodalma. Miért ölnéd meg? A farkas közben egy gyors surranással eltűnt a kiugcó mögötti barlangban. - Különben sem okos dolog Iövöldözni most - mondta Ronny. Körülbelül a völgy közepéig értek - Kössük meg a lovakat, és menjünk óvatosan elôre -ajánlotta Ronny -, valami azt súgja, hogy nem lenne jó ha egyenesen belovagolnánk a Halál kapujába. Néhány nagy lombú fa között kötötték meg a lovakat, és óvatosan, térdekúszva igyekeztek elôre a magas fű között. Már eléggé megközelítették a hágót anélkül, hogy valami gyanúsat vettek volna észre. - Mintha messzi tájon egy lélek se lenne - mondta Owen. - Épp elegen lehetnek a közelben. Nézd mennyi madár röpköd arrafelé. - Hirtelen megragadta Owen karját. - Nem látsz semmi fúrcsát? Owen merôen nézett az átjáró két szikláfala közé. - Bokrok és fák. . . és és. . . valami vékony. . . mintha spárga lenne. . . mi az ördög az ott? Ronny felemelkedett, és derékben meghajolva vagy száz lépést futott elôre. Hirtelen lehasalt és újra merôen nézett a két szikla közé, ahol a Halál kapuja nyílik. Azután felegyenesedett, és minden óvatosság nélkül sietett vissz a társhoz. - Vissza! - kiabálta izgatottan. - A csordát nem szabad a völgybe terelni! - Mi van ott? - Tüskés drót!. . . Azonnal vissza. . . Már késô volt! .. A bejáró lejtôjén sebes trappolással tülekedett Iefelé a csorda, és elárasztotta a völgy elejét. - Vissza! Vissza! - kiáltották Ronny és Owen egyszérre, mert valahogy megérezték azt, ami bekövetkezett. De a patak dübörgése elnyelte a hangjukat. Különben sem lehetett volna a völgy belseje felé lejtô talajon nyomban visszafordítani az ügetó csordát. Már a cowboyok is a völgybe értek. - Ki a völgybôl! - kiáltotta Ronny, és Ióra kapott, hogy visszaforduljon. Legalább az emberek jussanak újra ki, a keskeny bejárón. .. Tompa dübörgés hallatszott. Ronny megrántotta a kantárt. Owenre nézett, aki éppen akkor ért melléje. - Azt hiszem, elvesztünk - mondta csendesen. - Én is azt hiszem - bólintott Owen. ` A völgy keskeny bejáróját egy hatalmas sziklafal torlaszolta el, amit elôre kiszámított terv szerint zúdított valaki a magasból, mikor az utolsó ember is bement a szoroson a vö!gy egérfngójába. 3 A marhák szép lassan trappoltak a Halál kapuja felé. Itt egyszerre megtorlódtak és visszafordultak. Ugyanis néhányan a legelsôk közül nekiütköztek a drótsövénynek. A Halál kapuja végig, vagy száz méteren tüskés dróttal volt elzárva. A marha, ha megvadul, legázolja a legvérengzôbb fenevadat is, de különben olyan szelíd, lusta és félénk, hogy bármilyen csekély akadály elôl meghátrál. Bruce és Cresby közben visszanyargaltak a völgybejáróhoz. Több mázsás szikla zárta el a keskeny szorost. Teljesen reménytelennek Iátszott a kísérlet, hogy átmásszanak a sima, emeltnyi kôfalon. - A csudába! - dühöngött Bruce. - Bizonyos, hogy Bolibar és a gazemberei cslnálták. De hogy.tud emberi kéz ilyen hatalmas sziklát legördíteni fentrôl. - Ostoba vagy! Még nagyobbat is elmozdíthat az ember. Mészkövön vagy puha talajon minden megfelelô sziklát alááshatsz annyira, hogy kijöjjön az egyensúlyából, és akkor máris zuhan. . . A csorda nyugodtan légelt a völgy közepén. Az emberek Owen és Ronny köré gyűltek. - Azt mondom - tanácsolta Owen -, hogy elsôsorban keressünk itt valami jól védhetô sziklaüreget. - Nem hiszem, hogy támadnának - mondtá Ronny. - Legalábbis most nem. Ahhoz, hogy bennünket elpusztítsanak, nem szükségés harcolniuk. Víz sincs a völgyben, és ebben a hôségben a szomjúságot nem bírjuk soká. - Tehát itt Eartanak fogva, elôbb-utóbb annyira le*****yengülünk, hogy gyerekjáték lesz élbánni velünk. . - Hm. . . .Nem valami biztatóan hangzik - dünnyögte az egyik cowboy. - Csak I Egalább tudná vagy látná az ember, hogy hol vannak. - Várjatok. . . - mondtá hirtelen Ronny., - Keressetek fedezéket magatoknak. Én megpróbálok beszélni velük. Mielôtt még megakadályozhatták volna, elíndult a Halál kapuja felé. Útközben lecsatolta a revolverövét, és a földre dobta. Azután nyugodtan, kiegyenesedve ment a szoros irányába. Valószínű volt, hogy ott két-három tucat fegyveres rabló leselkedik. Ebben nem is tévedett. Hat-nyoleszoros drótsövényhálózat zárta el a völgybe vezetô nyilást. Az akadály vagy félméternyire a föld felett feszült, úgyhogy egy ember átcsúszhatott alatta, Ronny azonban nem készült ilyes*****ire. Már messzirôl látta, hogy a tüskés drót mögött a sziklatorok hemzseg a rablóktól. Sátrat 1s vert valamelyik. Talán Bolibar? Kisebb kövekbôl torlaszt is rögtönöztek, hogy fedezékük legyen, ha Lonsdale emberei kétségbeesésükben Iôvôldözni kezdenének, mert a hosszú, keskeny sziklafolyosó oldalt sima volt, és minden golyó biztos találatot jelentett. Ronny merészen, de jól számított. Nyugaton ugyanis a legmegvetendôbb cselekedet fegyvertelen embert lepuffantani. Ezek ugyan rablók voltak és bizonyos, hogy adott esetben, bármelyikük, akár hátulról is lepuffant valakit, de itt sok tanú van rá. Fedezék mögül Ielôni egy embert, akin nincs rajta a revolveröve, ezt a történetet egyik sem vállalta volna szívesen. A rablók kissé meghökkentek. Nemelyik a pisztolyához is kapott, de valahogy mindegyik szívesebben vette volna, ha a másik lövi le a fegyvertelen cowboyt. lgy ért Ronny egészen a drótsövényig. Ott megállt, cigarettát sodort, és rágyújtott. A marhatolvajok zavartan pislogtak. Közben Ronny megfigyelte, hogy a keskeny szorost a túlsó végéig megszállva tartják a rablók. - Halló - mondta végül -, beszélhetnék Bolibarral? Az egyik rabló fegyverrel a kezében elôrejött. - Mit akarsz tôle? - Mit akar ô tôlem? - Azt megmondhatom. Ezentúl a Halál kapuján nem lehet csak úgy átmenni. Ez különösen Lonsdale-okra vonatkozik. Bolibar és mi parancsolunk itt, és minden áthajtott csordának a felét nekünk kell adni. Tôletek tanultuk. - Rendben van. Legyen a csorda fele a tietek. A rabló nevetett. - Jó lenne, mi? Csakhogy mi a teljes Lonsdale-csordát vártuk. Legalább ezer darab válogatott állatot. Annak a felét akarjuk. - Amint látod, nem hoztuk magunkkal. - Majd elhozzátok. Arizona felé nem hajthatjátok a lopott állatokat. Mexikóba meg nem vezet más út. - Mit akartok tehát ve)ünk? - Megmondhatom Bolibar üzenetét: Adjátok ki azt az embert; aki megölte az öccsét. Tegyétek le a fegyvert, és maradjatok itt túsznak mindaddig, amíg a Lonsdale-ok áthajtják erre az állataikat. A teljes csorda felét akarjuk. Azonkívül Bolibar gyilkosát. - És ha nem kapjátok meg? - Akkor itt megvárjuk, amíg elhulltok a szomjúságtól, és valamennyien annyi ólmot kaptok a bôrötök alá, amennyi tisztességes marhatolvajok piócáinak jár. - Értem. Gyorsan megfordult és ment. Abban most már bizonyos volt, hogyha szemtôl szembe nem lôtték le azonnal, hátulról még kevésbé fogják Ielôni. Egykettôre eltűnt a legelészô marh*****ák tömegében. - Le kellett volna lôni - mondta késô bánattal az egyik rabló. - Veszett fickónak látszik. Ronny visszament a társaihoz. - Nos? - kérdezte Owen. - Úgy van, ahogy mondtam -, felelte Ronny: Azután röviden közölte a beszélgetést. - Csak egyet próbálhatunk - szólt Owen, rövid dondolkodás után -, nekihajtjuk a marhákat a drótsövénynek, erre kénytelenek lesznek fejveszetten menekülni a keskeny, hosszú szorosbóI. Néhány gazemebrt letipornak az állatok, és mi megpróbálunk mögöttük kitörni. - Nem bízom ebben. A marha, ha nem dühödt, nem megy neki a tüskés drótnak - mondta Ronny. - Mindenesetre próbáljuk meg. Lóra kaptak, és elkezdték a legdurvább módon terelni a csordát.A hosszú bôrostorok jobbra-balra csapkodtak, a barmok bôgve indultak el a szoros felé, de alig gabalyodott be egy vagy kettô a tüskés drótba, a többi szétcsörtetett. A gyáva, pihent, jóllakott állatok inkább az ostorcsapásokat tűrték, semhogy megsebzett társaikat letiporva áttörjék áz akadályt. - Hagyjátok abba! - kiáltotta dühösen Owen. A marhatolvajok ugyanazon a véleményen voltak, mint Ronny és messze a sövények mögött nevetve nézték a bolondul szaladgáló állatokat. Az egyik elsütötte a fegyverét, és ettôl a csorda végképp elszaladt a drótakadály közelébôl. - Nekem van egy tervem. . . - mondta hirtelen Ronny. - Gyilkos, alattomos gazemeberek ellen éppen jó. Csak nem könnyű. A farkas. . . Owen szeme villant. Rövid idô alatt nagyszerűén megértették egymást. - Jó! - És oafordult Bruce-hoz. - Ott fent, azon a sziklapárkányon, a barlangban egy farkas van. - Érte megyünk - mondta Ronny. - Mit csinálunk egy lelôtt fackassal? - csodálkozott Cresby. - Ki mondja, hogy lelôjük? Élve hozzuk ide. Gyere, Owen. A cowboyok csodálkozva néztek össze. .Farkast fogni élve? - A lovakat kössétek jól meg ott a vö)gy egy sarkában, a fák között. Húzódjatok valamennyien a barlangba - rendelkezett Owén. . Az emberek fejcsóválva engedelmeskedtek. Micsoda két fickó! Mennek farkast fogni! - Mind a ketten lasszót dobunk rá - mondta Ronny, miközben a domb felé haladtak Owennel. - Ezt láttam egyszer Nevadában, ahol egy állatsereglet számára fogtak farkasokat. Az egyik mindig megrántja a kötelet, há az állat a másikra akar ugrani. - Nem könnyű eset, farkasra lasszót dobni. Még az öregapám sem hallott ilyet. Mi lesz, ha valamelyikünk elhibázza a dobást. - Nem tudom. Egy bizonyos, Owen: csak a farkas mentheti meg az embereket. Tehát semmi estre sem lôhetjük le. A magam részérôl inkább széttépetem magam, semhogy revolvert vegyek elô. - Nekem is ez a véleményem. Felértek a dombra, és a sziklapárkányon, a barlangnyilástól jobbra és balra helyezkedtek el. Ronny felkapott egy csomó száraz füvet és gallyat, meggyújtotta, azután odadobta a nyílás elé. Elmúlt egy perc, aztán még egy. . . A füst most már bizonyára behúzódott a sziklaodú mélyére. . . Váratlanul nagy ívben agy hatalmas árny repült át a sötét nyiláson, és talpra ugrott a tüzön túl A farkas! Dühösen a füsttôl, megrettenve a tűztôl, felborzolt szôrrel állt ott egy másodpercig, megfeszített lábaira lapulva, ugrásra készen. Ronny lasszója suhant át a levegôn. Ugyanakkor repült a másik hurok is. De a két kötél érintette egymást, és így történt, hogy csak Owen dobása sikerült. Az egyik kötél a földre hullott, a másik összeszorult a farkas nyakán. . . Az állat messzehangzó horkanással pattant fel és rohant Owenre. Egyenesen az arca felé ugrott hatálmas, tátott állkapcsaival. Owen nem nyúlt a revolveréhez! Belerúgott a farkasba. De az állat egyik Íába kabátot és húst tépve akadt bele a vállába, ahogy lecsapott, és a rúgástól megcsúszva valamivel lejjebb, Owen mellkasába harapott. Ronny egy másodpercnyi megdöbbenés után már megragadta a farkas nyakáról lecsüngô kötelet és rántott egyet rajta, hogy az állat hanyatt dôlt. De olyan gyorsasággal, amire ember nem számíthatott, máris nekiugrott Ronnynak és feldöntötte. Ronny két kézzel kapta el a nyakát, mást nem tehetett. . . A farkas két talpa az arca mellett végigszaladva karmával a vállába mé)yült, azután veszettül csapkodta, marcangolta Ronny vállát, mellét... és bárhogy feszíLette a karját, a hörgô, vicsorgó száj egyre közeledett az arcához. . . Már mégcsapta a fenevad bűzhödt lehelete... Egy másodperc töredékéig észrevette Owent; aki most támolygott elôre a szikla mögül. Az arca inkább kíváncsi volt, mint ijedt. A fájdalom kifejezését akarta látni Ronnyn? Vagy azt akarta hallani, hogy segítségért kiált? Ez mind átvillant a férfi kihunyó öntudatán, futó töredéknyi idô alatt, és utoljára még az jutott eszébe: - Habozik. Ismét habozik. . . Mielôtt elvesztette voÍna az eszméletét, Owen megrántotta a kötelet, és a levegôbe repülô farkast úgy rúgta neg, hogy az állat, a szikla peremérôl vagy két-három métert zuhant a domb oldalára, és össze-visszá sébezve magát az éles kövek között, legurult a völgybe. A kíntól és dühtôl ôrülten üvöltött fel, olyan irtózatos hangon, a hegyek zengésétôl olyan szörnyűségesen felfokozva, hogy a barlangban tizenhárom pcóbás cowboyok hátán végigfutott a hideg. Azután hörögve vétette magát az egyik megriadt marhára. Két csapás, egy roppanás a hatalmas fogsorral a marha nyakán, és az állat elterült. . . A dühödt farkas az ide-oda csörtetô, bôgô állatok között csapkodott, ölt, pusztán a vérengzésért. A lovak rémülten nyerítettek a völgy távoli sarkában. És a csorda végre megdühödött. A szelíd kérôdzôkbôl veszett barmok lettek, és a menekülés ösztönével egyenesen a Halál kapuja felé rohantak, feltartózhatatlan iramban, hogy dübörgött a völgy. Nyomukban a veszett bestiával, nekicsörtettek a drótsövénynek. Az elsô néhány állat felbukott, és marhától soha nem hallott hangon ordított a tüskék között vergôdve. Ez csak még jobban megvadította a többit. Másodpercek alatt gázolták le a drótakadályokat, és irtózatos galoppban futottak át a keskeny szoroson. A rablók csak az utolsó pillnatban értették meg, hogy mi történt, és fejveszetten menekültek. De már késô volt. A sima sziklafalra nem kapaszkodhattak fel; és a folyosószerűen hosszú átjáróban nem volt menekülés. . . Emberek halálsikolya állatok bôgése, dübörgô paták, ropogó csontok. . . A megvadúlt barmok, mint a hegyrôl aláomló lavina, ellenállhatatlanul sodortak él mindent ami az útjukba került. Egy-két szerencsés embernek sikerült a különben sima sziklán mégis valami kiugró találni ahol felkapaszkodhattak néhány méternyire. Akik a Halál kaoujának túlsó oldalához közelebb voltak, azok elérték a kijárást. De itt szerencsétlen volt a terep: egyik oldalon szikla, másik olda!on ötvenméteres mélységben rohant a Colorado. Két-három embernek sikerült megkapaszkodni valami bozótbna a szakadék felett, ezek megmenekültek, a többieket eltiporta a csorda, vagy lezuhantak a mélybe, mikor átrobajlott a megvadult marhák rémült tömege. A nagy négyszögletű sátort, amely közel volt a szoros nyílásához, még jó darabon vonszolták magukkal a vágtató paták. A csorda pillan*****tok alatt elrohant a lejtôs ösvényen, és egyre távolabbról hallatszott a föld tompa dübörgése. . . Bolibar bandájából csak igen kevesen maradtak életben. Néhány rémülettôl dermedt rabló kapaszkodott egy-egy kiugró sziklához lapulva. 4 Owen és Ronny, miután a farkas lezuhant, néhány másodpercig olyan kimerültnek érezték magukat, mintha órák hosszat harcoltak volna. Gyorsan megvizsgálták a csata nyomait. Egyikük sem sérült meg súlyosan, csak fájdalmas; mély tépések és zúzódások borították a felsô testüket. Mindkettôjüknek sikerült elkerülni a farkas rettenetes állkapcsait, úgyhogy csak a válluktól, mellkasukon végig borította ôket néhány csúnya seb, ahogy a farkas két elülsô !ábával csapkodott és szaggatta róluk a ruhát meg a húst. Owennek a jobb halántékától végig az arcát is érte egy csapás. Ahogy egymással szemben álltak, hihetetlen harcok után, Iihegve, véresen, egy pillanatig úgy érezték, hogy most kezet kellene fogniuk. De mindegyik azt várta, hogy a másik nyújtsa elôbb és így ez az alkalom is elmú!t. Odalent a völgyben közben a farkas üvöltése és a dühôdt csorda bôgése hallatszott. Gyorsan, összeszaggatott ingükkel ahogy lehetett, bekötözték a sebeket. - Ezt nem sokan csinálnák utánunk. . . - mondta Owen. - Csak sikerüljön. . . - Nézd! - mutatott le csillogó szemmel a másik. A veszett csorda tömött csapata: száz hullámzó foltos és fehér hát, nekirohant a Halál kapujának. - Siessünk! Lerohantak a lejtôn. A farkas visszafordulva a vágtató csordától, megpillantotta a két férfit. Vérben forgó szemekke! rohant rájuk. . . Megfigyelhetetlen gyors mozdulatokkal rándult a két ember keze, és két tűzcsík villant a farkas felé. De csak egyetlen dörrenés hangzott, mert egyszerre nyomták Ie a ravas*****t. A bestia felpattant a Ievegôbe, azután hátrazuhant, és vége volt. Tovább rohantak, és közben mindketten ugyanazt gondolták: "Ha revolvert rántanánk egymásra, ô is megölne ugyanakkor, amikor én ôt."- A lovakhoz! - kiabált Cresby, aki most már megértett mindent. Gyorsan a lovakhoz! Néhány rúgás vagy simogatás, kinek milyen módszere volt, megnyugtatta a lovakat, és már vágtattak neki a szorosnak. Szörnyűséges látvány fogadta ôket! Felismerhetetlenségig széttiport emberek, állatok hevertek mindenfelé. A rablók közül, akik a szorosban voltak, alig menekült valaki. Ezeket könnyűszerrel lefegyverezték. A szoroson túl következô ösvényen szintén néhány eltiport ember feküdt. A Coloradó szakadéka felett kiszögellô sziklákon itt is, ott is a lezuhant emberek ruhadarabjai lógtak, mint gyászlobogók. Egy bozótról, amely a meredély fölé hajolt, éppen akkor kapaszkodoLt fel valaki. Ellenállás nélkül tűrte, hogy lefegyverezzék. - Hányan voltatok? - kérdezte Ronny a rablót. - Körülbelül ötvenen. - Hol volt Bolibar? Egy ronggyá tépett sátorlapra mutatott a közelben: - Ebben a sátorban lakott. Odamentek és nézték a véres, összeszaggatott ponyvát. Cresby a meredély szélén állt, és egyszer csak felkiáltott: - Ott van! Mindnyájan odaszaladtak. Egy bozóton, vagy húsz méter mélységben, jellegzetes kalap akadt fenn. flyen kalapot ezen a vidéken csak a két Bolibar hordott. - Benn volt a sátorban, mikor erre rohantatok? - Azt nem láttam - mondta a rabló -, de egy órával elôbb még hallottam, ahogy a fogollyal kiabált. - Miféle fogollyal? - Miss Virginia Lonsdale-t tartotta fogva a sátorban. 5. Dermedten álltak. Mintha egy durva kéz ragadta volna meg a szívüket. Virginia a sátorban volt. . . Owen a homlokát tapogatta. Ronny, mintha részeg lenne, bizonytalan léptekkel a szakadék széléhez lépett, és lenézett. De csak a mozdulatlah fekete kalapot látta, egy bokor tetején. És mélyen lent az ôrvényekben, a kavargó Colorado sebes vize rohant a sziklák között. - Beszélj - mondta rekedt hangon, hamuszínű arccal Owen, és a rabló jól tudta, hogy ez a rövid, halk felszólítás a legveszélyesebb fenyegetésnél is parancsolóbb. - Ma érkezett Miss Lonsdale. Én akkor nem tartózkodtam itt a közelben, csak azt tudom, hogy Bolibar ebben a sátorban fogva tartotta. Állandóan ôrizte valaki a sátort. Azután láttam, körülbelül félórával a csorda áttörése elôtt, hogy Bolibar bement... Kijönni... nem láttam ôket. . . Bizonyos, hogy. . . - Induljanak, Cresby. . . - mondta suttogva Ronny. - A lefegyverezett rablókat vigyék rriagúkkal, és mielôtt Mexikóba érnek, bocsássák szabadon ôket... Az állatokat valószínűleg megtalálják a Iegközelebbi folyónál vagy tónál... Mr. Lonsdale és én itt maradunk -fejezte be csendesen, és Owenre nézett. Ez bólintott. - Hány gazembervolt odafent, ahonnan a sziklát Iedobtátok? -kérdezte Cresby az egyik foglyot. - Már napokkal elôbb kiástuk és alátámasztottuk azt a nagy követ, úgyhogy mindössze két ember kellett hozzá, akik kiverték a dúcokat, amikor ti a völgybe értetek. . . - Csak menjen, Cresby - mondta Ronny. -Nem félünk akkor sem, ha néhány csirkefogó még odafenn van. . . Miután az emberek elindultak a foglyokkal; Owen és Ronny sokáig álltak szótlanul és egymást nézték. Percekig maradtak így... Azután fáradtan, sebesülten hozzáláttak, higy minden talpalatiiyi földet végig az elszakított tűskés drótig, megvizsgáljanak. Egy szót sem beszéltek órákig. Csak keresték a tetemek kôzött Virginiát. . . Szörnyű munka volt. Leszállt az este, mire befejezték. A lánynak nem akadtak a nyomára. Közben állandó lövöldözéssel tudták távol tartani az egyre nagyobb számban jelentkezô keselyűket, hiénákat és coyote-okat. A környék minden dögevôjét odacsalták a szorosban heverô tetemek. Hiszen jól tudták mindketten, hogy hiábavaló, amit teszriek. A szoros kijáratának közelében állt a sátor, és akik itt voltak, azokat menthetetlenül a szakadékba sodorta a esorda. Ezt bizonyította Bolibar kalapja is a mélység felett. Minden csontjuk fájt a küzdelemtôl. Vizük, élelmük nem volt. Sietniök kéllett. Lóra ültek és elindultak kelet felé, hogy megkerülve a völgyet, hazatérjenek. Egész idô alatt egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. A rázástól elviselhetetlenül sajogtak a sebek. Mindegyik azt várta, hogy a másik mondja ki elôbb a szót: pihenjünk. Tehát egyik sem mondta. Lovagoltak összeszorított foggal, pokoli erôfeszítéssel. Idônként egymásra néztek, szerették volna a kín, vagy a kimerültség jeleit látni a másikon. Mi történt? Nem tudták. Virginia megmagyarázhatatlan hafála ismét fellobbantotta bennük a gyűlöletet. Egy óra múlva, mikor Ronny lova éppen megbotlott egy kôben, Owen megszólalt: - Nem akarsz pihenni? - Fáradt vagy? Pillanatnyi szünet következett. - Nem - felelte röviden Owen. Azután újra hallgattak, és tovább ügettek. Keményen tartották magukat a nyeregben. Hajnalodott, a torkuk szárazon lüktetett, millió porszem ülepedett le a sebeikre és most szúrt, fájt, viszketett, de csak lovagoltak... Délelôtt még mindig nyeregben ültek. fzzóan tűzött a nap, de egyikük sem mondta ki a szót, hogy pihenni. - Miért tette ezt Virginia?... -suttogta Owen. - Azt hitte talán. . . hogy Bolibarnak. . . a szivére beszélhet. . . Ott maradt egyedül. . . Mikor látta a ravaszságot, amit megbántál. . . hiszen azért jöttél utánam. . . - Hazudsz! - Te kutya! - kiáltotta artikulátlan hangon. - Most már nincs okom rá, hogy kíméljelek. Megállították a lovaikat, és kezük, mint már annyiszor, a pisztoly markolatát szorította. Csak nehezen gyűrték le az ellenállhatatlan vágyat, hogy kirántsák. Pedig jól tudták, hogy elôbb-utóbb így jön a vég. Valamelyikük kihúzza a pisztolyt, és a következô pillanatban meghalnak. Egyszerre fog eldörreni a két lövés. Mint mikor a farkassal végeztek. - Te kíméltél:.. Te?!... Te orgyilkos. Ronny balkézzel sújtott. A revo)vert nem engedte el közben, de nem is húzta ki. Owen lekapta a fejét, az ô keze is nekivágódott. Ronny lova az ütés pillanatában megmozdult. Ezért sikerült ellenfelének elkerülni a csapást. Viszont Owen ökle állon találta, hogy kibukott a nyeregbôl. . . . Ott feküdt Ronald Kerry mozdúlatlanu) a füvön. Most csak egy gyors lövés kellene. Owne orrcimpái sajátos módon rezegtek, és szorosabbra markolta a revolverét... A fegyver agya csúszós lett a szorító kéz riyirkosságától. . . Lassan húzta ki a pisztolyt. . . Ronny ájultan hevert. . . Alkonyodott, mikor Ronny kinyitotta a szemét. Könyökére támaszkodva felemelkedett. A két ló csendesen legelt valimvel távolabb, és Owen ott ült mellette törökülésben. Cigarettázott. Hallgattak. - Szerencséd volt.,. - mondta Ronny -, megmozdult a lovam... - Láttam. . . De ha nem mozdul a ló akkor is legyôzlek. . . - Ha Virginia nem lép közbe, már régen megöltelek volna... - Ezentúl nem fog közbelépni. . . Megint eszükbe jutott Virginia, és a szomorúság rettenetes nyomása szorította össze ôket belülrôl, mintha a farkas karmai a mellkasukon át szívüket is megsebezte volna. . . Virginia nem él. . . - Gyerünk. . . Vagy fáradt vagy? - kérdezte Owen. Ronny nem is felelt. Nyeregbe vetette magát. Egy madár sikoltozott a közelben, vadmacska csaphatott le rá. Ügettek. Hajnalra elérték a Tolvajok hágóját. Ébredt a nap, és langyos sugarai derűsen terültek szét a Colorado-fennsíkon; ameddig csak a szem ellátott, békés kérôdzôk lepték el a legelôt. Egy cowboy lovagolt eléjük. - Hol vannak a többiek? - kérdezte izgatottan. - Egy rabló azt mondta, hogy tôrbe csalnak titeket. - Úgy is volt. De megmenekültünk. A fiúk útban vannak Mexikó felé az állatokkal. A cowboy csodálkozva nézte a két rongyos, poros, véres embert. - Hol van George? - kérdezte Owen. - Tessék?. . . Ja igaz, nem tudthatják. . . Szegény boss meghalt, és ebben a hôségben nem várhattunk a temetésével. . . Owen szeme különös merengéssel nézett a távoli ég felé. Hogyan? Keserű lessz a torka?. . . Az ördögbe is. . . Ellenségek voltak, de azért az évek folyamán, megszokta az öreg George-ot. . . Leszálltak a nyeregbôl, és e)indultak a Lonsdale uárfelé. - Most mi Íesz? - kérdezte Ronny. ' - Tôled függ. Itt maradhatsz? - Itt - felelte keményen. - Rendben van. Akkor. . . utolsó fordulójához ért a százéves versenyfutás. Mi befejezzük. . - Én is azt hiszem - mondta csendesen Ronny. HETEDIK FEJEZET A nagy küzdelem l. Virginia ült az ágy mellett, amelyén George-ot kiterítették. ltt a halott mellett érlelôdött meg benne az elhatározás. Ô az oka mindennek. Owen terve, amellyel Ronnyt a halálba küldte, majd az elhatározás, hogy követi a vetélytársát, mind-mind ômiatta vagy ôáltala történt. A két férfi ta)án megbarátko*****ott volna már, ha nem féltékenyek egymásra: tniatta. Sűrűn hulltak a könnyei. Szegény apus. Olyan kemény életet élt itt, mint valami vadember: Talán ha elôbb tudja és elôbb jôn eÍ ide, minden másképpen történik. . . MilyEn furcsa ez a szenvedély, amivel egymást gyűlölni tudják. Még kellene menteni ôket. Owent és Ronnyt! Hirtelen elhatározással felállt. Egy búcsúpillantást vetett a halott George-ra, azután elsiétett. A derekára övet csatolt, két hatalmas pisztollyal, kivezetett egy lovat az istállóból és nyergelt. Nem volt nyugati leány, tehát lovagolni sem tudott jól. Hôsies erôfeszítéssel igyekezett pótolni a gyakorlatot. Hajnalra meglátta a piheô tábort. Mikor közelebb ért, sarkantyút adott a Íónak és vágtatott, ahogy csak bírt. Sikerült is elhagyni ôket anélkül, hogy az álmukból felriadt emberek hátulról felismerték volna a Iovasban Virginiát. Így érkezett a Halál kapujához. Csodálkozva állt meg a drótsövény elôtt. - Ki vagy és mit akarsz?! - kiáltott át a túlsó oldalról az egyik rabló. - Bolibarhoz jöttem - felelte a lány. - Mit akarsz Bolibartól? - Azt hallottam, hogy az öccse gyilkdsát keresi. Errôl akarok beszélni vele. A rablók kissé meglepôdtek. Az egyik elment, és rövidesen visszatért Bolibarral. Virginia elhűlt a rémülettôl, mikor a mesebeli óriásra emlékeztetô, majomállkapcsú ember lassú léptekkel feléje jött. Megismerte! Ez jelent meg este a sziklán, ez lôtte le Jimet! A furcsa, gömbölyű tetejű, fekete kalap volt rajta, az orráig húzva. Valahonnan a karima ámyékának mélyérôl csillogott elô a két apró, szúrós szem. Elôbb csak állt, azután lassú, mély hangon megszólalt: - Mit akarsz?***** - Az öccse gyilkosáról akarok beszélni. Bolibar nézte. Tetôtôl talpig, figyelmesen, bizalmatlan arckifejezéssel. - Jobbra tôled, ott a mohos kô mögött vagy egy üreg. Vezesd be a lovadat. Kösd meg a földbe vert cölöphöz. Azután csússzál át ide a tüskés drót alatt. De gyorsan. Virginia nem tudta, hogy miért olyan sürgôs ez Bolibarnak. Nem sejtette, hogy mögötte a távolban már feltűnt Ronny és Owen. Bekötötte a lovat a barlangba, azután a drótsövény alatt keresztülcsúszott, és ott állt a rablók között. - Gyere. . . - mondta Bolibar, és megindult elôtte. Virginia követte. Elérték a sátort. A rabló elôrement, a lányv követte. A sátorban mindenféle szerszám, egy tekercs Lüskés drót, takarók és edények hevertek szanaszét. Bolibar alaposan ellátta magát felszereléssel erre a harcra; pedig mindent, amire szükséges volt, Mexikóból kellett ide felhordania. - Mit tudsz a gyilkosról? - Én vagyok! A rabló változatlan nyugalommal nézett végig a Iányon tetôtôl talpig. - Azértjöttem el -folytatta Virginia -, mert mindenütt azt beszélik a hegyekben, hogy te a testvéred haláláért harcolsz. Nem akarom, hogy miattam elkezdôdjön itt a vérontás, ki tudja meddig. Ezértjöttem. - Hogy lôtted agyon? - kérdezte Robin Bolibar, és álmosan pislogott közben. - Nô vagyok, de ha rákerül a sor, éppúgy harcolok, mint a férfiak. Mikor a testvéredet üldöztük, behatoltunk a szorosba, váratlanul elém toppant. Én lelôttem. - Hogy? - Természetesen revolverrel. - Mutasd meg. Vedd ki a revolvert és süsd eI. Szinte barátságosan mondta ezt. Virginia idegesen rántotta elô a fegyvert, és lenyomta a ravászt. A ravasz meg sem mozdult. Elvörösödve nyomogatta. Bolibar figyelmesen nézte. Azután megelégedetten bólogatott. - Nagyon helyes. Te nem lôttél még le senkit, mert azt sem tudod, hogy kell kinyitni egy colt biztonsági zárát. De az bizonyos, hogy fel akartad áldozni az életedet valakiért, mert féltél, hogy utoléri a bosszúm. Ez a valaki a gyilkos. A fivéred, az apád vagy a szeretôd. Most tehát itt maradsz, és jól tudom, hogy teérted cserében igazán meg fogom kapni azt, akit keresek. Csak most látta Virginia, hogy milyen ôrültséget csinált. Ha Ronny megtudja, nyomban jelentkezni fog. Közben Bolibar elvette mind a két revolverét. - Itt maradsz, és ha nem viselkedsz nyugodtan, akkor megkötöztetlek. Valaki bejött a sátorba és lelkendezve kiáltotta: - Mind itt vannak már, bezárva a völgybe! Az elôbb egy vakmerô Fckó odajött a tüskés drót elé fegyvertelenül. Egyikünk sem akarta lelôni. Tárgyalni kezdett velünk. Megmondtuk, hogy mit kívánsz. - Ha legközelebb megjelenik az az ember a sövény közelében, hívjatok engem. Könnyebben fog menni a dolog, mint goridoltuk volna. Valaki álljon itt a sátor elôtt, s ha ez a lány megmozdul, puffantsa le. Virginia tehénbôgést és ostorcsattogást hallott távolról. ltt vannak a közelében! Bizonyosan Ronny. volt az, aki a drótsövényig jött. - Ülj le! Engedelmeskedett. Bolibar ledobta a kabátját és a kalapját. Szömyű hôség volt a sátor belsejében. - Ki vagy? - Én... Virginia Kennedy vagyok -félt megmondani, hogy Lonsdale fogadott leánya. - Fiazudtál! És. . . Kint lövés hallatszott. Az egyik rabló sütötte el tréfából a fegyverét, hogy elriassza a drótsövény felé terelt marhákat. Bolibar felállt és kiment, hogy megnézze; mi történt. Virginia szíve vadul dobogott. Most kell tennie valamit: De mit? Talán a sátor hátsó ponyvája alatt kicsúszhat?... Tudni kellene, hogy ott is áll-e valaki? Megakadt a szeme Bolibar kalapján. Óvatosan odacsúszott a hátsó ponyvához, felemelte kissé, és lassan tolta a kalapot. Egészen kitolta. . . Várt. Nem dördült el lövés. Most óvatosan ô is kimászott. Jobbra tôle, de jóval távolabb, kis csoport rabló beszélgetett. Ha eljuthatna a szoros végére, ahol az a fa van... mindössze tíz lépés. . . A fa eltakarná, és akkor futhatna. . . Rettenetes üvöltés hangzott fel. Most zuhant le a farkas a dombról. Virginia rémülten szaladt a fáig, nem törôdve semmivel. Szerencséjére a csoport rabló nem látta meg, mert felfigyelt ar üvöltésre és elindult a drótsövény felé. A lány futni kezdett. Átszaladt a hosszú ösvényen a hegygerinc és a Colorado szakadéka között, elérte azt a nagy tisztást, ahonnan sok hegyi út indult minden irányba, és lihegve megállt. . . Hátranézett. . . Rémülten sikoltott fel! Az óriás Bolibar alig száz lépés távolságnyira tôle rohant a nyomában, dühösen. Virginia futott tovább. Felfelé az egyik hegyi ösvényen. Az elsô forduló után Igszaladt a szerpentinrôl a hegygerinc bozótjai közé és felmászott, azt remélve, hogy Bolibar tovább fut majd és nem veszi észre. . . De mikor hátranézett, egy kiugró szikláról, Bolibar gonoszul vigyorgó arca meredt rá néhány méternyire, amint nyugodtan, biztosan kúszik a nyomában. . . Tovább akart mászni, de a sziklaplatót meredek fal zárta el, amelyen nem lehetett felkapaszkodni. Kétségbeesett erôlködéssel tapogatódzott a sziklán, hogy kapaszkodót találjon. Egyszerre hatalmas kéz ragadta meg a karját. - Na megállj, te kis kígyó... Bolibar nem fejezte be a mondatot. Mintha földrengés lenne! Távoli dübörgés hallatszott! Tompa robaj közeledett; és a marhák bôgését néhány borzalmas férfisikoly harsogta túl. . . Azután látták a dühödt csordát, amint dübörögve átnyargal lent a tisztáson*****. A láriy nem tudta, mi történL. Bolibar ijedten nézett a síkságra. Ô már tisztában volt mindennel. Senki sem menekülhetett! Valami pokóli dolgot csináltak, hogy ezek a jóllakott, békés marhák megdühödtek. A farkasl Most értette. - De te!... Te itt vagy! -kiáltotta vadul, és felé fordult. -Mindenért fizetni fognak! Érted?! - Eresszen! - sikoltott Virginia. Bolibar szó nélkül levette a kendôt a nyakáról, betömte a lány száját és megkötözte. Azután egész közel hajolva az arcához suttogta: - Elsôsorban te fogsz fizetni mindenért!. . . Te! Érted?. . . Mert hiába hazudtál: tudom jól, hogy George Lonsdale leánya vagy. Most már sejtheted, hogy mi vár rád! Virginia egész közelrôl látta a dühtôl etorzult vonásokat, és forró, pálinkaszagú Iehelet hömpölygött az arca felé. . . Elájult... 2 Az augusztus vége itt a hegyek között talán még elviselhetetlenebb volt, mint lent a síkon. A katlanban megrekédt forróságot a sziklák sokszorosari verték vissza. Néhány nap múlt el. Úgy látszott, nem fog semmi sem történni. Lehangoltan, de látszólag békésen éltek együtt a várban. Owen Lonsdale és az elhunyt George örököse: Ronny. - Két hét múlva, ha elmúlik a szárazság, át kell hajtani az egész csordát - mondta Owen. - Elôbb szabaddá kell tenni a Halál kapujához vezetô utat - felelte Ronny. - azt hiszem, a sziklát csak robbantással lehet eltávolítani a völgy bejárásából. VirginiáróÍ nem beszélek. De a szelleme ott kísértett közöttük. Különösen az étkezések folytak le kettesben furcsa, nyomott hangulatban. Azután megérkezett Bruce és Cresby az émberekkel. - Hej, vigyázzatok! -kiáltotta oda a két legénynek, akik a teherhordó lóról a zsákot szedték le. - Könnyen a pokolba repülhettek mindnyájan! Ronny kérdôen nézett a sebhelyesre. - Patron van benne - mondta Cresby. - Santa Fé-ben vettük. Most már szabad az út a Halál kapujához. Visszafeléjövetfelrobbantottuk a sziklát. A kerülôúton nemjutunk Mexikóba, ha megkezdjük a terelést. Owen elégedetten bólogatott. - Nagyon jól van. Örülök, hogy eszébe jutott, Creby. - Semmiség. Gyönyörűen megtisztítottuk az utat. A szikláktól és a Csirkefogóktól is. Másnap mégiscsak kirobbant az elsô összecsapás. Owen valamit keresett George íróasztalában; és kezébe akadt egy kép Virginiáról. Ronny utánanyúlt. Owen gyorsan zsebre tette és szembenézett vele. - Add ide a képet - mondta Ronny. - Mi közöd Virginia képéhez? - Semmi. De George tulajdona, tehát az én örökségemhez tártozik. Owen gúnyosan mosolygott. - Nem adom oda. Ismét test a testhez álltak. - Vigyázz magadra, Owen Lonsdale! - Te..:te... - Mielôtt megsértesz - vágott közbe Ronny -, figyelmeztetlek, hogy fütyülök a Lonsdaletörvényre, és lelôlek, mint egy kutyát. Owen szeme felcsillant. - A revolvernek`nincs értelme. Ezt már régen tudjuk. Nincs esély. . . Ha egyikünk elôbb is találna, a másik még el tudná húzni a ravaszt. . . - Elôbb-utóbb azzal sem törôdöm majd. . . Egy pillanatig még álltak, azután mind a ketten sarkon fordultak és mentek. Owen Bruce-szal tanácskozotL. Ez úgy látszott, nagyon tiltakozik, de végre is kelletlenül válÍat vont. Azután bementek a raktárba és késôbb kis csomaggal jöttek elô. ***** Ronny ezalatt lezárta George Lonsdale szobáit. Mikor Owen ezt észrevette, zöld lett a dühtôl. - Miért zártad le a szobákat? - Az én birtokrészemhez tartoznak, és vigyázni akarok a holmimra. Owen a torkának ugrott. A földre zuhantak. Felborult bútorok recsegtek, edények törtek, végül egy ökölcsapástól Lonsdale a pálinkás szekrénynek esett és elájult. Ronny lesietett. Gyorsan járt fel-alá a legelôn, mintha az ereiben vágtató vérének ritmusát követné. Lassanként Iecsillapodott. Egy fatörzsre ült, és cigarettára gyújtott. Ilyenkor, ha megnyugodott, utálta önmagát, az életet és a döghalálnak ezt a fennsíkját. . . És fájt a szíve. Voltaképpen Virginia hozta volna az életébe azt a változást, ami megfordíthatott volna mindent. Harry és Dodd száron vezették a lovukat, amelynek a nyerge mögött batyú volt. Odajöttek hozzá. - Elmegyünk innen. Mi új emberek vagyunk, nem kell részt venni a terelésben. Cresby kifizetett bennünket. - Hová mentek? - Nem tudjuk - felelte a másik. - Ez nem jó hely. HuIIaszag van a levegôben. - fgazatok van. Nézett a két ember után, amint eltűnnek a szorosban. Alaposan leapadt a legények száma. Vagy ôten mentek így el. Csodálkozva Iátta, hogy Owen birtokán, a folyó és a holt meder torlaszon, egy hatalmas sziklával elzárják a nyílást. A szokásos közlekedés is megszűnik a két birtok között? Odament és átkiáltott a magas kôgáton. - Miért zárjátok el az átjárót? - A gazda parancsolta. - Miért? - Nem tudjuk. . . Cresby és néhánny legény nézte Ronny mögött Owen embereinek a munkáját. Vagy hatan nekifeszültek, és még egy sziklával teljesen elzárták a nyílást. - Nem értem. . . - mondta Cresby. - Hogy itatják majd a marháikat, ha elzárják az átjárást. Ronny nem szólt semmit. Gondolkozva járkált a legelôn. Mit tervez a másik? Most az egyszer cserbenhagyta szokott éleslátása. Estefelé összetalálkozott Owennel az ebédlôben. Meglepte, hogy milyen barátságosan néz rá. - Halló, Ronny! Alaposan leütöttél - mondta vidáman, és a szemei furcsa fényben csillogtak. - Nem tesz semmit. Mikor kezdjük a terelést? - Azt hiszem, a szárazság még eltart néhány napig - felelte. - Add el nekem a birtokrészedet. Kapsz érte annyit, hogy tisztességesen élhess belôle, másutt. - És ha nem? - kérdezte Ronny csendesen. Csak annyit kellett volna mondani Owennek, hogy ebben az esetben sem történne semmi, és Ronny lemondott volna a részérôl. Ehelyett gúnyosan így szólt: - Akkor nagyon sajnálod majd, hogy visszautasítottad az ajánlatomat. Kész volt. - Visszautasitom - felelte röviden Ronny. - Nem baj - mondta Owen és vállat vont. - Igyunk egy pohár tequilát, jó? Legutoljára itt az én csúfos vereségemre ittatok szegény öreg George-dzsal. Ronny elfogadta a poharat, de gyanakodva nézte Lonsdale-t. Felhaitották az italt. Ebben a pillanatban tompa dörrenés hallatszott, amit távolban gördülô sziklák elhaló dűbörgése kisért. - Mi volt ez? - Arany után kutatok a hegyekben. A megmaradt patronokat használtam feI arra, hogy *****ret robbantsak. Ronny lenézett az ablakon. A barmok nyugtalanul jártak ide-oda. De különben minden olyan, mint máskor. - Adod a birtokot? - Nem. Ronny szorongva érezte, hogy valamit nem ért, amit értenie kellene, mert sürgôs intézkedésre van szűkség. . . Lonsdale csillogó szemei, kegyetlen mosolya, a feszültség, ami egy elkövetkezô szömyű esemény szélcsendje. . . Valami hihetetlenül végzetes drámát idézett elô a robbanás. . . De mit? Cresby jött be hirtelen, Iihegve, rémültecz. - A patak. . . eltűnt a patak! Ronny a revolveréhez kapott. Owen is. Most végre megértette! - Felrobbantottad a sziklát, ami a vizet a hegycsuszamláskor eltérítette az útjából? - Igen! - felelte diadalmasan Owen. - Értem. Tehát a patak most a régi medrében folyik, a sziklátorlasz mögött. És te elzáratta a nyílást? - Igen. - Most az én legelômön víz nélkül maradnak a marhák, mert a torlasz elválasztja ôket a pataktól - folytatta hidegen RQnny, mint valami vizsgálóbíró. - Úgy van. És az én birtokrészemre nem jöhetnek át a te állataid. Akkor sem, ha nyitva lerine az út. Ez a törvény. Az én oldalamon azt csinálofc, amit akarok. Ronny gondolkozott. - Cresby. . . - mondta végül nyugodtan. - Fizesd ki az embereket. Vedd fel, ami neked jár. Azonnal hagyja el mindenki a várat. - Ezt nem fogják megtenni. . . - kezdLe az elsô cowboy. - Akit holnap még itt találok, azt magam távolítom el. Cresby szó nélkül kiment. Ronny a diadalmaskodó ellenfeléhez fordult és kemény, nyugodt hangon mondta: - Owen Lonsdale. Holnap déli tizenkét óráig nyisd ki a torlaszt. - Haha. . . Meg akarsz ijeszteni? - Addig meggondolhatod. . . Egy óra múlva Ronny cowboyai indulásra készen álltak. Különös volt, de mégis így történt: nem tudták tartósan gyűlölni. Ez a szó, hogy,orgyilkos", szörnyű, és mégis... Különösen most, hogy ilyen szörnyűséges helyzetbe került, valahogy ismét közelebb hozta feléje ezeket az embereket. - Boss - mondta az egyik -, gyere el te is innen. A hôségben megdühödnek a marhák víz riélkül, mit csinálnál velük egyedül? - Emberek! - szólt hozzájuk emelt hangon Ronny. - Ti tudjátok, hogy ez a hely száz esztendeje az átok, a pusztulás, a gyűlölet és a vérontás pokla. Menjetek és mondjátok meg mindenütt, hogy Ronald Kerry véget vetett a versenyfutásnak, megsemmisítette a pusztulást, megölte az öldöklést, bosszút állt a bosszún és a Colorado-fennsíkon. Holnaptól kezdve nincs többé senki és semmi. Most pedig menjetek el innen azonnal. Az emberek ellovagoltak. . . Visszament az ebédlôbe. Leült Owennel szemben és tequilát töltött. - Egészségedre, Owen Lonsdale - mondta vidáman, és felhajtotta egyszerre az egész italt. 4. A barmok másnap már kora délelôtt nyugtalankodtak. Fújtatva csörettek az üres medertôl a hágóig, és vissza. Keserves bôdülések hallatszottak. Owennek három cowboya lóra ült é búcsú nélkül elment. Ezek az emberek nem bírták látni az álat kínlódását. Bruce és a többiek is mogorván néztek át a torlasz túlsó felén nyugtalankodó barmokra, amint összecsôdüÍnek az eltűnt patak partján és a sáros medret nyalogatják. A délelôtti napsütésben már kétségbeesetten futkostak ide-oda a szomjúságtól kínlódó marhák. Patáik csattogtak a sziklatorlaszon. Érezték, hogy ott a víz, és esetlen ugrándozással dobták rá mellsô Íábaikat a reménytelenül magas gránit- és bazaltgátra. Fújtattak és bôgtek. Owen az ablaknál állt. Lenézett. Az arca komor volt és elszánt. - Ronny! - fordult vissza a szoba felé. - Add él a birtokot, nagy árat fizetek érte. Ronny cigarettázott, keresztbe vetett lábakkal ült, és egy nagy könyvet nézegetett. Nem olvasott: Csak azért tartotta maga elôtt a könyvet, hogy zavartalanul gondo)hasson Virginiára, aki fájt benne, szüntelenül fájt. - Nem adom el a birtokot, Owen. Öt perc múlva tizenkettô. Adj utasítást, hogy nyissák meg a torlaszt és engedjék az állataimat inni. - Nem! Ronny becsukata a könyvet, felállt és nyugodt Iéptékkel lement. Owen az ablaknál maradt. Fentrôl látta, hogy Ronny kivezeti a lovakat az istállóból... Tizenkét óra volt. Elviselhetetlen bôgés töltötte be a fennsíkot. A barmok most már szüntelenül körbe rohantak, újra meg újra. Azután a torlaszra álltak mellsô lábukkal. Ott a víz! Újra rohantak... Owen lesietett. Valamit észrevett az ablakból. Vigyázva kellett átmennie a síkon, nehogy eltipórják a dühös barmok. Az emberek nekifeszülnek a sziklának, hogy megnyissák az átjárást. Egy védett helyrôl Owen felkapaszkodott a sziklára, végigfutott a torlasz tetején és megállt a cowboyai felett. Két pisztolyt irányított rájuk: - Aki a sziklához nyúl, azt nyomban lelövöm. Az emberek morogva húzódtak hátra. Owen visszatette a revolverét és leült a torlasz tetejéré. Nagyon sáp,adt volt. Idegés kézzel sodort egy cigarettát. A marhák bôgése, fújása, zihálása ôrjítô volt. Úgy csörtettek kétségbeesetten körbe, .úgy dobogtak, olyan panaszosan ordítottak, hogy rossz álomnál is szörnyűségesebb volt. Ronny közeledett futva a torlaszon. Valamit kiáltott messzirôl, de az iszonyatos bôgés, a romboló állatok patadobaja elnyelte a hangját. Bruce és a többiek közelebb mentek. Owen nyugodtan a helyén maradt. Egyszerre meglepetten látta, hogy az emberek rohannak a hegygerinchez és felkapaszkodnak a sziklán, gyorsan, ijedten. Ronny odajött, megállt elôtte lihegve: - Szedd a lábad. . . - Mit beszélsz? - Nézd!. . . Owen megfordult. Kékes, hatalmas füstoszlop közeledett rohanva feléjük. - Felgyújtottad a legelôt!. . . - Igen!. . . - Ezt. . . merted?. . . - Csak az én oldalamon gyújtottam fel - mondta Ronny vállat vonva. - Ott azt csinálok, amit akarok. Kezük a revolverükön volt. Egy füstfelhô csapott le rájuk. Fuldokolva rohantak a hegy felé. . . 5. Lihegve kapaszkodtak fel, egyre feljebb, a legtávolabbi sziklacsúcsokig, fuldokolva, kôhögve, mert nyomukba kúszott a tűz, és a tűz mögött járt a füst. . . Csak fent a teljesen kopár, csupasz gránit között voltak veszélyen kívül. Elszórtan egymástól, távoli szirteken ültek az emberek, halálosan kimerült állapotban. Alattuk, a fennsíkon elszabadult a pokol! A hosszú szárazságtól tikkadt növényzetet egyre nagyobb iramban kerítette hatalmába a tűz. A pusztulásra ítélt, veszett állatok bôgése felülmúlt minden fantáziát! Mintha sikonganának, jajgatnának és emberi hangon kérnének segítséget. A fennsík rengett a rohanásuktól. . . Azután a pokoli látványt befedte a füst... Az állatok vadul iramodtak szerteszét, amerre útjuk volt, vagy csapatostól rohantak bele a lángokba telejsen megdühödten. Owen kimeredt szemmel nézte. lgen! Ez a versenyfutás utolsó fordulója! Az évszázados gyűlölet beérkezett a végzet céljába... Ronnyt kereste a tekintetével, és a revolverét szorongatta. De nem látta sehol. Valamerre másfelé talált menedéket. Ô is egy sziklán ült, mint Owen, és lenézett. Nem érzett lelkiismeret-furdalást. œnnek a helynek el kellett pusztulni. Jobb lett yolna, ha húsz év elôtt gyújtja fel valaki... Akkor Virginia ma is élne... És még sok-sok ember. . . Azután, hogy beteljesedjen a pokol műve: az épületbôl is füst szállt fel. . . Lángnyelvecskék látszottak az istálló felôl. . . És nemsokára itt is, ott is füst és tűz csapott ki a háztetôn. . . A Londsdale-vár égett! Ott, szemük láttára lángolt lobogva az ócska épület, hullott a zsarátnok, összecoskadt az istálló... Lement a nap. . . Az alkonyatban messze világított a lángokban álló vár. A bôgés már elhalt, az állatok elmenekültek vagy elpusztultak. És estére kitört a zivatar. A hatalmas tűz idézte elô az esôt. Száraz vidékeken jól tudják, hogy a prériégés mindig esôt hóz. Az égô növényekbôl elpárolgó nedvesség mégreked a szélcsendben és ha a pára eléci a hidegebb régiót, lecsapódik. Nagy szemű, sűrű zápor zuhogott a fennsíkra. Eloltotta az itt-ott még lappangó tüzet, Ieverte a füstöt, azután egyik pillanatról a másikra elmúlt, és a csillagos ég tündöklött az üszkös, elpusztított táj felett. . . Ronny megindult Íefelé. A gyönyörű legelôk, a remek csórda, a fák, a bokrok elpusztultak. Ez a halál fennsíkja volt. A Lonsdale-uár elhamvadt. Az ódon, hatalmas falakkal azonban nem bírt a tűz. Itt is, ott is beomlott a mennyezet, de a vastag, hatalmas falak állták a lángokat. Virradt. . . Ronny lehajtott fôvel állt az üszkös síkon... Valami reccsent, nem messze tôle. Egy árny közeledett lassú járással. Ketten maradtak. Bruce és a többiek elmenekültek innen. . . . . Szemben álltak egymással. Egyedül a fennsíkon, a két halálos ellenfél. . . - Ronald Kerry. Most befejezzük. - Én is így gondoltam. - Szemtôl szembe egyikünknek sem lenne esélye. Legyen ez a párbaj olyan irtózatos olyarí könyörtelen, mint ez az egész versenyfutás volt. Ronny vállat vont. - Hogy akarod? - Bemegyünk a várba. Ötvenig számolunk. És azután nincs szabáy, nincs törvény, nincs tisztesség, mindenki úgy végez a másikka, ahogy akar és ahogy tud. - Nem bánom. - Háturól, álmában, lesbôl, úgy végezhet egyikünk a másikkal, ahogy alkalma van. Ez az egyetlen esély arra, hogy az erôsebb életben maradjon! - Az fog gyôzni, amelyik késôbb merül ki. - Megmondom neked: ha elalszol, nyugodt szívvel agyonlôlek álmodban, mert tudom, hogy ez az egyetlen lehetôség számunkra és mert szerintem igazságot teszek, ha agyonlôlek. - Rendben van. Megvárom, amíg végez veled a kimerrültség és lelôlek. En is azt hiszem, hogy ez helyes és igazságos cselekedet lesz, mert sok gonosz és aljas dolog történt miattad. - Akarsz még valamit mondani? ***** - Csak azt hogy nem twdnálak orvul lelôni, ha nem te hoztad volna Virginia halálát. Így nyugodt szívvel teszem majd meg. - Elvégeztük, Ronny. Bementek a házba, és egymással szembefordulva, hátrálva visszavonultak egy-egy helyiségbe, amely csupasz, égett falakból állt, és valamikro szoba volt. Reggel Iett. 6. . . Ronny úgy helyezkedett el a szoba sarkában a fö)dön ülve, hogy szemmel tarthatta az ajtót és az ablakot. Elszánt és kegyetlen hidegség keményítette meg belülrôl. Megöli Owent. Az elôzô szörnyűséges nap, az éjszaka a sziklákon a lángoló völgy felett, kifárasztották mindkettôjűket. És csak most érezték, hogy nem ettek nem ittak, kis híján egy napja. Kétségtelen, hogy a pincében jóformán sértetlenül maradt minden. Sôt valószínűleg az éléskamra sem égett le teljesen, de nem mozdulhaCnak a helyükrôl. Finom nesz hallatszott az ajtó felôl. Ronny elôrántotta a pisztolyát. Egy patkány futott el sebesen a folyosón. Az elégett ajtó helyén sötét odú tántongott, amit a reggeli világosság fénnyel töltött ki lassan, és most látszott a folyosó. Mozdulatlanul üIt, és figyelt. Elhatározta, hogy nem támad. Itt ül, amíg Owen szervezetét legyôzi. Az kerül hátrányba, aki kevésbé bírja ideggel és támad, vagy annyira kimerül, hogy e)alszik.:. Owen is tudta ezt. A szoba sarkában ült, akárcsak Ronny. De jóval szomjasabb volt. A délelôtti forróság és az égett nôvények kesernyés szaga súlyosan telepedett az üszkös várra, ahol az utolsó két éIô ember a fennsíkon; pokoli párbajjal koronázza meg a pusztulás szörnyű művét! Ha olykor egy üszkos fadarab lehúllot a tetôrôl, revolvereikhez kaptak és figyeltek. A szabad ajtónyíláson át hallották a gyufa sercenését, amikor valamelyik rágyújtott. - Ronny! - visshangzott a vár elhagyott falai között Owen hangja. Csend. - Ostoba vagy, ha nem felesz. Azt hiszed, hogy az fdegeimet megtámadja a némaság? Ó, te ostoba! Külbnben épp most hallottalak rágyújtani. . . Csend. - Hallgathatsz, amennyit akarsz. . . Rövidesen örökre hallgatni fogsz. Semmi. - Ostoba vagy. Nem akarok beszélgetni - és nem bánt a csend. De szívesen megtudtam volna, hogy mi ez a história az orgyilkossággal. . . Te ölted meg igazán Teddy Backet?. . . És ha igen akkor hogy került a hátába a golyó. . .? Teddy Back! Eszébe jutott ismét Martins erdejében a halott. . . És a furcsa spanyol patkószeg, amit Nagybôgôtôl kikölcsönzött. De nem felelt. És nem gyújtott több cigarettára. Egy veréb röpködött az ablak elôtt. . . Csendes, rekedt nevetés hallatszott át. - Hát hallgass, ha akarsz. Ostoba fogás. Kevés ahhoz, hogy engem legyôzz... Csak szérettem volna tudni, hogy milyen titok, miféle rejtély lehet az orgyilkosság mögött?... Vagy ólyan erôs ember lehetett az illetô, hogy csakugyan orvul. . . Elhallgatott és revolvert rántott. . . De csak egy madár volt. . . az ablakpárkányon vidáman, csipogva ugrádozott a szürke kis veréb. Ouiennek zúgott a füle. A nap tompaszögbe siklott lassan delelôbôl, és még mindig úgy űltek. . . Valahonnan kövér, lassú vízcseppek hullottak alá, egyenletesen. . . Owen idegrendszerén bizonytalan szorongás áramlott el. . . Már husznnégy órája nem ittak. . . A torkuk szárazon karcolt, a nyélvük felhasadozott. Éhséget nem éreztek, csak gyötrô szomjúságot, és a combjuk sajgott valamitôl, mintha iszonyú sokat gyalogoÍtak volna. . . - Ronny! - kiáltotta át érdesre torzúlt hangon. - lde hallgass! Csend. - Hallod, hé! Mit akarsz evvel az ostoba alakoskodássál? Tôlem hallgathatsz, amennyit ákarsz, de ha szomjas vagy és innál mint én, hát felfüggeszthetjük a harcot. . . .. Csak a cseppek hullása hallatszott egyhangúan, folytonosan. Vízcseppek! Víz!. . . Sercenés. Owen rágyújt. Az utolsó szál gyufával. A másik szobából már régen rtem hallja a gyújtó hangját. Nem hall semmit. Tisztában van Ronny taktikájával. Ostoba fráter. Az idegeit akarja kikészíteni ezzel a csenddel. . . Gyerekes. . . És mégis. . . Tudja, hogy ez nevetséges fogás a másiktól, hogy ott guggol a revolverét szorongatva, ezért ez a némaság, amelyet csak a térmészet neszei, a lehulló égett fa és vakolat szakít meg olykor, de a cseppek hullása, ez a csend türelmetlenné, ingerültté teszi. . . Megy Ie a Nap. . . Irtózatosabb tusa ez a legöldöklôbb harcnál: némán, mozdulatlanul, kimerülten ülni, gôrbült ujjakkal állandó, görcsös készenlétben, a pisztolyhoz közel. . . Amint az alkony egyre hosszabb árnyakkal töltötte ki a szobát, Owen füle mind hangosabban zúgott. Félt, hogy nem hallja majd a közeledô ellenfél neszét. A szeme elôtt ugrált a félhomány, és nagyon meessze egy furcsa madár felrikoltott olykor. Azután csend. . . Csak a cseppek örök hullása és a halántékon dörömbölô vér zúgó moraja, ahogy hirtelen felszáll, sűrűn, a koponyába: Gyengülô látása megrémítette. . . A rezgô árnyak között. . . Igen. . . Ott mozog valami. . . Közeledik Ronny!. . . Ott. . . ott. . . az a hosszú árny. . . ljedten, gyorsan tüzelt! Egy. . . kettô. . . három. . . négy. . . . . Ronny a szoba sarkában ül és tompuló érzékei elôtt úgy rémlik, mintha Owen a küszöbön állna és onnan adná le a Iövéseket. . . Vagy az ablaknál? Gyorsan viszonyozza a tüzet. . . Az ajtó és az ablak irányába lô, kapkodva, egymás után. . . ... A két kimerrült ember egy-egy szobában ül és káprázó szemmel, holt árnyékra tüzelnek. . . A hisztérikus lövöldözés szörnyű visszhanggal zengett az elhagyott várban. Azután csend. . . Éjszaka van. Mozdulatlanul ül a két ember és figyel... Owen hajnal felé, homályosuló öntudattal egy cigarettát tart a szájában, de rágyújtani nerp tud... Lehet, hogy Ronny már elaludt vagy eszméletét vesztette? A kezébe vett néhány vakolatdarabot, óvatosan a küszöbig csúszott, kinézett a félhomályos folyósóra. Világosság vetül ki Ronny ajtaján. Owen megfog egy csomó vakolatot, és odadobja a másik szoba eIé. . . Gyors, három lövés csap ki nyomban az ajtó nyílásából... Visszahúzódott, Ronny tehát figyel. Nem alszik és nem ájult el. De ô már nem soká bírja. Gyengébb lenne, mint Kerry? Lassan dél lesz. Több mint teljes huszonnégy órája ülnek így, és még mindig tart a szörnyű párbaj. -. A forróság dacára jéghideg és vértelen volt a feje. A szemét mintha tűkkel szurkálnák, az ujjai bizseregtek. . . Nem! Nem! Ha elalszik. . . Ronny le fogja lôni, mint egy kutyát. . . Az üszkös falak feléje dôltek és elmosódtak. Csak nagy nehezen tisztázta újra a helyzetét a szoba sarkában. Ronny is szédült, de bírta még. . . Meddig? Owen erôsebb lenne? Ô legfeljebb niég délutánig húzza. . . Az agyában götcs nyilallt át idônként, lüktetésszerűen. Ha Virginia most karjára tenné a kezét és ránézne, talán lemenne róla ez a sok keserű gyűlölet, bosszúvágy. . . düh és. . . és. . . Már le is ment. . . Pedig csak gondolt rá. . . Ha Virginia ránézett, olykor úgy érezte, hogy gyôzni épp olyan gonoszság, mint gyilkolni. . . Erôsnek lenni más ember rovására,. . nem életcél. . . Csakugyan nem?. . . Miért Iátja most Teddy Backet?. . . Hogy kerül ide?. . . És mit keres ô Ronald Kerry, ezen a vidéken? Idejött kipusztítarii a Lonsdale-okat?. . . És mi lesz, ha golyót röpít Owen koponyájába? Ha gyôz? Ha egyedül mard ezen az üszkös, elátkozott síkon, túlélve az utolsó embert is? Mi jogon öli meg Lonsdale-t, aki csak a saját földjét követelte vissza tôle, mindenáron. Mert George Lonsdale gonoszságból hagytá rá a birtokát. . . Mert sejtette, hogy ha összecsap Owennel, az a pusztulás lesz... Sejtette, hogy végül így fognak ülni és ô lelövi Owent. Owen birtokán, a Lonsdale-ok földjén a Lonsdale-ok ügyéért. . . Az örökségért. . . megöli áz egyetlen jogos örököst, ô, a bitorló! Hát nem! Maradjon itt utolsónak Lonsdale. . . Gyôzzön! Örüljön! Kezdjen új életet, hiszen nem lesz kivel versenyt futni már. . . És ô, Ronald Kerry befejezheti végre. . . Kapja meg a golyóját. . . Owentôl. . . Úgysem jó egyébre. . . Igen, ez a helyes. Felállt. Amennyire még erejébôl tellett, egyenes tartással, határozott léptekkel elindult az üszökkel és korommal Iepett folyosón. Most ért Owen ajtaja elé. Nem állt meg. Nyugodtán haladt tovább a végzete elé, amíg odaért a küszöbhöz. . . Várta a lövést. . . Csend. Benézett a szobába, Owen a padlóra dôlva aludt. Kezében a revolverrel. Gyôzött. Ô gyôzött. Most golyót röpíthetne a koponyájába. Kinézett az ablakon. Kint a mezô. . . Az életl Néhány marha és egy-két ló járkál. . . Ezek elmenekültek a tűzvészbôl és visszatértek. . . Mintha szomorúan lógna a fejük. . . Hiába nyújtogatják a nyakúkat az elhamvadt fű között legelni valót keresve. . . De süt a nap... És ahogy visszatért ez a néhány állat, a fű is kizöldül újra... Csak a bosszú, az átok pusztuljon eI a tűzvészbe errôl a vidékrôl! Kissé tántorgó járással, káprázó szemmel ment ki a várból... Az állatok csodálkozva emélték fel a fejüket. . . Ronny odament az egyik lóhoz. A hegyek rezegni látszottak, és a mennybolt furcsán forgott. . . Megveregette az állat nyakát. . . Néhány kísérlet után végre felült rá és elindult. . . A ló szép lassan lépegetett, és a lovas mind elôbbre dôlt a nyaka felett. Végül egy lomha bukfenccel átesett a paripa fején a földre, és ájultan elterült. . . Maga sem tudta, meddig fekhetett így. Mikor felnyitotta a szemét, a vár valamelyik beomlott szobájában egy pokrócon feküdt. Ismét elaludt. . . Mert Bolibar ült mellette! 7. Mikor Virginia elájult, Bolibar a vállára dobta, mint valami zsákot és sietve mászott fel a hegyre. Tudta jól, hogy a dühödt csordát nyomon követik az üldözôk. A hegygerinc egy kiszögellésén, ahová lentrôl nem láthattak, megállt. Mogorván nézte a Ieányt. Virginia lassan mozgolódott, majd felnyitott a szemét. - Kiveszem a kendôt a szájából - dörmögte az óriás. - De ha egy hangos szót szól, nagyon *****rôviden elintézem. A lány kissé megkönnyebbült, mikor a feszítés elmúlt a szájában. Bolibar feljebb mászott egy klugró sziklán és sokáig bámult a szoros felé. Közben este lett. Eleinte nem látott semmit. Késôbb észrevett két alakot, amint a hold rájuk túzôtt. . . ' - Ketten itt maradtak... - mondta Virginiának csúf vigyorral. - Ezekkel, azt hiszem, beszélni fogok. Virginia megrémült. Bizonyáa Owen és Ronny maradtak hátra. Talán éppen ôt keresik. - Most feljebb viszem, oda a barlanghoz - mondta Bo)ibar. . Virginia ekkor már kész volt a tervével. A kétségbeesés hideggé és elszánttá tette. Bolibar közel állt a szikla széléhez. A lány hirtelen maga alá húzta a lábát, és mikor a rabló megmozdult, hogy feléje induljon, teljés erejébôl a térdébe rúgott. . . Az óriás egy csodálkozó hördüléssel eltűnt a párkány peremérôl. . . Puffanás, zörgés. . . *****guruló kövek robaja hallatszott fel, aztán csendes lett minden. Virginia csak most rémült meg. Valakit. . . Élô embert. . . letaszított. . . Talán megölte! Menekülni! Egy éles sziklához dörzsölte a csuklóját. Fáradtan, verejtékezve, egyre kimerültebben dôrzsölte. . . dörzsölte. . . Aztán szabad lett a keze. A lábát gyorsan eloldozta, és már mászott tefelé. Alatta, a hegy lábánál, sötét, nagy test hevert mozdlatlanul az ösvényen. . Bolibar. . .! Virginia habozott. . . Az elsô érzése az volt: menekülni. De alighogy elindult, valami visszahúzta. Itt hagyja lezuhant Bolibart? És ha rabló. . . Ember! Talán lehet segíteni rajta. . . De nem, nem. . . Akkor eljön, hogy megölje ôket. . . ; Élindult. . . Ismét megállt. . : soha többé nem lenne egy nyugodt perce. Visszafordult, és rövidesen ott állt az óriás mellett. Keserves erôfeszítéssel a hátára fordította. Bolibar bezúzta a homlokát. Fél arcát vér borította. Most kinyilt a szeme. Csodálkozva nézett fel. A lány rémülten hátraugrott. . . Látta, amint Bolibar erôl.ködik, hogy megmozdítsa a jobbját, dé a kar bénultan fityegett. Eltört. A fájdalom még tôrzabbá tette az arcát. A bal keze a teste alá került, ezt sem használhatta. Bdlibar keservesen felkacagott, és rikácsolva kiáltott rá: - Rajta! Na!... Öljön meg! Ott a revolvere!... Mit bámul... ? Nem látja?! Eltörött a karom! Kifordult a szeme a kíntól. Virginia letérdelt a sebesült mellé. - Maradjon nyugodtan. Segíteni akarok magán. Most már látta, hogy a bandita súlyosan megsérült, legalábbis annyira, hogy tehetetlen. Eszméletnél volt, de nagy fájdalmai lehettek. Az arcára rémült csodálkozás ült ki, mikor a leány letérdelt melléje. - Mit akar?. . . - Bekötözöm. - Menjen a pokolba, meg tudok dögleni egyedül is... Nincs szükségem rá, hogy most bekötözzön, azután idehívja. . . azt a két gazembert. . . - dühösen nevetett - ne féljen, ôk majd tudják, hogy mit tegyenek a sebesült Bolibarral... Virginia arrafelé nézett, ahol kigyúlt a tábortűz, és jól látszott messzirôl a két árnyék... Szóljon Ronnynak és Owennek? Mert csak ôk lehetnek. . . Bizonyára megölnék a rablót, aki az életükre tört. . . Ó, Istenem, de szömyűségesen gyenge nô, gondolta elkeseredetten. Még egy gyilkos banditát sem tud a sorsára hagyni, vagy kiszolgáltatni azoknak, akiket az imént kegyetlenül elpusztított volna. De nem volt képes rá. Ô nem büntet és nem áll bosszút, nem ítélkezik. Az Isten dolga a büntetés, az ember csak könyörületes lehet. Látta a rabló a leány arcán, hogy min gondolkozik? Lehet, hogy látta. De nem szólt semmit. Nem kért kegyelmet. Virginia Ievágta a sebesült kabátujját, kiszabadította a törött kart. Azután elment, *****s két egyenes faággal tért vissza. Értétt valamit az élsôsegélyhez, és egész ügyesen tette sínbe a sérült csontot. Levágta a sebesült kabátujját, kiszabadította a törött kart. Azután elment, és két egyenes faággal tért visszá. Értett valamit az elsôsegélyhez, és egész ügyesen tette sínbe a sérült csontot. Bolibarriak néha megcsikordult a foga fádalmában, de tűrte, hogy a leány ingbôl vágott pólyával kösse körül a sínclek használt két.fát. Közben komoran, szinte gyanakodva nézie. Lódobogást hallottak. A két férfi ott lenn éppen ellovagol. Virginia habozva nézett a hang irányába. A rabló tudta, hogy ez a döntô pillanat. Ha Ronny és Owen elmennek, nem szolgáltathatja ki többé... A zaj távolodott. A leány riadtan nézett rá, majd újra az elhaló lódobogás irányába fordult. De nem mozdult... Csend lett. Bolibar nem bírta elnyomni a megkönnyebbülés sóhaját. Hajnalban Virginia elment. Bolibar azt hitte, hogy magára hagyja. Két óra múlva azonban meglátta, amint ismét közeledik. Visszament a táborhelyre, és leküzdve az ájulását, addig keresgélt a szörnyű, szétdúlt helyen, amíg egy fôzôedényt talált. Ebben vizet hozott. Bolibar csodálkozva nézte. A lány megitatta, azután kimosta a fejsebét és azt is bekötötte. A fájdalom és a vérveszteség legyengítették a banditát. Ismét elájult. . . Mikor magához tért, este volt. Tűz égett mellette, és Virginia szárított húst fôzött. A bandita megmozdult. Ugyanekkor a leány felemelte a revolvert maga mellôl és nyugodt, csengô hagon mondta: - Amíg aludt, magamhoz vettem a revolverét. Nem hiszen annyira hálátlannak, hogy tervezzen ellenem valamit, de megtanultam errefelé, hogy minden lehetséges. Bolibar dörmögött valamit, és nézté a leányt a fazék mellett, tépett ruhában, kezében a revolverrel. A szoros felôl ragadozó madarak sikoltozása, hiénák, sakálok rekedt üvöltése és marakodása hallatszott. Pokoli, dögszagú levegô súlyosodott a völgyre... - Adjon. . . vizet. . . Virginia vizet vitt egy edényben és úgy állította le, hogy Bolibar elérhette egészséges karjával. Közben egy másodpercre sem tette le a revolvert. A bandita ivott: - Nem fogom bántani... -mondta késôbb szinte barátságtalanul, de csendesen. -Azért ha akarja, tartsa csak meg a revolvert. Dé a biztonsági zárat nem felejtse. . . A lány lehajtotta a fejét és szomorúan, kissé szégyenkezve nézte a földet. A biztorisági zárat nem nyitotta fel. - Most. . . Ha meggyógyul. . . Újra életre-halálra üldöz majd. . . bennünket? Nem fogom bántani magukat - felelte hosszú hallgatás után. És újabb negyedóra elteltével megkérdezte: - Miért nem szolgáltatott ki azoknak. . . - Mert. . . megölték volna. . . Most új kötést teszek feI. A revolvert a földön hagyta és odament a sebesülthöz. Kioldozta a rongyot. Bolibar nem szólt semmit és nem mozdult. Tűrte, hogy a leány megújítsa a homlokán a kötést. - Ha elég erôs lesz, induljunk útnak. Én nem vagyok orvos, lehet, hogy rosszul illesztettem össze a karját. Akkor újra el kell tömi. Igyekezzék minél hamarabb városba kerülni, ahol kórház van. _ - A karom gyógyul és úgy illesztette össze, ahogy a legjobb - felelte. Azután elaludt. Reggel már lábra állt. Virgiriia ébren volt és fôzött valamit. - Mi történt a szorosban? - kérdezte Bolibar, miután evett. A lány nem felelt. - Elpusztultak - adta meg a választ a bandita önmagának. Rövid szünet után megszólalt. - Adja ide a revolveremet. A lány ijedten nézett rá. - Adja ide kérem. Kissé nyersen de megnyugtatóan mondta ezt. Virginia odaadta a coltot. - Mehetünk. Hatalmas kezét a lány vállára tette és kissé bicegve elindultak. Néha furcsa zavart pillantással nézett le Virginiára, aki óvatosan lépést tartva, ment mellette, és támogatta a hatalmas embert. . . 8. - Ki ölte meg az öcsémet?. . . - kérdézte nagy sokára. Virginia nem felelt. - Megmondhatja. Senkit sem fogok bántani többé. Ne higgye, hogy ellágyulás. A maga zozzátartozóit úgyis kíméltem volna. Megmentette az életemet. Ezért cserébe kérheti annak az életét, aki megölte Bobot. . . Ez rendben van. . . De a revolverharcos Bolibarnak, amúgy is vége. . . - Miért?. . . - A karom úgy tört el. . . ezt érzem:. . hogy sohasem kezelem olyan biztosan a revolvert mint. . . mint ahQgy eddig. . . Ha megtudják madj, hogy a kezem már nem biztos, akkor sokan. . . nágyon sokan akarnak majd megölni. . . akik csak azért nem tették ezt eddig, mert féltek a revolveremtôl. . . De most nem lesz kitôl félni. . . Az ujjaim még hónapokig erôtlenek maradnak. És azután sem nyerik vissza a régi biztonságot. . . Ez így van rendjén. . . Az öreg marhatolvaj valahol elhullik egy golyótól - Menjen el. . . keletre. . . - Minek?. .. A városban rtemjó élni. Méghalni sem. Mondja.:. hogy ölték meg az öcsémet? - Nem láttam. . . Egy rabló mesélte. . . akit bekötöztem, amíg a többiek elindultak maga után. . . Bolibar összeráncolt szemmel, kissé ijedten nézett a lányra. - Bekötözte a rablót? - Igen. Azt mondta, hogy a maga öccse lôtt elôbb, de Kerry leugrott a szikláról, elkerülte a golyót és közben visszalôtt. . . - Hallgattak. Másnap elérték a Colorado-fennsíkhoz vezetô szerpentint. - Maga majd ott a dombon túl, jobbra folytassa az útját. Én erre megyek tovább. - Hová? - A hegyekbe. . . - És ha most találkozik valakivel, aki haragszik magára... Nem tud védekezni. - Nem. . . De majd elbújok, és. . . - Jöjjön a Lonsdale-uárba - mondta határozottan Virginia. Bolibar meghökkent. - Ott a halálos ellenségeim fogadnának. . . - Én majd elôre megyek. . . Nem rossz emberek. . . Azt hiszem, egyikük sem lenne képes arra, hogy végezzen ma*****ával, ha törött a karja. . . Majd Kerry megvédi. :. Kerry mindent megtesz a kedvemért. . . O jó ember, csak kissé heves. . . Azt hiszem, Owen sem gonosz. . . Az óriás csendesen megingatta nagy fejét. - Nem Miss Lonsdale. Lehet, hogy csakugyan megsajnálnának, de egy gyors golyó még mindig jobb érzés az ilyesminél *****. . Felértek a dombra. - Ezen az ösvényen menjen mindig elôre, és... - Nézze - kiáltotta a lány és kinyújtotta karját. Távol, a Lonsdale-várfelôl két ló és néhány marha trappolt gazdátlanul... Azután másfelé is egy-egy marha tűnt fel. . . - Valami történhetetL - mondta Bolibar nagyon halkan mert már azt is sejtette hogy ez a valami végzetes szörnyűség lehetett. - Llgy )átszik, szétfutott a csorda a fennsíkról. . . - Jöjjön. . . jöjjön. . . - Iihegve rémülten, egész testében remegve a leány. Belekapaszkodott Bolibar karjába, húzta magával. A legközelebbi dombról azután eléjük tárult a távoli fennsík halálos panorámája: A Lonsdale-uár üszkös romja, a kiégett legelô gyászfekete táblája. . . Virginia elájult... Mikor magához tért, azonna) felugrott. - Pihenjen, hiszen alig áIl a lábán... - Nem. . . nem, menjünk. . . Kérem, azonnal menjünk. . . ! Istenem. . . ! Nem tudta mi történt, de érezte, hogy a két nagy ellenfél összecsapott, és ebben a küzdelemben pusztult el minden. . . Ahogy kiértek a fennsíkra vezetô keskeny szorosból, nyomban látták, hogy mint elhullott rongydarab a kiégett mezô közepén egy élettelen ember hever. . . Gyönyörű paripa álldogált mellette méltóságteljesen, jobbra-balra nyújtogatva a nyakát, hogy talán akad egy fűszálnyi táplálék az elpusztuJt réten. . . A leány sietett pedig rogyadozott a lába. Mikor Bolibar odaért, már a férfi mellett térdelt, két tenyerébe fogta az élettelen fejét és szinte eszelôsen suttogott: - Ronny. . . Istenem. . . Ronny. . . Meghalt. . . Az óriás is letérdelt. Kigombolta Ronny ingét, és sokáig tartotta mellkasára szorítva a fülét. - Él. . . - mondta aztán. - Még dobog a szíve, de azonnal segíteni keI). . . Halálosan kimerült. . . Egyik karjával segített a leánynak, és az ájultat bevitték a házba. Itt megtalá)ták hasonló állapotban Owent. Lemosták ôket. Vizet öntöttek óvatosan a szájukba. Bolibar e)ment, hogy talán akad valami szeszféle a házban. Rummal tért vissza. Nemsokára erôsödtek az alig hallható szívhangok. A foguk közé töltött rum jót tett. - Nem értem - motyogta Bo)ibar. - Ez a két ember kis híján éhen, szomjan halt, mert más bajuk nem lehet. . . És a kamrában minden van bôségesen, étel; ital. . . 9. Elôször Ronny tért magához. Azután )assan Owen pillái is megrezdültek és kinyitotta a szemét. Fel akart ugrani mikor meglátta Bolibart, de nem volt eréje. Döbbenten látta, hogy Virginia is ott van. És mellette egy másik pokrócon még valaki... Arra fordította a fejét. Ronny! - Csak feküdjenek nyugodtan - mondta Bolibar. - Én a barátjuk akarok lenni, mert ezt ígértem Miss Lonsdale-nak. Ha majd jobban érzik magukat, magyarázzák el, hogy kerültek ilyen kimerült állapotba, egyikük a házban, másikuk a szabadban. - A szabad. . . ban? - kérdezte Owen. - Ronnyt kint találtuk a mezôn. . . A lóról esett le. . . Owen arca vérpiros Iett. . . Ronny csak azután merészkedhetett ki a házból, miután ô elalélt. Tehát legyôzte! De nem ö)te meg. . . Bolibar ezt mondta: - Én most elmegyek és tôlem ne tartsanak. Miss Lonsdale-lal elintézzük a számadást. Különben is tisztességes harcban gyôzték le Bobot. Így könnyebb most nekem. . . mert. . . Lenézett tehetetlenül görbült ujjaira, amelyek egy-két millimétert mozdultak csak. De Owen nem hallotta a közbeszólást. Ronnyra tekintett. - Miután én elaludtam te. . . kimentél a IóhozP. . . - Igen. . . EI akartam menni. . . És azt hiszem, most, hogy renben van minden, el is megyek. - Ne menj el, Ronny... - Elmegyek. Semmi dolgom itt. Ostobaság volt tôlem, hogy ettôl mérgezett levegôtôl *****rtégtészegedtem, és. . . Eh. . . szóval elmegyek. . . - Virginia. . . talán neked sikerül rábeszélni hogy maradjon. A visszaszállingózott állatok bôgése hallatszott a Iegelôrôl. . . A sziklatorlaszt megnyitotta Burce és Cresby, akik szintén elôkerültek lassanként. Egy bôrostor csapott le nagyot durranva. . . ' Napfény özönlött be az ablakon. - Ne... menjen, Ronny - mondta Virginia, de másfelé nézett, és nagyon piros volt. - Dé. . . - felelte halkan Ronny. - A Lonsdale-ok versenyfutása. . . - Véget ért - fejezte be határozottan Owen, és kezet nyújtott. A két férfi keményen megszorította egymás kezét. 10 Másnap munkához láttak. Egy-két cowboy is megjelent a régiek közül. A kíváncsiság hozta ôket vissza, azután maradtak. Elhatározták, hogy a várat nem építik fel többé. Modern kis farm lesz itt helyette. . . - Virginia. . . - mondta este Ronny a Íánynak, amikor egyedül maradtak -magát csakugyan a sors küldte ide. . : - Igazán sokkal többet tett, mint én. . . És. . . nem is tudom. . . miért. . . Ronny megfogta a kezét. - Maga mellettjónak kell lenni. Még ezt a Bolibart is megszelíditette. . . és. . . és. . . - Nem fejezte be. Virginia arca csillogó szemmel közeledett hozzá. Ronny magához húzta és megcsókolta. Ijedten rezzentek fel. Owen jött arra véletlenül. Mosolyogva lépett oda hozzájuk. - Ezentúl nézzünk nyugodtan egymás szemébe - mondta. - Ti szeretitek egymást és ez így van jól. Együtt leszünk ezentúl a közös házban, de nem a törvény miatt, hanem mert ôsszetartozunk. Idôvel majd én sem Ieszek itt magamban... Jobbjával és baljával megfogta Virginia és Ronny egy-egy kezét: - Sok szerencsét, gyerekek, és ami volt, azt ne fe)ejtsük el soha, de bocsássuk meg egymásnak. . . Ja, igaz. . . Ezt a Bolibart itt tartottam. Te megölted az öccsét, Virginia, ha jogosan is; de örökre harcképtelenné tetted. Bárhová megy, lepuffantja az elsô régi ellenfele. . . Hm. . . azt hiszen, nincs abban hiba, ha itt, az Isten háta mögött, egy öreg marhatolvaj meghúzza magát. . . Virginia szeme felragyogott. - Owen, ez. . . nagyon rendes volt tôled. . . - Én is azt hiszem - bólintott Ronny, és mikor késôbb meglátta Bolibart, odalépett hozzá. - Örülök, hogy itt marad intézônek, mert. . . - A csodát - felelte az óriás. - Itt maradok; de semmiféle fizetést vagy parancsolgatást nem kérek. Ha tetszik, hát megengedhetik egy vén zsiványnak, hogy itt haljon meg a hegyek között és békében legyen a sakálok elôl, akik most megrohannák, mert nincs már foga. . . Errôl lehet szó. - Így is jó lesz!... -bólintott rá Ronny. 11 Az új ház készen állt. Barátságos, nagy fehér épület volt. Közelében állt a legények blokkháza. A fű újra kinôtt, a legelô benépesedett marhákkal. De most mát borjú is uoft közöttük. És mindnek az eredete tisztán állhatott a hatóságok elôtt. Bolibar ott maradt. Mint intézô, üzlettárs, maguk sem tudták,*****hogy milyen minôségben. Csak ott élt, rendelkezett, szidta a cowboyokat, és senkivel sem volt megelégedve. Tolvajok többé nem mehettek keresztül a hágón, mert a legszigorúbb vizsgálat alá vettek. minden marhát, amelyet a fennsíkon át hajtottak Mexikóba. "Vámot" nem kértek senkitôl, de lopott maiha nem juthatott a birtok közelébe. . . . . Már ki volt tűzve Ronny és Virginia esküvôje, mikqr egy este Owen kiáltott be a házba: - Ronny! Egy régi ismerôsöd keres. Azt mondja, hogy ô a Nagybôgô. Csakugyan ô volt! Messzi útról jött, az látszott poros, nedves lován. Odalépett a volt intézôjéhez és kezet nyújtott. Ronny egy másodpercig habozott, azután derekasan megrázta. - Csak azért jöttem, hogy megmondjam magának, Ronny: nem kell szégyenkeznie, ha egyszer megfordul Winstonban. Az emberek mostanában sokat beszélnek magáról. - Mi a fene. . . - csodálkozott Ronny. - Így van. Elsie Harrison nemrégen meghalt Denverben. És halála elôtt vallomást tett, amit kérésére eljuttattak Winstonba. Nyomta a lelkiismeretét, hát nem bírta elvinni magával a sírba a titkot. Ó lôtte le hátulról Teddy Backet, a Martins erdejében. Ronny keservesen ráncolódó arccal, összehúzott szemmel bámult néhány másodpercig a távoli hegycsúcs felé, ahol éppen hunyó piros fénnyel búcsúzott a nap, egy felhôvel csipkézett, hófödte csúcs mögé. . . Sok-sok keserűség fogta meg erôs marokkal a torkát, sok elviselhetetlen megaláztatás, sérelem szomorúság, harc és kín. . . Ámult emberek csoportja fogta körül Nagybôgôt, ezt a különös hírnököt, aki Winstonból idáig jött vágtatva, hogy elhozza a hírt. . . - Gyere be, Nagybôgô és pihend ki magad. . . - Azt is megmondta Elsie Harrison, hogy maga látta ôt a helyszínen és beszélt vele. . . Csend. . . - Igazat mondott. - És nem adta kis azt a leányt, akit nem is szeretett. . . Ismét hallgattak. . . - Igan. . . Mikor odaértem a találkozóra - mondta színtelen hangon Ronny -, Tedy már ott volt. Felálltunk egymással szemben és megállapodtunk abban, hogy mindketten tízig számolunk hangosan... Akkor lövünk... Nyolcnál lehettünk, amikor a bokrok közül egy revolver dörrent, és Teddy arcra bukott. Elsie volt: Rémülten kuporgott ott. . . Eljött, mert félt, hogy Teddy végez velem, és izgalmában, rettegésében szinte öntudátlanul tüzelt. . . Virginia nyitott szájjal állt Ronny mellett és görcsösen kapaszkodott a karjába. A többiek is ámultan *****hallgattak. Ronny megsimította a homlokát. . . - Rábeszéltem, hogy menjen el azonnal. . . Még nem tudhattam, hogy a nyomozás eredménytelen lesz. . . illetve, hogy rám terelôdik a gyanú. . . Megmondtam neki, hogy ha szeretném, most már akkor sem tudnék többé a közelében maradni. . . És végül ellovagolt. . . Csak akkor jutott eszembe, hogy én is gyanúba keveredhetem. . . Így történt. . . A nap közben Ieszállt, és csak pasztellszín visszfények derengtek még a csúcsok felett. - Sokat szenvedhettél. . . - mondta Owen. - És belátom, hogy erôsebb vagy nálam. . . Én nem bírtam volna elviselni, hogy mindenki orgyilkosnak higgyen. . . - Nem mindenki hitt annak - felelte mosolyogva Ronny, és átkarolta Virginia vállát. . .A Rocky Mountains portalan, tiszta levegôjén keresztül csodálatos fénnyel ragyogtak a csillagok. Az augusztusi este gyors lehűlése hirtelen légáramlással suhant át a fák között. . . - Köszönöm, Nagybôgô, hogy eljöttél ezért ide. - Én is bántottam magát, Ronny. És a többiek is mind nagyon sajnálják Winstonban, hogy boldogtalanná tették. - Mondd meg nekik, hogy most elôször életemben nágyon boldog vagyok, és ezt éppen a winstoniaknak köszönhetem, akik elüldöztek. . . És még szorosabban fogta át Virginia vállát. Száz éve nem volt ilyen megbékélt, derűs és tiszta este a Colorado fennsíkján. . . Vége