                 Rejtô Jenô: Vanek úr Párizsban - Werner Zsolt

  Rejtô Jenô: Vanek úr Párizsban - az elektronikus verzió Werner Zsolt alkotása

                               Vanek úr Párizsban

                                    Első rész

                                  1.  FEJEZET

                                       1.

Sába Királynője az asztalnál ült, és borotválkozott. De szokott káromkodni és
pipázni is, ami királynőknél igazán ritkaság.
Káromkodásra feltétlenül okot szolgáltatott a zsilettje. Ugyanis ez az egyetlen
fegyver a világon, amely akkor veszélyes igazán, amikor elkopott az éle.
Ilyenkor roncsolja, töri a bőrt, mindössze a szőr iránt nyilvánít némi
kíméletet.
A fentiek után bizonyára minden olvasó előtt kétségtelen, hogy Sába Királynője
férfi. Hogyan lehet egy királynő férfi?
Mondjuk, ha úgy hívják, hogy Sába István, és a Sába név eszébe juttatja
csúfolódó ismerőseinek a róla elnevezett királynőt.
Erről az ókori hölgyről még La Grenelle erődjében is hallottak.
Sábának nem kellett .volna a csúfolódást tűrnie, mert mindenki tudta, hogy
tavaly Marokkóban megverte a kantinost, akit előtte még soha senki nem tudott
megverni, csak az Úristen, mert a fél szemére hályogossá tette.
Sába tehát alaposan rácáfolt a csúfnevére. Azonban kerülte a kötekedést, és egy
gúnynév miatt nem mászott bajtársai képéré. Valaha Sába István a kecskeméti
színtársulattól érkezett egyenesen Brestbe, anélkül, hogy a "Vízkereszt" című
előadást lemondta volna.
Színész volt.
Nagy csontú; mély hangú, jó kiállású fiatalember.
Valamikor nagy jövőt jósoltak neki a pályáján. És most itt ül az idegenlégió
egyik helyőrségében, a legénységi hálóterem hosszú asztala mellett, ahol
néhányán bórotválkoznak. Reggel bizottság érkezett Marokkóból Collidon kapitány
vezetésével, hogy vizsgálatot tartson a tragikusan elhunyt Bradieux nevü
közlegény ügyében. Ezért borotválkozott Sába. Ő is tanú, és még hárman.
Nem nagy öröm.
- Ezek is micsoda újmódi dolgok - mondja az egyik őrvezető a másiknak. - Hogy
egy ilyen'Bradieux kölyök meghal ebben az istenverte garnizonban.
- Mindenkinek lesz annyi esze -felelte elég hangosan a másik altiszt -, hogy
nem mártja be az őrmesterét. Közlegény sose jártassa a száját felettesére. Aki
bajba keveri az altisztet, annak nem kell egy évig várnia itt a légióban, hogy
valami nehéz szolgálatot sózzanak rá.
Ezt jó hangosan mondták, nehogy a borotválkozó tanúk figyelmét elkerülje.
...Sába csak húzogatta a régi pengét, és torzképekkel igyekazett megfelelően
feszült állapotba rögzíteni az arcbőrét.
Ott ül a közelben Mánuel is. Ő nem tanú. Inkább áldozat. Öreg spanyol az arca
igen finom. Szinte régi festménynek tűnik, az előkelő, hosszú keskeny
kecskeszakállal, kétfelé hegyesedő bajusszal. A szenvedés a Szaharában, a légió
nehéz szolgálata mintha csak fokozták volna külsejének főúri finomságát.
Elefántcsontszínű magas homloka, beesett halántéka, de még az is, amikor
verejték gyöngyözik az arcán, ha fáradtan lehunyja - a lovagkorral kihalt öreg
várurakra emlékeztetettek.
Nagyon szerette ezt a kölyöknyi Bradieuxt, aki meghalt. Most ugráló léptek
kopognak a folyosó kőkockáin! A Pojác!
És máris ledobban az illető, pontosan a lábhegyére; mint valami hírés
balett-táncosnő, ha befejezi a szólóját.
És azt mondja: "Hopp!" .
A következő pillanatban, fütyölve és dzsiggelve eldobja magáról a derékszíjat,
a sapkát, és egy ugrással követi a holmikat!... Máris az ágyán van, és
zubbónyát gombolja. Közben csak úgy hasít a fütyülése!
Örökké vidám, táncol és ugrál. Ez a Pojác!
Ő is díszruhába öltözik, mivel szintén tanúkihallgatásra megy.
Elszakíthatatlanjókedvével ő tartja a lelket itt az embeekben, mert időnként
akkorát nevet, hogy belerezdül valamennyi ablaküveg.
Többen is vele nevetnek. Mintha kis szellő fújna a sivatag felől, élénkség
röppent a Pojáccal a fülledt helyiségbe. '
Másodpercek, alatt öltözik! Feldöbja a sapkát, és elkapja fejjel, magára szedi
a díszruhát, és villámgyors, roppant ugrássa) máris Sába mellé ül. Ezzel nem
viccel. Voltaképpen Manuel egészítette ki hármassá Sába és a Pojác barátságát.
Különböző nemzetiségű, természetű és korú emberek barátkoznak itt össze a
távoli La Grenelle helyőrségben; a Szahara fészkes közepén. A Pojác orosz volt,
és Gorcsev lvánnak hívták. Manuel spanyol, és Sába, a Királynő, magyar.
- Ide hallgass - súgta Manuelnek a Pojác -, szedd össze magad egy kicsit.
Lehet, hogy rövidesen szükséged lesz minden erődre, öreg Manuel. És az ilyen
vén lovag mutassa meg a légiónak, hogy nem könnyű kibabrálni vele...
- Nem érdekel... Mi közöm a légióhoz? Bradieux-t nem adja vissza senki! Sába a
szemével az ajtó felé intett.
Kezdődik! Egy őrvezető megáll az ajtóban,'és nagyot rikkant:
- Vigyázz! Kihallgatásra! Sába! Previente! Maturek! Gorcsev! Utánam! A négy
tanú elindult az őrvezető mögött.
A két másik altiszt egykedvűen ott állt az ajtóban.
- Végre is - mondta az egyik káplár a másiknak - semmi sem történt. Nem az első
eset, hogy valaki Afrikában hőgutát kap.
- Én csak aszondom -válaszolta a másik -, hogy aki itt Afrikában bemártja az
őrmesterét, hát az megütheti a bokáját.
Csak. most érkezett díszruhában a vizsgálat főszereplője. Borodin őrmester! A
két altiszt, némán tisztelgett, az őrmster visszaköszönt és továbbment.
Lassú, visszhangzó kongásokkal elnyelte lépteit a hosszú folyosó.

                                       2.

...Bizottság! A kapitány, aki időnként egy láncról függő aranyceruzával
játszik, és két-két alacsonyabb rangú tiszt ül mellette. Előttük zöld asztal.
Háttében szuronyos őr. ' Az asztal előtt egy sorban, feszesen állnak:
Previente, Maturek, Sábaés Gorcsev.
Jobb oldalt, külön Borodin őrmester. A zöld asztal oldala mellett,
díszruhájában, mereven, sápadtan:
A vádlott!
Szörnyű hőség! Mindenki siet. A kapitány egymásra dobál néhány iratot, egyikből
olvasgat, végül száraz hangon odaszól a felsorakozott legényeknek.
- Ti Bradieux-vel együtt voltatok a zárkában, amikor meghalt! Kihallgatlak
benneteket, mert az a gyanú, hogy ez a közlegény szabálytalanság áldozata lett.
Previente!
- Parancs! - Lépj ki!
Dobbanás. . - Mondott neked valamit Bradieux a halála előtt, ami az ügy
kivizsgálása szempontjából fontos lehet?
- Nem nagyon... társalgott az... halódás közen... -felelte habozva Previente. -
Hirtelen halt meg?
- Hát... - vállat vont. - Panaszkodott, hogy görcse van, azután hátracsapta a
fejit, meg hörgött és... így történt...
A kapitány rácsapott az asztalra:
- Világosan beszélj! Tudod, hogy miért volt rosszul? Igen vagy nem!? - Mit
tudhassam én?... Délután behozták... és este már... meghalt.
- Úgy... no jó. Gyerünk tovább. Maturek. Gyere csak égészen ide elém!
Hallottad, amit a bajtásad mondott?
- Igen.
- És te is ezt tapasztaltad?... Ne gondolkozz, te bitang, mert kiköttetlek!...
- Hát... az is volt, hogy a Kir... a Sába kopogott, és bejött Gorcsev az
őrségről... és... - Sába! Hallottad az előző vallomásokat és megértetted? -
Igenis.
- Igazat vallottak eddig?
- Nem, kapitány úr. Amit ezek vallöttak; az az első szótól az utolsóig
hazugság. - Szerinted mi történt Bradieux-vel?
- Borodin őrmester eljárása okozta Bradieux halálát. '
A kapitány szeme lassan összefonódott, és a hangja kemény suttogással csapott
le.
- Previente és Maturek közlegényeket fegyelmi úton szigorúan mebüntetni. Erről
jelen- test kérek. Sába! Szerinted miért lett rosszul Bradieux? "
- A büntetése miatt. Sergeant Borodin parancsára negyvenötször körülfutotta az
erőd udvarát, esősévszakszerű, teljes menetfelszerelésben! Moraj!
A kapitány ismét összehúzta egyik szemét. A többi tiszt is hüledezve nézte a
festői díszruhában halotthalvánnyá vált Borodint.
- Folytasd!
- Bradieux a futás után hozzánk került a zárkába, és nyomban látszott, hogy
napszúeása van. Eleinte saját vízadagjainkkal mostuk, Maturek, Prev.iente és
én. Később az ~őrségnek zörgettem, mert Bradieux önkívületben énekelt, és lázas
piros volt...
Gorcsev benézett, majd elment, és visszatért azzal, hogy Borodin őrmester úr
nem adott utasítást a beteg Bradieux-re nézve.
- Azt állítod -kérdezte halkan a kapitány -, hogy az őrméster eljárása okozta a
Bradieux közlegény halálát?
- Igen, mert ez az igazság! - Jól van, fiam:.. Gorcsev! A Pojác kilépett. -
Parancs.
- Szerinted is Borodin őrmester idézte elő Bradieux halálát? -kérdezte a
kapitány. - Nahát...! - Csodálkozva körülnézett. - Dehogy kérem! Szó sincs
róla! - Nem tudsz arról, hogy Bradieux körbefutott az udvaron?
- Dehogynem. Azonban éppen Borodin őrmester volt az, aki váltig intette, hogy
tartózk- odjék az ilyen gyerekes futkosástól a rekkenő hőségben. - Vigyázz
arra, amit mondasz!
- Kérem, kapitány úr .- szólt mentegetőző mosollyal -, én így láttam. Az is
igaz, hogy amikor kopogtattak értem, én is láttam, hogy Bradieux-nak fényes a
szeme, de azt hittem azért, mert állandóan leIkésen felhevül, ha szeretett
őrmesterünkre gondol. Nálam is így van.
- Hallod! Ha itt egy szót elferdítesz, hát nagyon megütöd a bokádat!
- A káplár meg ugyanezt mondja a bokámra, ha nem teszem... Így az ember nem
tudja, mi a helyes eljárás, ha félti a bokáját.
A kapitány megértette. Felugrott és csapkodta az asztalt:
- Gerol hadnagy! Ezt a káplárt huszonnégy órán belül egy sivatagi
büntetőszázadhoz vezényelni!... Hallgasson! -rivallt most Borodin őrmesterre,
aki szólásra jelerítkezve kilépett. -Majd idejében módja lesz rá, hogy
védekezzék! Gorcsev! Beszélj komolyan, mert megjárod! Szóval, Sába vallomása
helytálló?
- Hamisan vallott, kérem. Én elmondtam neki később a továbbiakat, Borodin,
szeretett felettesünk azt is megtiltotta, hogy vizet vigyek Bradieux-nek,
amikor meglátott a kUlaccsal. A kapitány felállt.
- Őrmester! Maga Oranban, a haditörvényszék előtt előadhatja majd a
védekezését. Mo$t csak arra feleljen: gyűlöli-e valamelyik tanú magát?
- Igen! - mondta Borodin. - Sábát kurtavassal büntettem, mert kiállt a sorból
és feleselt! A kapitány feltette a sapkáját, és hóna alá csapva az írásait,
odaállt Sába elé. Keményen nézte.
- Miért kapták büntetést?
- Sergeant Borodin azt mondta gyakorlatozás közben a szakasznak, hogy ostobák
va- gyunk, és még az apáink közt sem volt olyan katona, mint amilyen ő. Erre
jelentettem az őrmester úrnak, hogy az én apámnál különb katona senki sem
lehet.
A kapitány felkapta a fejét.
- Úgy... És mit tett a te apád, ami szerinted felülmúlhatatlan katonai
teljesítmény? - Elesett!
Hökkent, kissé ünnepélyes csend letf.. - Ca va -bólintotttűnődve a kapitány.
- Ez a teljesítmény nem ritka, de csakugyan felülmúlhatatlan: És kezet nyújtott
Sábának.
Ezzel befejeződött a vizsgálat.
Bórodintól később a haditörvényszék megvont két rangfokozatot. A káplárt
büntetőtáborba vitték, és a bizottság rendületlenül folytatta az útját, és...
És amerre a bizottság útja vezetett, mindenfelé sokan elszöktek.

                                       3.

Donald, az angol veterán, aki tizedik évét szolgálja a légióban, és
mindenféléről alaposan tájékozott, arról mesélt a kantinban, hogy mit akar ez a
Pipettin őrmester, aki Borodin helyett jött Gorcsevvel, Sábával sőt Manuellel
is, azért, mert ez a barátjuk?!
- No, majd értitek ti ezt mindjárt - szól Donald, és előrekönytiköl pipázva. -
Csak az a kérdés, hogy van-e köztetek olyan, ki már megverte a feleségét? Sokan
jelentkeztek.
- Én már az öcsém feleségét is megvertem -mondta a kantinos szerényen, mert
sohasem volt hetvenkedő természetű. Donald megszámolta őket:
- Egy, kettő, három, négy, öt... te meg kettőt számítsz a sógornőddel, az hét.
Ti vörös bort fizettek, mert az okai vagytok mindennek, ami Gorcsevvel,
Manuellel meg a Királynővel történik. -A felháborodás vihara zúdult Donaldra.
Különösen a kantinos részéről.
- Nem szórakozásból verem én a nőket, hogy fizessek érte! -kiáltotta idegesen.
- Ha nem, hát nem! - mondta Donald, és vállat vonva állta a vihart.
Végül is a megbélyegzett egyenek fizettek. Rajtuk ne maradjon ez a csúfság!
Az ősz harcos előbb ivott, azután kétfelé törölte a bajuszát, végül lenyomkodta
pipájában a lazán parázsló dohányt, azután komótosan kezdte.
- Hát ez a folytonos vizsgálat, meg inspiciálás, ami itt van mostanában az
altisztek miatt, amint hallottátok még a sivatagiaknál is, nem egyéb mint ama
találmány, hogy te elvered olykor az asszonyt, pedig szereted.
- De mennyire szeretem - mondta a kantinos. - És mégis elvered.
- De mennyire elverem - bólogatott őszinte részvéttel.
- Nohát, ez az eset mostan Afrikában a tiszt meg az altiszt között... A ménkű
csapjon ebbe a szódásüvegbe... Tehát egyszóval... Egészségetekre! 1tten arról
van szó, hogy az altisztek, az idegenlégió fennállása óta, a legfontosabb
katonák Afrikában. No, de mér? Mert az volt a szokásban, még akkor is, amikor
én idekerültem, hogy tisztnek csak büntetésből vezényeltek katonát a sivatagba.
fiatal hadnagyokat, ha női botrányuk volt, sok adósságuk, ittak meg más effélét
csináltak. Akkor áthelyezték sőket Afrikába. Itten boldogan adták át minden
szolgálatukat az altisztnek. A légiós őrmester elsőrendű katona! Mindenhez ért,
elszámolástól a beduinok elleni harcokig... Nohát! Így lett az egész világon a
legionárius őrmester valóságos fogalom. Vele kellett jóban lenni, ha Afrikában
valamit akartál. No... azután jöttek ezek a modern idők, a rádióval,
repüléssel, meg hogy nem lehet ütni a legionáiust, szóval: Edison megtette a
magáét!... Itt is egyszerre divatja lett, hogy mennél nehezebb a szolgálat,
annál jobb tiszt kell hozzá. 1de a légióba nem fiatal, párizsi hadnagyocskák
jöttek táskagramofonnal meg alkoholizmussal, hanem olyanfajták, hogy túltettek
mindenféle bennszülött nyelven, stratégiában és szervezésben az attiszten.
Harcban meg is értik egymást a legionárius tiszt meg altiszt! Csak ez:a
"hagyomány" van közöttük elmérgesedve. A régi időket fenntartó legionárius
őrmester, aki korlátlan úr a legénységen és az alárendelt légiós altiszteken.
Ez meg a mai tisztnek nem tetszik.
Itt elhallgatott, és elgondolkozva markába verte a pipáját. - Hát aztán? -
kérdezi a kantinos.
- Hát... aztán... Ez olyan, mint amikor te elmész bevásárolni, de előzőleg
odasózol a feleségednek, .ő azután mérgibén összetör egy tányért.
- Igazad lehet! De ha egyszer meglátom... Tudomisten, Megemlegeti!
- Tisztára dettó eset. Mert a tiszt elviszi Borodint. De helyette jön Pipertin,
meg marad a többi altiszt, és összetörik azt, aki bemártotta az őrmestert.
Mehet a Szahara másik végibe, oda is követi a hír: "Árulkodott a légió
őrmesterére!" És már első napon hoszónnégy órás szolgálatot sóznak rá.
- De mi haszna van az egésznek, ha a bizottság e!megy, és folytatódik a
kibabráIás? - Hát, nézd! Te egyszer rajtakapod a feleségedet tányértörésen, és
egyszer pofonütöd, nem használ. Ha másodszor is pofonütöd, akkor tán elunja.
- Igazad van, rYiegpóbálom - bólintott a kabinos. Hihetetlen, hogy mi fogy itt
tányérba! :..Gorcsev és Sába bejöttek a kantinba. Nyakig sárosan. A
teveistállót tisztogatták. - Nesztek - mondta Donald halkan a
körötte,üldögélőknek. - Ehol a törött tányérok.

                                       4.

A végzet Borodin ügyével indult el csodálatos útjára. Amikor elkezdődött a
kibabrálás, Borodinról nem esett szó.
Csak épphogy jön Pipertin, és természetesen szemlét tart. Kötelessége! Na,,
most feltűnik neki ez meg az.
- Milyen ez a gomb? Négy nap salle de police.
- Maga nem tudja, hogy munkaruhához is kell derékszíj? Háromheti kimenő- és
postael- vonás!
- Hé! Öreg spanyol! Elejtette a gépfegyverállványát?! Ezért estig őrségen van a
sivatagi kútnál!
És így tovább. Ki szólhat ellene? Csupa szabálytalanság a légióban. De az
altiszt csak akkor látja, ha akarja.
...A híres kaland pontosan ama délutánnal kezdődött, amikor a Királynő
befejézte szolgá- latát az istállók tisztogatásával, azután Gorcsevvel együtt
bejöttek a kantinba. Piszkosan, elkeseredetten. Egyszóval komor hangulatban
voltak. A legkegyetlenebb fájdalmat a sokféle nehéz szolgálat, vagy lesújtó
büntetéseken túl, az állandó postaelvonás okozta.
Levél érkezik Afrikába a La Grenelle erődbe! És két hete hever az irodában, a
címzett nem kapja kézhez!
- Mit gondolkodol? -förmedt Gorcsev a barátjára, és odatelepedett: -Elszökünk.
Külön- ben megölnek.
- Sajnos, nem tehetem -felelte a Királynő. -Mit csináljak? Nem vagyok jó
szökevénynek. De te kíséreld meg. Végre is nekem nincs senkim, és mindegy...
Neked csak van valakid. - No, feleség, gyerek meg ilyesmi -felelte könnyedén.
De ebbe a tréfába mégis belekomorodott az arca, és otthagyta Sábát. Később
lement a gyakorlótérre, megkereste az ezredírnokot, szorosan mögéje állt, és a
fülébe súgta: - Öngyilkosság készül az erődben!
- Mi?!. . Hallja, ha bolondozik velem... hát megjárja!
- Pszt... Láttam magát éjjel a kantin mögött. Csakis az ablakból vagy a Holdból
léphetett az útra. Ha szólók a kanCinosnak, ebéd után megöli magát. Mérget
vehet rá. És ez jobb is. Aránylag gyorsabb és enyhébb halál, mert a kantinos a
söröscsappal öl. Kínos. Leghelyesebb, ha főbelövi magát. Jobb üzlet. Mert ez a
söröscsap dolog!... -És búsan legyintett. -Még akkor is rossz erre gondolni, ha
maga az áldozat.
- Meg... megmondja - hebegte - a kantinosnak, hogy én?
- Nem vitás. A postaelvonás nagyon dühít... Az is lehet, hogy a kantinos egy
tranc- sírozóbárddal jön.
- Menjen a mosoda mögé, maga csirkefogó -sziszegte a tizedes -, hozom a
leveleit. De maga titokban tartja, hogy kilesett!
- Tudja mit, hogy ne kelljen sokszor fáradnia, hozza mindjárt a Királynő és
Manuel leveleit is. Ez esetben aludjon ebéd után a kantinos. No, fel a fejjel,
öregem! Képzelje mennyivel rosszabb a levélhordónak!
Öt perc múlva nála volt mindhármuk postája! Gorcsev két levelet kapott, Manuel
és Sába egyet-egyet. Először a magáét, azt bontotta fel, amit a húga írt. Most
senki sem nevezte volna Pojácnak, amilyen komoly volt.

"Drága lván!
Beköltöztem a BI. St. Honoré szornorú házába. Ahogy már a múlt hónapban
jeleztem, szó sem lehet arról, hogy visszatérjek a nénihez Londonba. Csodálom,
hogy gondnokod, Pz a Vanek úr, édeklődésedre nem írta meg a helyzetet. Pedig
tőle bérelem a szobát. Azt hiszem, Te eltúlzod a nizzai esetet, de szót
fogadok, és kívánságodra még Őelőtte is titkolom, hogy a húgod vagyok. Nedda
Zarloff néven élek Párizsban, és Vanek úr nern sejti, hogy valaha halottam a
Gorcsev nevet. Nem értem türelmetlenségedet; amiért Vanek úrtól nem kapsz
értesttést. Vanek úrnak elhinnéd, hogy jól vagyok, és semmiben sincs hiányom?
Nekem is elhiheted! De Te, lván! Komolyan írjál nyomban, ha nélkülözöl! Tudom,
hogy nem rendelkezhetsz most a pénzed felett. Nadjuska tegnap átutalt Londonból
pénzt, és mellékelek kétszáz frankot. Vigyázz magadra, és kérlek nagyon, ne
rohanj vele minden eszeveszettségbe őrülten, ahogy szoktad. Csak ezért az
egyért aggódom. Nagyon sokszor csókollak:
Nedda"

                                       5.

Szegény, szegény Nedda!
Most már Harloff néven él. Őmiatta! Ő kavarta fel Nizzában a szörnyűséget.
Megnézte a másik levelet.
Vanek úr írta!
Ez az ember kis híján sírba vitte a leveleivel!
A jó öreg Vanek úr!
Nizzában talált rá, két éve, amikor még földönfutó volt Vanek úr! De ő éppen
gazdag lett, tehát Vanek urat örökre megtartotta. '
A titkára volt, de inkább úgy látszott, mintha ő volna a gazdája Gorcsevnek.
Mert megkívánta a feltétlen tiszteletet, és nem tűrt konfidenciát.
És Gorcsev, ki tudja miért -sokan így voltak vele -, megadta ezt a tiszteletet
Vanek úrnak, aki gazdájára olykor rápirított, de különben nem végzett semmiféle
munkát. Ézt azonban méltóságteljesen és fennkötten tette!
Vanek úr nyárspolgár volt, és úgy érezte, hogy a társadalmat ez kötelezi vele
szemben. Lássuk hát, hogy végre is ki ez a Vanek úr?
Volt a légióban. Véletlenül.
Kitüntették a becsületrenddel. Nem tehetett róla. - Életek, szerelmek és kisebb
nemzetek sorsa intéződött úgy, hogy Vanek úrnak végzetesen döntő szerep jutott
ezekben az ügyekben. Neki azonban sejtelme sem volt erről. Ha elmeséli neki
valaki, hát nem hiszi!
Ő, mint a vaksors járt a polgári erényekbe vetett hitével, kevélyen, buzgón,
fidélis vidámsággal és öntelten.
Hogy kicsoda ez a Gorcsev, akinek több éve titkára, és most házmestere? Azt nem
tudja. A rokonairól sem tud. Gyanús ember, az biztos. Korát, nemzetiségét,
foglalkozását nem is sejtette. A neve orosz, Párizsban született, viszont az
apósával angolul beszél. Ki lát ebbe a zavarosban tisztán, kérdi ő.
Gorcsev, feleségével és gyermekével az apósánál lakott Nizzában. Itt egy
különös botrány- ba keveredett. Valami klubban. A lapok is megírták. Mindenki
tudta. Csak Vanek úr nem! Ki olvas manapság lapokat? "Nndegyik csak ugyanazt
írja" - mondta számtalanszor és
hitte is.
Gorcsevné a gyerekkel és az apjával, váratlanul elutazik Svájcba. "Biztosan
reumás az öreg" - vélte a titkár.
A szomszédos ház kertészét jól ismerte. Ez, úgy estefelé azt mondta: - Szép
alak a maga gazdája.
- Igen. Jó kiállású fiatalember. Az ő korában én is ilyen voltam. Gorcsev
végül, egy hét múlva ezt mondja neki: - Párizsba megyünk, öregem.
- Vanek a nevem! -jelzi kevélyen.
- !gen, igen... Vanek úr!... Persze! .
Volt egy foghíjas, vén oroszlánjuk is. A szomszéd gyerekek átjártak hozzá
játszani. A főtt húst is alig bírta puszta ínye. Valami afrikai csődtömegből
hozta Gorcsev. Idomítója után nevezték el,  és ketrecén megmaradt mindvégig az
eredeti tábla:

                                Wendriner Aladár
                              artista és ragadozó

Vénebb volt, mint Matuzsálem. Csak azért tartották zárva a ketrecét, mert a
szomszéd kölykök halálra ijesztgették, ha körötte ugráltak.
Párizsban a Bl. St. Honorén, egy ódon barokkvilágban búcsúzott Gorcsev Vanek
úrtól
anélkül, hogy ő maga egy napig is ott maradt volria. A holmiját lerakta itC,
egy porlepte, levendulaszagú, régi szobában. , .
- Kié a bútor? - kérdezte Vanek úr.
- Az enyém. Magánál lesznek a kulcsok. Tehát vigyázzon jól. - Ha rám bízta a
holmiját, hát felelek érte.
Vanek úr máris elhatározta, hogy megtudja, kié a ház, ismemie kell a
tulajdonost. Gorcsev Párizsba érkezése napján megírta Svájcba a családjának,
hogy jelentkezik legionári- usnak. Azután fütyülve felnézett a párizsi égre,
amely voltaképpen szülőege volt. Vanek úrra természetesen nem tartozik az
olyasmi, hogy ő belép a légióba. Vanek úr legyen házmester!
Nagyszerű!
- Vanek úr! -szólt a titkárjához. -Én ma elutazom oroszlánvadászatra. - Minek
akkor ez a ház?
- A falak megfelelőek ahhoz, hogy szép állatbőröket aggassak rájuk. Ön itt
marad. Vigyáz a bútorokra, és egy külön szobában lakik. Remélem, amilyen
elsőrangú titkár volt, olyan lesz házfelügyelőnek is.
- Nem fog csálódni bennem!
- Magam is azt hiszem -felelte szomorú előérzettel Gocsev. De Vanek úr máris
lelkesen, új megbízatásának élt:
- Mit szólna - vetette fel Vanek úr -, ha az egyes lakrészeket kiadnám?
Természetesen csakis ötven éven felüli, magányos hölgyekről lehet szól.
- Nem akarok most üzlettel foglalkozni. Mellesleg azonban csodálom, hogy ilyen
kifejezett vonzalommal viseltetik ötven éven felüli, magányos hölgyek iránt.
- Uram! Én azért ajánlottam ezt, mivel az érettebb korban erkölcsi garanciát
látok.
- Amióta tudom, hogy ön ötvenegy éves, azóta ilyen garaniában nem hiszek -
felelte Gorcsev. - Wendriner urat helyezze el a párizsi állatkertbe, és
látogasson el néha az öreg oroszlánhoz.
Búcsúzás közben Vanek úr figyelmeztette Gorcsevet, hogy a pénzt meg kell
becsülni. Vasúti ismeretségekkel szemben óvatos legyen, és ha meghűl, akkor
azonnal ágyba, aszpirint, teát és izzadni, izzadni!
- Mi történjék - kérdezte Gorcsev, mivel Vanek úr kifelejtette műsorából e
jótanácsot -, ha megszomjazom egy állomáson, és lemennék arestibe sört inni?
- Óva intem! -kiáltotta rémülten. -Ne szálljon le soha útközben a vonatról! De
ha mégis megtenné, akkor előbb számolja össze valamennyi bőröndjét, különben a
végállomáson észreveszi, hogy hiányzik valamije.
- Van még valami hasinos jótanácsa? .
- A legfontosabb: pénzt ne kérjen, és ne adjon! - Köszönöm - felelte Gorcsev. -
Hát minden jót! És ment...
Vanek úr riadtan topogott, egy helyben forgolódva, majd utánaszólt; - Halló!
Nem adott pénzt!
- "Pénzt nem kerek, és nem adok!" Az ön szava szentírás előttem! És ment...
- Uram! -kiáltotta ijedten. -Jól tudja, hogy kivétel erősíti a szabályt!
Gorcsev látszólag csalódottan vísszajött, vállat vont, és átadott egy csomó
pénzt, meg egy évre előre, havi lejárattal kitáltött csekkeket.
- Elismerem, hogy igaza van, de így lehetséges, hogy szabályerősítés céljából
vasúti ismeretséget kötök, vagy kidugom a kezemet, amikor izzadnom kellene...
Így búcsúztak el. És Gorcsev beállt a légióba.
Hogy s mint történt ez, mi volt a régi ügye Nizzában, hogy került éppen az
istenverte La Grenelle erődbe, senki sem tudta, de nem is törődtek vele.
Most itt áll. egy lámpa mellett az udvaron, kezé`en a levéllel és a kétszáz
frankkal', elgondolkozva.
Hirtelen zajt hall az udvar felől... Hát ez mi? Egy szaharián ugrik le a
tevéről. Gyorsküldönc!
- Kimondták á Tuareg-földre a vesztegzárat! -kiáltja az őrmester felé. Úgy
látszik, hogy nyomban viszi tovább a hírt, mert nem engedi a tevét elvezetni. -
Kolera van! Minden erőd hat embert kiküld járőrbe a rend fenntartására.
Menetfelszerelésükön felül öt napi ivóvizet és élelmet kap mindegyik.
A szaharián nyomban elvágtatott. Nagy izgalom.,.
Pipettin őrmester később azt mondja az őrvezetőnek, hogy ez a Donald .sokat
járatja a száját a kantinban.
Félóra múlva sorakozót fújnak. Robin káplár tűnődve járkál a katonák előtt...
Mint aki csak úgy találomra válogat.
- Hat ember Tuareg-földre indul, és ott marad további.parancsig, mert járvány
van... No, mondjuk a Manuel is, azután hogy ne lógassák a fejüket útközben,
velük megy negyediknek Donald legionárius is, aki vidám beszélgető. Kettőt még
mindjárt találunk. Öt napi élelemmel és ivóvízzel, menetkészen, egy órán belül
jelentkeznek az őrmesternél... Oszolj!
...Mindenki némán megy a dolgára. Donald nyugodtan mormolja:
- Most már olyan mérgesek, hogy az öreg tányért is a földhöz vágják...

                                       6.

Sötét este van. Egykedvűen indul útnak a hat katona.
- Szökünk? -súgja Garcsev.
- Szökjetek -súgta Sába.  -Én majd jelentkezem egyedül a paranccsal. ,
- Akkor mi is maradunk - feleli Gorcsev.
A másik kettő nem szól. Így mennek apró zörrenések ritmusára, egyenesen a
kavicsos, rögtönzött műúton.
...Mire felkel a hold, addigra a sivatagba ér ez az emlékezetes őrjárat,
amellyel e hat ember eltávozott La Grenelle erődjéből.
Örökre.
A járőr vezetésével az őrmester Gorcsevet bízta meg. Kapott egy részlétes
Szahara-térké- pet, amelyeri a legközelebbi oázis a La Grenelle erődtől egy
napi járásnyira volt feltüntetve.
Afrika térképei a Szaharát illetően nem éppen megbízhatóak: Olykor valamelyik
oázist elviszi az ördög. Felhőkarcolónyi porral belepi a homokvihar, de azért
akadnak elegen, akik menetelnek az oázis jeltelen sírja felé, olyanok, akik
szentírásnak veszik a térképet. És bizonyos azonosság a sivatagi térkép és a
szentírás között csakugyan előfordulhat. Az oázisnak jelzett ponton, a régóta
áhított hely vár rájuk, ahonnan nem kell már tovább vonszolniuk magukat, ha
hinni lehet a szentírás térképének, és odaát a túlvilágon, békében megpihenhet
mindenki.
- Azt ajánlom -szólt Gorcsev -, hogy élményeinkről készítsünk feljegyzéseket,
és ha tíz év múlva kigyalogoltunk a Szaharából, a mű évén milliomosok leszünk.
- Az én barátaim között - monda Sába - író is akad. Ezért nem is olyan üres
tréfa, amit mondasz. 1gy végre egy igazi, élethű leírás is megjelenne a
légióról.
- Ne hidd, öregem! Az emberek azt akarják olvasni, amit szívesen elképzelnek,
és nem szeretik, ha a valóság ellentmond ennek. A te barátaid Párizsban,
Londonban vagy egyebütt csak azt írhatják, hogy a Szahara tele van fel s alá
szaladgáló porfátylakkal, és eme örökmozgó porfátylak alatt halad a
menetoszlop, melyből időnként kipotyog néhány közlegény, akiket fekve hagynak a
sivatagban, úgy hogy mire a menetoszlop a legközelebbi oázisba ér, már
egyetlenegy emberből sem áll.
- Marhaság - vélte Sába.
- Nagyon jó megállapítás - szólt az ősz Donald. - Az emberek olvasmányaikban...
legszívesebben saját esztiket csodálják...
Az ödágbe! i1anuel felbukott. ,
Már régen vérszínű foltokban kavargott előtte minden, mert szemét kikezdte a
sivatagi vakság. - No, ezt sem a jó sorsa hozta ide - dünnyögte Donald:
Elosztották a felszerelését, így képes volt arra, hogy tovább vánszogorjon.
- Eh, bien! Miért cipeltek? Nem jutok el én Európába, de nem is akarok... Ti
fiatalok vagytok, hát menjetek... Minek tovább élni?... Szegény Bradieux is itt
maradt... -Ném sírt, nem gyászolt, nem jajveszékelt, es mégis megérződött a
lényén, mélységesen megtörte Bradieux halála.
A térkép nem hazudott. Este elérték az oázist. Eléggé lakott helynekjátszott,
sok pálmával, duárokkal.
- Uram - mondta a törzselőljáró, aki nyomban odament -, kaptok mindent,
hálóhelyet, élelmet, de beszélnetek kell a csendőrrel.
Semmi baj. Járőrök. Csak akkor lennének szökevények, ha letémek áz előírt
útvonalról. Jött a csendőr, tiszelegve adta vissza az őrjárat papírjait.
- Zirzin felé ne induljanak -mondta -, az utat arrafelé, egy szakasz szpáhi
elzárja. Északnak menjenek, Tuareg-földre, éd esak forralt vizet igyanak
útközben, és ha valakit látnak a Tuareg-föld irányából jönni, jelentsék a
csendőmek.
- Ha egy napnál tovább tart az előadása, hozasson ki padokat -mondta Gorcsev -,
mert fárasztó állva hallgatni. Tudja, hogy úgyse hiszünk az ilyen forralt
ivóvízi babonában, és nem fogunk, mint a bolondok, csendőrt keresni a
Szaharában, ha szembe jön valaki Tuareg felől.
Azután egy vályogkunyhóba kísérte őket a törzselöljáró. Manuel kissé erőre
kapott, evett is valamit. Nyomott hangulatban ültek ott, ez tagadhatadan. Csak
Donald morgott valami komor, angol dalt. Sába amúgy is hallgatag természetű
volt. De itt van Gorcsev! Váratlanul nagyot üt a combjára.
- A mindenségit! Hát én bebizonyítom, hogy lesz itt hangulat. - Hirtelen
mozdulatta) benyúlt a zsebébe, és elővett két zárt borítékot. -Mindenki, aki
jót röhög, kaphat egy levelet hazulról. - Ez felvillanyozta Sábát és az öreg
Manuelt is! Levél otthonról! A Szahara közepén!
- Külön elrejtettém rossz hangulat ellen!
Manuel kezében rezgett a papír, és fél bajusza időnként megrándult. -
Szegény... szegény asszony... -súgta töredező hangon. - Kiről beszélsz?
- Bradieux édesanyja írt... - momolta a spanyol. - Nem tudja még, hogy a fiú
meghalt. - Ismered az édesanyját? - kérdezte Sába.
- A feleségem...
- Szóval Bradieux a mastohafiad volt?
A spanyol szomorúan rázta a fejét és könnyek hullottak a szeméből. - A fiam
volt... Az édes... egyetlen fiam volt...
Szótlanul ültek ott abban a gömbölyű kis duárba, amit az arab kiürített
számukra. Ő av kunyhó előtt hált. Féltett lakótársait a szomszédos
mimózasövényhez kötötte. Az egyik lakótárs kecske volt, a másik teve.
Bizony ez nagy szó. A fia voft és ótt... szinte előtte... Manuel lehunyt
szemmel a falnak támaszkodott. Lefeküdni itt senkinek sem ajánlatos...
- Meséld e1 pajtás, hogy mi sors hozott a légióba? - kérdezte Gorcsev. A
spanyol halántékán finom kék erek lüktettek.
- Per dios magam sem tudom -suttogta -, artista voltam, később vendéglős, és
tönkre- mentem... Ez minden.
Elhallgatott. Látszott, hogy nem szívesen beszél erről.
- Én - kezdte Gorcsev - szerencsétlen orosz emigráns családból származom. Apám,
a könnyelmű atya, ügyvéd és háztulajdonos volt, Pétervárott. A gondos orosz
atya még idejében
a gárdatis2ti pályát választotta, vagy legalábbis részt vett Raszputyin
megálésében, hogy később, az emigrációban ne kelljen szégyenkeznie, amikor
egyszerű párizsi rikkáncsokkal, Juszipaszov és hasonló csodálatos nevű
grófokkal érintkeznek a szakmában. Az ő gyermekei meg lesütött szemmel járják
az elemi iskola osztályait, ahol a gárdáról és a Téli Palotáról regélő atya
meséire kíváncsiak az iskolatársaik. De, mert unokanővérem könyvei között csak
a Tadzs Mahal nevű hindu sírbólt leírását találtam megfelelőnek, hát ezt
tanulgattam, hogy osztálytár- saimnak elmeséljem Carszkoje Szelo helyett.
Többen ezek közül talán ma is csodálkoznak a Téli Palota szalonjában nyugvó,
bebalzsamozott úrinő esetén. Később sok csapás ért bennün- ket. Húgom Londonba
került rokonokhoz, én matróznak mentem, végül vagyonom és pozícióm IQtt, sőt
házfelügyelőm...
Sábának egy művészbarátja írt Párizsból, hogy ott van valami a levegőben, ne
lógassa az orrát Afrikában!
Gorcsev, aki még nem bontotta fel Vanek úr levelét, most végre elővette ezt a
világ legnagyobb misztéwiumát, amelynek megoldása logikailag és számtanilag
egyaránt lehetetlen.
Vanek úr szinte egyidőben, illetve alig valamivel későbben többféle fontos
üggyel kapc- solatban (apró szögek, a padlás deszkái, átkódorgó, szomszédos
macskák stb.) közölte, hogy a házban valamennyi szobát lezárta, kivéve az
ő.lakószobáját.
Ebbe bele lehet őrülni. Egyrészt Vanek úr sohasem hazudik. Másrészt a húga
átveszi az ő Bl. St. Honoré 27. alá címzett leveleit. Mit lehet itt tenni?
Nem írhatja meg, hogy Nedda Harloffot ismeri, viszont mégis szeretné Vanek
úrtól tudni, hogy a húga ott lakik-e. Hogy érdeklődhetne egy mérvadó;
elfogulatlan személytől felőle? Erre nézve, bútorai és holmijai iránt aggódva,
igyekszik körmönfont módon rájönni, hogy
húga valóban ott lakik-e a BI. St. Honorén. Legutóbb ezt írta Vanek úrnak:

"Nb. soraimmal érdeklődve van szerencsém szíves figyelmét felhívni, hogy t.
feleletei, sajnálatos módon, a köntörfalról elnevezett, kevéssé szabatos
mondatokat tartalmazzák, cca. elég sűrűn. Szolgálataitól egyébként
elkápráztatvá írok, mivel valamennyi kérésemnek eleget tett. Csak nem írta le
elég pontosan, hogyan él ön a szobájában. Egyebekben a küldeményt megkaptam, és
köszönöm. A nyolc év előtti vasúti menetrend elég izgalmas olvasmány, de a
távolsági telefon előfizetőinek betűrendes névsora kissé egyhangú. Viszont
örömmel vettem a "Hegyek alján" című dalmű zongorakivonatát.
Kívánságára, étkezés előtt, asztalkendőmmel megtörlöm az evőeszközöket, hogy a
dörzs- papír szennyező nyomait eltávolítsam. Szíves érdek!ődésére nb.
tudomására hozom, hogy háromheti működés után szaldómon ket lelőtt oroszlán
fungál, az alábbi részletezés szerint:

1 db nőstény 2 méter
1 db hím (vagy udvarló) 2.5 méter
Összesen: 4,5 méter

A hotelokat, tanácsa szerint kerülöm, amint látja, egy kaszárnyában,
barátomnál, az alezredesnél lakom, Afrika fővárosában, La Grenelle festői
kikötőjében.
Ismételten bátor vagyok felkémi, hogy postafordultával, a legapróbb részletekig
menő felvilágosítást adjon:
1. Lakik-e teremtett lélek a házban Vanek úron kívüI?
2. Írja le pontosan mindazt, amit reggeltől estig tesz, és mindent, ami a
házban történik.
3. Továbbá levelem vételének elismerését kérem, azon reményben, hogy
érdeklődésére a jövőben is számíthatok.
4. Zárom soraimat és vagyok

kiváló tisztelettel Gorcsev lván"

A válasz pontos és kimerítô. Vanek úr Gorcsev kérésére felsorolta a nap
eseményeit. Elsôsorban közölte, hogy reggel, de le
Ámbár az is megtörtént már, hogy gyűszűnyi konyakot reggelizett~(hacsak egy
csöppel is többet inna, már naphosszat álmos lenne). Megírta azt is, hogy
négykor ebédel, és megemlí- tette, hogy a lépcsőházbóI eltűnt egy lábtörlő.
Praktikus lenne ezeket odaláncolni. A volt házmester elvitt a szuterénból
néhány szerszámot, azt állítja, hogy az övé. Ami azt a kifejezett kérdését
illeti, hogy nincsen-e más lakó a házban, csak azt feleli, hogy nem adott okot
eddigi szolgálataival bizalmatlankodásra. A kédésre tehát, hogy megszegte-e
Gorcsev parancsát, és van-e rajta kívül lakó a házban, kereken és egyszerűen
azt válaszolja, hogy:
Van! Igenis van! r
És ezen nincs mit mosolyogni. Ő most nem írja meg a lakó nevét, aki a
mosókonyha lakója, igen szerény körülmények között tengődik ott, s az alreres
szívéhez rendkívül közel áll. De majd csak akkor írja meg a nevét, ha Gorcsev
úr kellőképpen elgallopírozza magát válaszában, mert azt hiszi, hogy ez a lakó
Vanek úrjellemén szárad. Addig ő hallgat a nagyobb hatás kedvéért. Csütörtökön
délelőtt itt volt a kéményseprő. Mondta, hbgy ne használják az etázsfűtést,
ugyanis a kivezetőcső könyökénél hiányzik egy rész. Érdekes, hogy neki is, az
iskolában minden kabát kiszakadt a könyökénél. A mai postával feladta a kért
könyveket, és úgy érzi, hogy jól kiválogatta azokat, amelyek egy
oroszlánvadászt érdekelhetnek:

Maculay: A keresztes hadjáratok és Oroszlánszívű Richád. Tanine: Az ifjú
Dickens oroszlánkörmei. Oszendovszk j: . Kié a világ nyersanyagának
oroszlánrésze? Kuprin: Cári tisztek, orosz lányok (Színmű). Asztronómiai
Évkönyvek: Földünk a Vízöntő és az Oroszlán jegyében. (Külön értekezés a
Fiastyúkról).

Nem hiszem, hogy Ön baromfira is vadászik, de kár lett volna ezért
megcsonkítani a szép könyvet.
Sajnos pénz dolgában kissé szűken van, azért így végzi levelét:

Mielőbbi válaszát, különösen kínos pénzügyeim rendezésére nézve, roppanl
sürgősen várom, mert elzálogosttottam már a pecsétgyűrűmet. Amennyiben pénzt
küld, úgy nem kell nélkülöznöm e kedvelt ékszeremet, mert kiváltom,

tisztelettel
Vanek B. Eduard
házfelügyelő és magántitkár

Hát ez már több a soknál!
Most már kezdi érteni... Szegény lány beköltözött a mosókonyhába.
Megöli Vaneket, hogy ezt a lányt hagyja ott lákni.
Csak írhatna neki már! De ki tudja, mikor lehet?!
Az öreg Donald, aki már régen nem várt és nem írt levelet, elnézte Gorcsevet,
amint térdére csapott az összegyűrt levéllel.
- Nem érdemes dühösködni! - mondja. - Ilyen a nő!
- Majd beverem a pipát a szádba! Itt nem olyanfajtá nőről van szó, amilyent te
hiszel - üvölti Gorcsev.
- Hát te, Királynő? Úgy szokás, hogy akik együtt mennek meghalni, tudjanak
valamit egymásról. Rólam mindenki tudja, hogy tíz év előtt odasóztam valakinek
egy vendéglőben, és azt hittem, hogy itt jobb lesz -mondta a vén pipás. - Ha
már elkezdtük az imént, mondjuk tovább!
- Mellettem mindenkit felfedeznek -dünnyögte Sába.-A menyasszonyomat is
felfedezték. Nagy sztár lett, én meg... de hagyjuk... Azt hittem, itt sem lesz
rosszabb nélküle. - Látszott rajta, hogy többet nem bír mondani.
A vén arab dúdolt kint, és egy madár is belerikoltozott néha... Az oázis
valószínűtlenül fehér izzása mentén dermedt pálmák között feszült az éjszakai
sötét.
..- Én - mondta Gorcsev, megtorve a csendet, mintha a falon szaladgáló
százlábúakra terelődne a figyelme, holott valami különös, belső feszültség
miatt lett ilyen -, énbelőlem kiütött... az ősi vér...
Elhallgatott. Mutatóujjával megpöckölte a vacsoráról maradt kuszkusz morzsáit.
Néhány kabóca szólalt meg váratlanul, mintha eddig némán figyeltek volna, de
most már ők is belefognak éjszakai dalukba.
- Mint hamiskártyás végeztem elég biztató pályafutásomat. Egy hármas
pókerjátszma tán, a dekektívek lefoglalták a kártyacsomagot. Én mesés összeget
nyertem előzőleg. Nem bizonyult rám, de kaszinókban a suttogás is elég.
Hamiskártyás vagyok. Az apám is az volt és... főbe lôtte magát... Mi az?
Mindhárman alugrottak.
A hatalmas Donald, aki talán idősebb volt Manuelnél, könnyedén felkapta a
spanyolt, és kivitte á karjaiban.
- Ez meg fog halni -mondta csendesen Gorcsev. -Talán, még nem végzetes az
állapota, ha megmentjük... Észak felé, Mars el Kebirnél esetleg átjuthatunk
spanyol területre. - Nem szököm - mondta Sába komoran.
- És azt gondolod, hogy én elszököm onnan, ahol te tovább szolgálsz? - Nem
szököm.
Csend volt. Azután lánczörgés hallatszott, mintha rabok volnának a közelben.
Pedig csak a nyugtalankodó teve szerszáma okozta a zájt.
- Tán két hétig bírja még -jött vissza az ősz, óriás pipás. - Letettem egy
pálma mellé. Én elszöknék vele, de egyedül nem bírom vinni az öreget. - Barátai
meg nincenek - mondta gúnyosan Gorcsev.
- De a kutyamindenségedet! - ordította Sába, ahogy életében tán háromszor
tette, és olyan néma csend támadt ettől a dörgő hangtól, hogy hiéna, kabóca,
kakadu percekre elnémultak odakint a sivatagban. -Engem te ne ugrass! A Lisztes
vesse ki "fej vagy írással"!
Lisztesnek, sűrű hátrafésült, ősz haja miatt, a veterán Donaldot hívták. - Fej
- mondta Gorcsev.
Donald feldobta a pénzt. Ahogy leesett, Gorcsev villámgyorsan föléje hajolt,
áztán oda- mutatta Sábának. Hogy nem fordult-e meg közben az ötsous, az a
Szahara örök titka marad. - Na! Látod, hogy fej!
Sába elgondolkozott. Végre is ártatlanul halálba üldözik, és ez a Gorcsev sem
olyan legény, akinél ő különb. Itt arról van szó, hogy az öreg Manuelt megöl ik
miattuk, hát az is kötelesség, hogy elvigyék.
- Jól van hát. Szökjünk! -Ezzel befejeződött a "Fej vagy Irás" és kezdődött egy
másjáték. "Életre Halálra!" .
Délben már letértek a parancsban előírt útvonalról... ,
...És ekkor (a sors bonyolult működésének ellenőrizhető mozzanata volt) sok
ember, továbbá félholtak, élők, de általában élhetetlenek, elindultak a Szahara
legkülönbözőbb pontjairól azonos cél irányába, és sejtelmük sem volt arról,
hogy vi'sszavonlatatlanul, végér- venyesen beteljesedett jövendőjük elé
masíroznak, amely egy középpontban vár rájuk.
Egy magányos párizsi házban.
És sok-sok ijesztő, zavaros, vidám és halálosan veszélyes esemény káosza is
útra kelt, egy időben ezen emberekkel...

                                  II. FEJEZET

                            Szökevények a Szaharában

                                       1.

A Szaharából jelentik...
Mit? Már minden helyőrség megmondta, hogy kiküldött járőrei eltűnnek, viszont
megerő- sített járőr nem mehet felderíteni, mert a létszám nagyobb csökkentése
az erőd fennállása óta, minden napiparancs szerint szigorúan tilos.
No már most, a mozgó, kisebb egységek, amelyek hatékonyak szökevény hordák
ellen, általában szahariánokból, szpáhikból vagy fele létszámban tevékkel
gyorsított szenegáli vadászokból állnak. Itt is, ott is találkoznak a
szökevények nyomával, ezt jelentik. És itt is, ott is bottal üthetik a
szökevények nyomát. Ézt nem jelentik...
Csak a Szaharából jelentik állandóan, erődök és szapőrök és rádióalakulatok...
Már valamennyi erőd ideges tőlük. És az a nagy, magas Úristen tudná, hogy hol
kódorog- nak a csirkefogók. Látták őket egy hatalmas oázis felé menni. Az oázis
valamennyi tagja és előljárója sírva állította, hogy nyomukat sem látta...
Nem! Majd bevallják, hogy itt jártak a kolerásak, és erre a hatóság kivágja a
pálmákat, elégeti a duárokat, és ki tudja hová hajtja el a lakosságot!
A Szaharából jelentik csúfolódó egyének: eltűntek, mintha szárnyuk lett volna!
Holott! Manuelt öszvérkordén szállították. Ezek komotós szökevények. Viszont
elsőrangú ötlet Donaldtól: három légionista feltűzött szuronnyal, továbbá két
csendőr az voltaképpen egy szabályszerű különítmény az elszököttek ellen.
Valakit már "el is fogtak" de nagyonöreg, hát a kordéban hagyták:
Ez Manuel!
Manuelnek Gorcsev állandó gondját viseli, mert nagyon szívéhez nőtt az öreg
spanyol. Így érnek Razvit vasúti csomópont közelébe, és elhatározzák, hogy
őrjáratuk e megerősített helyet elkerüli.
De mi a csoda!
Ott a leégett csőszlaknál két tűzoltó nagyban méreget valamit. Mit árthat nekik
két tűzoltó? rEzeket egy pofonnal elintézi akármelyikük. Majd megtudják tőlük,
hogy merre járnak .a szpáhik. Az őrjárat feltűzött szuronnyal, hivatalos
léptekkel közéledik a tűzoltókhoz. És megállnak ott.
A tűzoltók teljesen elmélyedve a munkájukban, szinte észre sem veszik a három
katonát. A hosszú, sovány azt mondja a kicsi, kövérnek:
- Trovacsek! Maga mérje le a tűzfészektől haránt irányban...
Az őrjárat össienéz. Trovacsek siet, buzgón és lihegve, az őrjárat pedig leül
egy padra, mert fárádtak. Az egyík rágyújt, és nézik, amint Trovacsek méri a
tűzfészket. Tisztában vannak, hogy szökött legionáriusok ezek, .akárcsak ők. De
nyugodtan ülnek.
A hosszú, szemüveges most szórakozott oldalpillantást vet feléjük, és
nagyotkiált: - Trovacsek! A szintezőbádogot nem hozta el? Dühös hang hallatszik
a ház felől.
- Én itt úgsem tudok egyedül lemérni mindent! Teli van huzallal ez az
istenverte tető! Megérkezik a két csendőr. Halkan beszéIgetnek az "őrjárattal".
Aztán csomagból ebédel- nek. És figyelemmel kísérik a két tűzoltó buzgó
munkáját.
- Hát nézze, Trovacsek! Inkább menjünk vissza a laktanyába! - mondja a sovány,
szemüveges. Oldalt pillant, nyel és elindul a mezőkön át, nyomában az alacsony,
köpcös Trovacsekkel.
- Hé! -kiáltja Gorcsev. -Jöjjenek csak visszal
A két tűzoltó összenéz. Nagy a túlerő. Visszajánnek.
- Csak azt akarom mondani, hogy nálunk véletleriül van eSy szintezőbádog, ezért
kár a laktanyába menni. Sába! Add oda neki a szintezőbádogot. - Köszönöm... de
nekünk... menni kell...
- Nézzék, bolondok! - mondja Sába. - Csak magukra néztünk, és már tudtuk, hogy
elszökött legionáriusok. Jöjjenek szépen velünk. - Hová?
- Bárcsak tudnánk...
- Hát ti!.... álmélkodtak. -Szökevények vagytok?
- Miért pont mi ne? - mondta Klausner, aki közlegény is volt, mészáros is, és
jelenleg szökevény csendőrtizedes is egyben.
A két ember csatlakozásával némi baj volt. Beszélni most nem lehetett velük,
mert két marokkal ettek, és a kövér Trovacsek már a lovak oldaltáskájában
kutatott utánpótlásért. De a hosszú, akit Jörgensnek hívtak, és Svédországban
kántor volt valaha, megsejtette a bajt.
- Most hogy mentek ti tovább két tűzoltóval? A tűzoltó is olyasmi, mint a
katona, de járőrben nem fordul elő... Ne zabálj már, ide hallgass!
Ez Trovacseknek szólt, aki köhögési rohamot kapott, mert valami a torkán akadt,
ahogy tömte magát.
- Különben is baj - mondta Gorcsev - felszerelés nélkül szökni. Mert azért
elfoghatnak, és akkor pontosan egy évvel többet kapsz a szökésért.
- Például - mondta Schmidt -, a mi felszerelésünk itt van szépen, köpenybe
csavarva, a nyereg mögött. A puska meg Manuel szekerén.
- Engem nem érdekel! - mondta a kis köpcös, aki különben igen öntelt volt, és
olyan kacsázó léptekkel járt, mint egy cowboy. Ide kijöhet az egész gyarmati
hadsereg, hogy elfogjon... Egy Trovacsekkel ál'lnak szemben!
Trovacsek, elbizakodottsága ellenére nagyon népszerű lett, bár Gorcsev
revolvert fogott rá, amikor az ő táskájában is keresgélt.
- Itt be kell osztani az ennivalót! Hé! Mert lelőlek, még akkor is, ha egy
Trovacsekről van szó! Nem volt más megoldás, mint az, hogy a csendőrök lazán
megkötözték Trovacseket és Jörgenst, aki Svédországban valaha kántor volt, úgy
vezették őket, mint fogoly legionáriuso- kat. Később Donald kijelentette
Klausnernek, hogy ő is megadja magát, és felszerelését a csendőr kápájára
akasztva szintén kényelmesen sétált hátrakötözött kezekkel. Azután Schmidt és
Klausner minden tiltakozás ellenére - megadta magát a járőr másik két tagja
is: Sába és Gorcsev. Majd bolondok lesznek cipelni ilyen melegben a
felszerelést. És az örökké ideges Schmidt megpendítette, hogy mi lenne ha ők is
megadnák magukat a foglyoknak... Erről azonban szó sem lehetett.
Különben kényelmes séta lett volna az egész! Nem is szólva arról, hogy később
Jörgens megemlített egy nótát, amit természetesen csak az öreg Donald ismert.
Ezek az emberek, hozzászoktak, hogy fegyveresen, menetfelszerelésben
kutyagolnak a Szaharában, tehát bár- milyen hőség is volt, a pokoli kényelem
vidámrná tette őket. Mert bármilyen nehéz is a kápán lógó fegyver, Schmidt és
Klausner álmodni sem szoktak olyat, hogy lovon is léptethetnek a sivatagban.
· Elől ment az óriás, ősz Donald, mintha márványból volna, és harsogta a dalt,
amelynek a második szólamát Jörgens énekelte, és amelynek harmadik szólamáról
bebeszélte Trovacsek, hogy ő tercel, de ez csak addig tartott, amíg Donald
torkon nem ragadta.
- Könnyű egy ínegkötözött, védtelen Trovacsekkel! - méltatlankodott a kis
köpcös, aki muzikalitására igen büszke volt. Hozott is egy kis kürtöt
valahonnan, és nagyon lehangolta az általános tiltakozás, sőt a testi fenyítés
kilátásba helyezése arra az esetre, ha a kürtöt használatba venné.
Lassan elkerülték a vasúti gócpontot, és feltűnt a távolbán az oázis.
- Két óra út -vélte Schmidt. Komótosan haladtak. Egy kisebb oázist ők is
elintéznek, ha kell. Mert nyolc ember már sokat számít.
Ez idő tájt Trovacseken idegrohamszerű szemtelenség vett erőt, mert
kijelentette, hogy a szökevények testvérek, egy szív, egy sors, mondotta, tehát
felváltva használják a csendőr- lovakat.
Amit Schmidt erre felelt, az részlteiben sem közölhető. De Klausner is
üvöltött:
- Nem elég, hogy térddel kölI már a lovakat noszogatni a sok holmi miatt?!
Talán dobd ki az öreg Manuelt a kocsiból, és feküdj oda!
- Azért még nem kell kidobni őt, úgy hiszem elférünk - vélte Trovacsek -,
fogadjunk! Senki sem fogadott vele, mindössze felajánlották, hogy a melegre
való tekintettel elveszik tőle a szintezőbádogot. Az ilyen zerszámot nehéz
cipelni. Trovacsek valamit dörmögött a szökött légionisták keserű sorsáról,
amit egy Trovacsek megadással visel.
- Miért szöktetetek meg? - kérdezi Gorcsev Trovacseket. - Nem olyan fiúk
vagytok, akiknél egypár rongyos év számít.
- Egy Trovacsek nem azért áll be a légióba, hogy aztán elszökjön, mert nem
állja a sarat, vagyis a port. De hát "megjelölt emberek" voltunk. Az őrmester
miatt - mondta a köpcös -, akit többen.is figyelmeztettünk, hogy ne portyázzék
velünk a szakadékban, utóvéd nélkül. Ha szembe támadnak, akkor.mögöttünk egy
géppuskával egérfogóba csalhatnak, mert szűk a bemenet. De ő csak azt mondja,
ne pofázzunk, húsz éve szolgál itt a Szaharában.
- No, hát aztán úgy lett... -folytatta Jörgens.
- És ha egyszer úgy lett, hogy százan fűbe haraptak, ami nincs is a Szaharában,
akkor egy Trovacsek azt megmondja, ha bizottság kérdezi.
- Sajnos, nem vagyok egy Trovacsek - mondta búsan a svéd kántor -, de én is
csak kimondtam az igazat az őrmesterről. No, aztán elment a bizottság, és
Trovacsek meg én megtanultuk, hogy jobb, ha az ember nem pofázik:
- Ha újra kérdezik, hát újra mondom! -üvöltött rá a Trovacsek.
- Én is újra mondom -üvöltötE Jögens -, de mégis jobb, ha az ember menti a
bőrét. Amíg a kapitány meg a hadnagy vissza nemjönnek szabadságukról, a hatalmi
tébolytól megveszett őrmester mellett senkinek sem biztos ott az élete.
- Én katonának szerződtem -ordítozott Trovacsek -, és nem sötétzátkásnak, akit
csak a teveistálló tisztítására bocsátanak szabadon!
- Mit jár a szád? - kiáltotta Schmidt. - Itt rajtad kívül egyikünk sem egy
Trovacsek, és mindenki "megjelölt ember". Azért szökünk, mert nem bírtuk a
huszonnégy órás szolgálatokat, az őrségeket és az istállópucolásokat... És
mindegyikünk úgy vallott, hogy az a Szahara altiszti hagyományit sértette.
- Gyer.ekek! - mondta Gorcsev. - Van egy ötletam! Csináljunk mi magunk egy kis
haditörvényszéket. Igenis, mindenki, aki közénk áll, mondja el, hogy miért
jött, mit tettek vele előzőleg a légióban, hogy ezt majd fel tudjuk mutatni, ha
elfognak bennünket. Szerintem Afrikában olyan a helyzet, hogy még egy
Trovacseket is elfoghatnak.
- Kötve hiszem! - és úgy is volt, mert éppen megkötözve állt ott.
Gorcsev nagyképűen elővett egy hatalmas, vastag könyvet. A raktár részére
szólt.
- Ebben akarta megírni Sába az élményeit -mondta, mert Sába messze volt és
összekö- tözve -, de egye fene, írja az élményeit a vörös zsoldkönyvbe. Én ide
beírom, hogy mi történt velünk, mielőtt idejöttünk, és azt is, hogy mi történt
mindenkivel...
- Még egy Trovacsekkel is - dünnyögte Donald. - Gorcsev ötletét jónak tartom.
Minden egyes esetrő) jegyzőkönyvet vettek fel a fekete, vastag raktári könyvbe,
és ezt Gorcsev eltette. Sába viszont külön írta a jegyzeteit, a piros kincstári
zsoldelszámolási füzetbe. Manuel állapota a lombokkal védett taligán
örvendetesen javult.
Délután elérték a Sangha oázist. Az oázis sajnos kissé mozgalmasnak bizonyult.
Ugyanis nagygyakorlatok folytak. A gyarmati hadsereg manővereibe ilyenkor
belevonják a franciabarát portyázó arabokat. Európai legénység nem utánozhatja
a bennszülöttek harcmodorát, hát igénybe veszik a partizánokat. Ezeket minden
jó francia utálja, mivel saját fajtájuk ellen hadakoznak, és sarcolják,
rabolják őket. De hát kellenek a gyarmati helyőrség létszámához.
Éppen egy ilyen szabadcsapat vonult át előttük, a különben csendes oázison. A
főcsapat néhány embere részegen hever a postán, mert éppen e helyütt kerekedett
kedvük egy kis dorbézolásra.
Egy zöld turbános marabu, "doktor, szent ember és varázsló", akinelt
konjuktúrát jelent a hadgyakorlat forgalma, az oázis közepén imákat mormol,
trachomásokat gyógyít, orvossá- gokat árul, és nem hiányzik kosarából az eleven
cégér sem, egy kígyó.
Amint megpillantja a legionáriusokat a csendőrök nyergéhez pányvázva, rájuk
mutat, és eltorzult arcca! rikácsol:
- Szökevény rumi kutyák! Már ég a gyehenna, a Sátán vár rátok!
Gorcsev mintegy társalogva odaveti, hogy nejárassa a száját, és egy tepsi forró
kuszkuszt oly ügyesen pöccint meg cipőorral, hogy az egyenesen a varázsló
képébe repül.
A marabu ordít, és a zöld turbán beszennyezése miatt felháborodott törzs kis
híján agyonveri a foglyokat. Ám a próféta inzultált fia, sírva és üvöltve
visszatartja őket. No és a két csendőr ágaskodó lova.
- Állj! Ezek a kutyák egy zöld turbános igazhívőt bántottak! Vakon bolyonganak
majd a sivatagban, rüh lepi a bőrüket, és legyen átkozott minden igazhívő, aki
jobban akarja sújtani őket Allahnál!
A nép erre elkotródott. A csendőrök körülnéztek élelemért, és túszokat vittek
magukkal. A marabu vad átkokat hintett feléjük.
Gorcsev türelemmel végighallgatta, azután így szólt hozzá: - Hogy hívják? ,
- Ibn Abu ben Latif Igamar el Mandur Gosrah Natif Gurin Hagomar... Gorcsev
Sábára nézett, és vállat vont:
- Képzelem, amikor ennek a szökött legionáriusnak azt mondták a gyakorlótéren,
hogy Abu ben Latif Mandur Hagomar... jobbra át! Abban a gazember Borodinban
sohasem lett volna ennyí udvarisasság egy katonával szemben.
- Allah bolondsággal vert meg -kiáltott a zöld tur,bános marabu -, hogy ostoba
szókkal... - Ezeket most már hagyja - intette le idegesen Gorcsev. - Egy
marabut könnyen meglincselnek, ha két bemélyedés látszik az orra tövén; a
szemüveg nyomán, és aki a zöld turbánt hordja, az a ptóféta törvényei szerint
disznóhúst és alkoholt sohasem élve2het, ön pedig egészbe véve egy disznó, mert
az oázis légkörét teljesen elrontja rumszagú leheletével. Csodálom, hogy nem
veszik.észre a bennszülöttek. Hogy hívják?
A Marabu bágyadtan mondta: - Ibn Abu ben...
- Csak nem akarja újra felmondani a verset! -kiáltotta Sába és Gorcsev.
- Figyelmeztetem - mondta Donald erélyesen -, magát ne hívják úgy, hogy nekünk
a bemutatkozás miatt itt kelljen bevámi az esős évszakot.
- Pullover vagyok - vallotta megtörten a marabu. - Pullover Márk, feltaláló.
Azt hittem, hogy jól alakítom a mohamedán főmufti szerepét. Még kígyóm is van.
Egy marabu hatalmát érzem, ha illetéktelenül is! Nem félek a viperától!
- Akkor miért egy ilyen vacak vízisiklót cipel magával - kérdezte Gorcsev -,
amitől sárfürdő öregasszonyok sem félnek már?
Azt különberi egész jól tette, hogy nem hagyott meglincselni bennünket. A kígyó
valóban nem tartozott a mérges fajtához.
- Vigye azt a dögöt, ha egy Trovrcsek mellett áll.
Nem folytathatta, mivel megjelent két csendőr és velük együtt sok arab. Igazi
csendőrök!... Kezd kínos lenni az ügy.
- No, gazemberek - mondja az egyik -, velünk jöttök a legközelebbi hadtápig. -
Nekünk már van kísérőnk -felelte a Királynő.
- Ne jáetasd a szád! - és belerúgott. - Tán te dirigálsz itt? Észak felé a mi
körzetünk következik, tehát átvettünk benneteket. Lóduljatok!
- Hiába! Úgy látszik a szerencse konokul ellenünk van.
Az új csendőrök vitték a három foglyot, Manuelt a targoncán hagyták.
A foglyok újra a porban kutyagoltak, megkötözve,. és csak a távoli homokdombok
kecsegtettek némi árnyékkal.
Vagy másfél óra múltán elérték a hullámos kanyart, és a csendőrök úgy kerúltek
mögéjük velük, hogy derékszögben folytassák az utat, e magas dombok ámyékában.
Ekkor csoda történt.
Mikor az oázist elnyelte a fordulót, az egyik ,csendőr odajött hozzájuk, és
elvágta a köteleiket:
- Gyújtsatok rá -mondta vigyorogva -, én Ditrich vagyok és ez itt a barátom,
egy Marion nevű olasz.
Most ők hápogtak meglepetten. Hihetetlen! Ez a két csendőr is szökevény!
- Ilyen még nem volt! - mondta az olasz vidáman. - Hemzseg mindenütt a szökött
legionárius. Lassanként többen lesznek, mint az állománybeliek. - Az a zöld
turbános egy jópofa - moridta Donald.
Mint az északra húzó vándormadarak, rajokban menekültek a katorák. - Pullover
próféta hozzátok tartozik? -kérdi Trovacsek.
- De mennyire. Nagyszerű fiú. ltt fogjuk bevárni -felelte Marion. - Miféle
feltaláló az?
- Pontosan mi sem tudjuk, Kétségtelen, hogy feltaláló. Minden helyzetben
feltalálja magát. - Merre maradt a mi két kísérőnk? - kérdezte Sába. -
Rongárból jöttünk, "csendőrökkel ":' Ditrich és Marion röhögtek.
- A posta mögöttjól fejbe vágtuk őket. Suhi-bruhi, kettőtjól odamérve, a
nyakszirt tájára... Azután uzsgyi, le a ruhát róluk, be velük az árokba és
kész. - Az ő ruháikban jöttünk értetek:.. mit néztek? '
Szent atyáml
Ezek azt hitték, hogy Schmidt és Kalusner igazi csendőrök! És elbántak a két
"kollégával"! - Hülyék! -üvöltött Gorcsev. -Azonnal visszamegyünk! Azok
éppolyan légionisták, mint mi.
- Egy Trovacsek nem hagyja cserben a társait!
Dé mégsem indultak, mivel távolról, tevén, nyargalva, feltűnik egy zöld
turbános egyén, bumuszban. Ez a próféta lehet csak. Meghallgatják előbb, tán
hírt hoz a kettőről. Veszettül nyargal!
Uram Ayám!
De hiszen ez Schmidt! Rettenetesen összevert, vérző arccal, lihegve leugrik á
tevéről, és a két megdöbbent csendőrre üvölt.
- Hülyék! Miért hittétek azt, hogy erre valódi csendőr is jár?! Öt száj maradt
tátva, mintha vezényszóra tennék.
Hihetetlenül ellátták a baját, az kétségtelen. Egész lila meg zöld. Elmondta,
hogy a dorbézoló partizánoktól Klausner szerzett ruhát és tevét, de a teve a
gazdájához van idomítva és folyton kirúg.
- Mi ketten - magyarázta Ditrich, az egyik újabb csendőr - a portyázók után
mentünk.
Éjszaka, ket magányos beduinról szedtük le a ruhát. Itt most beleütktiztünk a
portyázók között két csendőrbe. Hát senki se veheti rossznéven tőlünk, hogy
fejbe vágtuk őket -mondta úgy Schmidtnek, mint akit érzékenységében mélyen
megsértettek.
- De miért van rajtad zöld turbán? Hol hagytad a marabut? - kérdezi Marion.
- Suhi neki! - mondja megelégedetten és vérző szájjal Schmidt. - Én lecsaptam a
fejére az oldalfegyverrel, Klausner páros lábbal hasba rúgta, hogy a
teveúsztatóba repült és... Teljes lett a fejetlenség!
Kérdezték és vádolták egymást. Össze-vissza kiabáltak!
Rohamkést rántottak egymásra, Trovacsek és Donald megakadályozták Ditrichet,
hogy leszúrja Schmidtet, Gorcsev és Sába Schmidt mellén térdeltek, és Jörgens
kijelentette, hogy ez hallatlan.
Kis híján újra kitört a botrány, azon az alapon, hogy a tűzoltók itt ne
pofázzanak, egy Trovacsek ezt nem tűrheti. Ditrich közölte, hogy a marabu
nélkül nem mozdul, mert Pullover a barátja.
Már-már vér folyt, ami ezeknél az embereknél nem ritkaság, amikor elhatározták,
hogy két émber visszamegy a prófétáért, és elhozza a teveúsztatóból.
Sába és Gorcsev kijelentette (Donald, Manuel, Trovacsek és Jörgen is), hogy aki
nem fogadja el őket vezetőnek, az mehet. Marion dörmögött valamit, hogy ő
elfogadja, Ditrich meg nem is szólt, és a két ember nekivágott éjszaka, hogy
visszamenjen Pulloverért.
A prófétát siralmas állapotban hozták el a teveúsztató mellől.

                                       2.

Később három újabb szökevénnyel gyarapodott a társaság. Ezek a hegy felől
jöttek, az
Atlasz déli nyúlványa irányából. Közben úgy-ahogy összebarátkoztak, Pullover,
Ditrich, Schmidt, Klausner, Sába, Gorcsev, sőt Manuel is valamennyiükkel az
őszvérkordélyban, őriztetve utolsó útján azt a kis egészségét, ami megmaradt,
elsősorban Gorcsev megható, gondos ápolása következtében.
Állandóan figyelte, gondozta Manuelt, és az általában szomorúan, mélységes
szeretettel nézte.
Az Ulgai híd táján jártak, amikor feltűnt egy vasúti pályaőr. Olyan apró ember
volt, egy jókora kecskén léptetett, kezében tokos zászló, orrán szemüveg és egy
rettenetes bibircsók. - Halló! -siólította meg Gorcsev. -Honnan? Ez egy dühös
ember volt.
- Maguk is szöktek! Most elmondjam? Hát hülyének néz? Miért?
Az apró ember tehát valahol leütött egy vasúti baktert. Emiatt később e1
kellett bújnia a szembejövő karavánok elől, mivel egy pályaőr igen feltűnően
tarkította volna a csapatot. Aztán rettentő s2omorúságára, kecskéjét
szerencsétlenség érte, miáltal az kimúlt. Nekifutott fejjel valami fatönknek. A
kis pályaőr sohasem tudta meg, hogy a fatönk, melynek a boldogtalan pára
nekifutott, egy Klausner nevű mészárosnak a kezében volt, és nem is a kecske
futott, hanem a fatönk.
- Egy Trovacsek ezt nem tenné! -siólt a köpcös. De botrány lett, amikor e
jelszóval meg akarták tagadni a húsadagját.
- Hohó! Az a gyilkosságra vonatkozott, és nem a kecské pecsenyéjére!
Szóval megették a kecskét. Mivel. élelem igen kevés volt, és sehol oázis,
később még megették az egyik tevét is. Ez úgy kezdődött, hogy Pullover próféta
szerint az állat rakoncátlan, kirúg, és aki nem vigyáz, azt megharapja.
Egy ilyen elvetemedett állatot legokosabb még idejében elfogyasztani. Úgy is
lett.
Hát furcsa. Furcsa tevét enni. De végül is nem rossz a húsa, mondogatták
egymásnak kevés méggyőződéssel. Azért, mikor a második teve is
rakoncátlankodott, ő is kávette megboldugult társát. Miután elfogyott, és a
nagyétkű Schmidt a néhal állat nyergét fixírozta mélabús tépelődéssel, nem sok
hiányzott ahhoz sem, hogy azt ts ízletesnek találják.
Másodnapja nem ettek. Ditrich megjegyezte, hogy ez a öszvér is -amelyik a
kordélyt húzta - teljesen rakoncátlan, és Klausner közölte Marinnal, hogy a
bestia éjszaka meg akarta harapni. Pullover próféta megrendülten vizsgálta
Klausner karját, és baráti aggodalomtól áthatva hangoztatta, hogy Klausner vére
az égre kiált!
Valamit tenni kell, mert lehet, hogy az öszvér veszett! Sába osztotta Pullover
véleményét abban, hogy tegyenek valamit a veszettség ellen, és javasolta, hogy
tüzes vassal égessék ki Klausner sebét. Erre nem találták a sebet! Beforrt!
Viszont Gorcsev közölte, hogy az öszvért nem ehetik meg. Azután magában
morgott, hogy ez a Pullover teljesen rakoncátlan, és éjszaka mintha
beleharapott volna, legfőbb. ideje, hogy ennek az állapotnak véget vessenek.
Ezért Gorcsévet majdnem meglincselték, és a sorsüldö- ött feltaláló reggelig
nem hunyta le a szemét, és kezében két töltött revolverrel várta a hajnalt.
Az öszvér magaviseletéről többé nem esett szó.
Másnap este rendkívül éhesek voltak, és távol néhány duár tűnt fel. Ott
valószínűleg egy
portyázó törzs tanyázik. Klausner, Sába és Pullover elhatározták, hogy
kikémlelik őket. Jó ideig kúsztak, amikor a közelben'egy jámbor négylábú árnya
Cűnt fel.
- Egy birka... -súgta Klausner, a szakértő, és Pullover, aki nemrég még próféta
volt, így a sötétben is látott, helyeselte a megállapítást.
Sába nem helyeselte.
- Ha van is birkájuk, hogy a fenébe csavarogna el ennyire?
- Azt hiszed, hogy ezek az arabok iskolázott mezőgazdák? És kitől féltsék? Ki a
fene lopna tt a Szaharában?
- Például mi -felelte Púllover...
Annyi bizonyos volt, hogy ez a négylábú nem iszkol sántító ügetéssel, mint a
hiénák, nem . loriuború a háta; mint a sakálnak, ez mégis csak valámi elsétált
borjúféle.
- Nálam van durung -mondta Klausner feleslégesen, mert az éjjel-nappal vele
volt.
- Becserkészem. lllik, hogy az embérnek egy kis vadászkalandja is legyen a
Szaharában. Pullover egy rutinos tolvaj észjárásával súgta:
- A bőrit azonnal szedd le. Nem tudják bizonyítani, ha a törzs jelzése nincs
rajta. . Klausner elkúszott. A sátrak környékén egy teremtett lelket sem
látott. Ezek alszanak, és távolabb valahol az őr. Alig hallható nyikkanás
hangzott fel... és csend.
- Becserkészte... - súgta Abu ben Pullover megilletődötten, és nágyokat nyelt.
- Eláll ez a bestia, amíg innen a többiekhez visszük? Lfgy értem megsütjük egy
domb mögött, hogy ne bajlódjanak a fiúk, és ne kelljen annyit cipelni.
Megesszük a részünket itt, azután nekik viszünk...
- Csak hadd bajlódjanak vele ők is - dünnyögte Sába. - No jó, én csak,mondom...
Végre megérkezett Klausner a lenyúzott állattal.
- Bárány... - súgta. A bőrét, farkát, fejét eltávolították, s sietve
visszatértek a táborba. Nyomban megsütötték és megették. fzlett mindenkinek.
Fiatal bárány lehetett. Reggel azután látják, hogy a sátrak egy részét
fPlszedik, és kerékre szerelik! A mindenségit!
Ezek katonák voltak. Mennek északra, vöröskeresztes kocsikkal. Egy teljes
egészségügyi osztag, tíz szekérrel! Az egyik szekérnek kiesik valamelyik
kerékagya, és négy szanitéc hosszasan piszmog. Az ördög nem tudja elvinni őket!
Már két és fél órája vacakolnak ott.
- Odamegyünk! - mondja Sába. - Elegen vagyunk fegyverrel, ha akadékoskodnak. A
többi már messze lehet.
- Helyes! - csatlakozik Gorcsev. - Pullover próféta itt marad Manuelnél, de ha
visszajö- vünk, és csak a kisujját is megette a betegnek, összeverem.
Egy ász vöröskeresztes, hatalmas orral, két újonc társaságában emelgette a
kocsit. És figyelték közben az alakulatot. Csendőrök és legionáriusok ékeztek,
nem szólva a közös ponyvájukat viselő sziámi ikrekről.
- Hé! -ordította Ditrich, aki elsőrangúan alakította a csendőrt. -Mi baj van? -
Kiesett egy kerékagy.
- De maguknak csak magvan az agyuk, hogy ilyesmiért ne álldogáljanak órákig a
Szaharában?!
A bronz arcú, nagy orrú, köpött a pipája mellől. - Maga tán itt katonáknak akar
parancsolgatni? - Már a szanitéc is katona?
Régi kebelbeli villongás ez a gyarmati hadseregben. A szanitéceknek és a
konyhaosztagoknak köztudottan rendkívül fontos a működése, de sajna nem
örvendenek kellő megbecsülésnek. Viszont az arab csendőr, akinek csak
bennszülött vagy katonászökevény felett van hatalma, örömmel tapasztalja, hogy
ő is lenézhet valakit. Ditrich tehát elsőrangúan alakított. Gorcsev most odalép
a siekérhez, lehajol, itt egyet forgat, ott kicsit nyom, néhányat kalapál, és
felemelkedik.
- Na, mehetünk, öregem! Megcsináltam! Csoda, hogy maguk nem tudtak elkészülni
vele. - De mi ellenkező irányba megyünk -szól zavartan a fiatalabb. - Mi is.
Majd kísérjük magukat.
A szanitéc mogorván végigmérte. - Merwefelé?
- Nem tudjuk.
- Az más. Mert éppen arra tartottunk volna. Van pénzük? - Gorcsev legyintett.
- Éppen azért kerestünk szekeret. Nem bírjuk cipelni. Maguknak mijük van? Mert
éhesek vagyunk.
- Semmi baj! Akad itt annyi géz meg karbol, aménnyi csak kell. Meg egy egész
láda használati utasítás, hogy a fertőtlenítéshei érkező vöröskereszteseket
agyonverni tilos és életveszélyes. Ha mást is szoktak enni, akkor baj van.
Sajnos, amikor átvizsgálták a kocsit, rájöttek, hogy akad ott más is. Két beteg
-szerencsére szimulánsok -húzódott meg ruha nélkül a kocsi mélyén. Ruhájuk és
felszerelésük egy másik kocsiban maradt, és egyelőre sátorpornyvába burkolózva
csatlakoztak a szökevény csoport- hoz. A leghatározottabban kijelentették, hogy
ők nem hajlandók felöltözni, mert ezáltal szökevényekké válnak. Ebből az
álláspontjukból később sem engedtek.
- Mi nem szöktünk - mondták -, csak az erőszaknak engedtünk.
Azért mégis csak riekikászálódtak. A ponyvásszekér, az öszvérkordély, a
katonák, pom- pásan ellátva karbollal és felvilágosító röplapokkal, továbbá
gézzel és mélabúval.
- Csak még előbb várjanak - mondta a nagy orrú szanitéc, akit egyébként
Bagronnak hívtak. - Hozom Theofilt.
- Kit?
- A legjobb barátomat. Már tegnap tudtam, hogy elszökünk, és nem akartam
továbbmen- ni, hát. elhajtottam a tábortól, hogy itt felejtsék. - És nagyot
kiáltott... -Theofil! - Ki aaa Theofil?
- Vöröskeresztes kutya. Itt kószált éjszaka a tábor körül. Hol a csodába
lehet...
Az egész társaság igen merev arccal, sápadtan, egymástól elfordulva, a
szélrózsa minden irányába bámult. Némelyik gyors lélegzetet vett, és Pullover
prófétának megroggyant a térde. Valaki le akarta lőni Klausnert.
Közben visszatért az ősz állatbarát, dúltan, kezében egy nyakörvvel. -
Theofil!... Szegény... Mi van magukkal?
A társaság tagjai a nyakörv láttán jobbra-balrá elszéledtek. Klausner
ottmaradt, és tenyerébe hajtotta a fejét.
Végül mégiscsak elindultak. Később a lovakat hajtó ősz egészségügyis azt mondja
Gorcsevnek:
- Azért nézzen hátra, talán majd látja valahol... - Nem akarom látni! Siessünk!
- ordította Gorcsev.
Az öreg szanitéc nem értette, hogy miért ránt bajonettet Pullover a feltaláló
Gorcsevre, mikor ez később, mintha szendvicset készítene, átnyújtja neki, egy
szelet kenyéren a nyakörvet. Általában ezek mindig vihognak, ha ő könnyes
szemmel mondogatja: "Szegény Theofil, szegény Theofil...
Mi van ezen röhögni való?
És lassan elmosódik a furcsa menet egy távoli szürke porgömbben, amely észak
felé gördül, és nem túlzás, ha azt mondjuk, olyan mint a lavina, amely kis
hógombócból, ahogy itt is ott is magára szedi a pelyheket, egyszerre hatalmas
és félelmetes lesz.
Mars el Kebir előtt jöttek a postások.
Kilencen voltak, porlepte vidám egyének, valamennyien levélhordó oldaltáskával,
mint akik szeretnék elhitetni, hogy így poroszkálnak a Szahara egyik végétől a
másikig, miközben itt is, ott is bekopogtatnak az oázisokban: "Jó napot,
levelet hoztam Kabil Musztafa kecske- tulajdonos úrnak, Szahara, Bunguz oázis."
Aztán fütyörészve tovább Egyiptomig, és ott megint bekopog valakihez egy
képeslappal, melyben a rabló sejket üdvözli távoli rokona.
Félvállról függő táskával oly gondtalanul ballagtak, mint bizonyos külterületi
levélhordók, kik derűsek mindíg, mert a fölszintes háiak táján megkíméli
térdüket a reuma. Négy hasonló levélhordó, hasonló jókedvvel követi őket.
Először megörülnek egymásnak. Mindegyik azt hiszi, hogy a másiknál ennivaló is
van. Azután együtt szomorkodnak.
A géz, a karbol és a röpiratok megértő társaságra lelnek a levélhordók
táskájában kézbesítetlenül maradt kilenc altiszti revolverrel, a ,hozzá való
töltények társaságában. A levélhordók vidám vezetője különben dr. Haagebeck
Ervin svéd orvos, aki néhány revolver társaságában főművét is magával viszi.
Ezért jött Afrikába, ezért állt be a légióba. Egy vöröskeresztes eljárásrót írt
hosszabb tanulmányt: "Szanitécek a háborús sebészet profilaxi- sában". Ez a
címe.
Nyomban hozzákezdtett, hogy ha már ilyen szépen öszejöttek a sivatagban, úgy
ezt a mindössze kétszáz oldalas munkáját felolvassa, níert szerinte
hihetetlenül fontos, hogy a szanitécek a sebesülteket hogyan részesítsék
elsősegélyben, az előrelátható műtét szempon- tjábó!.
Néhány szót figyelmesen hallgattak. Azután Klausner felemelte a dorongot...
És Haagebeck felnézett rá, de a további részek felolvasásáról nem esett többé
szó. Annál több szó esett új szökevényekről.

                                  III. FEJEZET

                        Az Első számú Legvegyesebb Brigád

                                       1.

A Szahara kétféle útrendszere, a megépített utak és az úttalan utak megteltek
vándorma- darakkal. Ennyi szökevény még sohasem barangolt mindenfelé.
Már vagy hetvenen lehettek. És azt is jól tudták, hogy hetven mindenre elszánt
és felfegyverzett legionárius nagy meglepetéseket okozhat.
Ragun oázist elfoglalták. Délelőtt feltűnt a domboknál néhány szanitée, és az
elébük sitő beduin főnökát felszólították, hogy adjon élelmiszert nekik. A
főnök okos ember volt, és értesülhetett arról, hogy vöröskeresztesek nein
hordanak golyószórót magukkal. Vagy ha igen, akkor nem lehetnek olyan részegek,
hogy az egyikük ott hátul, amelyik énekel, a felszereléséhez és egyenruhájához
zöld turbánt viseljen.
Viszont sajnos Donald valóban annyira részeg volt, hogy ezt tette. A szekér
sötét mélyén Abu ben Pullover hajdani marabu ékét próbálta magára, amíg a
próféta aludt.
Így aztán Gorcsevnek, Sábának kemény hangot kellett megütni. Az esetből vita
lett, a beduint egy négytagú rögtönítélő csapat nyomban felpofozta, aki
kísérőivel hazavágtatott, és kezdődött a hadművelet.
A szökevényeket nem olyan fából faragták, hogy egy kis összecsapástól
idegeskedjenek, tehát szépen felfejlődtek, és dombhajlástól dombhajlásig futva,
szökellve, vetődve, annak rendje-módja szerint, félreérthetetlenül egy kézitusa
szándékával közeledtek az oázishoz.
Egy ősz beduin már csata közben keserves szemrehányásokat tett vezérüknek, hogy
minek csinálja ezeket a dolgokat. Szökevények vagy nem szökevények, ha kettőnél
többen jönnek, már nem jó kikezdeni velük.
A beduin főnök rávicsorított az öregre, hogy mindig ő befolyásolja itt a
harcosokat, pedig már rég megszabultak volna az átkozott rumiktól, ha bátran
szembeszállnak. Pusztuljon, mert fejbe üti. Hajrá! Előre!
Most jól megjárják majd ezek... És ekkor kilőtték kilenc fogát, úgy hogy a
golyó a jobb pofacsont alatt srégen a fül mellett jött ki, de ha már ott volt,
elvitte a cimpát is, úgy rohant tovább.
A harcot azonban nem a rajvonal döntötte el, mert a beduinok szakadatlan tüze
úgy fröcskölt a sivatagban, hogy rövid ideig lehetetlen volt előrejutni.
Ekkor, az oázis mögül betörve, megszállta a centrumot egy szakasz állig
felfegyverzett, marcona és elszánt levélhordó!
Itt vannak a postások! Revolverrel, bicskával és olyan szélvész gyorsasággal,
amilyet még nem láttak az oázisban...
Nagy lett a pánik, mert ilyen alakulatot még sosem vetettek harcba a fr'anciák!
Hát sajnálhatják! Valamennyi postás nyomban a frontra!
Mert amit Haagebeck Ervin és társai másodpercek alatt műveltek, az a
levélhordók katonai szellemét a csúcsteljesítmények közé emelte. Mert ahogy
ezek a puskát és az automata revolvert a foguk között, később a jobb kezükben
tartották, ahogy a szíjat a bal kezükre csavarták, miközben egyfolytában
tüzeltek, jobbra-balra úgy csapkodtak vele, mintha minden ember egy-egy légy
volna, és félelmetes harci eszközzé avatva a bőrtáskát, másodpercek alatt
kiverték a kocsmából a megerősített állásukból tüzelő bennszülötteket, akiktől
puskát is szereztek, hát ez csoda volt!
A törzsfő öccsét, aki késsel a szájában, két puskával tüzelt szüntelenül, úgy
fejbe vágták egy bőrtáskával, hogy élájult, és e rövid szünet elegendőnek
bizonyult ahhoz, hogy az elszórt sivatagi rajvonal kétméteres ugrásokkal
betörjön az első állásokba.
Ordítás, káromkodás, recsegés, ropogás, és megérkezik az egész rohamosztag az
oázis központjába; ahol két postás tizenöt percig nyolcvan arab ellen tartotta
a kocsma épületét. És vagy harminc támadó hiába rohamozza még mindig két postás
ellen a teveistállót.
Az egyik sátorban az átlőtt szájú beduin főnök ebédjét Klausner tartja
megszállva, és bölcs intelmeket közöl a földön fékvő sebesülttel, aki erre nem
tud felelni, mert egy teljes burnuszból készült priznic van a száján.
A bennszülöttek leteszik a fegyvert, és mindent adnak.
Ditrichnek átlőtték a vállát. Mairon is kaphatott egyet valamivel a fél arcára,
rnert egész kék. Az ősz szanitéc, aki Theofilt gyászolja, éppen pipára gyújt,
amikor a sebesült odajön hozzá, és az arcát mutatja aggódva:
- Nézd ezt meg... '
A nagy orrú kiveszi a pipáját, műértő szemmel, kissé eltartja a fejét, azután
bólint.
- Egész jó. Csak nagyon elüt a másik oldaltól. Dehát errefelé úgysem járnak
hölgyek. Többet mint szanitéc nem foglalkozik az üggyel.'Úgy látszik, a
verekedéshez jobban ért. A kiadós étkezés után ellátják a sebesülteket és
tanácskoznak.
- Így nem jutunk tovább... - mondja Sába. - Nem kezdhetünk rablóhadjáratot
végig a Szaharán. - Ezzel tisztában voltak.
- lgaza van Sábának - bólintott Gorcsev. - Így tehát másféle eljáráshoz kell
folyamodnunk. Azt mondom, végezzük el szabályszerűen a dolgunkat.
Vöröskeresztesek vagyunk, tehát feltűnést kelt, amikor'hordágy helyett
géppuskával jelenünk meg, és hogy e járjunk hiába, ellátjuk a kömyéket
sebesültekkel. Vöröskereszteseknek ez a reszortja. Ápoljanak beteget, és ha
nincs beteg, gondoskodjanak róla, hogy legyen. A világhírű Haagebeck Ervin
megírta korszakalkotóan unalmas művének címében, hogy a profilaxis fontos a
vöröskeresztnél. Mi tehát ezentúl megel- őzzük a bajt. Ahol szükséges, ott
megjelenik a Vöröskereszt, és ápolja a sérülteket.
- És ahol nem szükséges? -kérdi Trovacsek. - Ha nincs sebesült?
- Épp ebben van a profilaxis. Megelőzzük a bajt, és lesz sebesült. Csak sokat
okoskodja- nak! A két mezítelen bajtársat pedig felöltöztetjük gézbe, ez ellen
ők sem tiltakozhatnak, hiszen ez orvosi kezelés. Így elkerüljük a
közszeméremben sértett gyamrat egyhangú és kétségbee- sett tiltakozását
menetünk ellen. Van csendőr, legionárius, és a postás az doktor is! Majd
meglátjátok!
Pullover próféta feje tetején a széles, vörös mezővel közbeszólt. - És miért
vagyok én itt?
- Ez az -felelte vállat vonva Gorcsev -, amire eddig én sem tudtam a választ.
Letáboroztak.
Holdas, nyugalmas este volt a sivatagban. Néhány.pálma. Távol, végig és végig
mindenütt csak a Szahara hálvány, fehér, holdfényszínű homokhullámai.
És egy-két, egés2en apró pont: sakálok vagy hiénák, ahogy magányosan ügetnek...
A beduinok parancs szerint az oázis túlsó végén, egy csoportban gyűltek össze,
és a katonák közölték velük, hogy egy is elmozdul, valamennyit halomra lövik.
Csak bort és ennivalót hozhattak.

                                       2.

Távolról; mindenfelől megérkeznek a hiénák. Mindig tudják, hogy hol van valami
népün- nepély, szokatlanul nagymérvű húsfőzés-sütés... A beduinok búsan ültek a
sötétben, egy rakáson, összehajolva, titokzatosan és villogó semmel.
Ahogy már ezek a.beduinok ülnak, ha alattomos bosszú teljesülését várják. Egy
trahomás, félig megvakult, ősz szakállú cipőfo!tozó, a helység bölcse,'nádból
készült pipáját szívja. - Kinél volt a méreg? -kérdi valaki.
- Nálam -felelt egy ifjú arab -, ezért tudom, hogy halál vár a rumi katonákra.
Két pohárral öntöttem a hordóba. Rafit és Szelim is 1átták, a híres
méregkeverők.
- 1gazat beszél - erősítették meg az említett tanúk, mivel az ifjú bennszülött
hiányos tisztessége rászorult arra, hogy méregkeverését mások is igazolják. -
Azt gurítottuk eléjük, más hordónk nincs is.
- Mire a hold első fehér üzenete megjelenik a legmagasabb pálma felett, a rumi
kutyák valamennyien halottak -szól az ősz szakállú. -Egyetlen pohár is elég
ahhoz a hordóba, hogy meghaljanak.
- És én két pohárral öntöttem bele. Mert sötét volt, a hordó szélét is
megfogtam, nehogy mellé loccsanjon. Azután ráhelyeztem a tetejét és
odagurítottuk...
Néhány szluginak nevezett csontvázsovány, sebhelyes, sivatagi kutya szaladgált
közöttük, undokabbak és mohóbbak a sakáloknál.
Mert a sakálok és a hiénák szep rendben, félkaréjban, leültek az oázis elé, és
orrukat maasba tartva, rekedten üvöltöztek, úgy festett az egész, mint valami
vándordalárda produkciójá, amint szép rendben összeállnak, és előadják a
"Hörögj, hörögj csendes Szahara" című dalukat. Teljesen stí!szerű lett volna,
ha később egy idősebb hiéna megjelenik tányérozni.
A beduinok hajlott háttal, behúzott vállal egymáshoz hajolva ültek csendben, és
várakoztak a pislogó tábortűznéh
- Allah elküldi értük a halált... -súgta az egyik.
- És pénzt kapunk... -kiáltott élénken egy fiatal. -Szökevényeket "élve vagy
halva" lehet a légiós erődbe vinni...
És vártak...
A katonák énekeltek, vitatkoztak,' veszekedtek, sőt verekedtek is, azután
egyik-másik lefeküdt a köpenyére, majd lassanként a többi is így tett. És végül
elcsendesedett minden... Először csak úgy érezték, álmosak, amikor leheveredtek
aludni, azután a lassan ható méreg útján.bizonyára, odasüpédtek a Morhut
lángjába, ahol a sejtán örök kínja fogadja őket. Allah nagy!
Minden csendes... Az egyik suhanc ránéz az öregre. Ez bólint... A fiatal
bennszülött lassan elkúszik...
Az oázis túlsó feléhez ér... Most megpillant két fa között a tisztáson egy
halottat! Mozdulatlan.
De a nyakán szép fényes hüvelyben, ami átlátszó, mint az üveg, és mégis papír,
gondosan megóva, a térkép nevű varázslat lóg. Ilyesmit ném árt idejében
ellopni, mert osztozkodásnál, ifjú korára való tekintettel, kéréseit nem
méltányolják majd az idősebb és kiérdemesült hullarablók. Ő tehát felemeli a
halott rumi katona fejét...
Ugyanakkor a halott rumi katona felemeli a kezét...
...Allah nagy, de ez a pofon még nagyobb volt. A halott rumi él! De mennyire!
A suhanc röptében még utoléri a turbánját! Pedig ez másfél másodperc előnnyef
kezdte a vesenyt egy pofon röppályán.
A súhanc visszarohan, hogy elmondja kísérteties élményét, de teljesen bedagadt
a szája. Tehát van még élet bennük?! A suhanc sűrű igent bólogat. Odateszi
eléjük három fogát. Az ősz bölcs megnézi a fogakat... Allah! Ez csoda! !smét
körbeülnek, behúzzák a vállukat, és lehajtött fővel várnak.
Pokoli erős szervezetük van áz ilyen kutyáknak. A suhanc másodszor nem indult
el. Tudta jól, hogy ennyi idő múltán egy rinocérosz is meghal a pálmaborba
kevert méregtől, de mégsem indult el. Hamsud kikacagta!
Ezt később mégbánta...
Hamsud rövidesen visszátért, és az orra már csak nyomokban látszott az arcán. A
próféta kezei hosszúak, de az semmi. Ennek a ruminak a kezei szélesek és
csontosak voltak. És úgy oldálról visszájára, ferdén, kissé elcsúszottan,
félálmában,'szájon kapta Hamsudot. Aki az imént kacagott.
- Hogyan - kérdezte az egyik -, még pofoznak? - Ez csoda... - ámuldoztak. - Ez
nagy csoda!
- Én - mondta Bahumir a nyeregjavító - egyszer éjszaka, láttam az égen Allah
unoka- öccsét, zöld lovon..Az sokkal nagyobb csoda volt, mint hogy a rumi
katonák pofoznak. Ilyen eset már máskor is előfodult... Szerintem még velem is.
Ez mégis csak őrület.
Nem értették. Ennyi méreg, és ezek megitták. Széttörtek az üres hordót is, és
még mozdítják a kezüket. Nem is lomhán és nem is gyöngén. Hajnalban, amikor az
öreg már személyesen akarta megszemlélni a tényállást, feleútról rémülten
visszatért.
Allah!
A katonák készülődtek! Sőt, füyöltek. is, miközben felszerelték a szekeret!
Frissen és
pihenten! Az egyik, akit Allah a feje közepén megjelölt egy piros országúttal,
ép.pen iszik a kancsóban maradt pálmaborból.
És daloltak és kalapáltak, szerszámot egyenesítettek, és beverték a szekéragyat
taktusra, serényen, mintha az opera első felvonását kezdenék. Az öreg reszketve
visszament társai közé. Óvatosan kihozták a mérget, és a legnagyobb szlugi elé
odadobtak egy darab szárított húst, néhány cseppel ízesítve. A kutya
felhabzsolta... Fél perc múlva lekushadt, aztán a hátára dőlt, és úgy
megdöglött, mint akit villám sújtott. Most jön ide a beduinokhoz titokzatos
arccal az az istenverte, táncolva pofozó, akit a többi Pojácnak nevez, és
meglátja az arab kezében az üveget!
Végre! Leö1ik őket! De mégsem. Odalép az öreghez és azt súgta a fülébe:
- Add el nekem az egész üveg mérget! Elsőrangú ital, s ki tudja, hol kapok még
ilyen eJsőrangút.
És átad az arabnak tíz frankot!
Elviszi a mérget és ni... Ott a fák mögött megáll, és úgy látszik, hogy nagyot
húz belőle, egész hanyatt dőlve, szájában az üveg végével.
Az arabok sátraikba menekültek, arcra. borultak, és imádkoztak, amíg csak az
utolsó, sátánnal cimboráló rumi kutya eltűnt a távoli dombok között.
Ali Benguz két nap előtt költözött be egy hordó pálmaborba. Déltájban elhagyta
a fürdőt, mivel a hordó szinte szétesett már a szokatlansúlyú és mozgolódó
tartalmától. A megrongált lakást odébb gurította a sötét pincébe, és egy üreset
hózott a helyére a lejáró mellé, nehogy feltűnjön a hiány. Gondolta ebben
meghúzza magát itt, mert tán mégis alkalom nyílna, hogy amúgy is elázott
egyenruháját, amely az alkoho1mérgezés utolsó stádiumában elrongyolódott,
felcserélje egy burnusszal, egyen valamit, és elszökjön.
Ali Benguz azt mondta magáról, hogy messziről szökött, és félt mutatkozni a
beduinok előtt, ezért osont az oázis pálmáinak ányékában a pincébe. Így
vándorolt egyik hordóból a másíkba, illetve így került az egyetlen ép hordóba,
a lejáró mellé. Itt talán lophat valami éIelmet, és arab ruhában, ha akad egy
arab, akinek kitekeri a nyakát, tovább ügethet, amíg rátalál a szökevények
nagyobb csoportjára, akikről már hallott.
Éppen ezen tűnődött, amikor felemelték a hordó fedelét, a fejére öntöttek két
pohár folyadékot, 'es újra rátették a fedelet.
Az eljáráson csodálkozott.
Ezek a sötétben nem látták, hogy ő van a hordóban, és ez a nyúlós valami a
pálmabornak szólt. Később azután felgurították, és ekkor tudta, hogy mindennek
végé. Itt valami arab lagzi van, és azt hiszik, hogy ő pálmabor.
Aztán kinyílt a hordó teteje, és marcona egyének előreszegzett pohárral
megrohanták. - Uraim! - kiáltotta a török. - Nagyon kérem, ne igyanak ki
meghallgatás nélkül. Nem vagyok pálmabor. Nevem Ali Benguz.
- Ne röhögtessen - szólt rá nyersen a bikanyakú Schmidt -, nekem akarja
bebeszélni, hogy maga nem pálmabor? Gyereknek néz?!
- Ha pálmabor volnék is - szólt a nekiszegezett poharakkal bátran szembenézve
Ali Benguz -, még mindig óva intem önöket attól, hogy megigyanak!'Ugyanis, a
sötét pincében a fejemre öntöttek valamit, és nincs kizárva, hogy a beduinok
nem vérképző chinalport vagy skorbutot elhárító C-vitamint akartak csempészni
az önök szervezetébe, a pálmabor útján, amely én voltam.
A törökről kiderült, hogy jó pofa, bár á ruháját már nem tudja használni. A
pálmabor örökre beadott neki. És amikor később a katonák saját készletükből
vidáman ittak, Ali Benguz gúlyos mosollyal közölte, hogy ő teljesen józan, ne
tévesszen meg senkit ez a támolygó, lezüllött öltözék, amelyben -
szerencsétlenségére - ő is benne van.

                                       3.

Másnap pihenten és jól ellátva a szi5kséges készletekkel, úton volták, hogy
elérjék Mars el Kebirt.
- Meglátjátok, kiröhögnek és letartóztatnak bennünket - mondta Klausner, amiat
feltűnt a távolból a hatalmas oázis.
Gorcsev kiadta a parancsot: táborozni, felszerelni a vöröskeresztes kocsit.
Beosztotta az akcióban résztvevőket, és indulás Mars el Kebir felé. Hogy ott mi
volt!
Délután megérkezik a vöröskeresztes osztag Mars el Kebirhez. Gorcsev Frissen
leugrik egy kannával és egy pumpával...
Ni csak! '
Tisztára őrült! Megáll és fröcsköl, tevékre, emberekre, asszonyokra, sátrakra,
hogy meg- rettenve fut mindenki, amerre lát. Azután hátrakiált: - Na;
mozogjatok lajhárok! Gyerünk! Fertőtleníteni!
Most érkezik a hatalmas szál arab csendőr, akiért sebes galoppban rohant a
lakosság! - Hallja, mit csinálnak itt maguk? -kérdezi a karszalagos katonáktól.
- Látja, ha ván szeme! Nem tud valahol egy kis pálinkát szerezni nekünk? Te
eredj a póznákhoz, mossad le azt is...
- Miétt nem felel, -kérdezi, kissé halkabban a csendőr, és már nem káromkodik.
- Minek találták ki ezt az új csúfságot békés oázisok ellen? Múlt hónapban itt
voltak az oltással, meg az állatok fogáit vizsgálták, és lebunkóztak egy
csomót... Na tessék!
Sejthette volna! Ez a suhancképű katona átad egy irást: "A Vöröskereszt csak a
katonai parancsnokság intézkedéseit hajtja végre! Mindenki köteles támogatni
őket! Aki a fertőtlení- tésnek ellenszegül, bűncselekményt követ el!"
Gorcsev egyre gorombább a csendőrrel.
- Ahelyett, hogy itt bámészkodna - mondja -, gondoskodjék ellátásról, mert
ebédelni is akarunk. Majd kapnak kincstári blankettát. A hadsereg semmit sem
kér ingyen, de mindent olcsón.
A csendőr nagyon ideges.
- Hát én már sok mindent hallottam életemben... - Mondja csak öregem, nős maga?
- Igen.
- Akkor tegye meg nekem azt a szívességet, hogy rövidre fogott életrajzát neje
őnagysá- gának mondja el. Bennünket ugyanis nem érdekelnek a maga élményei. A
véleménye még kevésbé.
Hiába! Nincs szebb, mint vöröskeresztesnek lenni. Ez a fogaIom tevékenységük
folytán most alapos változáson ment át. Mert mit jelentett ez a szolgálat a
szökevények szerint? Ime: a vöröskeresztesjárművön közlekedik, mindig részeg,
mindig van pénze, nincs semmi dolga, és olyan goromba, mint a pokróc.
Sabumirnál néhány tudatlan bennszülöttet, mert ezek nem helyeselték
eljárásukat, úgy megvertek a vöröskeresztesek, hogy a csendőrség részesítette
őket elsősegélyben. De hát ne akadékoskodjanak, amikor az egészségükről van
szó.
Most már akarva nem akarva, folytatni kellett az oázisok fertőtlenítését.
Bekenték karbollal a fákat, a sátrakat, az ételeket és a nőket; lefröcskölték
pumpával a tevéket, a csendőröket, a kutyákat, egymást és a söntéspolcot a
vendéglőben. Amikor már minden olyan büdös volt, hogy csak a csendőrök erélyes
közbelépése akadályozta meg egészségügyi osztaguk lincselését, elkezdték
letörölni a karbolt. Valamelyik rosszkedvű csendőr, aki legtöbbször szóba
elegyedett velük, megkérdezte, hogy nem tudnak-e valakit a
Vöröskeresztnél, áki egy elsőrangú orvosságos szekrényt vásárolna? Sába azt
felelte, hogy ilyet nem tud, de ha már társalognak, megemlíti, hogy segíthetne
a fertőtlenítésben néhány ráérő, bámészkodó alak. Amikor a csendőr összeráncolt
homlokkal tudakolta, hogy vajon kire gondol a legionárius, Sábának személy
szerint nem jutott ilyen az eszébe, de szerinte világot járt emberek állítják,
hogy még nem tört le a keze senkinek sem ilyesmitől. A csendőr ugyan nem állt
kötélnek, de néhány arabot kivezényelt ilyenkor a kóterból, hogy elvégezzék a.
fertőtlenítést. Addig a katona aludt.
A bíró, aki nagy stréber volt, pálinkát adott nekik, és így félrecsapott
sapkával érkezett Mangurba.
Ez az oázis teljesen üres volt. A fertőtlenítésnek ugyanis híre ment, a
lakosság a hegyek közé menekült, és csak egyetlen, kenderszívástól elhülyült,
ősz kávéfőző arab dalolt a kunyhója előtt. Vállvonogatva foadta a katonákat. Ő
már nyolcvanéves, neki minden mindegy: ha akarnak, ám fertőtlenítsenek!
Komolyan hallgatták a.vallomást, majd a falhoz állitották az öreget. Górcsev
megkérdezte, hogy utoljára üzen-e valakinek, mert ehhez joga van. Az arab üzent
valamit a francia Vöröskeresztnek, azonban az üzenetet nem adják át, mivel nem
lett volna sem helyénvaló, sem ildomos az intézménnyel szemben. Azután Sába
bekötözte a szemét, és a kövér Trovacsek vezényszavára a hidegre töltött
fecskendőikkel lefröcskölték az arabot, aki kis híján meghalt, mivel életében
először érte víz a testét. A drámai esemény után elhagyták az oázist.

                                       4.

A szökevények száma útközben egyre szaporodott. Az újabbak között a
legcsudálatosabb volt a két Delivétte testvér, akik sítalpakkal jelentek meg a
Szaharában azzal, hogy ők szökevények. .
Végül be kellett látni a sítalpakjogosságát, tekintve, hogy a kétjárőr az
Atlasz legmagasabb csúcsáról menekült, és nem volt bolond felszerelését
otthagyni, mert akkor egy évvel többet sóznak rájuk.
Sába káromkodott.
- Nem elég ez a két meztelen ember gézbe csavarva, most még jön hozzá két
sielő! Száz lépésről mindenki látja, hogy szökevények vagyunk.
- Ugy van! -mondta Klausner. -Mert hogy a légköri viszonyok annyira nem
változhatnak egymillió éven belül, hogy sielőket küldjenek a Szaharába.
Ezután szerencsére megjelent a műszaki osztag, teljes apparátusával, sátorral,
rádióval, tel ef onnal .
Vegyük azonban sorjába a csodáslatos történetet! Az Első Számú Legvegyesebb
Brigád, ahogy a szökevények alakulatukat elnevezték, a Szaharának azon
szélmarta, kisebb tányér- jában vesztegelt, amit legionáriusok gyakran
használnak táborozásra, mivel a szél - ő tudja, miért teszi - tányér alakú
mélyedést ver a földbe, amit nem temet be soha, amelyet sziklás föld határol,
és földrajztudósok által a Szahará "mélyebb deflációjának" neveztetik. !de csak
egy őrt kell állítani, az úgynevezett "tányér" szélére, és kész a tábor.
Erre jelenti Trovacsek az őrségről, hogy a nagyon sötét éjszakában, mivel a
hold már eltávozott; közelednek távolról egyének, és lőhet-e? Gorcsev, Ditrich
és Schmidt járőrbe csúsznak, és az őrséget megerősítik Donalddal és Jörgenssel,
akik előzőleg becsületszavukat adják, hogy nem énekelnek. Hogy pipázni lehet,
ez valahogy elviselhetőbbé teszi a dolgot.
Egy távol'i dombnál várnak. Közben hajnalodik, és látják, hogy távolról
műszakiak közelednek. Ez már csak a régi világból való, kettes, hármas
szökevényeknek számít valamit, mert ők két gépfegyverükkel legalább őt műszaki
alakulatot lőhetnek halomra, ha azok idegeskednének.
De megelőzi a c5oportot két rosszkedvű ember. Az egyik széles állkapcsú
legionárius, benyomott ocral és robbanástól roncsolt arccal, ez a leselkedők
legnagyobb megdöbbenésére zsebre dugott kézzel jön.
Egy zseb az éjszakában!
A katonanadrágnak nincs zsebe. Ez tehát megszökött, és nyomban két zsebet
csináltatott magának. Már jó!
És álldogálnak, várják a műszakiakat.
Aki a zsebre dugott kezű mellett áll, annak egészen kicsi, piros orra van, mint
a télire eltett paprikák legapróbb fajtája. Pirossága vetekedik a hajnalpírral.
Köröttük, csak most látszik, három-négy katona áll. Nem vitás! Végre lesz
rádiójuk, telefonjuk. A katona egykedvűen hallgatja a sebhelyes arcú, zsebre
dugott kezű és hihetetlenül sovány, apró paprikaorrú ember beszédét. A
paprikaorrú egész vékony, nőiesen sikítozó hangon beszél, a nyomott orrú zsebre
dugott keze felett himbálja a felsőtesét, és kissé dallamosan, mély hangon
társalog.
- Ha én mondom magának, hogy eltévedtünk, Krajovácz - mondja a mélyhangú -,
arra . mérget vehet.
Krajovácz vigyorgott.
- Hát férges lehet attól is, ha a földön hált. Énrólam nem ment magára féreg.
Elhiheti Szvetozár.
- De ember, hát szembesüt a nap! Hol lehet már innen Omar, amikor az nyugatnak
van, és nem oázis, hanem város!
- Maga örökké ezzel van elfoglalva. Én örülök, hogy élünk egyáltalán. - Azt
hiszi, süket vagyok?! És ha igen!? Úgy még hallok, mint maga!
- Ha nemjutunk haza, hát nem jutunk haza! -sivított a paprikaorrú. -Maga azt
hiszi, hogy félek? - Most még adok, de máskor ne kérjen! -Átadott egy szivart,
azután továbbment.
A körülálló katonák nyugodtan társalogtak.. Gorcsev járőrével nyomban
visszacsúszott a "tányérhoz" és beszólt:
- Fegyverbe! - Kik jönnek? .
- A huszonkettes bolondok vannak itt. Nem lehet tudni, mi lesz.
A műszaki alakulat örömmel csatlakozott hozzájuk, mert amint elmesélték, napi
24 óás menetelésen a Tuareg-földre küldte őket az őrmester a kolerások
hogyléte felőli pontos tájékoztatás céljából.
Kiderült, hogy Szvetozárral és Krajováczcal egy határon találkozott á szökevény
műszaki csoport. Az éhen- vagy a szomjanhalás határáig. Magukhoz vették a két
furcsa embert, és akármelyiket kérdezték bármiről is,.jó hangosan, hát
világosan felelt. Csak egymással nem beszélhettek, mert a süketség határáig
nagyothallók voltak. Ők kizárólag egymással beszél- gettek. Olykor verekedtek
is. A műszakiak ezt megszokták. Históriájuk egyszerű. Valamiféle ügyben
felrohantak Marokkóban a századparancsnokhoz, eléje tették azt a csajka ételt,
amit az őrmester a konyhapénzből, nehéz menetelések után etet velük, és az
őrmester röpült a távoli Szaharába. A két embernek -akiket sorshúzás útján
jelöltek ki erre a feladatra, és akik feláldozták magukat -az egész század
hálás volt; mert a koszt hirtelen megjavult. Azután hat hét múlva elkerültek
egy hegyre alagutat építeni, de kevés volt az ember Tuareg-földre, egy lázadó
sivatagi törzs ellen, hát odavezényeltek néhányat, majd egy tizenöt főből álló
aknaszedő csoport kellett a tűzvonal elé. Aztán két embert fegyveresen
felderítésre küldött az altiszt, így Krajovácz és Szvetozár, aki ezt a nevét
használtá, rnert a Blitz előnevét csúnyának tartotta, szembekerültek három
altiszt kezén is a halállal.
Ezt úgy értsük, hogy Szvetozár és Krajovácz szívesen mentek volna Marokkóba, ha
éppen rájúk esik a választás, hogy ketten felderítsék a Szaharát, pedig ehhez
sokkal több ember kell.
De mikor Marokkóból az új altiszt rágtán elküldi őket a vasútépítéshez, ahova
mint "megjelölt emberek" érkeznek, és onnan elküldik őket a tűzvonalba, és
onnan éjszakai járőrbe a tűzvonalon túl, akkor ők megszöknek. És a tűzvonalon
túl kezdődő szákésnél valamelyik felvett egy doboz cigarettát, ami egy akna
időzítője volt. Szerencsére nem francia, hane m sivatagi tárzs aknája, és így
ha süketen is és sebzetten is, de élve maradtak. Hogy mi szüksége van a sorsnak
B. Szvetozár és Krajovácz szabó kisebbfajta süketségére, ez azt hiszem akkor is
felderíthetetlen kérdés lesz, amikor régen elkészült a Marsba vezető, műút.
A fő, hogy most már száznál is többen voltak, és ami a legf,ontosabb, nemcsak
gépfegy- verük, hanem tevés alakulatúk is volt, továbbá van annak jó oldala is,
hogy az ember elhozza a felszerelését: rádió- és telefonosztag is van, ami
éppen jókor jött...
Ki hinné, hogy olyan modern szökevények léteznek, akiknek adó-vevő állomásuk
van? Nyomban veszik az egész Szaharát és a környező vidéket. Aki felveszi a
jelzéseket, halkan füttyent.
Kétszáz szpáhi a Csád-tó vidékéről keresi az Atlasz felől, a nagygyakorlatokról
ellenük kiküldött háromszáz embert kézigránáttal és golyószóróval. És ők közben
itt vannak.
Hívják.Gorcsevet. - Feleld azt, hogy itt táborozunk a "tányérban", mi vagyunk a
legnagyobb motoros előőrs. Felzúdultak.
- Megőrültél? Akkor itt fog talátkozni a k'et csapat!
- Nem. Akkor még két csapat valahol északon, Mars el Kebir fölött, az Atlasznál
fog találkozrü, mert nem egymást akarják látni, hanem bennünket. - És ha mégis
idejönnek?
Gorcsev vállat vont. Az ilyesmire minek felelni? Ki mondta, hogy aki velük jár,
az életbiztosítást kötött? A rádiós máris mondja, csak úgy vaktában:
- Kilences motorosított előőrs, ötven emberrel a "tányér" nevű deflációban
táborozik. Az Atlasztól jött Mars el Kebiren át, szökevényeket nem látott: -
Halló! Halló!
A szökevényeknek nyoma veszett!

                                       5.

De hogyan veszett nyomuk?! Hiszen még nagyban fertőlenítettek!
A műszakiak, akik egy szekér mélyén vették a rémhíreket (és adtak is néhányat),
közölték, hogy valamennyi oázis figyelmét felhívták a vöröskeresztes
különítményre. Bárhol megjelen- nek, fogadják az őket megillető üdvözlő
sortűzzel, mivel élve vagy halva jelentős összeget érne az alakulat. Ez egyben
azt is jelentette, hogy az "üdvözlő" csapatok is keresik őket.
Kiváló személyleírással körözik az alakulatukat.
Sába javasolta, hogy Donald vágassa le a haját, Trovacsek növesszen szakállt és
Ditrichet öltöztessék fel nőnek. A kézitusát idejében sikerült megakadályozni.
Gorcsev Benguzzal beszélgetett. Ezek itt nem olyan emberek voltak, akik
bármitől is megijednek.
- Te honnan szöktél?
- Asszir-Marut erődjéből. Szintén altiszti kibabrálás. Gorcsev gondolkozott.
- Onnan elérni ezt az oázist, nagy teljesítmény. Kemény fickó vagy. Nem hagytál
magaddal sokáig kibabrálni.
- Nem. Mert amikor az őrmester másodszorra akart kiállítani a napra, én már ott
sem voltam.
Gorcsev körülnézett, Sábát kereste.
- Ide hallgass. A törököt tartsd szemmel. Egyikünk állandóan maradjon a
többivel! - Hm... miért?
- Nem tetszik nekem. Azt mondja, Asszir-Marutból jött. Nem igaz. - Onnan ember
nem ér ide.
- Na látod.
- De hát... karavántól szökött?
- Lehetetlen. A Szahara most tilos karavánok számára. Ezt repülőgépen letették
valahol. - Te! - Sába a homlokára ütött. - Ez nem úgy fogja a puskát, mint a
legionáriusok... Tegnap megfigyeltem.
- Érted most már? Ez itt akar valamit...
Keményen mondta Gorcsev, és ez volt a hangsúlyában: "Légy a barátom, és ne kérd
a titkomat."
- Értelek - felelt Sába, és minden további szó nélkül keményen megszorították
egymás kezét.
Most hirtelen feltűnt Benguz, és odajött hozzájuk, mintha tudná, hogy róla
beszélnek. És szája szélén lógbtt a cigarettája. Nem dolgozott a többivel, ami
azt jelentette voltaképpen, hogy nem ismeri el sem Sábát, sem Gorcsevet
vezetőnek. Ő is az!
- Hallom - mondta -, hogy egy beteg is van köztetek, aki kordélyon követi a
csapatot. Én elég jó orvos voltam valamikor. A keleti orvosok túdnak
egyet-mást, amihez az európaiak nem értenek.
- Ez fordítva is így van -felelte Gorcsev.
- Én is orvos vagyok, és szintén tudok egyet-mást, amit te nem. Hallgattak.
Gorcsev hangjából bárki tudhatta,·hogy nem orvos.
- Kérlek... csak gondoltam, ínegvizsgálom - mondta a török közömbösen. - Én a
nevét nem tudakolom senkinek. '
- A betegnek sokféle neve van. Vedd úgy, hogy Arthur vagy Manfréd. De semmi
esetre se tudakold tőle.
A török vállat vont, mint aki ném érti a celzást, és elment.' - Kötözködés
volt? - kérdezte Sába. - Nem. Ez volt az első összecsapás.
Sürgős tanácskozást tartott a Brigád, mert nyilvánvaló volt, hogy a vidék
fertőtlenítését most már véglegesen be kell szüntetniük, és valamilyen új
lehetőséget kell sürgősen keresni. Észak felé menni ostobaság. Egyre nagyobb
számú helyőrség őrködik a civilizált vidéken. Nyugatnak, keletnek és délnek
indulni sincs különösebb értelme. Világos, hogy nincs szá- mukra hely a
földünkön.
- Ha kelet felől előbb érünk az Atlaszhoz, mint a .bekerítő csapat, mert erre
bizonyára elvágják az utunkat, akkor lehetne valamit csinálni -mondja Gorcsev.
- Ez esetben ne sokat tanakodjunk - vélte Sába -, hanem vágjunk neki teljes
iramban! De mit akarsz ott az Atlasznál?
- Remeket gondoltam -felelte Goresev és a térképre mutatott. -ltt van Taurirt
del Uarsatz, és jobbra a Giuri út vágja át, de egész alacsonyan, talán
négy-ötszáz méterrel a hóföldte Tiz'n Tizka alatt. Itt a hammadasi vár kőbányái
fölött épült'Amur Caid vára. Ez egy úgynevezett Casba. Kiugró teraszok egymás
mellett a Tiz'n Tizka félmagasságig. Hosszába épített falu. Olyan messziről,
mint valami felhőkarcoló...
- Mit mesélsz annyit, már láttuk a Casbát - mondta Scmidt.
- Szóval - magyarázta Gorcsev, és helyeslően bólogatott Baumgarten felé, mintha
fején találta volna a szöget -, ha elérjük a hegyvidéket, és sikerül eljutnunk
a Casbához, akkor átmenetileg biztonságban lennénk.
- No, de beenged a Caid hordája bennünket a Casbába?
- Ahogy a társaságot ismerem - legyintett Gorcsev
És a jelentős katonai alakulat lovaival, tevéivel, sítalpas felderítőjével,
vöráskereszteseivel, utász, csendőr, rádiós és postás osztagával, valamint két.
összepólyált "súlyos sérültjével", mivel ezek még most sem voltak hajlandók
felöltözni, nekivágott az izzó sivatag alkonyi sugárzásában sötét ibolyaszínben
ködlő porának, mely egyre szűkebb körbe húzódott a látóhatártól, amint a nap
lassanként leszállt.

                                  IV: FEJEZET

                              A Szaharából jelentik

                                       1.

llyet még nem pipált a világ! A Szaharából jelentik: Elkeseredett harcosok
népvándorlása a Szaharában!
Marokkói katonai körökből jelentik: A nagyméretű szökések okát kutatják,
azonfelül megerősített szakaszokat vontak el délen, a távoli Csád-tó
helyőrségeiből, északon és keleten hadgyakorlatok századaiból, hogy bekerítsék
a menekülőket.
Halló! Halló! Fígyelem! A múlt heti jelentésünk alapján közöljük, hogy a
Csád-tó felől és az Atlasz vidékéről útnak indított csapatok találkoztak
egymással, sajnos ánelkül, hogy a körülbelül hetven vagy száz főből álló
szökevény bandát, amelyekhez érthetetlen okból egy síjárőr (!) is csatlakozott,
elfogták volna.
A Szaharából jelentik: Ez fizikai képtelenség! A szökevényeknek ott kellett
volna lenni az Atlasz és Ain Szefra között a sivatag térségében. Érthetetlen,
hogy miközben őket senki nem látta, mégis elfoglalták Raghib oázist.
Kézitusával behatoltak a helységbe, megsarcolták a lakosokat, és észak felé
távoztak. A szökevények csapatának öt mérfölddel Mars el Kebiren túl találkozni
kéllett volna a bekerítő csapatokkal.
Halló! Halló!
A szökevények, úgy látszik, nem ismerték a bekerítő mozdulatokat. A csapatokkal
nem találkoztak!
Figyelemeztetünk mindenkit, hogy aki a szökevényeket látja, kerüljön ki az
útjukból, de jelentse a legközelebbi erődben. Őrjáratok kiküldése felesleges,
mert ezeket a szökevények magukkal viszik.
A Szaharából jelentik: A szökevények északkeleten tűntek fel! Nurrah oázisból
túszul akarták vinni a törzs előljáróját, ha nem ad élelem-utáripótlást és
vizet.
A Szaharából jelentik: A szökevények csapata úgy látszik, tovább növekedett.
Jobbára legionáriusokból áll, van, aki azt állítja, hogy arab csendőr is akad
közöttük, de feltűnőbb ismertető jelük két tűzoltó és egy síjárőr, továbbá két
egyén gézbe pólyálva a menetoszlop végén.
Utoljára Benszuf helység környékén látták őket, ugyanakkor több birka
eltűnéséről érkezett jelentés.
Halló! Halló! Figyelem! A vöröskeresztesek két zsák élelmiszere eltűnt! A
Szaharából jelentik:
Mit? Már minden helyőrség bejelentette, hogy kiküldött járőrei eltűnnek.
A kisebb mozgó egységek, amelyek hatékonyak ilyen fajta szökevények ellen, azok
itt is, ott is feltűnnek. Itt is, ott is találkoznak a szökevények nyomával. De
itt is, ott is bottal üthetik á nyomukat. Csak a Szaharából jelentik állandóan,
erődök és szapőrök és rádióalakulatok.

                                       2.

Mégis hogyan tűnhet el nyomtalanul egy ilyen vegyes társaság? Miután az oázison
túl egynapi fárasztó menetelés után lepihent a század, Gorcsev elnyargalt
észak-nyugatnak. Erre van az Atlasz felé vezető út első nagy oázisa, nyolcvan
lakossal. Előhivatta a főnököt.
- Hogy hívnak téged, sejk? - kérdezte. - Abu ben Ikbár...
- Hallgass meg, Abu ben Ikbár. Ha felmégy a dombra, láthatod, hogy szái
katonával vagyok itt. Őrjáratba kell mennünk az Atlaszig. Ez rendes vidék,
minek mennénk oázisról oázisra táborozni? Szépen pihenünk. Megkapjátok
ajándékba azt a pénzt, amit az őrjárat útközben takarmányra költene. Így nekünk
nem kell kutyagolni ebben a melegben, míg neked és a többi oázis főnöknek
kifizetik a nyugtáinkért a takarmány árát, mintha valóban vettük volna. Itt a
nyugta, aláírok vagy tizet. Ülj lóra, és nyargalj végig valamennyi oázison az
Atlaszig, mindenhól adj át egyet. De minden sejknek odaadd, mert.nem váltják
be; csak attól a sejktől, amelyiknek a nevét és oázisát ide felírtam. Ha egyet
nem adsz át, mindannyian bajba kerültök. Az elsőn áll a tied, negyven frank.
Megér - Muherzin... utána Jof el Szafra....
És bemondta az oázisokat, Gorcsev sorban kitöltötte a nyugtákat. Utolsónak a
Bisztra törzset diktálta be a sejk. Ilyen üzlet nem ritka a sivatagban. Olykor
az őrmester és a sejk az ilyen zab-, takarmány- és egyéb üzleteket felesbe
bonyolítják le. Végre is sok őrjáratot küldenek, ami csak tessék-lássék látja
el feladatát. Ilyenkor a katonák pihennekvalahol két napot, alig kell
takarmány, és az őrmester egy sejkkel meg egy nyugtával elintézi a dolgot. Két
ember keres, és senki sem fizet rá.
- De egyet mondok, sejk. Lóhalálában nyargalj végig ezeken az oázisokon, és meg
ne tudják a később erre járó katonák, hogy nem voltunk itt, mert akkor engem,
téged és a többi főnököket is elvisznek követ törni, sok évre!
Miután a katona elment, a sejk észak felé nyargalt. Minden oázisban hagyott egy
nyugtát, és valamennyi sejk eskü alatt tanította meg a népét, hogy erre egy
század rumi járt.
A szpáhik és a vadászok, akik erre ütdözték a századot, minden oázisban nyomról
nyomra követték a nyugtát, mely egy szál katona nélkül futott előttük. Minden
oázisban valamennyi arab eskü alatt vallotta, hogy a század erre járt.
A zászlóaljparancsnokság, a vezérkar, sőt a hadügyminisztérium legtapasztaltabb
tisztjei sem értették a csodát. , De hogy mi történt Malbur oázisnál, amerre
nem járt a yugtát vivő sejk, és hogy került
később egy kincstári jegy Insallah helységbe, ezt a szökevények sem értették.
Pedig világos volt. Malbur oázisban a törzsfő Abu ben Ikmárnak apósa volt. És a
sejk úgy vélte, hogy ez ne kapjon egy vasat'sem. Az örüljön, ha nem keresi fel
Abu ben Ikmár néhány jelentős kardcsapása. Nemhogy még hasznot jelentsen neki a
rokonság!
Szépen megkerülte éjszaka, kúszva az oázist, és tovább sietett az ösvényen
Insallahba, ahol az öccse, egy derék fiú volt a törzsfőnök. És ennek is
eimagyarázta, töviről hegyire; mi az, amit a prófétára esküdve kell állítani,
ha nem akarnak hosszú ideig követ tömi, ami egyrészt felesleges, másrészt
fárasztó. fgy hát még részletes leírást is adott az "arra járókról" a derék
törzsfőnök. Mondják, hogy egy sárgás autó ment elől, abban ült egy magas rangú
rúmi úr, akinek a sapkájtn falevéldíszek láthatók, és jól tudjuk, hogy ezzel
jelzik a rumi kutya urak, ha
egy katona öreg lesz, ideges, kiabálós és köhögős. Ezért az ilyen beteg katona
mindig lovon jár, vagy automobilon, és sok kitüntetést adnak neki, hogy ne
legyen mindig mérges, de ez, úgy látszik, teljesen hiábavaló.
Mondják, hogy mellette ült egy kis kövér, egyenruhás, akinek két hegyes fa
diszítette a vállát, valószínűleg azért, hogy ha az autó felborul, akkor az
belefúródjon a homokba, és állva maradjon az egész. Volt azután egy jóképű
szpáhi tiszt is egy másik magas, vállas, csontos, akinek olyan mély hangja van,
mint a távoli mennydörgés, és valaki a tárzsből segédkezni akart a poggyászok
megszámolásánál, akit ez a mélyhangú pofon ütött úgy, hogy sokáig beLeg volt. A
poggyászok körül fellépő gyengélkedés előidézése ennek a mélyhangúnak biztos
ismerletőjele.
Így aztán egyszerű a'rejtély nyitja, hogy a Malbur táján köddé vált és
felszívódott csapat hogyan tűnt fel ismét, mintha kereztüljutott volna az
Atlaszon, Marokkó felé a túlsó hegyge- rincen.
Külön kedves epizód, hogy az Insallahnál is délebbre fekvő Lugir főnök két
hétig a fia menyegzőjén vendégeskedett, a távoli Barakezi hegyi rablóknál, és
midőn hazatért, ott találta a kincstári utalványt, mellyel gyámoltalan
helyettese az ő megkérdezése nélkül nem merte becsapni a rumi kutya urakat.
Pedig ennél nincs kedvesebb, szebb, vidámabb és üdvösebb napi elfoglaltság. A
törzsfő borzasztóan lehordta helyettesét megbízhatatlanságáért és lusta-
ságáért, nyomban kezébe vette az ügyet, illetve a cédulát, és távollétének két
hetét levonta az időből, jelenlegi dátummal jelentette a katonák átvonulását,
kérve a kincstári utalványért járó pénzt, mivel sajnos ők hegyilakók, szegény
egyszerű embrek, arcuk verejtékéből, két kezük munkájából élnek, s bármennyire
is csodálják, szeretik és tisztelik a rumi katona urakat, keserves dolog, de
nekik nincs miből hitelezni.
Így aztán nyilvánvaló lett, hogy a csapatok, melyek a Csád-tó mellett
küzdöttek, gyorsab-. ban értek ide az Atlaszról, alig három és fél óra alatt
átvágva leghosszabb átlójánál a teljes Szaharát. Májdnem másfél órával
gyorsabban, mint egy legújabb típusú, világrekord felállítá- sára készült
vadászrepülőgép. Ez kétségtelenül a világ fennállása óta a legpazarabb katonai
menetteljesítmény. Különösen gépfegyverekkel, golyószórókkal, páncélkocsikkal,
sítalpak- kal, és úgyszólván állandóan teljesen részegen. Hogy a francia
gyarmati hadsereg annalese- iben még sincs arany betűkkel felírva, mint mondjuk
a dicsőséges napok Mexikóban, Miksa császár oldalán, ennek oka többek előtt is
kézenfekyő lehet.
Mondják, hogy egy nyugdíjazott hadtápparancsnok, táborszemagy, aki az oráni
katonai üdülőben éppen örökös nyugállományba készült végelgyenC ülése folytán,
arra kérte az orvosC, hogy csak azt segítse megélni, amikor ezeket az
elvetemedett szélhámosokat kézre kerítik.
Az orvos később négyszemközt, búsan mondta kollégájának, hogy bár elodázhatná a
kívánt néhány esztendővel a végelgyengülés utolsó stádiumát, akkor nem dolgozna
itt ezerötszáz frankért, mert a Nobel-díj összegéből kényelmesen élhetne
nagynénje Párizs kömyéki szőtőjében, meghitt rokonsága körében,
állatkísérletekkel bibelődve.
Ez az Első Számú Legvegyesebb Brigád történetének hiteles adatokra támaszkodó
tömör krónikája, és az Atlasz hegység törzsei között még ma is tartja magát a
babona; hogy amikor a hóvidék felől fúvó különös szél fejfájást és bágyadtságot
okoz, és tudják jól, hogy ilyenkor egy gonosz Ghut suhan a sziklák között,
egy-egy zörrenésre fától fához kapaszkodik a ritkás koronák között, távolról
menetelő lábak zörgése, foszlányos trombitahangok, elvesző kerék- csikorgás
vegyül a szél zajába, és aki elég vakmerő.Allahhal szemben, hogy kitekintsen az
ablakon, az a mennydörgést előző cikázásban villogó merőléges nagy felfénylő
esőcseppek csíkjainJát látja is olykor a páncélt fényleni. Feltűnik egy
villámlásnyi időre a sok szurony acélja, és láthatja, amint fél méterrel a föld
felett, markukba szorított puskaaggyal menetelnek nehéz páncéltörő
ravaszságukkal és könnyű nyugtavető alakulataikkal. Elő1 szárnyakon egy
vöröskeresztes kocsi, és hallani, amint távolodik a robogás, és az Első Számú
Legvegyesebb Brigád (mely halott rumik hazajáró különítménye), titokzatos nyílt
parancs szerint, erőltetett menetben tart a célja felé, hogy sürgősen elérje a
Semmit és nyomban visszaforduljon...
A völgyben lakók mindenféle fantasztikus meséket tudnak szökevényekről,
nyagtákról, csirkefogókról és arab törzsfők cinkosairól, de hát mindig voltak
lázas agyú babonás egyének. Végre is az ember azt hiszi, amit lát! És amikor a
hóvidékről a beteg szél búgni kezd, a hegyi falu eltűnik a leereszkedő
felhőkben, villámlik és éjszaka van, ilyenkor minden villámlásnál jól látja még
a vak is. Sőt! A vak még jobban látja!
Semmi kétség, ott mennek, és rövid, harsány, ellentmondást nem tűrő
hazugságokat kiáltanak egymásnak. Ezt mindenki jól érti, világos és
megmagyarázható. A többlt még a ,legtartósabb köhögéstjelentő sűrű
tölgyfalevéllel ellátott beteg katonák sem tudják megma- gyarázni. De azért
mégis mindenfélét beszélnek, ezt is, azt is.
De hát babonás emberek mindig voltak és lesznek, mert Allah úgy akarta, hogy
némely ember ne azt lássa, amit lát, és ne azt hallja, amit hall, hanem külön
igazságot keressen magák, és ha ezt megtalálta, akkor hinni tudja, hogy
okosabb, mint a többi. Allah nagy és Mohamed az ő prófétája bizonyára
megmagyarázzák az érdeklődőknek, hogy ez miért kell.
Világrejtély! Kétségtelen megállapítást nyert, hogy a közben legalább kétszáz
főre szaporodott nagyon vegyesjárkáló dandár nehéz páncéltörő portyázói
felszívódtak a melegben. Elpárologtak, mint talaj hajszálcsöveiben a nedvesség.
És párolgott a nedvesség magas rangú tényezők hajszá- lain is, és őszültek is
kissé, továbbá támolyogtak és szédültek, mivel kétségtelen volt, hogy a
szökevények teljes felszereléssel, rendes menettémpóban, két páncélkocsival,
valami titkos föld feletti kijáraton keresztül az űr valamelyik előretolt
kisebb bolygójára távoztak.
Pedig az üldözők egy nap hátránnyal a szökevények sarkában voltak. A kincstári
utalvá- nyok nyomán üldözték őket, és faggatták az egyes törzseket.
Az arabok, akik utalvány ellenében ellátták őket, pontosan leírták a
járműveket, a páncélkocsikat, továbbá a szpáhi tisztnek öltözött vezetőt, a
vajszínű autóban utazó alezredest, aki mellett egy adjutáns ül teljes
sífetszerelésével.
Gorcsev rájött egy elsőrangú dologra.
Senki sem tudja pontosan a gyarmaton, hogy hol, merről és hová menetel éppen
egy század. Hol az a csendőr, amelyik megállít egy jól felszerelt menetoszlopot
(minden eshető- ségre sítalppal is ellátva), hogy igazoltassa? És melyik
szembejövő csapat tudja pontosan, hogy az ellenkező irányból éppen most és
éppen ezek nem jöhetnek? Afrikában nagy a jövés-menés.
A rádiók türelmetlenül bömbölik mindenfelé, hogy ennyi meg ennyi légionista
megszökött. Színüket se látták. Rejtély!
Ezután sokáig tartotta magát a babona, hogy van valahol a sivatag kellős
közepén egy föld alatti város, amiről már filmet is írtak Hollywoodban, és itt
egy nagyon gazdag és nagyon
szép hölgy menedéket ad a szökött idegenlégiósoknak, gyűjti őket, jó fizetést
kapnak, gramofonoznak, kitűnő szivarokat szívnak, de aki megérinti a hölgyet,
az halál fia. Azt senki sem tudta, hogy mi oka lenne ilyen szökevények
gyűjtsérére a Szahara közepén a föld alatt . egy igen gazdag nőnek, pláne ha
szép is. És azt sem lehet tudni, hogy miért van az, hogy aki hozzáér, ai halál
fia.
Senki sem értette, éppen ezért erősen tartotta magát a hír, hogy ez igaz.
Annyira ment a dolog, hogy még a hadvezetőség is elhatározta, hogy utánanéz.
Hiszen az bizonyos, hogy igen sok legionárius megszökött, és egyet sem
találnak.

                                       3.

Ekkor azután végre hurokra kerültek. Illetve hurokba, amit csak össze kell
húzni. Hihetet- lenül egyszerű a megoldás.
Ez a teljesen elvetemedett, kétségbeejtően züllött és rémületesen pimasz,
válogatott briganti társaság nem csak páncélkoesit lopott, ami már magában véve
is elég súlyos bűncselekmény, és nem mentheti szórakozottság vagy kleptománia,
mondom kiderült, hogy ezek á mindenre kész szélhámosok kincstári utalványokkal
is rendelkeznek egy lopott zubbony jóvoltából. Egyszer csak érkeztek sorra a
törzsfqk az Atlasz vidékéről, hogy beváltsák utalványaikat, amiért zabot,
pálinkát, száUást, élelmet adtak, mint a blanketta alján az alakulat neme
rubrikában olvasható, mindezen szolgáltatásokat felvette "az Első Számú
Legvegyesebb Brigád": Az út célja és iránya, mint a megjelölés mondja,
portyázás, azonban bizonyára a nagy sietségben a rumi úr elírta, és így
"potyázás" lett a szóból. A városparancsnokságon biztosí- tották a sejket igen
dühösen, hogy ez az e9yetlen valóságnak megfelelő szó az elismervény
szövegében.
És pontos megállapítást nyert az is, hogy az utalványon szereplő írás a La
Grenelle erődből dezertált Pojác csúfnevű legionárius keze vonásp. Dühösen
fizettek, no, de legalább megvan a züllött banda. Azonnal nyugatról, keletről,
bekerítő mozdulattal, könnyűmotoros és tevés osztagok, valamint egy század
csendőr erőltetett iramban induljanak az elismervények után, egyenesen az
Atlasz jobbra és balra kikerülhetetlen útja felé, és órákon belül megvannak!
Rádióérintkezést kell létesíteni egy felderítő vadászrepülő rajjal, amély
nyomban parancsot kap. Ha a repülők felfedezik a szökevényeket, és nem adják
meg magukat, nyissanak gépfegyvertüzet, s lekaszálni mindet!
Néhány óra, és megvannak.
Követték nyomukat az Atlasz keskeny hágóján. Nincs menekvés! És Málbur
helységben, néhány száz méterrel a csúcs előtt a berber lakosság riem látta már
őket.
Ostobaság! A katonák parancsnoka sórra kihallgatta a lakosokat, fenyegette
őket, hiába... Esküsznek, hogy ezen a tájon két hónapja nem ját katona. Debun
és Malbur között nyoma veszett a csapatnak! Jobbra és balra lapos, járhatatlan
vulkanikus sziklák. Ember nem értheti! Kénytelenek voltak elismerni a
lehetetlent: nyomtalanul eltűnt több mint száz ember. Az üldözők most már
végigmentek a hágón, fel a hegy csúcsáig, és a túlsó oldalon tovább haladtak
Marokkó felé. A követkéző helységben azonban nem tudták, hogy előre menjenek-e
vagy hátra, sírjanak, nevessenek vagy imádkozzanak. Ugyanis a helység vak
előljárója felkérte őket, hogy ha lehet, váltsák bé egy század utalványát, meIy
tegnapelőtt áthaladt erre. És kiderült, hogy az írás ugyanaz. Az Első Számú
Legvegyesebb Brigád portyázott erre is!
És pontosan leírták a páncélkocsikat, az alezredest, az adjutánsát a
sítalpakkal, és egy különleges alakulatot, mely felfújható gumicsónakot is
hozott ide, a hegyre, készen minden eshetőségre. Hátha feljön egy folyó! A
katonák a parancsuk szerint állandó összeköttetésben álltak a pilótákkal, a
pilóták velük, és szabályos időközökben rádión értesítették egymást - itt
megáll az ember esze. A pilóták nem láttak sehol,egy teremtett lelket sem. '
Végképp betetőzte a felfordulást, amikor egy szökött rab jelentkezett a Szahara
másik határán egy csendőrőrsnél -valamikor őrmester volt és Borodin néven
szolgált -, hogy vissza akar térni követ törni, mert nem tudta mit cselekszik,
mikor azt a kényelmes, úri életet otthagyta. A két méter magas őrmester
érthetetlen módon pontosan negyvenkét kiló és harminckét deka volt, alig élő
súlyban. Kínzásnak nyoma sem látszott rajta, egyetlen karcolás, egy ütés helye
nem látszott. Alig lehet kivenni szavaiból, hogy mi történt vele, mert
valamitől dadogó lett, rezgeti a fejét, pislog és kisse meghülyült. De
felmutatott egy csomó kitöltetlen, kincstári utalványt az ellopottak közül, és
felismerte a századnál, amely szembejött, a Pojác csúfnevű és a királynő
csúfnevű két főelvetemedettet; akik a La Grenelle-ben szolgáltak, és vezetői a
"felszívódott" brigádnak.
Most aztán hajrá! Meg kell tudni mi van itt! Gyerünk a vadászrajjal, motorral,
tevére, lóra és gépkocsira, körbe mindenfelé, aki csak él és mozog a gyarmati
hadseregből! Húszezren űzték élet-halál iramban ezeket a világszégyeneit, és
egy végelgyengülésben pihenő altábor- nagy ismét említette orvosának, hogy
szeretné megémi, amikor ezeket elfogják.
Az orvosnak este már nem is kéllett volna bemenni az injekcióval, mert délután
világgá röpítették a hírt: megvannak az aljasok! Két páncélkocsival és
mindennel egyetemben, harc. nélkül kézre kerültek, és hozzák őket!
Na, megálljatok! Most azután nincs olyan csoda, hogy megmeneküljenek. Nincs? De
hiszen a csodának az a lényege, hogy érzékelhető valóság a nincs!
Az altábornagy este még ivott egy karty húslevest, és közölte leányával, hogy
nem adja beleegyezését a házasságához. Éjféltájban csendben elszunnyadt
nyolcvankét éves kórában a hadtápnál eltáltött teljes negyvenöt év szolgálati
idő után, végelgyengülésben, és ime kiderült, hogy a jó öreg korán költözött
el.
A rádióleadók másnap úgy sikongtak, sírtak, szitkozódtak, mint megannyi
sötétben inzultá.lt védtelen hölgy. A foglyul ejtett kétszázadnyi katonáról,
amelyet diadalmasan hucoltak Ain-Szefra várába, kiderült, hogy reguláris,
tisztes katonai csapat. Nem a szökevények! De mi ez a két páncélkocsival? Hát
kérem! Ők parancsuk szerint meneteltek a Csád-tó felé főhadnagyukkal, mivel azt
hallották, hogy lázadók támadtak á telepre, és a végszükségben szorongatott
európaiakat kell megmenteni. Utközben szembejött a keresett csapat, élén
vajszínű autóban egy alezredes, akinek jelentették - előírásszerűen -
létszámukat, rendelte- tésüket és menetirányukat. Az ősz katonatiszt,
veszélyeztetett honfitársai miatt érzett aggo- dalmában megparancsolta, hogy
nyomban vegyék át a két páncélkocsit, és amint Bar el Gazar felé alkalmasabb
terepre érnek, két osztag siessen előre!
Átvették a páncélkocikat, de fél napi járásra sem lehettek, amikor a szélrózsa
minden irányából megérkezett a gyarmati hadsereg. Körülvették őket
gépfegyverekkel, puskákkal, lángszórókkal, közölték velük, hogy egyetlen szót
sem beszélhetnek, tegyék le a fegyvert, és kövessék a csapatokat. Nem értették
az ésetet, most sem értik, de engedelmeskedtek.
A zord katonai ügyészek és nyomozók arca sárga, halványzöld, májszínű és
teljesen biborpiros lett. Hát nem lehet... Ezeket nem lehet egyszerűen csak
agyonlövetni, ha majd kézrekerülnek! Nem büntetés a történtekért! Egy tiszt a
homlokára ütött.
- Szent atyám! Mi van a Csád-tó melletti oljakutatókkal?! Rohantak.
Rövidhullámon hívták az előző napon vészjelekkel jelentkező telep leadóját. A
telep jelentkezett. Tehát élnek! De mennyire élnek! Köszönik a segítséget.
Utolsó pillanatban itt teremtek a katonák egy alezredessel és egy szpáhi
főhadnaggyal. Elszántan érkezett a kis csapat, készen arra, hogy ha kell, a
Ruvenzori csúcsáig üldözik a lázadókat, bizonyára azért hozták magukkal a sielő
járőrt. Rövid tűzharc, utána szuronyroham, és megsemmisítették a rablók zömét.
A többi elfutott. Csodálatos katonák önök!
A tiszt erre azt szerette volna felelni, hogy ha nem muszáj, ne általánosítson
itt, ne vegyen mindenkit egy kalap alá. De azután mégsem mondta.
A Csád-tói állomás megemlíti, hogy természetesen boldogan rendelkezésére álltak
a felmentő csapatnak mindenféle utánpótlással. Különösen sok szivart és egészen
finom likőröket vásároltak. Most arra kéri az érdeklődő tisztet, hogy adjon
tanácsot, mit csináljon az utalványokkal? Errefelé messze kömyéken nincsen
helyőrség. A tiszt azt felelte, örül, hogy jól vannak, és igazán nem mondhatja
meg, hogy mit csináljanak ezekkel a kincstárjegyekkel.
Ekkorjelentkezett a már egyszer átkutatott Atlasz Marokkóhoz közeli lejtőjéről
(nsallah község előljárója, hogy öt napja egy szpáhi tiszt, egy alezredes
vajszínű kocsin, aki mellett sielő adjutánsa ült, egy századot szállásolt be
náluk, és ezt a kincstári utalványt adták. A helység lakossága apróra leírta a
katonákat, és esküdtek, hogy itt háltak és pihentek egy napot.
Most már csak bágyadtan ültek a tanácskozókban. Meggyőzédés nélkül suttogtak
módsze- rekről és teendőkről, megviselten és lesoványodva, sok vihart megélt,
sok pokoli csatában keményen helytállt öreg katonák; tábomokok és
vezérezredesek, sőt közöttük egy marsall is, aki egy év előtt szürke köpenyben,
éjszaka maga vizsgálta a posztokat egy felkelők elleni döntő ütközetben, és
miközben cigarettára gyújtott, egy golyó elvitte a sapkáját, de ő még sokáig
pöfékelt; és mondta, hogy nedves a dohány. Ez a marsall most tanácskozás közben
zsebkendőjét egy pohár vízbe mártotta, homlokára kötötte, és fehér fiolából
valami nyugató port vett be.
Mintegy hallgatólagosan megállapodtak abban, hogy nem foglalkoznak az üggyel.
De mit tehetnek róla, ha az ügy foglalkozott velük?
Egy hét múlva Luango szabad bantu nemzetközi garancia alatt álló semleges föld
királya követe útján közölte a főhadiszállással, hogy fegyveres ellenállást nem
fejtett ki, de a francia erők megjelenését jogtalannak tartja, tiltakozik
ellene. Provokációra nem hivatkozhatnak, békés, és a franciákkal szemben
barátságos magatartást tanúsító népével szemben. Ő megadta a kért összeget a
megszálló csapat élelmezésére, sőt kívánságukra az élelmezésükről is
gondoskodik, tudomásul vette, hogy éppen a francia hadsereg számára szállított
mahagóni, gumi és copra árát foglalták le. Tiltakozott, de nem tehetett semmit
az ellen, hogy első tanácsadóját és miniszterét - mivel az vonakodott számukra
nen1zeti táncokat eljárni - állásától megfosztották, sőt két fogától is, és
kijelentették, hogy országának francia helytartója egy Abu ben Pullover nevű
rejtélyes egyén, ki sötét, viharos éjszakában eltűnt baromfikat süt az erdőben.
Ó elsősorban kifizette (és erről kincstári utalványa van) a megszálló csapatok
teljes adóját, nehogy ezzel ürügyet szolgáltasson a provokációra. Az egész
lakosság dolgozik nekik, mert himloltással, kötelező népoktatással,
féregirtással és más életveszélyes fenye- getésekkel terrorizálják hűséges és
becsületes népét. Ez az eljárás az égre kiált! Különösen a hímlőoltás méltatlan
pressziója. Tiltakozásukat egy példányban eljuttatták Rangezibe, Morton úrhoz,
aki valamiféle kereskedelmi konzul, olasz vagy amerikai vagy török, biztosan
nem is tudja, de legutóbb, amikór nála járt, közölte, hogy a nemzetközi vitás
kérdésekben legtöbbször az ő döritése irányadó, és ezért ő már akkoriban hat
gyönyörű elefántagyarat adott ennek az úmak. Miután közölte álláspontját és
tiltakozását a francia kormánnyal, nyugodtan tekint Morton úr döntése elé,
mely. úgy véli, hogy csak a tisztelt köztársaságnak lesz kínos, kellemetlen és
sok tekintetben káros, ha tekintetbe vesszük, hogy az egyesült amerikai, olasz
és portugál haderők Luango segítségére sietnek, amit különben Morton úr szükseg
esetére fix igéretben biztosított.
Mire az első vadászgépek megjelentek Luango országban, már nyomuk sem volt.
Utóbb kiderült, hogy két hétig Argenton Kongó melletti erődben éltek valami
homályos történét alapján, hogy Luango fenyegető magatartása arra az
elhatáozásra juttatta a katonai paranc- snokot, hogy velük megerősítse az
itteni helyőrséget. Mivel a hadtápnak a kettős létszámról nem volt fogalma, és
így megfelelő utánpótlásról gondoskodás nem történt, a különleges segédcsapat
megevett és megivott mindent az erődben, majd dalolva elvonultak, és a
vészjeleket leadó, éhínségbe jutott erődnek három motoros bombavető gépről,
zuhanóbom- bázókról, négy egymás után következő hullámban minden bázisról
felszálló rajok kenyeret és szárított húst dobtak le.
Ekkor már a gyármati hadsereg harmadik hadügy-főparancsnoka vonult
nyugállományba az ügyből kifolyólag. A negyedik deréktáji fájdalmaira
hivatkozva, közvetlenül kinevezése előtt kérte, hogy helyezzék nyugállományba.
Majd sürgönyileg közölték a francia köztársasági elnökkel, hogy graEulálnak
neki, amiért őt éltetve megalapították itt az autonóm francia legionáriusok
független, de fránciabarát erődjét, és mindaddig, amíg megfelelő mennyiségű
élelemmel, szivarral, pálinkával és napilapokkal ellátja őket a hadtáp,
biztosítják Franciaországot támogatásukról.

                                   V. FEJEZET

                            Rádióműsor a Szaharában

                                       1.

Az Atlasz lejtőjén ültek, és helyzetük most már igazán kilátástalan volt. A
Szaharából egy csapat portyázó követi a nyomukat. Elhgyták őket, de ez csak fél
nap haladékot jelent. Egérfogóba kerültek. A hatalmas hegylánc egyetlen
átjárója a Casba mellett visz el, ahová be akartak nyomulni. Igen ám, de a
Casba körül a francia katonaság táborozik, ide látszik a tüzük.
Gyányörűen bekerítették magukat!
Ha megérkeznek a portyázók, nincs tovább. Hátukban egy osztag katonaság.
Reménytelen a helyzet..
- Ha nem megy másképp - mondta Sába -, megadjuk magunkat. A különben leleményes
Gorcsev is tanácstalanul nézeget jobbra-balra.
- Talán akad itt valahol átjáró, hogy megkerülhessük őket - mondta Ditrich
sötéten. - A fenét akad.
- Azért mégis vihetünk egypár embert őrjáratba.
Elindultak nyolcan Gorcsev vezefésével, köztük Szvetozár, aki valamilyen
rejtélyes okból azt hitte, hogy vacsorájuk van, csak a tüzelő hiányzik, azért
mennek.
- Maga mindig csak a lábát lógatja, ha dolgozni is lehetne - mondta dühösén
Kra- jovácznak, aki erre elhúzta a tenyerét homloka előtt, jelezve Szvetozár
elmeállapotáról kialakult nézetét, és visszaordított:
- Az a mániája, hogy lopják a cigarettáit! Maga meg fog hülyülni ebbe.
De mivel elindultak, velük ment ő is, és közöttük volt két műszaki, sőt két
postás is.
. Most távolról a holdfény egy darabján látszott a bumuszban közeledő
partizánok
csapata. A katonaság lassan mégindult a hegyoldalról. Nincs tovább. Két tűz
között wannak. - Megadjuk magunkat, fiúk, a katonáknak -mondta Sába.
- Megehetné a fene az egészet -dünnyögte Abu ben Pullover. -Most négy évet
ülhetek. - Nem jár négy év a katonaszökevényeknek.'
- Az igaz. De másképp mérlegelik a dolgot, ha va!aki a timbuktui fegyházból
szökik meg, mert pillanatnyi neuraszténiából agyonvágta egy söröskancsóval a
sógorát. Egy vacak sógorért két évet kap az ember. Azonfelül a sógorom
tüdőbajos volt, dlvasni, ími nem tudott, amit mind enyhítő körülménynek kéne
számítani... De ehelyett négy év lesz. Így derült ki Pullover próféta múltja,
aki csendben, búsan üldögélt azután egy kövön.
- Odanézzetek! -kiáltotta Klausner, és a völgy felé mutatott. Csodálatos,
megdöbbentő látvány!
A katonaság eltűnt a sötét szerpentinút kanyaraiban, egyáltalán nem véve
tudomást róluk. Ehelyett futólépésben értek a völgybe, felfejlődtek a
gyanútlanul vágtató portyázókkal szemben, és amint ezek lőtávolba értek, olyan
tüzet nyitottak meg, hógy csak úgy bukfen- ceztek jobbra-balra tevéikről a
burnuszosok. Gépfegyver, golyószóró, szabályosan feldördülő sortüzek poklának
nyargaltak egyenesen, és míg visszaráncigálták tevéiket, hogy a titokza- tosan
rájuk zúduló halál. elől meneküljenek, a fele ott feküdt már a sivatagban, és
gazdátlan, nekivadult tevék futkároztak öszevissza közöttük.
Újabb futólépés.
A portyázók eszeveszetten menekültek, és,a katonaság szép rendben követte őket,
amíg eltűntek lassan a sivatagban, jó1 ismert menetütemben, lefelé, a völgy
irányában.
- Jól intézkedtünk rni?! - mondta diadalmasan Ditrich, aki most jött vissza az
őrjáratról. - Ráfért a csirkefogókra, hogy végre alaposan elintézzék őket.
Helyes kis elvonókúra volt, hogy leszokjanak a szenvedélyükről, tisztességes
legionáriusok dolgába ütni az orrukat.
Kiderült a következő: A Casba felé telefonhuzalokat láttak, és egy szik1aplatón
sátor állt, amelyről már messziről látszott, hogy telefon és rádió van benne.
- Őrt vagy ilyesmit itt nem állítottak -folytatta -, és nyomban láttuk, hogy ez
egy műszaki csoport, amely a hírszolgálatot látja 'hl. Bementünk és felkértük,
hogy hagyják ieváltani magukat. Végül is beleegyeztek. Majd el kell hozni őket,
mert itt a bazaltkiugrón fekszenek megkötözve.
- Közöltük telefonon -mesélt Ditrich -az itt táborozó 63-as zászlóalj
katonáival, hogy egy lázadó tárzs megsemmisítette Grabu oázist. Az Atlasz felé
tartanak, és golyót nekik! A század haladéktalanul szállja meg a Goha
forrásvidékét, és várja be a további utasításokat. Azt hiszem, ezek sokáig
fognak ott állomásozni, amíg utasítást kapnak.
Kázben Ditrichtől azt is megtudták, hogy egy alezredes és néhány tiszt
valamiért látoga- tóban van Caidnál. Nem tánakodtak sokáig. Nyomban cselekedni
kellett, mert a Szahara már hemzsegett az üldáző csapatoktól.
Éjfél után felszedelődzködtek, és megkezdődött a legkockázatosabb, legravaszabb
legio- nárius csíny, amit valaha csak hallottak.
Csendben elindultak, és gyors egymásutánban a következők történtek. Először a
műsza- kiak sátránál időztek. Sába telefonált.
Később két csoportra oszlottak. Egyiket a kövér Trovacsek vezette, és vagy
ötven tagja volt, a másik a főhadnagyi egyenruhát viselő Sába irányításával
felfelé kapaszkodott a Casbába.

                                       2.

Közben a Casbában égy kitüntetésekkel elhalmozott ősz alezredes és három
tisztje Caiddal tárgyalt.
- Higgye e1, nem bizalmatlanság, szeretném azonban, ha a nagygyakorlatok
idejére átadná a Casbát katonáinknak.
- Békében éltem mindig a fránciákkal, és békében fogok élni mindaddig, amíg nem
űznek el lakhelyemről -mondta Caid.
A tisztek kedvetlenül néztek a távozó Caid után. Gazember, aki hihetetlen
ravaszsággal őrzi ezt a pozícióját, és ha a Casba teraszáról kik'émlel, mindent
lát, mindenről értesül, és ki tudja, nincs-e itt valahol rádióleadója vagy
ilyesmi, amive4 a tuaregeket irányítja. Mert ezeknek a gazembereknek olykor
hihetetlenül jó értesüléseik vannak.
- Ördög vigye el a diplomáciát -mondja az egyik.tiszt. - Én már régen
elintéztem volna, úgy ahogy kell, minden udvariaskodás nélkül!
Rosszkedvűen ültek.
Pokolba a sokféle oknyomozással, meg bizonyítgatással, mert amíg a hadügyben
meg a vezérkarriál felvirrád a dönts, addig ez a rabló eladja őket.
És kénytelenek ítt francia négyest táncolni a sejk körül, olyan instrukciókkal,
hogy az embernek mosolyognia kell, ha viszket a tenyere. Búsan cigarettáztak,
veregették a csizmá- jukat, és egyszer csak jön egy ordonánc:
- Alezredes urat keresi a parancsnokság.
- Biztod érdeklődnek -mondta az egyik tiszt, miután az ezredes kiment -, hogy
küldünk-e naponta friss virágot a rablóknak.
Hát most az egyszer tévedtek. Speier főhadnagy, a marokkói kormányzóság futára
jelentkezett telefonon: "A parancsnok úr intézkedésére továbbítok egy mai
keltezésű sürgönyt Marokkóból: Caid bűnössége beigazolódott, utasítottam a
hatvanhármasokat a Casba hala- déktalan megszállására. Szólítsa fel Caidot,
hogy adja meg magát. Ruff marsall s.k."
- Jelentse, hogy megértettem.
Mikor Caid a tisztek hívására ismét a szobájukba ment, valaki bezárta az ajtót.
- A főhadiszállás parancsára - mondta az alezredes - letartóztatom, és ha
emberei ellenállnak, az elfogatásra kikü!dött alakulatok megsemmisítik őket.
Bebizonyosodott, hogy ön áruló.
- Kérem, ezért...
- Nem kérdezték! Maga fogoly, és a haditörvényszék elé kerül. Caid egy tőrt
rántott elő, de nyomban lefogták és megkötözték.
Alig félóra múlva a Casba legalsó terasza előtt megszólalt a kürt. Ezt a
felszerelési tárgyat Trovacsek próféta (ha nem is volt katona, de Tumbuktuban
sokáig működött egy amatőr zenekarnál) fújta most, kissé hamisan.
Ez nem adhatott okot félreértésre, mert a katonák, a fejbeütések és találatok
olyan igaziak voltak, hogy álmodni sem lehetett különbet.
Egyidejűleg a domboldalban ügyesen elhelyezett gépfegyverek fedezéke mellett
megro- hanták a várszerű építményt, és percek alatt három mellvédet
elfoglaltak, és újabb percek alatt a domboldali gépfegyverek már a mellvédről
pásztázták az udvart. Remek teljesítmény volt. A hatodik terasz ablakából
látcsöván kémlelő tisztek jelentőségteljesen bólogattak. Ez igen. Ezt nevezik
ők diplomáciának. Hatásos, gyors és aránylag kevesebb áldozattal jár, mint a
sok szóbeszéd.
A második teraszra viszavonult felkelők közben kissé felocsúdtak a
meglepetéstől, és erős ellenállással védték az udvart.
Ekkor a negyedik terasz magasságában leugráltak a hegyoldalból érkező katonák,
a kövér Trovacsek vezetésével, és abban a pillanatban, ahogy a talpuk földet
ért, elő a kézigránáttal. És szinte még az ugrás lendületében hajítják egyiket
a másik után a mélybe, a második
teraszra. Ez köszöni szépen és összedől... Nagy por- és füstfelhő. A társaság
egy részét eltemette az építmény, a többi beduin a következő teraszra
kapaszkodott. E rövid idő alatt már a mellvédről az udvarra továbbították a
gépfegyvereket, onnan kattognak veszettül, míg a katonák keresztül-kasul
futkosnak, lebuknak a porzó golyólecsapódások között, bódék, kövek és árkok
mögül előre! A kövér Trovacsekkel érkezők fentről kézitusával foglalták el
egyik tetőt a másik után. Három helyen ég a Casba, füst, láng, tűz, ordítás,
lövöldözés, és két perc múlva egy burnusz leng...
A törzs megadta mágát.
A tüzelést beszüntetik, innen is, onnan is felemelkednek, leszámítva azokat,
akik örökre vagy jó időre úgy maradtak. És megkezdődik a bennszülöttek
lefegyverzése.
A tiszek maguk is részt vettek a hacban, és tartották fél órán keresztül az
állásukat a behatolást megkísérlő néhány beduin ellen.
Egy szpáhi főhadnagy vezette az ostromlókat, jól megtermett, hatalmas fiú, Sába
István. Az alezredes elé lép keményen:
- Bramant főhadnagy jelentkezik. Létszám: három...
- Jó, jó... ezentúl rajtad lesz a szemem! - mondja az aleiredes. - Intézkedni
fogok, hogy a téged megillető helyre kerülj végre.
Sába is ettől félt, hogy ilyen intézkedés az alezredes részérűl esetleg még
lehetséges: A katonák letáboroztak, és az alezredes azonnal telefoná1t. Sába
ekkor már ismét a műszaki sátorban ült, mert ide kellett valaki., aki többféle
hangon is beszél. Változatos és sokféle dolga volt, az bizonyos. Lihegett és
felvette a hallgatót. .
- Kapcsolja a főhadiszállást.
- (genis, alezredes úr - dörögte mély hangon, és vagy húsz perc múlva krákogva,
nyávogva jelentkezett.
- Itt de Hivers... - ismert egy ilyen nevű vezérkari ezredest - mi van?... Úgy
látszik, ezek a havanhármasok kvaterkáznak a sivatagban... Már egy órája várjuk
a jelentést a Casba megszállásáról.
- A hatvanhármasok pompásan csinálták - feleli az alezredes. - A gyarmati
hadsereg egyik legjobb alakulata ez. Bramant főhadnagyot a jelentésben külön
kiemelem. Első rangú tisit! Személyes bátorsága, ötletessége...
- Igen, igen... ez egy tehetséges fiú - felelte krákogva, és némi őszinte
mélabúval Sába. - Hát akkor rendben van. Vegye át a parancsnokságot tisztjeivel
együtt... Nyugodt vizsgálatot várok... Milyen idő van arrafelé?
- Száraz, tűrhető.
- Nálunk már két napja tombol a homokvihar... khm... hm.... Hát viszontlátásra,
mon vieux... -és letette a kagylót, illetve Sába zörgött valamit, azután más
hangon beszélt:
- Marokkó fővonal, bontom a főhadiszállást... - Sercegés, majd az alaphang. -
Hatvan- hármas műszaki altiszt. Parancsol alezredes úr? ,
- Kapcsolja Colomb-Béchart. A hetvenkilerices mellékállomást. - - Mi? Ez
kedves. No mindegy...
- Nem jelentkezik, alezredes úr.
- Kizárt dolog. Vasútállomás. Próbálja újra. Lesz, ami lesz!
- Colomb-Béchar! - kiáltotta á zsebkendővel letakart kagylóba. - Rövid
beszélgetést kérek! Homokvihar! Tömve a helyiség!
Egy intésére körülötte zajongani kezdtek és csörögni. A süket Szvetozár kezeit
tördelve nézte őket. - Őrült társaság! Berúgtak a telefonnál!
Krajovácz vidáman vállat vont.
- Ha egyszer győztürik, miért nédaloljunk?! - És rágyújtott egy nótára, és
Sába kétség- beesetten jelentette, hogy úgy látszik, valaki megőrült a
homokviharban. Az alezredes azt kérdezte, hogy ott van-e Monsieur Tribon...
Sajnos egy perc előtt távozott, ma már nem is jön vissza... Ugyan! És mit
csinálnak ott állomásfőnök nélkül?... Itt a helyettese... - izzadt Sába, és
szinte megőrült a lármától, különösen Krajovácz miatt, aki valamilyen nemzeti
táncnak azt a figuráját járta, melynél egyet az asztalr, egyet a cipőjére,
egyet Sába hátára vágott, hogy az folyton kiejtette a kagylót.
Baumgarten csomagolt. Menekülni fog, mert erre a svindlire biztos rájönnek. -
Küldje a helyettesét, Monsieur Maurielt -kiáltotta az ezredés. - Épp most
rohant ki, mert beállt Insallahból a személy...
Klausner, hogy segítsen, egy vontatottat fütyült.
- Na, hála lstennek, már. indul - mondta az alezredes, és a Sába kezéből
kirepülő transzformátor csak hajszál híján hibázta el Klausnert. Teljesen
rekedt hangot imitálva súgta a telefonba. - Itt Maui'iel beszél, oda a
torkom... csupa por...
- Gargarizálni kell.
- Tudom... máris gargarizálok.
Erre ez a hülye Abu ben Pullover elkezd gargarizálni harsányan, mire a süket
Szvetozár; akit nem engedtek elemenekülni, a sátor sarkában imádkozni kézd. Ha
nem tudja elhitetni az alezredessel, hogy téves kapcsolás folytán az
elmeosztály jelentkezett, akkor végük...
- Hát kérlek, azért hívtalak fel,'hogy megtudjam, mi van a nyolcvan frankkal?
- Rendben lesz... -lihegi asztmásan Sába, és egy kissé már valóban tönkrement a
torka. Jelzi az ajkai közé dugott ujjal, hogy fütyüljön valaki, mintha vonat
érkezne. Abu ben Pullover készséggel tölt Sába szájába egy kis rumot a
kulacsából, s nem érti, hogy ez miért fuldoklik.
- Rendben van... - súgja lihegve Sába - minden. a kívánságod. szerint történt.
- Igazán? -kiáltja az alezredes. -De hisz akkor tízezer frankunk van!
Na jó, hát így nem megy! Az erődöt bevenni kedves, tavaszi rnajális, ehhez
képest. Hogy jön ide tizezer frank? Nyolvanból?!
- Még csak azt mondd meg - üvölti az alezredes -, hogy simán befutott-e a ló?
Vagy Tartales megelőzte közben...
- Megelőzte... de az utolsó fordulóban átugrott a korláton. - Mi?! Á kocsival
együtt?!
- Nem, a kocsi leszakadt!
Kimerülten törölte a homlokát. Azután egyik kezével eltávolította Krajováczot
az öléből, másikkal Pullover szájába nyúlt, hogy beszüntesse a gargarizálást. -
Jaj!
- Mi bajod?! -kérdezte az alezredes a rémes ordításra.
- Semmi, semmi. Odacsíptem az ujjamat áz asztalhoz... -Pullover ijedtében kis
híján tövig leharapta három ujját.
Klausner röhögve hátba vágta. .
- Ilyen csibész! Itt becsap mindenkit, úgy tesz, mintha beszélne valakivel, és
most sül ki, hogy csak mindenféle hülyeségeket mond. Halló! Öreg alezredes!
Szervusz! Sábában meghült a vér. Az alezredesben is.
- Egy rész_eg katona garázdálkodik itt... -hebegi a Királynő gyorsan -, és azt
hiszi, hogy ugratom.
- Majd elküldök a pénzért. Gramart üdvözlöm. - Átadom.
- Vele van most az Ágnes? - Nem... beteg.
- Ne mondd. Mi baja annak a kancának?
- Sántít! Halló... Beállt egy vonat... -mondta boldogan, mert Krajovácz közben
megrúgott egy hordót, és az éktelen dübörgéssel legurult a dombról.
...Lihegve és halálosan kimerülten ült a beszélgetés végeztével. Ditrich jött
fentről, és örömmel újságolta, hogy milyen remekül megy minden.
- Ügyes fiú ez a Királynő - mondta Klausner -, de nem sokra megy, ha mi nem
állunk szívvel-lélekkel melléje!
Amit a különben nem durva Sába erre felelt, hosszan; fájdalmasan, ordítva és
kissé kimeredő szemekkel, azt kihagyom, mert Sába azontúl újra csak az az ember
maradt, aki volt: jóindulatú és szelíd.
- Ha így veszekszik velünk - mondja Abu ben Pullover -, akkor a jövőben nem
segítünk a műszakiakban. . - Remélem - mondja a teljesen kimerült Sába -, hogy
most bekében hagynak a fentiek.
-Megrázta dühében a rádiót. -Sohasem hallottam rnég, hogy francia tisztek lázas
szenvedélye a rádió!
Úgy látszik, mégsem volt a rádió olyan kimondott szenvedélye a tisztikarnak,
mert csend lett. Sába odaültette a helyére Ditrichet, hogy vegye fel a tisztek
kívánságait, aztán hívja őt, ha kell. A tisztáson Kajovácz és Benguz, a török -
akit legutóbb majdnem megittak - csevegtek. Sába behúzódott kissé a ponyva
mögé.
- Azt nem értem - mondja Benguz -, miért vakulna meg, ha feltakarják, amikor
nem is süt a nap a szemébe.
- Én is gondoltam, hogy valamit süthetne melléje. Mert, ha úgy vesszük, a
burgonya egymagában még nem kimondott étel.
- Maga süket?! -kérdezte hangosabban.
- Úgy van! Köret! Ez a szó sohasem jut eszembe.
Most már Benguz tisztában volt az üggyel, és mert éppen arra jött, csillogó
szemekkel, túl boldogan Haagebeck, megszólította:
- Várjál csak... egy kérdést szeretnék tisztázni. - Kérlek...
- Te is orvos vagy. Érdekel Gorcsev egy intézkedése. Azt mondja; hogy a beteg
öreget. nem szabad feltakarni, mert rögtön megvakul a fénytől.
Haagebeck nem is válaszolt, sietett tovább, mert a sebesültekkel volt
elfoglalva. Sába azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Odament a törökhöz.
- Nem helyes -közölte a véleményét Benguzzal -, ha a befogadott gyén mondjuk
valami iránt érdeklődik itt, ami úgy tudom, nem tartozik rá. Mint ahogy nem
tartozik másra, hogy te hogy jöttél ide Aszur Marutból, Pedig erre nehéz lenne
felelni, mert autóval sem lehet néhány hét alatt ideérni, igen sok és jó
felszereléssel. Ez engem nem érdekel..De ha te megkérdeznél valaklt, hogy én
mit írok esténként a vörös zsoldkönyvbe -ami csakis az én dolgom - akkor én
megfognálak, és kicsavamám a nyakadat.
Rágyújtott egy cigarettára, és a török lassan felemelkedett. Nyugodtan álltak
egymással szemben. A török ólomszínű tekintete, bagaria arca épp olyan kevéssé
változott, mint Sábáé. Ő is kivett egy cigarettát, elgondolkozva
lebiggyesztette a száját, és mert a másik öngyújtója nem fogott, odanyújtotta
az égő gyufát.
- Aki ki akarja csavami a nyakamat, az megpróbálhatja. Nem érdekel.
Az égen széles fénydorongokba, narancssárgán és bíborpirosan, szürkén és
egészen lilán terült szét a nap, ünnepélyesen utolsó lobbanásával a sivatag
felett. Innen a szikláról, a tisztás fá.i között szép látvány volt.
Sába leverte a cigarettájáról a hamut.
- Megpróbáljuk! - szólt Sába, habár feIismerte Benguzban .a rendkívül erejű,
hivatásos verekedőt.
- Én meg itt ülök revolverrel, és aki győz, azt lelövöm.
..Honnan a mélységes homályból bukkant fel és ült mögéjük Gorcsev? Ilyesmit nem
lehet tudni. Hogy a szekeret átugrotta egyszer, mert néhány arab üldözte a
fertőtlenítés miatt, és tudta, hogy öldöklés lesz, ha megüt egyet, ez biztos.
- Te, Benguz, möst menj el innen a sátor körzetén kívül legalább húsz
méternyire, mert különben agyonlőlek, öregem, bármennyire kerülöm is a
civakodást.
- Fegyverrel könnyű... Szóval, Királynő, bárhol és bármikor megpróbálhatjuk. -
Az az érzésem - mondta Sába -, hogy rövidesen sor kerül erre.
Vaksötét volt. Afrikában a sivatag felett úgy jön az este, mintha lezuhanna...
- Hülye vagy? -kérdezté Gorcsev, amikor ketten maradtak. -Te vagy a híres
kovács, aki hályogot operált? Én azt mondtam, figyeld meg! Erre te odamész, és
megkéred szépen, hogy hadd ölhetnéd tneg.
Sába szégyenkezve imbolygott jobbra-balra. Jól tudta, hogy Gorcsevnek igaza
van.
- Azt kérdezte Haagebecktől - morogta -, hogy miért kell letakarni az öreg
Manuelt. Ezt én nem tudom. A te dolgod...
- Ezt kérdezte? -füttyentett. Aztán újra korholó hangon mondta. -Ide hallgass!
Te vagy a legjobb barátom! De ha megölted volna Benguzt, megszűnt volna minden
barátság közöt- tünk. És hogy tudj valamit, hogy miért takartatom le
falevelekkel, pálmával:.. - Körülnézett. És valami sírásra hajló, mégis vért
kívánó hangon súgta Sábának.
- Ugy vedd, hogy az öreg Manuellel az apám becsületét visszük a sivatagon
keresztül, és mióta Benguzt megláttam, és megtudtam néhány adatot, azóta
letakarom a kocsit. Ha odamegy, és felszólításra nyomban nem távozik, akkor
lődd le, mint a kutyát. De addig a fölpofozáson túl, az alakulat.szentjogaiba,
ősi hagyományaiba nem áll módunkban beleszólni, ne menj még egy vészélyes
ütésig sem, mert fontos, hogy éljen. .
Sípol a rádió. Négyen rohannak.
- MaPokkót kérik! Hírek vannak! Ezt a kapitány mindig meghalJgatja.
Közben Gorcsevnek eszébe jutott, hogy milyen szépen szokták ők énekelpi együtt
a Carmagnole-t. A széphangúakat sietve összegyűjtötte. Klausner, Ditrich, három
postás, Trovacsek és maga Gorcsev is a sátorba jöttek, ahol Sába felszólítására
csendben vártak, míg ő felemeli a jobb kezét.
Sába sercegtetett, süvítgetett az igazi rádióvevőn, azután a zsebkendővel
leborított saját hangszórójukhoz fordult.
- És ezért a mai híradást nem folytatjuk, hanem kegyes emlékként, e nagy ember
és nagy hazafi kedvenc dalát fogja az Operaház kórusa elénekelni, a...
Csodálatos! Rendkívüli és rettentő! És tudjuk jól, hogy ilyen rendkívüli,
zseniálisan meg- oldott eseményeknél az utolsó pillanatban előfordul egy
nyelvbotlás. Sába ezt mondta:
- ...Az Operaház dalárdája elénekli a Marseillaise-t.
Gorcsev halálosan elsápadt, és Klausner úgy kapkodott kezeivel, szájával, mint
akit idegroham környékez. Csak Krajovácz állott a helyzet magaslatán, és
rágyújtott a "Paris, mon Paris..."-ra, s amit még Párizsról énekelhetett volna,
azt Trovacsek rúgása következtében már kint a szabad természet ölén dalolta:
"Paris est mond amour... '
Sába leintette őket. - Helyesbítek...
- Az operai kórus vezetője még nem tudta, hogy közvetítünk. Most közli, hogy a
Carmag- nole-t énekelik, mivel az elhunyt ezt szerette a legjobban...
És most már elkezdték, boldogan és gyönyörűen, némelyik talánjobban, mint az
operaházi kardalos, a Carmagnole-t...
Odafenn az alezredes mosolyogva szivarozik.
- Nahát, mit gondoltok, ki halt meg Marokkóban? Én tudom. - És sóhajt. - Én
ezerszer megmondtam neki, hogy költözzön át a Riviérára.
- Várjunk! - szólt a százados. - Én úgy hiszem, hogy tévedsz, alezredes úr,
tudnüllik az elhalt nekem rokonom... ' - Fogadjunk!
- Hohó! -szólt a joviális ezredorvos, mert az ezredes lütett közben száz
frankot. - Én is fogadok! -Szintén kitette a pénzt, és a százados is
hozzájárult.
Kész szerencse volt a fogadás, mert közben Klausner felvett egy eldobott
cigarettavéget, amit másvalaki elvett tőle, úgyhogy a "valakit" úgy vágta
szájon dalolva, hogy az a törökülés- ben éneklő Donald égő pipájára zuhant, és
sikoltó dallal kereste, ki ütötte pofon. Az a valaki pedig, egyik kezében a
cigarettájával, másikban rohamkésével, a bejárat világosságában így dalolta a
Carmagnole-t:

- "Mert ehegy Trovacseheket...
Aki megüt! Meghal, lala."

Ezért volt szerencse, hogy a tisztek figyelmét lekötötte a fogadás, de Ditrich,
aki fent a tisztiszolga feladatát látta el, mindent hallott a zuhanástól
kezdve, és a Trovacsek-szövegnél halottsápadtan lehunyta a szemét.
De velük a szerencse! A tisztek neveket kiabálnak. - Ez Moncroft, az öreg
polgármester... Mikor eljöttünk, beteg volt.
- Olyan biztos, hogy az opei'aigazgató, Penier, mint ahogy itt állok.
- Ez Barré... Ugyan! Az Párizsban van!... Csak Moncroft lehet!. Újra mondom
nektek, hogy Moncroft, az öreg polgármester... Ez biztos!
Így sikeresen befejezhették a Carmagnole-t.
Sába, mint kappanhangú bemondó jelezte, hogy befejezték a Carmagnole-t, és fél
óra szünet után időjárásjelentések, majd a gyermekek félórája következik. Ezzel
megjárta!
Volt egy főhadnagy, aki civilben kedvelt meseíró volt. És Sába a mély hangú
szpíker szerepében kényszerült bejelenteni a mesélő, jónevű, ifjúsági írót. És
azután öblös tenorhan- gon elmondta az Izlandi hajósok című regényt gyermekek
számára leegyszerűsítve.
Most egy óra szünetet konferált, amiért már kikeltek odafenn, hogy ez mindig
így van, és közösen írnak valamelyik nagyobb napilapnak egy levelet.
Ezután az este csendes volt és nyugodt. A kis tábor, ahogy elnevezték
társaságukat: "Az Első Számú Legvegyesebb Brigád" is lepihenhetetett.
Rádióstól!
Trovacseknek végre sikerült mégis takarodót fújni, mire az alvók közül többen
felébredtek, mivel a társaság nagy része már korábban leheveredett aludni.
Az utolsó, messzehangzó hang, amely után a sziklára és a sivatagra leszállt a
csend, ez volt:
"Ilyesmit merészeltek! Egy Trovacsekkel!"
De akkorra a kürt már Klausnemél volt.
Gorcsev elmentManuelhez. Ezt mindenki tudta. Végtelen gyengédséggel ápolta,
szökésük egyre veszélyeseb volta csak fokozta azt az önfeláldozó szeretetet,
ami ilyerikor egy beteg öreg ápolásához szükséges.
Benguz odajött Sábához.
- Azt hiszem, ha itt valahol a cserjék közé elvonulnánk, vagy akár a sivatagba,
pár lépés az egész...
- Nézd, Benguz, az biztos, hogy én egyszer, valamikor, nem is kell rá várnod
egy évig, eltöröm a derekadat. És miután ez biztos, ezt te is jól tudod, bízzuk
a sorsra. Egyikünk se orgyilkos. Majd sor kerül rá. Most nem teszem.
- Mivel én nem vagyok a Kismet-hívők táborából való, a sors helyett inkább
bízom magam az előre meghatározható ügyekre.
- Sajnos - Sába vállat vont -, nem öllek meg. Szívesen verekszem, ha akarod, de
itt a rádiónál szükség van rám, és nem hagyom cserben bajtársaimat.

                                       4.

Nyugodtan telt el az éjszaka. Reggel a tisztek bekapcsolták a rádiót. A műsor
szerint egy külföldi, de Marokkóban élő úr felolvassa müvét. A kövér százados
szeret ilyesmit ha!lgatni. Nyomban jelezték ezt fentről Sábának.
- Próba szerencse - mondta Sába. - Benguz, tudsz valamit rnondani, török verset
vagy tájakat, vagy bármit is törákül? Hosszan és egyfolytában?
A török legyintett, odaállt a mikrofon elé, és rágyújtott egy cigarettára.
Sába már kitűnően tudta a zsebkendőt szabályozni, hogy mi jelenti Marokkót, és
mi a szomszéd állomást, vagy Colomb-Béchart. Marokkói mélységre dugta le a
zsebkendőt, és így
szólt: - Halló, halló figyelem! A bemondott felolvasó úr megkezdi harminc
perces felolvasását - és ez kegyetlen bosszú volt. .
Benguz odaállt a mikrofon elé, és hanyag könnyedséggel belefogott, néha
kacagott is, sőt végül dalolt is két sornyit,' de egyfolytában beszélt,
pontosan harminc.percig. Majd így fejezte be:
"Alie! Alie! Marokkó, alie!
Rövid szünet után a népszámlálás eredményét közvetítjük, a statisztika
megfelelő szám- adataival."
Erre elzárták a rádiót.
- Te mit imádkoztál itt arabul? -kérdezte Jörgens, az egyetlen, aki érdeklődve
hallgatta végig az előadást.
- Elmondtam nekik ótörök nyelven az acélgyártás történetét.  - És mit
énekeltél?
- Közben eszembe jutott egy régi dal. - És mit jelent az alie?
- Ezen magam is csodálkoztam. Lehet, hogy van ilyen valamilyen nyelven. - És
min nevettél egy percig?
- Azon, hogy te itt állsz, és hallgatod, amit én mondok.
Sába azértjól hallotta, mert azt is figelemmel kellett kísérnie, hogy a Szahara
összes rádiója ordít utánúk, mint megannyi sötétben inzultált hölgy. Helyzetük
inkább szemtelen volt, mint biztos.
De nem idegesítette ezzel társait, mivel már nem mozdulhattak helyükről.
Azután rend lett, a rádió elhallgátott, már az a rádió, amit Sábának kellett
helyettesíteni. Az egytagú teljes program, a végkimerülés állapotában odaszó1t
Klausnernak.
- Idehallgass, most eredj fel, és verd.le a rádiót! Verd le, ha az életedbe
kerül is, vagy akármit csinálj, amitől ítt nagy üzemzavar lesz, és mégsem
gyanús, mert a tiszteknél történt. Klausnec szó nélkül engedelmeskedett. Az
első, akivel odafent találkozott, a boldog
Szvetozár volt. A kövér ezredorvos, akinek itt annyi felszerelése volt, és
semmi dolga, talált valahol egy süketnek való hangerősítőt. Boldogan ragadta
meg az alkalmat, hogy három hónap múltán ismét rendelkezésére bocsássa egy
rászorulónak.
Klausner érkezik, rohanva, mint egy mészáros, és megtorpan haptákba, min't egy
mészá- ros, ha rohan.
- Akik itt fenn kiszolgálnak, azok tekintsenek el a kisebb formaságtól -
mondotta az ezredorvos. - Csak álljon nyugodtan, és végezze a dolgát.
"A próféta beszélne belőle"! - goridolta Klausner, és elindult a készülék felé,
bivalyerős vállával bele a hangszóróba... Szvetozárfelnyomja a tölcsért,
viszalöki Klausnert és vigyorog a főhadnagyra:
- Hát, ha én most nem ülök itt, akkor egynapig nincs rádió. Mert kiszakadt
volna a fél fal is. .
- Nagyon derék -mondja Klausner, és fújva nézi Szvetozár derekát. -lgen
derék...
- Azt hiszem -mondta vigyorogva Szvetozár -, hogy beállíthatnánk a rádiót;
talán muzsika van...
- Igaza van! Kapcsolja be! '
Klausner lehunyt szemme! állt az ajtóban. Hogy most nem ölheti meg ezt az
embert, az már szinté melankolikus fájdalomérzetet ke1t.
A hangszóróból ez hallatszott:
- Zenénket Jeanette MacDonald viaszra felvett dalával befejeztük. Öt perc múlva
folytatjuk műsorunkat. Egészségügyi félóra.
A marokkói jelet ismét öt percig kellett Sábának hoznia, közben dühödten nézett
körül a sátorban, és átkozta Klausnert.
Odafenn a tisztek nem nagyon törődtekaz üggyel, különben észrevették volna
valamilyen apróságból az ügyes csalást, de úgyszólván tisztára Szvetozárra
hagyták, hogy beszéljen a hangszóró. Van ez úgy néha. Az egyik levelezőlapot
ír, a másik összerakja neszesszerében a széthullott holmikat, a hacmadik ásít,
és szeretne már ezen az egész marhaságon túl lenni. Ha egyszer elfoglalták,
minek kell itt ülni?
Lent mindenki rohant, hogy megkeresse Haagebeck füzetét, ha netán Szvetozár
teljesen megölné őket a rádióhallgatással, legyen az egészségügyi fé)órán mit
olvasni. Megérkezik lihegve a nagy orrú szanitéc. Közben Haagebecket ápolják,
mert négy-öt állkapocsütés után volt csak hajlandó művét odaadni, amely
szerinte csak két év múlva lehet tökéletes. Gorcsev szerint a doktor már
sohasem lehet tökéletes. És végre megszólal a rádió, Sába őszinte reményével,
hogy most elzárják.
"Az egészségügyi félórát doktor Haagebeck Ervin svéd . katonai orvosszakértő
tartja. Katonai körökben műve iránt rendkívüli érdeklődés nyilvánul meg, címe:
Az egészségügyi katona mint orvos! Alcíme: Műtéti profilaxis az egészségügyi
katona harctéri szolgálatában."
Odafent következő volt a helyzet. Már Ditrich is felment, és Krajováczot, aki
egyszer csak fütyörészve előtűnt a folyosón, barátságosan félrevonták, . és egy
lőszertárba helyezték el átmenetileg.
Ugyanekkor a kapitány nagyot kiáltott.
- Ezt a rádiót zárjátok el, mert a saját szavát nem hallja az ember.
Szvetozár'haptákba felállt. - Ha méltóztatik megengedni, lehalkítom.
Persze mindent megengedtek ezeknek a legényeknek, hiszen derekasan verekedtek
itt. - Alázatosan jelentem -szólt a rokonszenves, vigyorgó tisztiszolga -,
elromlott a halkító.
Klausnert kint lefogták, mert elhatározta, hogy megöli Szvetozárt, aztán
önmagát. Ditrich praktikusabb volt, lement, és Sába csinált egy kis légköri
zavart, ezalatt megmondta, halkítani kell.
Nem nagy ügy, kissé mélyebbre tolta a zsebkendőt, és odafent örömmel
konstatálták, hogy így lehalkítva egész jó. Ezt az ezredorvos mondta, még azt
is megemlítve, hogy a nagy svéd katonai szakírót ismeri egy kongresszusról,
kiváló elme.
Sábának harminc percig kellett olvasni, de a rengetegnek látszó kézirat
nagyrészt hatalmas anatómiai vázlatókkal volt tele, és bizonyosnak látszott,
hogy az elkövetkezendő öt perc alatt kész a szöveggel. És rekedten, csapzottan,
fáradtan olvasott:
- Az ilyen eseteknél sűrűn előfordul, hogy resideál.
Nagy verekedés a sátor előtt! Valaki teli tüdőve) ordít: recidivál. Sába
helyebítsen! Recidivál.
Elhurcolják. Hiába minden. Tizenhetedik percében a felolvasásnak elfogyott
Haagebeck katonaorvosi szakműve. És ő, könnyelmű őrült, még tizenhárom pecet
mondott. Tehát beszélt. Beszélt.
- De kitérek most a menetfelszerelésre is, amelyen bizonyos esetekben döntő
lehet a harcban: motorosítsuk a vöröskeresztet! .
Ekkor már hozzá sem kellett nyúlni a mű szerzőjéhez. Meghallotta ezt a szót,
hogy motor, és csak éjféltájban lett kissé jobban.
- Ez helyes! - mondta fent az ezredorvos, aki egyre nagyobb figyelemmel
hallgatta az előadást. - Ezt vártam Haagebecktől! Végre valaki. szóvá teszi,
hogy bennünket is motorizál- janak. Ehelyett csak őket...
De sajnos elhallgatott; mert érdekelte az előadás.
Sába teljes tizenhárom percig magyarázta el a következőket: a különböző
sérülések számára, speciális egészségügyi katonákra és gyorsan mozgó, kis
egységekre volna szüksége a vöröskeresztnek. (Zsebkendő változik.) Tisztelt
hallgatóim... Egy kapcsolás, egy sóhajtás, egy hörgés: Vüet!
Kilépett a sátorból...
Afrikát járt emberek mondják, hogy van ilyen. Az ember megérzi: ez az éjszaka
nem olyan mint a többi. Az oroszlánvadász ilyenkor megnézi, hogy rendben
vannak-e a puskái. Vagy visszafordul.
Karavánok a legelső táborhelyen megállnak.
Tudósok azt állítják, hogy bizonyos elektromos viharok lehetségesek teljes
szélcsendben. A lényeg: Sába megállt a sátor előtt, és valami a nyeldeklőjére
tapadt, valarniért most szeretett volna akár "megjelölt ember" lenni La
Grenelle-be...
. Csak két pillanatig lehetett kétséges, azután már látott néhány suttogó
árnyat a közelben, és odajött a Próféta.
- Valami van... Baj... Megölték.
- Kit?! - ordította Gorcsevre gondolva Sába.
A legváratlanabb és legmedöbbentőbb volt a válasz: - Dönaldot!... A szegény
öreg:
Sába rohant. Ha most Szvetozár véletlenül elég tolakodó lett volna ahhoz, hogy
rádiózásra kérje fel a tiszteket, úgy azt kellett volna jelentenie: a világ nem
válaszol. Ugyanis a sátorban egy lélek sem volt.
Az öreg Manúel kis kordéját állták körül, és benne feküdt az ősz, hatalmas
katona, lábait felrakva, melletta pipája, úgy ahogy derűsen és ilyen
ostobaságokra mindig hajlamosan élt, csak éppen nagyon sápadt volt, és szakadt
zubbonya egy rohamkés nyomát rejtegette. Éppen válláig takarta a sok
pálmalevél. Döbbenten álltak. Emberek, akiknél a halál csak tréfa, és olykor
virtuskodásból belerohannak a pusztulásba, mégis döbbenten álltak öreg, daloló
bajtársuk mellett, mert ez valami eg'észen példátlan és különféle
komplikációkat jelentő esemény volt.
Ha verekedés közben meghal valaki, azért is szomorkodnak. De itt olyan
nyilvánvaló orgyilkosság történt, hogy tovább is kellett menni egy lépéssel
gondolatban. Ez a társaság egy benzines hordó; amely felé millió szikrát
fröcskölnek. Ha egyetlen áruló egyetlen szikrát a helyes irányba juttat, ez a
hordó egész kis robbanással eltűnik a föld színéről, miután már három,
gépfegyverekkel és kézigránátokkal bőven ellátott csapat van a nyomukban.
Legfőbb érdekük, hogy egyetlen szökevénytől se értesülhessenek arról, hogy
rászedték őket. De egy áruló is lehet, aki talán már el is szökött. Fent
esetleg már tudják. Megy a telefon... Hohó! Telefon nem mehet! Rögtön
visszaküldenek valakit a sátorba.
Riadtan nézegetik egymást. Itt most valószínűleg van közöttük egy ember, aki
ezt a Donaldot leszúrta.
Benguz karba font kézzel nézi a tetemet. Gorcsev arca mintha szürke kőből
lenne.
Nem nézi Donaldot, de máshova se néz. Illetve nem lehet tudni hova néz. Sába
azonban egyenesen a törökre néz.
- Valaki azt hitte, hogy Manuel van a kocsiban, és nem számított rá, hogy az
öreg Donald szokása szerint belefeküdt, mert én tudom, hogy Manuel éjszaka
sétálni szokott.
Érdekes, hogy Manuelt nem látták. De senki sem hitte, hogy az öreg spanyol a
gyilkos. - Tíz perce sincs, hogy Benguzzal erre jártunk - mondta a Próféta -,
és úgy emlékszem, hogy akkor a lába még nem volt így kint, a kordé peremén.
Gorcsev most Sábára nézett, parancsolóan, mozdulatlanul, sokáig. Sába mély
lelegzetet vett, és elfordította a fejét, mert őneki most minden kívánsága az
volt: leszámolni ezzel a török csirkefogóval!
- Igen - mondta a török sóhajtva, de hűvös hangon -, csakugyan erre jártunk, én
még itt megálltam néhány percre, és cigarettáztam.
...E nagy csendben rohanva jött a sátorból Trovacsek.
- Azonnal gyertek! Fentről azt kívánják, hogy kapcsoljuk tíz perc múlva a
marokkói színházból Shakespeare: A zsebtolvajokat. .
Mi történt? Az egyik tiszt a rádióműsort átnézte, és azt kívánta, hogy este
Schillertől a Haramiákat a marokkói rádióból ne felejtsék el kapcsolni. Mit
csinálhattak volna a tisztek egy ilyen unalmas, istenverte helyen, vályogfalak
között, mint hogy még a legrosszabb előadást is végighallgatják?
Odalent tanácskozás folyt, körülbelül így. - Mondd meg, hogy mit üzentek?
- Ha egy Trovacsek mondja, akkor elhiheted, hogy zsebtolvajokat mondtak.
Dosztojevsz- kijben nem vagyok biztos.
- Az előbb Shakespeare-t mondtál.
- Hát azért nem vagyok biztos. Én csak egyet tudok biztosan... - A rablókat
-szólt idegesen a Próféta -, ezt már mondtad.
- Na látod! - mondta diadalmasan Trovacsek. - A Próféta is ismeri a darabot, ő
is tudja, . hogy van Rablók címen egy híres"5zínmű. `. Sába állt, és fogta a
homlokát.
Végül mégiscsak kiderítették, hogy este Schiller Haramiák című darabját
játsszák. És ez csőd! Ez teljes csőd! Mert ha Sába tudná is kívülről a
Haramiákat, franciául, egyedül nem játszhatja. Azonban eszébe jutott egy
homályos, igen veszélyes kivezető út.

                                       5.

- No, maga rádióbarát -szólt hét órakor a százados -, kapcsolja a Haramiákat!
Szvetozár boldog vigyorral felállt a küszöb melletti székéről, és éppen csak
hogy elkaphatta
Schmidtnek a karját.
- Érdekes - mondta csodálkozva -, ha én nem vagyak itt, ti már régen lelöktétek
volna ez a rádiót.
Schmidt tovább ment, és vélet1enül a lábára lépett a süketnek, de nagyon. Még
három nap múlva is fájt.
Végül megszólalt Marokkó!
Sába ült a rádió előtt, mögötte Trovacsek, Abu ben Pullover, Jörgens és
Gorcsev, azzal az egy instrukcióval, hogy ha ő feltartja a karját, lármázzanak,
és ha leereszti, hagyják őt beszélni. "Halló, halló! Figyelem! A Haramiák című
darabot a vendégművésznő megbetegedése
miatt elhalasztjuk. Helyette: Demond Rostand Cyrano de Bergerac című színművét
közvetít- jük, a következő szereposztásban... '
Mondanom sem kell, hogy teljesen méltánytalanul Sába az általa elmondott
szereposztás- ban mind Trovacsek, mind Jörgens, mind a többi nevét mellőzte.
Mentség erre, hogy saját nevét is mással helyettesítette, holott ő legalább öt
szerepet játszott a darabban. Ezzel a darabbal vizsgázott a francia nyelvből a
Színiakadámián.
A nagy orrú szanitéc bejött a sátorba, de nem azért, mert a szereplési vágy
hajtotta. Azt súgta Trovacseknek:
- A török nincs sehol.
 Ezt két ember hallotta meg, jobban mint Trovacsek. Az egyik Sába volt; a
másik Gorcsev. A darab - ez érthető ilyen alkalmakkor - nagy ugrásokkal,
különösen a női szerepeknél jutott el odáig, hogy Cyranót ki akarják döbni a
színházból. Sába beszélt és felemelkedett a jobb karja. Elénk zűgás támadt és
szitkozódás, azután intett, hogy c'sak annyi hallatszott mégis:
"Becsületszavamra, te hülye!"
Gorcsev kisurrant.
A legközelebbi karlendítésnél jól ment minden, de rendkívül meglepte a
tiszteket a Cyrano című darabból felmorajló szitkozódás. Midőn Cyranótól
visszarettenve elhallgatnak, a nagy zúgásból ennyi hallható:
- "Ha azt a disznót elkapom, én belemegyek...!" Ebben a pillanatban leszólt
valaki. - Menekülni!
Hogy a nagy író :ezt nem érhette meg!
- Tisztelt hallgatóság - mondta Sába, és távolról két-három lövés dördült -, a
mai előadásunkat a főszereplő váratlan megbetegedése következtében befejezzük,
és a szomorú körülmény megakadályoz bennünket abban, hogy további közvetítéssel
szolgálhassunk...
És rohant!
Mire kiéí't a többiekhez, már valóságos párbaj folyt. Gorcsev és a bivalyerős
Benguz között. Mint később kiderült, amikor Gorcsev kiment a sétálgató Manuelt
megkeresni, az utolsó pillanat- ban érkezett. Manuel meggondolatlanul, a
gyűlölettől eltorzult arccal, szitkozódva és vádlóan Benguz után vetette magát,
és a török a bajonettjével súlyosan megsebesítette az öreget.
De Gorcsevben.emberére akadt a török óriás. A sziklák felé menekült, Gorcsev
utána. Utoléte a törököt. Megragadták egymást és a földre zuhantak.
Hemperegtek a keskeny, meredek lejtőn. A török ugrott tálpra először, és
szúrásra lendült kezében a bajonett, Gorcsev megsebesült', de akaratereje nem
hagyta el, előrevetette magát fektében, és egyszerre elrántotta a török mindkét
lábát. Senki sem fogja elfelejteni azt az idegbe markoló sikolyt, amellyel a
török a mély szakadékba zuhant.
.

                                       6.

Közben a Casdában lefolytatott vizsgálat kiderítette; hogy hihetetlenül fontos
volt, éppen a tizenkettedik órában leszámolni Caiddal és embereivel. Erre a
Casbára támaszkodott volna a rövidesen felkelő hegyvidék és környező oázisok
támadó szárnya. Modern fegyver, muníció ládaszámra, telefon, távíró, rádióadó,
összeköttetés valamennyi lázadó főnökkel, és elsőrangú megfigyelések a közeIi
nagygyakorlatokról, pontos rajzok, adatok, kidolgozott tervek. És az
elsőrangúan elrendezett titkos lakrészeiben a Casbának, amelyek messze
benyúltak a hegy belsejébe, nyolc lázadó törzsfőt találtak azok közül, akiket
már régen keresnek. Ezek szabadon közlekedtek, a Casba oltalmát élvezve a
hegyek és az oázisok lázadói között.
- Ha még egy percig tétováznak, féléves hadjárat kezdődik, mészárlással,
vérveszteséggel és hihetetleh anyagi kárral -mondta az alezredes a vizsgálat
végén. -Most csak meglepetés- szerűen üssenek rajta Zerzen oázison, mert itt
már folyamatban van a lázadó csapatok összevonása.
Nyomban érintkezésbe lépett a főhadiszállással, és megbeszélte Sábával, hogy
azonnal útnak indítják a helyőrség egy részét a Casbától Zerzen felé, másik
részét a foglyokkal Col.omb-Bécharba küldik. Az ezredes a tisztekkel, így
intézkedett Sába, tartson mindent a legnagyobb titokban, ürítse ki a Casbát, és
anélkül, hogy útközben bárhol is jelentést tenne, jelentkezzék tisztjeivel
egyenesen a párizsi hadügyben, ahonnan most jötf értesítés, hogy a jelen völt
tisztek és az alezredes sürgősen közöljenek mindent szeméiyesen.
Gorcsev önkívületben feküdt a sebláztól. De Manuel sem bírta tovább. A
vöröskeresztes szekér két beteget szállított. Az öreg spanyol már csak csont és
bőr volt, fáradtan hunyódott a szeme, időnkent átpillantott Gorcsevre, aki
gyengéden ápölta idáig, és aki most félrebeszélt.
Észak felé haladtak. Ötvenen kísérték a beduinokat. Vágy százan teljes rendben
a Caid munícióját vitték pompás felszereléssel, kocsikkal, tevékkel,
fényszórókkal, élelemmel, vízzel, utánpótlással, szóval Caid raktáraiból
felfrissítve alakulatukat, igazán irigylésre méltó kis hadsereget alkottak.
Most már rendszeres őrjáratokkal szedték össze a szökevényeket, és nyomban
szabályszerű felszereléssel látták el.valamennyit. A terv az volt: Zerzen
környékén a nagy sós mocsáron túl letáboroznak. Nyugodtan tehették, nivel a
hatvanhármasok még mindig egy távoli oázisban várták a parancsukat, és ők a
mozgó'alakulat nevében szélhámos- kodhattak, amíg az alezredes nem ér Párizsba,
és ki nem tör a nagy botrány. Hihetőleg az öreg úr örül majd, hogy néhány napot
a fővárosban tölthet rokonai és~barátai körében. Hiába, Sábának van szíve. Ez
kétségtelen. Hogy a fiatalabb korosztályú hadnagy és főhadnagy a derék
ezredorvossal együtt valahogy csak elvegetálnak a csendes, kihalt Párizsban a
Szahara szokott, lármás élete helyett, ez is valószínűnek látszott.
Addig leszállítják a,kincstárnak ezeket a csirkefogókat. Sába szérezjárművet,
és megkisérli valahol biztonságba helyezni Gorcsevet és Manuelt..Remélhetőleg
miré kitör az általános gyalázat, és megvadult osztagok futkározzák majd
összevissza a sivatagot, hogy élve vagy halva, szőröstül vagy bőröstül
elfogják, felfalják, lelőjék ezt a mindenre képes szélhámos alakulatot, ,a
foglyokat leadva folytatják útjukat, szabadalmaztatható módszerükkel, mely
szerint ha egész erődöket, ütegeket és vonatosztagokat lopnak el, ez kisebb
feltűnést okoz, mint ha valaki egymagában elcsen 25 deka juhtúrót egy oázisban,
amely esetben menthetet- lenül elkapják, de odáig el sem jut, mert ha
megjelenik egy magányos légionista, nyomban igazoltatja a csendőr és minden
arab.
Viszont kinek jutna eszébe egy menetoszlopot megállítani, hogy legyen szíves és
igazolja magát. No és mondjuk, hogy eszébe jut, hogy ezt az őrültséget a fejébe
veszi valaki. Megkérik, hogy verje ki belőle. És ha lusta ehhez, kiverik a
fejéből ők maguk.
Szóval ez nem gond, ilyesmikbe idővel belejön az ember. Olykor
hirtelen,nekivágnak délkeletnek vagy délnyugatnak, persze üldözi őket egy
egész gyarmati, hadsereg, de az ilyesmit idővel úgy-ahogy megszokja az ember.
Aztán majd valahol 5panyol vagy angol területen megszállnak egy hajót és kész.
Schmidtnek volt valami buta terve, hogy átvágják magukat a Kongó vidékén,
kiverik arról a vidékről a portugálokat, és Sába lesz az autonóm
katonaszökevények gyarmatbirodalmának részvénytársasági elnöke. Még forr a
terv, csak hagyják őt békén, majd kialakul rövidesen. A fő, hogy átvágnak a
Csád-tónál Francia-Kon-
góba, onnan vagy tovább jutnak az angolokon át, vagy kiverik az angolokat is,
de esetleg nem is kell olyan messze menni, mert ott a Belga-Kongó, ahonnan a
belgákat verik ki, és ezek legfeljebb majd Egyiptomban meghúzzák magukat
átmenetileg. Szóval meg nem kialakult a terv, de már érik.
Valakinek csak egy szavába került volna, és ezek megkísérlik, hogy valamiféle
megszállási tervvel foglalkozzanak Brazíliát illetően, akiket esetleg kivemek
megerősített állásaikból. Most a lényeg az, hogy odacsördítsenek annak a néhány
száz csirkefogónak Zerzen táján, mert itten arabok ne kezdjenek heccet, hogy
sok a legionárius! Hiszen ők csupa rendes fiú, és ne tudjanak tisztességesen
aludni ebéd után, amikor a meleg évszakban ehhez joguk van, hanem öldököljék
őket?
Ez kis ügy. Persze a fene szeret ennyi csörömpölő vacakkal, fényszórókkal és
tarackokkal és öntözőkocsikkal, ahogy a tankokat nevezték, verekedni. Az addig
szép, amíg fel-alá sétálnak játszadozva, és elől a Schmidt lovon, főhadnagyi
uniformisban, de Caid aranyfogós tollas turbánjával, amit az istennek se vet
le, úgy tetszik neki. És ki látja itt?
Hát véletlenü! volt egy kínos eset. Egy sivatagi felderítőgép egész alacsonyan
elszállt mellettük, úgy hogy látták a pilótát vagy a mechanikust látcsövezni. A
gép kis híján felbillent, amikor a pilóta megpillantotta a lovas tisztet arab
turbánban.
Ez a sok csörömpölő izé, ez jó, ha az ember sétálgat az oázisokban és
csodálják. De Zerzen előtt ott hagyták az egész kacatot. Már úgyis mindenki
unta, nem tisztogatják, nem hurcolják a háromlábú messzelátókat, fényszórókat,
gázosítókat és a páncéltörővel ellátott gyorstüze- lőket. Roham esetén az ember
meghúzza a nadrágszíját, és nem hurcolkodik, egész berende- zési tárgyakkal
cepekedve.. Ezek mind új dolgok. És állítólag ezek nélkül is egész jól
verekedtek itt már a legionáriusok, anélkül, hogy futtában falakat, páncél és
örr- és fülvédőt, kilesőt és rakétalövőt cipeltek volna magukkal. Az ember vagy
rohamoz vagy hurcolkodik! Ezért a pénzért egy könyvállványt vagy egy íróasztalt
is vihetnének mindjárt.
Marion mégiscsak ki akart osztani rohamsisakokat és a géppuskásoknak
napszemüveget, de majdnem megverték.
Mindenki egy rumoló gépet keresett, amiből roham előtt jót húz az ember. Na,
aztán.kiderült, hogy szerencsére az aknavető helyett volt annyi esze a nagy
orrúnak, hogy egy hordó rumot hozott a ponyva alatt. Ez igen! Ezt nevezik ők
harcászatnak! Jól húztak belőle, aztán egy csomó cigaretta, majd egypár
kézigránát, fel a szuronyt, és a mindenségit neki, gyerünk odasózni egyet!
Egy részük nagy ívben oldalt megkerülte az oázist. Azokat a zörgős vacakokat
leszedték a gyorstüzelőről. Senki se kommandírozott, mindenki énekelt, és szép
szabályosan négy állásból köpködtek a géppuskák az oázisra. Aztán egy
ordítással hajrá, neki a kis helységnek! Röpködnek a kézigránátok! Lebukva,
felemelkedve, tüzelve futnak a lövöldöző hordák felé. Oldalról már betörtek.
Miránk se mondják, hogy nyaralunk itt - mondja Schmidt, és felemel- kedik.
Futnak. És a próféta büntetése nem maradt el a turbánért, mert az arabok
felismerik a holmit, és szegény Schmidt sok golyót kap egyszerre a turbánba.
Már három-négy helyen ég ai oázis! Alig van már ellenállás.
A késiülő lázadást csírájában elfojtották.
Most már senki sem énekel, nem szeretik az ilyesmit.
Az ötven katona Sábával és a szekérrel megérkezik Bumalembe. Sába átadja a
foglyokat, és jelenti, hogy az alezredes majd intézkedik elszállításukról.
Gorcsev és Manuel orvosi vizsgálatban részesülnek. Manuelen nem lehet segíteni.
Gorcsev sebe nagyon súlyos. Sürgő- sen Colomb-Bécharba kell juttatni őket! Itt
nincs műszer, nincs műtő... A doktor ellátja őket kötéssel, injekciót ad.
Éjszakára letáboroznak a helyőrség körül. Sába sokáig ül Manuel ágya szélén,
nézi a másik ágyon Gorcsevet, aki félrebeszél. Kártyáról.
- Mindig kátyáról - súgta Manuel, és egy nevet említ... - Nehéz nekem...
Szegény Bradieux... és szegény... Pojác... Te!...
- Ne erőltesd a beszédet...
- Muszáj... Veled... most muszáj beszélni... téged küldött a sors. Írd majd
fel, amit mondok. Sok embernek fontos lehet.
Gorcsev félhangosan suttogott, jobbra-balra dobta a fejét, lihegett, és Sába
ott ült közöttük, ebben az afrikai erődben, szomorúan. Ő is állandóan
haldoklott Balázs Anna miatt, de nem volt esélye rá, hogy valóban meghaljon.
- Jegyezd fel... amit mondok...
Most megszólalt Gorcsev, majdnem érthetően, tisztán és nyitott szemmel, csak az
üveges tekintet, amellyel .a mennyezetre bámult, jelezte, hogy önkívületben
van: - Az apámat is megölte az ötödik flösch!
Manuel felült.
- Hát mégis az apja... Oh, Istenem... Én uram Istenem...
Sába döbbenten és tehetetlenül ült egy titokzatos, idegen, távoli tragédia
közepén. De újra ez az ötödik flösch... Benguz is erre halványodott el... és
emberhalál lett. Mi ez? - Igen... Az ő apja... akkor írd... Gyorsan írd Sába!
Volt egy piros füzet nála, leltárszerű feljegyzések részére, amit zsebre tett a
műszakiaknál, és feljegyzett rnindent, ami eddig történt. Majd Almási megírja.
Visszájára fordította a füzetet, és az utolsó lapnál kezdte jegyezni Manuel
vallomását:
Hajnalban a spanyol erősen megszorította a kezét, és ez a kéz lassan,
érezhetően kihűlt... Egy óra múlva úton voltak, a műút felé meneteltek, a
szekéren vitték Gorcsevet. Már feltűnt a hosszú, fehér kígyó amikor Sába
megállította őket.
- Ide hallgassatok fiúk - mondta. - Eszak felé úgysem tudunk kijutni a körből.
Azt ajánlom tehát, hogy kanyarodjatok el, és a sós mocsár mögött, a völgyben
várjatok ránk! Megkísérlem kórházba juttatni a Pojácot.
- Majd mi is megyünk! - mondta a' kövér Trovacsek. - Nevetséges! Miért mennél
te egyedül a katonáktól hemzsegő veszélyes vidéken.
- Mert akkor van remény, hogy eljutok valahogy Colomb-Bécharba, és talán
szerzek egy autót is, mert ez a rázás a szekéren megöli. Viszont ehhez így túl
sokan vagyunk. Egy embernek sikerülhet valami csellel keresztüljutni a
gyakorlatozó katonákon, de egy egész század szökevény nem masírozhat be
Colomb-Bécharba.
Nehéz szívvel indultak el. Az egész hecc nem ér semmit, ha ezek.ketten
nincsenek itt. Gorcsev meg a Sába. Csuda pofák. Miket kitalálnak! És az ember
úgy érzi, hogy ezekkel a pokolba is el lehet menni.
No, oda előbb-utóbb mindenképpen eljuthatunk.

                                  VI. FEJEZET

                           Nagygyakorlat a Szaharában

                                       1.

Mikor az Első Számú Legvegyesebb Brigád elérte a sós mocsarat, körülbelül
százötvenen voltak, köztük egy különlegesen képzett síelő járőr is.
Volt golyószóró, gépfegyver, sőt egy háromállványos távcső is háromszögeléshez.
És az ászvértaliga! Ez az alantas állat a heveder körül szorgoskodó ideges
feltalálót (mintha értette volna régebbi célzásait, és mostanáig tartogatta
volna bosszúját) felrúgta.
Ezután megkezdődött a haditanács, amely végül is úgy döntött, hogy egy Gubov
nevű, hajdan lefokozott őrmester, Klausner és Marion vegyék át az irányítást.
Nyilvánvaló volt, hogy át kell vágniok, akárhogy is a sotton. Csúnya mulatság
lesz... A sós mocsáron túl elérik a műutat, és ott kieszelnek valamit. Lesz,
ami lesz.
Megalkudtak az arab vezetővel, aki óva intette őket az úttól. Megbízható átjáró
nincs, csak valószínű ösvények. Ditrich a szenegáli vadászok hadnagyának
uniformisában, és a csendőr- járőr korbácsát suhogtatva közölte az arabbal,
hogy ez említett körülmény számukra közöm- bös.
Előre! Kegyetlen út volt. Egy ló és az utászok tűskésdrót szerelvénye, amit a
büntetés csökkentése miatt hurcoltak magukkal, elmerült. Pullover próféta
vitatkozott a vezetővel, hogy jobbra, egy másik út alkalmasabb, rálépett és
mutatta, hogy milyen kemény a sóréteg, azután nyakig elmerült. Kötelekkel és
hevenyészett gerendaszerkezettel sikerült a fulladás elől megmenteni.
Rettenetes köhögésre ingerelte őket a szélvihartól kerekedő portölcsér.
Szitkozódva, jajgatva, botladozva és csörömpölve, de mentek, és hajnalra
elérték a sivatagot. Sohasem hitték volna, hogy egyszer még valamennyien azt
kiáltják: "Végre újra a sivatagban vagyunk!"
- Egy homoktorlaszon keresztül majd elérnek nyugat felé, és nincs semmi baj
-magya- rázta az arab vezető, és elindult visszafelé a borzalmas útén.
Ditrich és Gubov indultak fel elsőnek az előttük meredező magas dombra.
Előzőleg valaki már integetett fentről. Ezen jót röhögtek, mert bal kézzel
telefonkagylót tartott a füléhez, jobb karját a magasba emelte, mintha
hátrafélé intene...
Jól van öregem! Elhisszük! Ezredímok voltál, és elhoztad a telefonkagylót, hogy
ne büntessenek szigorúan. Ez fog csodálkozni, ha vasra veretés helyett
kiröhögtetése következik. Legalább négyen lehetnek az istenadták, mert a
harmadik dombról is feltűnik egy pasas, valami póznával. Erre viccből
ráirányítanak egy golyószórót.
Ditrich és Gubov felérnek a dombra. Azután kis híján leesnek róla.
Messze, amíg a szem ellát, véges-végig a Szaharának ebben a mély völgyszerű
defláció- jában egy egész hadsereg, ezer meg ezer katona táborozik. Tevék,
sátrak, szekerek, nyüzsgés, és már nem lehet elkerülni; néhány lépésnyire
előttük egy tiszt és néhány altiszt közeledik.
Mindenfelől trombitálnak. Megelevenedik a roppant tábor. Mindenki áll, sehol
egy szurony, es a tiszt most a domb alján meglengeti a fehér zsebkendőjét.
Azután felkiált. - Megadjuk magunkat!
Állnak.
Gubov azt mondja Ditrichnek.
- A homokviharban eldugült az egyik fülem - és esetlenül vigyorog -, úgy
hallottam, mintha azt kiabálták volna, hogy megadják magukat. - Azt mondja...
-rebegi döbbenten Ditrich.
Most ér oda Pullover próféta és Delvette, a sítalpakkal.. - Mi van? -kérdezi
Delvette.
- Azt monjda -feleli kissé pislogva -, hogy megadják magukat.
Pulloüer végignéz a völgyön, elismeréssel és csodálattal, azután ezt súgja maga
elé bólogatva:
- Ez igen... Ennyi szökevény!
Közben a tiszt visszament, mindenfelől trombitálnak, a katonák fehér zászlókat
tűznek ki, és magasba emelik a kezüket; egyszer, kétszer, háromszor. Trovacsek
megcsípte a karját, lidércnyomásszerű érzés szorítja a mellét.
- Nem értem - kérdezi idegesen -, ezek azt akarják, hogy mi bekísérjük őket
valahová? Közben többen is odaértek, míg végül azt mondja az egyik. - Hülyék!
Nagygyakorlat van!
Velük azután már nem törődnek. Közben a marsall lefújatta a gyakorlatot,
leszerelték a tábort és elvonulnak.

                                       2.

Percival őrnagy a sátrában ült, és adjutánsával beszélgetett. Rosszkedvű.volt.
A hadgya- korlat sem jelentett több szerencsét számára, mint ami eddig
akadályozta a pályafutását. Nem bírta úgy kitüntetni magát soha, mint a kevésbé
tehetséges, de régi rutiniék. Neki igazi harc kellett volna, ahol tűzzel,
lánggal, jól kiválasztott vakmerő kis csapattal, merész,,modern ötletekkel
bizonyíthatja rátermettségét. Kérte, hogy adjanak egy hadosztályt, bízzák meg a
szenegáli lázadók ellen indítandó hadjárattal. Majd ha ezredes lesz, és akkor
is előbb a vezérkarhoz kel! kerülnie. Dehát semmiféle pereputtya nem tud a
táborszernagy lányaival teniszezni, és a kormányzói teákon feltűnni holmi vidám
pletykákkal. Igaz, hogy írt két könyvet a modern harcászatról, amit Európa,
ső.t Dél-Amerika katonai körei is nagyszerűnek találtak, és átvették a
módszereit, de Franciaországban csak legyintettek.
Mit irkál ez az őrnagy? Tudjátok, melyik? Az a hosszú, sovány, aki mindig olyan
ünnepé- lyesen és drámaian járkál. Az írni szokott. Te hitted volna? Ki volt
már próféta a saját hazáj.ában?!
Mohamed. De az Törökország.
Európa és Dél-Amerika Percival elgondolásait meghonosította., Franciaország
nem.
A prófétának lehet mindenfelé hazája. De ő a saját hazájában kíván az lenni. A
próféta már ilyen!
Mehet Brazíliába vagy Spanyolországba, ha megértő bajtársakat keres
tragédiájához. Az ördög tudja, hogy van az ember vele. Mégis mindig itt döngeti
az előítélet ércfalát puszta koponyájával, mivel őt nem érdekli csak ez a konok
és gunyoros nép.
A kedvetlen őrriagy búsan ült. Maga sem tudta, hol csinálta a hibát. Korrekt
viszonyban volt feletteseivel, klubtársaival, és mégis...
Miféle láthatatlan akadály áll előtte? Miért halkulnak el a nevetve
beszélgetők, ha közeledik, miért fogadják kissé kedvetlenül és már eleve kevés
jóindulattal az ötletett? Egy szpáhi tiszt érkezett és jelentette:
- Gerson alezredes úr váratlanul rosszul lett, öszvértaligán hozták idáig,
tisztelettel kérünk egy gépkocsit, hogy beszállítsuk Colomb-Bécharba.
Az őrnagy nyomban kisietett. A vidám, csinos szpáhi kapitány nevetett.
- Kint végighallgattam szegény Percival kesei'veit. Nem akartam megzavami
közben. - Akarsz konyakot?
- Nagyon.
Először látták egymást életükben, és máris megbarátkoztak. Percivat puszta
jelenléte ezt lehetetlenné tette volna.
- A cigarettám is elfogyott, a mindenit... - mondta a szpáhi tiszt, és a másik
készséggel ment a sátor hátterébe egy dobozért.
- Megbocsáss, de egyedül hagytam a sebesültet - mondta Sába. És visszasietett
Gorcsevhez. Levette a zubbonyát, és odaadta egy legénynek. Ez kiakasztotta a
sátor elé tisztítani a szép, vérfoltos, alezredesi zubbonyt. .
Most Sába a Pojáctól egy lezárt ötpecsétes borítékot vesz át, amelyen ceruzával
ez áll: Sába! Halálom esetén felbontani!"
"
De rnár nincs ideje. Belép az őrnágy. - - Milyen minőségben jártak erre az
alezredessel, mielőtt megsebesült?
- Egy igen fontos... -Sába nagyon elpirult. Nem tud szemtől szembe hazudni.
Eszébejut, hogy az aktatáskájában Haageck Ervin művét őrzi. - Egy lényeges
egészségügyi reform bevezetéséről van szó... azt tanulmányoztuk... a háborús
profilaxis terén... a vöröskereszt...
- Letartóztatom - mondta az őrnagy. - A kardját!
Sába egy pillanatig döbbenten állt.
- Nem hallotta?! Azt mondtam, hogy adja ide a kardját.
Szó nélkül átadta a kardját. Az őrnagy kinéz. Mivel Sába főhadnagyi
uniformisban volt, intézkedett, hogy a tábori csendőrség századosa jöjjön ide
egy tiszti járőrrel.
- Mi van az aktatáskában?!
- Haagebeck Ervin doktor katonai műve, amelynek tanulmányozását említettem... -
Lefoglalom... -Az őrnagy elvette a táskát. - Kicsoda a sebesült és kicsoda
maga? - Szökött legionáriusok vagyunk. Különváltunk attól a nagy csoporttól,
ámelyet már régen
köröznek. - Miért jöttek maguk ketten erre?
- Annak ellenére, hogy szökevények vagyunk, lázadó arabokat tettünk
ártalmatlanná, és átadtuk őket Bumalemben. Ott az orvos közölte, hogy a
cimborám meghal, ha nem részesül megfelelő kezelésben, ezért különváltunk, míg
a többiek más menetirányt választottak.
Az őrnagy nézte.
- Maga csak azért jött erre, hogy belefusson a hatóságok sűrű hálójába, mert ez
a cimborája megsebesült, és ápolásra van szüksége? - Ezért jöttem, de ez
természetes, őrnagy úr.
- Igen... -bólogatott és előhúzta a cigarettatárcáját. Miért szöknek meg az
ilyen látszólag egyenes és derék fickók, mint maga?
- Mivel a tiszti bizottságok eltávozása után más eljárásra nincs lehetősége
azoknak, akik igazat vallottak, mint megszökni az altiszti szigor elől, vagy
belehalni a huszonnégy órás szolgálatba, sivatagi felderítésbe, istálló- és
börtöntisztításba...
- Szóval... Igen, erről,hallottam... Tehát maguk...
Nem fejezte be, gondolkozott. Azután kinyitotta a tárcáját, és adott egy marék
cigarettát Sábának.
- Köszönöm, őrnagy úr.
- Szeretném, ha a hadbíróság betudná ítéletébe ezt a feltétlenül figyelembe
veendő enyhítő körülményt, amely inkább igazi katonához, mint szökevényhez
méltó: a bajtársiasságát. Gondo.m lesz rá, hogy ez a tette ne maradjon titokban
az illetékesek előtt.
- Köszönöm, őrnagy úr.
- Mit tett ön Larmantier ezredes úrral?
- Ha valamit tettünk neki, az csak tisztelgés lehetett, őmagy úr. A nevét most
hallom először. - Oktatóira jellemző. Larmantier ezredes az egyetlen katona,
aki a világháború alatt Galipolinál, francia tiszt létére egy haditénye miatt
e1sőosztályú török érdemrendet kapott. Ez van a zubbonyon itt a sátor előtt. Ez
a zubbony tehát Larmantier ezredesé.
- Valami hasoriló kitüntetés ezt is megilleti. Annyira beteg szegény, hogy
szerintem nyugodtan rátűzhetik az Elsőosztályú Félholt kitüntetést.
Az őrnagy kinézett a sátor elé, hogy jön-e már a csendőrszázados. Helyette
futva érkezett a telefonos tiszt.
- Őrnagy úr! Gratulálok!... A nagygyakorlatot lefújták... Ruff marsall
személyesen érkezik, hogy kezet szorítson önnel! Boldog vagyok, hogy elsőnek
gratulálhatok. - Mi van?!
Az őrnagy szédelgett, de máris jött, félig borotváltan és lihegve egy ezredes.
- Ember! Hogy történt?! Gratulálok!... Nem kétséges, hogy karriert csinálsz!
Vezényleted alatt, őrnagy úr, bennünket indítanak a szenegáliak ellen...
Odakint zaj, trombita, zörgés... Az őrnagy áll, és nem érti, és szédül, és
egyszercsak egy különösen recsegő, ijedten felharsanó trombita fegyverbe szólít
mindenkit. Három jéghideg vezényszó harsog, és dermedt csend... törzskarával
megjelenik az ősz marsall személyesen.
- Gratulálok! Önt eddig érthetetlen módon mellőzték. A könyveit még ma
elolvasom. Erthetetlen, hogy eddig nem olvastam. - És ünnepélyesen folytatja,
jól megnyomva ezt a szót. - Alezredes úr, áz ön áthelyezése a vezérkarhoz,
befejezett tény, és megbízatása a szenegáli hadjárat vezetésére nem kétséges!
- Csodálatos élgöndolás és páratlan teljesítmény - tódítja az egyik tábornok -,
hogy a jobbszárny látszólagos támadása kázben előredobott egy csapatot a sós
mocsáron keresztül, és így három hadosztálynak a hátába kerGlt. Lefújattuk a
gyakorlatot. Háború esetén nem kétséges, ahogy ezt remekművében különben is
írta, hogy az aránylag kis egységekkel, akár egy teljes hadsereg utánpótlását
megbéníthatja, ha a hátukba kerül! Ha most háború van, úgy ön három hadosztályt
megsemmísitett, és visszavonulásra kényszerítette az ellenfél csonka számyát.
Ez a megállapításunk hadműveletéről. Én is gratulálok!
Elvonultak. Az őrnagy kettesben maradt Sábával.
- Érthetetlen... érthetetlen... -hebegte.-Őrnagy úr, engedelmével rosszul
emlékszik, ha nem tudja miről van szó. Egy álcázott különítmény átvágott a sós
mocsáron, hogy tartsa a sott túlsó oldalán az állást, amíg nagyobb kötelékek
követik. Az őrnagy úr könyvében ez előfordul.
- Én ezt nem írtam... -hebegte az őrnagy.
- Az a fő, hogy én olvastam - felelte Sába. - Mindenesetre jó lesz megími. És
mivel százötven emberem remélem megszabadult időközben, az én hetyzetem pedig
reménytelen, kérem elvezetésemet!
Az őrnagy töprengett.
Ez ugyan homályos ezzel a sós mocsáron átvágó alakulattal, tüzérségi fedezet,
légvédelem és minden egyebek nelkül, kitéve az ellenfél megsemmisítő
fölenyének, de egy tehetséges ember szóhoz jut most, és nem hullik annyi vér
Szenegáliában, ha rábízzák...
- Beszéljen világosan! -kiáltott Sábára. - Szökevények vagyunk vagy kétszázan.
Én a sebesült bajtársamat kórházba akartam juttatni, és a többi átvágott a sós
mocsáron. A Monsieur le Maréchall ezeket reguláris csapatnak vélte, és
lefújatta a gyakorlatot. Ha őrnagy úr intézkedik, ezt a bűnt még levehetné a
nyakunkról, és a gyakorlatot folytathatják.
Álltak. Az őrnagy nézve az aktatáskát, a sebesült halkan nyögött, és be!épett a
csendőrszázados.
- Parancsolsz kérlek?
Az őrnagy egyikről a másikra nézett, és csendesen ezt mondta.
- Szeretném, ha intézkednél, hogy a főhadnagy úr a sebesü!ttel kórházi autón
nyomban elinduljon Colomb-Béchar felé.
És elsietett.

                                       3.

Sába délután elolvasta Pojác rendelkezéseit, írásait, hogy teljesítse, amit
lehet. Nyomban tevét szerzett, és eszeveszett galoppban nekivágott, hogy elérje
társait.
Este érkezett meg.
- Fiúk -kezdte -, most valamennyien megadjátok rnagatokat. Óriási zaj támadt.
"Megőrültél? Ezért jöttünk idáig?"
- lgen! Hallgassatok meg! A Pojác nem volt közlegény. A titkosszolgálat embere.
Most tudtam meg csak a kórházban, hogy főhadnagy... Csendet kérek! Az volt a
megbízása, hogy összeterelje a szökevényeket egy csapatba, bebizonyítsa, hogy
jó katonák, és együtt legyenek azok, akiknek közös vallomása letörheti az
altisztek önkényét. Most valamennyien megadjuk magunkat, haditörvényszék elé
kerülünk, és úgy tudom, a szökésért, mivel feletteseink ezt előre látták, nem
kapunk szigorú büntetést. De ennek a csapatnak a vallomása világosságot fog
deríteni arra, hogy a tiszti küldöttségek előtt őszintén beszélő katonák ellen
az altisztek hatalmaskodnak...
...És este a győztes csapat, amely foglyul ejtette a gyarmati hadsereget,
mégiscsak megadta magát.
Büntetésük enyhe volt, és azt is felfüggesztették. Mondják, hogy Gorcsev
akciója a Casba ellen szintén nem volt egyéni... És ,,valahogy úgy történt",
hogy Sábát kiszuperálta a légió.
Az őrnagy - aki időközben áttanulmányozta a jegyzőkönyveket - a vezérkara élén
érdeklődéssel vizsgálta az Első Számú Legvegyesebb Brigádot, amint az
hadirendben - elől a vasutasok és levélhordók, hátrább a vöröskeresztesek,
sebesültek; tűzoltók, valamint a műszakiak a síjárőrrel -felsorakozott. .
Az őrnagy az alakulat elé lépett.
- Kérem, meggyőződtem róla, hogy maguk egytől-egyig derék katonák, és a maguk
magatartása meg fogja akadályozni, hogy éppen az ilyen. katonák a jövőben
szökevények legyenek. Néhány gazember szabályzatellenes magatartása.csak az
önök szökése és bukása alapján volt leleplezhető.
Nem lehet tudni, hogy most még mi következett volna, mert megjelent a Casbában
vizsgálatot "folyósító" ezredorvos, két ujjával megigazította csíptetőjét, és
így szólt:
- Haagebeck Ervin! Lépjen ki! -Az ezredorvos kis híján hanyatt esett, midőn
igen feszesen és előírásszerűen kilépett eléje egy levélhordó.
- Ön, kérem szépen... -mondta végül, és egész közelről nézte, mint valami
csodabogarat. - Ön, kérem levélhordó?
- Nem vagyok levélhordó. Ebben a jelmezben kellett szöknünk, és azt sajnos egy
postáról raboltuk el, de semmiféle kézbesítés részünkról nem történt! - Ön
orvos?
- Igenis...
- Hát kérem... az ön munkáját a háborús sebészet vöröskereszies profilaxisáról
az én ajánlatomra á hadügyminisztérium elfogadta, 'és organizálás. céljaira önt
is igénybe fogjuk venni... Ez azt jelenti, hogy leszerelhet, és igen szép
pénzösszeghez jut. Ugyanis hallottam ezt a művet felolvasni...
Pullover próféta még a sós mocsaraknál lelépett, és áthajózott Európába.
A Pojác még sokáig feküdt élet-halál között, és amikor magához tért, megtalálta
Sába levelét:
"Iván! Párizsba megyek! Manuel vallomását a vörös füzet végén a jegyzeteim közé
írtam, megőrzöm a számodra. Sába."
Gorcsevet előléptették és kitüntették, majd felgyógyulása után -saját kérelmére
-szabad- ságolták, és ő a legrövidebb úton sietett Párizsba.

                                  Második rész

                                  1.  FEJEZET

                                    Párizsban

                                       1.

Már csak egy ajánlólevél maradt a zsebemben, és tovább róttam eeedménytelenül a
párizsi utcákat. Megtanultam ait, hogy az ajánlólevelek tartalma fordított
arányban áll azok hasznos- ságával. Mint ágyrajáró, albérlő vagy mint megtűrt
vendég igyekeztem eddig helyet szerezni ebben a minden fiatal művész titkolt
vagy bevallott vágyálmait megtestesítő városban. De hát tulajdonképpen miért is
utaztam én Párizsba?
Talán, ha tudom, hogy miféle őrületbe visz ez a vonat, leugrom róla valahol a
külső pályán. Budapesten én még azt hittem, hogy azért utazom Párizsba, mert
huszonhárom éves vagyok, író, vőlegény és megszállott. Hogy miért kell ehhez
Párizsba menni? Ez -remélem -végtelenül egyszerű.
Szakítottam menyasszonyommal, Pataki Máriával.
llletve, menyasszonyommal, Pataki Máriával és velem, szakított az élet. Valami,
tagadha- tatlanul elárusítónőszerű állásba lépett. Természetes, hogy a hosszú
esti beszélgeltéseinknek befellegzett, mert Mária naponta korán kelt.
Korán kelni: fél árulás!
Aki korán kel, az aranyat akar lelni. Nem? Aki aranyat lelne, az gyanús, mert
szívesen válna tőkepénzessé. De kire lehet az ilyesmit rábizonyítani? Ne
vádaskodjunk vaktában. Annyi bizonyos, hogy egy napori Mária így szólt hozzám:
- Mondd, Péter... Te hogy képzeled a mi dolgunkat? Azt hiszem... te jól
fényképezel... Talán egy lapnál... fotóriporter... ,
Mert te nem vagy hírlapíró...
- Ertelek, Mária -feleltem, nyers kacagás helyett, melodrámai egszerűséggel.
- Mit értesz? Hát élni csak kelI valamiből? Lakni is kell és enni is... Azért
még lehet írni... Mit feleljek erre? Lakni is, enni is, írni is? A hölgy nem
tájékozatlan annyira, hogy ezt az állítását jóhiszemű tévedésnek tekinthessem.
Párizsban időző barátaim egyike, Kárpát René megírta nekem közben, hogy itt
most valami van a levegőben.
"A csendes Mikádó Hotelben lakom - írta - és komponálok. A te helyed itt van!"
Most itt vagyok Párizsban. És Kárpát szerint valami van a levegőben.
De őt nem sikerült megtalálni. A Mikádó szálló portása kissé idegesen közölte,
hogy Monsieur Kárpát már nem lakik itt. Hát hol lakik? -kérdem. Azt nem tudom
-feleli, de őt is érdekelné.
Mivel ez még a húszas évek Párizsa volt, amikor a bohémok és a szállodaportások
feszült viszonya természetes kapcsolatot jelentett, kissé fejbeütött az ügy.
Hová menjek?
Most, amikor tevékenységemre nézve, utolsó ruhadarabjaim eladásával
foglalkoztam, megláttam Bükk Ivánt. A műtörténészt! Kollégám! Ugyanabban az
ifjúsági csapatban jobb-- szélsőt játszott, ahol én balhalf voltam.
- Halló! -kiáltom vidoran.
- Szervusz -feleli részvéttel. -Van lakásod?
- Mai nappal lezárólag -feleltem. - Hát te mit csinálsz?
- Beszélgetek veled -feleli örökké egyforma, vontatott hangján.
- Hülyéskedsz?
- Vele jár néha a beszélgetéssel. Különben egy művészettörténelmi munkán
dolgozom fél éve.
- Elkészültél?
- Teljesen. Egy vasam sincs.
Szép fiú a Bükk, csak nem illik a mi lelkes társaságunkba, Sajna kissé cinikus.
Valami fanyar tréfálkozás váltakozik benne á hallgatag természettel. Húszéves,
de még csak kínnal borotválkozik, másnaponként. Inkább presztízs parancsolja
ezt, mint szükség. Mégis, mintha egy vén árkádiai szatír volna.
- Nekem -mutatom az árumat -már csak ez a régi zöld kabátom van eladó.
- Jó lesz, majd eszünk belőle - felel bólógatva. - Én a molyok szövetségéhez
tartozom, akik hosszú ideig képesek ruhából élni.
- Tehát ebédelünk? -kérdeztem.
- Tudod jól, hogy a jobb körök délben nem ebédelnek. És én jobbszélső voltam. '
Mindezt égyforma, blazírt orrhangján mondta, és közben mentünk. - És neked van
lakásod? -kérdeztem.
- Egy nyolcadrész főbérleti jóváhagyást még nélkülöző albérletem van -
válaszolta.
- Sír Lajossal, Kárpáttal, Zomborival és társaikkal lakom a Rue Roi Sicilie 54.
alatt. Megdobbant a szívem régi pesti bohém barátaim neve hallatára. Hát rájuk
találtam!
- És be tudtok még fogadni engem néhány éjszakára, amíg lakást találok?
-kérdeztem. - Közelharc kédése az egész, de azt a bizonyos néhány napot
elhagyhatod. Mi is így kezdtük egy évvel ezelőtt. És azóta egyre szaporodunk.
- Sába Pista is közöttetek van? -kérdeztem, reménykedve, mert Sába a legjobb
barátom volt, s eszembe jutott Balázs Anna, a menyaszonya, aki utána jött ide
Párizsba, s akivel néhány napja futottam össze. Epp alig álltam a lábamon, s
egy taxinak intettem, mikor valaki zokogva a nyakarrba borult. Beszálltunk a
kocsiba. Nyomban Sába felől kérdezősködött, nem hitte, hogy semmit nem tudok
róla.
- Írd meg neki, hogy jöjjön haza! É bőgött.
- Nincs okod rá... izé... bőgésre - mondtam amennyire berúgott állapotomtól
tellett. - Egészen biztos, hogy Sába szeret...
Tudtam, hogy hülyeségeket mondok. De ilyen helyzetben még az is szép tőlem.
Mért ez az őrült sofőr nem látja, hogy két ház jön szembe!... Micsoda
karambol... valahogy féloldalt a negyedik emeletig siklunk, és lehet, hogy abba
a nagy csillagba megkapaszkodom... De most egy hel.yben forog a kocsi, és
szerencsére az Invalidusok komor épülete, szabálytalanul ugyan, de előz
bennünket, és így valahogy visszaszökkenünk az úttestre, ahol a fékcsikorgás
újra eszémbe juttatta Anna hangját. Mert Anna állandóan beszélt. Az sem zavarta
ebben, hogy ott vagyok: Az sem, hogy hozzám beszél. De most hallom
véletleríül...
- Az az igazság -zokogta -, hogy Sába mellől mindenkit felfedeznek... Ez rémes.
Jó barátja, egy kezdő kritikus, hogy kiemelje őt a többi közül, a legszebb
jelzőit, a legkitűnőbb sorait ontotta Sába vizsgaelőadásáról... Valahol, egy
kis hetilap legvégén. Másnap az ország legelső újságkon- szemje leszerződtette,
mint hírlapírót. Olyan szépet írt Sábáról. Sábát viszont a kecskeméti társulat
szerződtette velem együtt. Engem Sába erőszakolf a direktorra. Hogy nem
szerződik nélkülem. - És bőgve rámhullott. -Te tudod, hogy én milyen
tehetségtelen voltam...
Ezt még részegen is tudtam, tehát bólintottam. A zseniális, az eljövendő nagy
színész, Sába szerelmesét Balázs Annát, mint szürke kis verebet hozta közénk.
Balázs Anna színésznővendék volt, de valami hetedrangú mesternél tanult. Olykor
igen tehetségtelenül előadott valarnit ott, ahol Sába kedvéért egy-egy alkalmi
előadáson felléphétett. Sába ilyenkor rémülten súgott neki a függöny mögül,
mert ő, és ez volt életének legnagyobb teljesítménye, amit valaha nőért
megtett: megtanulta a Hoppla hó című kis slágert!
Sába!
Csak azért, hogy Annának súghassa! Megtanulta aznap, amikor a János király vagy
a Faust egy részét is meg kellett tanulnia, és egyben meggyaláznia legszentebb
klasszikusait ezen slágerrel való kapcsolata révén.
Sába azonban szerelmes volt. És Anna is. Az ilyesmi nem tehetség kérdése. Sába
nem szerződött le Anna nélkül. Viszont olyan elsőrangú drámai hőst látott benne
a direktor, hogy kedvéért leszerződtette Balázs Annát.
Társaságunk, amely "Égenfutók" néven sose alakult meg, sose működátt, de
állandóan együtt volt, kizárólag azon az alapon fogadta be Balázs Annát, rnint
a kecskeméti direktor. Sába kedvéért. Sábával, Sír Lajossal, Kárpáttal,
Zomborival, sőt a csúfondároskodó Bükk Ivánnal és Ribárival, aki akkor még
filmrendezőnek készült, Pataki Máriával és velem. Szenvedélyes viták folytak a
művészetről és egyes művekről, a művészet maradiságáról és haladásáról, és Anna
közben aludt Sába vállán.
Ez most, lassanként felrémlettjózanodó fejemben, miközben Balázs Anna a
szerelmes nők nernzetközi bőgésével mesélte a kecskeméti titkot.
- Tehetek én róla, hogy közben híres újságíró lett a Röppentyű? Ő volt az első,
akit Sába miatt felfedeztek. A kritika tette... És Röppentyűnek (mert így
csúfoltuk, mióta kidobták a kávéházból) sürgős volt a hála, és leráncigált
vidékre egy híres budapesti igazgatót. Az igazgató megnézte Sábát, és azt
mondta az a szörriyeteg, hogy még forrnia kell. Másnap játszottuk a Mimi
.lovagja című operettet, ahol én, a második szubrett, a fináléban botrányt
csinálok. Összevesztem az öltözőben Sábával, aki elrohant a kávéházba, én pedig
fejembe csaptam a kálapot, és véletlenül elmázoltam a számon a rúzst. De erről
nem tudtam, és dühömben olyan botrányt csináltam. Harlovitz főhercegnek az
anatóliai udvari bálon, hogy kettétört kezemben az esernyő, és leesett a
félrecsapott kalap. Ezt még dühösebben újra a fejembe csaptam, és csak az
Úristen tudja, mi történt. Én csodálkoztam a lejobban a kimenetelnél, mikor
olyan düb'orgő taps kísért, hogy rezgett bele a szíriház. És véletlenül ott
volf a pesti direktor. Lekéste a vonatját, és bejött tíz perc múlva az
öltözőbe, hogy hajlandó vagyok-e leszerződni elsőrangú szerepkörre. Én
zokogtam. Gondolkodási időt kértem.:. És rohantam a kávéházba Sábához. Nem is
hallgatott meg! Te tudod, hogy ő mi!yen! Ragaszkodott ahhoz, hogy nyomban
aláírjam a sfecződést. Sába erős, Sába akarta, hát elszerződtem világhírűnek...
Sába pedig másnap búcsú nélkül a Vízkereszt előadá- sa előtt elutazott
Párizsba... pedig nekem a Sába köll!
És Anna kivette zsebemből a zsemkendőmet. A sajátját már telesírta.
- Írd meg neki! Jöjjön haza! Neki kellett volna lebeszélni! De ő
nagyképűsködött... Jöjjön haza! Írd meg neki...
És úgy bőgött, mint a záporeső.
Ez a jelenet elevenedett fel emlékezetemben, mikor Sábáról kérdeztem.
, - Sába is közöttünk volt, de már vagy egy fél éve, hogy hirtelen beállt az
idegenlégióba. - De miért? -kérdeztem megdöbbenve.
- Egyik nap kint statisztáltunk a filmgyárban, és megjelent a főszereplő, a
királyné, Balázs Anna! Ellépett az alabárdosok előtt, észrevette Sábát, a
statisztát, ő, a sztár, és mosolyogva
megállt előtte. És Sába eldobta az alabárdot, eldobta a sisakot, elrohant a
gyárból, két napig étlen-szomjan bolyongott Párizs kültelkein. Aztán beállt a
légióba, és csak azért maradt élve, mert még meg akarja mutatni...
Lassan odaértünk a Rue Roi Sicilie 54-hez. Felmentünk a harmadik emeletre. Bükk
nyitott be az ajtón, hogy aztán diadalmasan rám mutatva elordítsa magát: -
Nézzétek, megjött Almási!
A kis szoba a csekély számú bútortól és rengeteg albérlőtől igen zsúfoltnak
tűnt fel. Habár később megnyugtattak, hogy a lakók közül még néhányan
hiányoznák.
A szobában egy gázláng világított és sziszegett, mirit valami dühös vipera,
mert az egyik úgynevezett harisnya hiányzott róla.
Kárpát zeneszerző megölelt, sírt, és hisztérikusan tördelte a kezét. Kárpát
sovány volt és buzgó, és vérszegénység ellen állandóan pirulákat szedett.
Nyomban lesújtotta vagy lelkesí- tette, amit hallott. E két intenzív
megnyilvánulás jellemezte.
- Kárpát! -szóltam vádlón. -Te azt írtad, hogy itt valami van a levegőben.
Kárpát lesütötte a szemét.
- Igazat írt sajnos -szólt az ágyból Ribári, akinek saját hálóinge volt.
-Amióta Bükk ellopta az egyik volframharisnyát, állandó gázömlés van.
- Mert nem vagy hazárdőr -felelte a jobbszélső műtörténész diadalmasan. - Nem
mertél a székről a lámpatartóra függeszkedni, és átmentél a szomszédhoz egy
lexikont kölcsönkérni, hogy a székre helyezd. Addig én feltornásztam magamat!
- Mi lett a harisnyából? -tudakolta Saroltai Rezső, a szobrász.
- Nyakkendő -felelte Bükk. -Abból vettem a kék-sárgát. Ez az ifjúsági csapatom
színe. - No mindegy -legyintett Ribári. -Négy frankot a lexikonokért is adtak.
Ribári volt a legelőkelőbb lakótársaim között. Ribári István, az emigráns.
Különös tisztelet jár neki, mert mint a húszas évek korszecű regényhősét
csodáltatta magát Párizsban. Nem bolygatta senki a múlt fájó sebeit, és ő
elzárkózott előlünk azzal a felhős szomorúsággal, amely az emigránsokat annyira
jellemzi. Csak sokára tudtuk meg, hogy Ribári a Hazai Forgalmi Bankból
kényszerült emigrálni egy rovancsolás alkalmával.
Ribári egyetlen ruháját, általában minden holmiját úgy tudta óvni, nyakkendőit
vasalni és cipőit fényesíteni, sőt talpaltatni is, hogy gazdag gardrób
tulajdónosának látszott a kávéház- ban, különösen aktatáskája miatt, amellyel
szerinte diplomáciái ügyekben járt el. Főleg ez a táska tette ólyan előkelővé.
Foglalkozására nézve elsősorban minden kártyajátékot kitűnően jáfszik,
biliárdozik, magyaráz, vitákat dönt el; és tapasztalatlan külföldieket üzleti
lehetősé- gekről tájékoztat, és ezek később hosszú ideig mindenfelé
tudakozódnak utána. De ami egészen egyéni csúcsteljesítmény volt nála: az az
ugratás. Ujonnan érkezőket például, akik szállást keresnek; vagy a temetőbe
vagy a vágóhídra irányítja szemrebbenés nélkül.
És itt volt Sír Lajos barátom, az alanyi költő, aki Virág Benedek papkö)tő
összes költemé- nyének legutolsó kiadásával a zsebében egy hosszú kampósbottal,
roppant kevés pénzzel és fehérneművel érkezett Párizsba, azzal a kimondott
céllal, hogy az eddigi világirodalom lírai költészetének felfogását alaposan
megreformálja.
Zombori Schalk Rudolf festőművész volt, de ezt egyelőre csak legszűkebb
környezete és szívességből modellt álló barátnői ismerték el. Művészetének
irányvonalát nemes egyszerű- séggel ;,neoromantikus expresszionizmusnak"
nevezte, és szintén rengeteg reformáló törek- véssel és igen szerény anyagi
fedezettel érkezett Párizsba.
És itt van Saroltai Rezső, a szobrász, aki egy gyárban egy mike nevű ásványból
Mária- üveget vág kilóra..
Ki hitte volna? Hát mi van itt a levegőben más, ami jellemző, mint az, hogy úgy
nézegetik a karomra vetett zöld kabátomat, mint egy nyomban trancsírozásra
kerülő libacombot. Saroltai olyat nyel, hogy szinte csörög.
-- Kárpát - szóltam vádlón. Kárpát ismét lesütötte a szemét.
- Igaza volt - védte Ribári, az özvegy gázlángot nézve. - Még nem forr, csak
sziszeg és sistereg valami a levegőben állandóan. Sajnos lehet, hogy egyszer
csak forrni kezd, és akkor szétesik a harisnya.
- Mondd, Kárpát! - kiáltja dühösen Saroltai -, miért van az, hogy állandóan
megírod mindenhova ennek a nyomorult gázcsapnak a pillanatnyi állapotát?
- Azt mondom neked, Almási - biztatott az áldott Bükk -, hogy itt sem rosszabb,
mint máshol, az esetben, ha máshol nagyon rossz.
"Egy orvosnövendék, bizonyos Tulai, aki a földön aludt, de néhány letakart
kátettel fejealját készített a mosdó lábánál, most kifákadt. '
- Hát lesz itt csend, vagy nem? Én végre is kora hajnalban kosarat hordok a
csarnoknál! Ha nem tetszik itt ennek az almási szürkének, menjen a Ritzbe vagy
a Claridge-be. És pássz! - Nem magától fogom kérdezni - felelem harciasan -,
hogy hová menjek!
- Nahátjobb is... -dünnyögte és átkarolva a köteleket, mint valami kapricot,
elaludt. Mindenki röhögött az "Almási-szürkén". Bükk Iván cigarettát pödör. És
már nem érzem olyan ridegnek a szobát. Kárpátnak igaza volt. Én idetartozom.

                                       2.

Sír Lajos tintával feketére változtatja cipőjében a spárgát, hogy távolról
valóságos fűző benyomását keltse a piktúra.i hatással. Zombori tanácstalanul
forgatja jobb és bal felébe a gallérját, de nem tudja eldönteni, hogy melyik a
kevésbé piszkos rési. Arról van szó, hogy filmfelvétel van a Pt. de Lillas-nál,
és már előző délután a Boulevard Strasbourgon egy művészkávéházban átvettük azt
a piros papírdarabkát, amellyel statisztálhatunk, és így közel nyolcvan frankot
keresünk személyenként, ami elképesztő mennyiség.
Ki tudja az elmondottak alapján, hogy miért írtunk Sábának? Talán, mert a
statisztálás jövedelme következetében vacsorázhatunk, és ez a szokatlan
esemény, izgatottá tett vala- mennyiünket.
- Meg kell írni Sábának a légióba, hogy itt mozog valami! - (1gy van!
Szükségünk van rá!
Nem volt egészen világos, hogy mi szükség van rá, ha már így is vagy kilencen
haldoklunk az éhségtől lépten-nyomon egy kis szobábán. Azonban valamennyien
átéreztük, hogy Sábára igenis szükségünk van. Megírtuk tehát neki is, hogy itt
forr valami. Erdekes dolgokat beszélnek az új kor művészei a Dome-ban és a
Rotonde-ban, és ha csak teheti, jöjjön ide, mi várjuk, és ami nekünk van, az az
övé is lesz... Hát, az az övé lehetett!
Hogy ez milyen keveset jelentett akkoriban, azt nem kell, hogy külön elmondjam.
De ez mámoros este volt. És mert pénzem is vólt, örültém is ezen a napon, tehát
ittam. Sorra jártam az.előkelő éttermeket és mulatókat. Benéztem, kik vannak
ott, és már imbolyogtam is tovább.
Kissé kóvályogva indultam el, töprengve, hogy merre.
És hajnalban, amikor ismét találkoztam önmagammal, a Bois de Bolugne felett
valami márványerkélyen ültem, nagy társalgásban elmerülve egy úrral. Az illető
éppen mondja: - lgazán örülök, hogy meghívott magához uram, mert
hajléktalanságomnáI csak egy
borzasztóbb, a rossz társaság. Nem lesz sok baja velem, és ha örülök is, hogy
inasai vannak, perzsaszőnyegei, részvényei és csempefalú fürdőszobája, nem
kívánom igénybe venni min- dezt.
Én meghívtam volna ezt az illetőt? Lehetséges, hogy csempefalú fürdőszobám van,
csak annyira berúgtam, hogy nem tudok róla? Elhatároztam, hogy megnézem
ismerősömet. Úgy-ahogy sikerült is. Előreugró fekete bajusza vo)t,
krokodilszerű orra, szemüvege. Hajlék- talanságához mérten feltűnően jó
öltözött, alsókarján esernyő csüng, szinte temetőien maku- látlan fekete
nemzekalapja úgy helyezkedik el a feje közepén, hogy karimája mélyen lehajlik
az arca felé, vízszínű, kimeredő, sárgás szemeire. Éppen mondja, hogy mélabúsan
kiálló tekintete pajzsmirigyeivel függ össze, de két év előtt sérve volt, és
napon sem szabad időznie. Sárga kesztyűjét időnként elsimítja ujjai felett, ha
ráncot vet.
- Gyermekkoromban, tisztelt uram - mondja sóhajtva -, mindenki azt jósolta,
hogy fogtechnikus leszek, mivel nagy szónok voltam. De a sors útjai
kifürkészhetetlenek. Egyszer fenn, egyszer lenn. Így mégsem lettem
fogtechnikus.
- Bocsánat... régen ülünk itt?
- Ön kissé becsípett ma, és figyelmeztetem, hogy az alkoholos italok élvezete
káros. Egy unokafivérem elitta a földszintes házát. Ön is költekező volt.
Meghívott vacsorára. Közben rosszul lettem, és így kerültünk ide. - Lemutatott
az erkélyről a fákra. - Kellemes táj, habár zavar kissé, hogy amikor autóba
ültetett; önnek még szakálla volt és szemüvege, amitől időközben, bizonyára az
ellenségei, megfosztották. Aha! Szóval valaki egymás mellé helyezett bennünket.
Ez az illető rendelkezik lakájjal, perzsaszőnyegekkel és csempével. '
- És ki ez a harmadik úr itt mellettünk? -kérdeztem.
- E talpazat főbérlője a szobor. Ugyanis talpazaton vagyunk jelenleg.
- Nem mászunk le?
- Tudunk?
Mindenesetre pihentünk még kissé. Utána sikerült lemásznunk, és megindultunk a
hajnal- ban.
- Figyelmeztetem önt -közöltem -, hogy ellenségeim szakállammal és
szemüvegemmel együtt szobáimat, csempéimet és perzsáimat is eltávolították.
Hetedmagammal lakom egy nyomortanyán.
- Mindegy. Nem fognak zavami. Nekem ugyanis muszáj önnél aludnom. Nem vitás.
Három napja nem aludtam, és ma valahogyan ettem. Szóval önt nem Henry Brisonnak
hívják? És miután megmondam a nevemet, az előkelő hajléktalan ú átnyújtott egy
kartonlapot.
Elegáns kis kártya volt:

             ÚÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄż
             ł Névjegy                                            ł
             ł                                                    ł
             ł VANEK B. EDUÁRD                                    ł
             ł magántitkár és házfelügyelő                        ł
             ł leszerelt legionárius, a Becsületrend tulajdonosa  ł
             ł és nyugalmazott levelező                           ł
             ł 27. Bl. St. Honoré Főlépcsőház bal                 ł
             ł Cselédeknek és kihordóknak a melléklépcsőn         ł
             ŔÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄŮ
- Jöjjön most előbb oda!
Egy rácsos kapu elé értünk. Nagyon régimódi, finom barokk stílusban épített
úriház látszott a dús park mögött. Vanek úr kulcsot húzott elő a zsebéből, és
kizárta a rácsos kaput. - Lesz szíves megvárni! Hozom a hálóingemet.
- Azt hittem, kedves 5kvarek úr...
- Vanek vagyok -feleli kissé dölyfösen. - Kédves Vanek barátom... - Vanek úr
vagyok.
- Ha reggelig nem tanít meg, hogy kell beszélni magávl, itthagyom. - Nem
mondta, hogy a szállásért cserébe sérelmeket kell eltűrnöm.
- Nem is kell -feleltem, és amennyire lehet, visszafojtottam a nevetést, mivel
új ismerő- söm méltóságteljessége és polgári önérzete a. komikum
ellenállhatatlan erejével hatott. - De nem értem, hogy ön most bemegy a
hálóingéért a házba, .holott azt hittem, nincs lakása.
- Lakásom nincs - felelte előkelően -, de hálóingem van. Borotvakészletem. és
bizonyos fokig gardróbom is van. Egy úr nemcsak a pokolban, hanem hajléktalanul
is úr,
- Ne vegye rossz néven, szívesen látom önt a népgyűlésszerűen zsúfolt baráti
társaságból álló albérletünkben, barátaim között, de miért nem tűrhetik meg
ott, ahol a holmijai vannak.
- Lakik már valaki azon a helyen, amely amúgy is kényelmetlen.
- Tisztelt uram - figyelmeztettem kissé aggódva -, mégis úgy látszik, illúziói
vannak albérletünk felől, ahová szerénységem meghívta. Annál kényelmetlenebb
hely csak a fakírok- nál létezik, és kizárólag mutatványaik közben, midőn
szögekkel kivert derékaljon hálnak.
- Még mindig jobb. Hát várjon, fiatalember! Vagy ahogy mondják: juventus
ventus! Türelem rózsát terem!
Egyedül maradtam a kapu előtt. A csendes ház egyik földszinti ablakán most
kigyúlt egy másodpercre a villany. Aztán sötét lett. Majd egy másik szobában
gyúlt ki a villany, mintha járkálna valaki a szobákon keresztül.
Végül az emeleten lett világos egy másodpercre, majd ott is elsötétedett. Egy
távoli kocsmából citeraszó hallatszott, nagyon halkan, talán csak addig, amíg
az ajtót kinyitotta valaki. Most léptek csikorogtak a kerti úton, és megjelent
Vanek úr, akit végül szemtől szembé láthattam az utcalámpa fényében. Igen
zilált volt, de még így is meglátszott, hogy sokat ad a külsejére, és mostani
állapota csupán a mulatozó nyárspolgár pillanatnyi hanyagsága, melyért másnap
bizonyára megrója önmagát. Ezt bizonyította a karjára vetett esernyő, mely
rendesen bele volt szorítva huzatjába. Jobb kezében most kis táska is volt.
Ismét bezárta a kaput, és csatlakozott hozzám.
- Mehetünk, fiatalúr.
Mire a néptelen Concorde-ra értünk, már reggel volt.
- Mondja, Vanek úr -kérdeztem, csak, épp hogy érdeklődjem -, ki lakik abban a
házban, ahová bement az imént?
- Senki. Két éve lakatlan. Egy szoba kivételével az összes szoba lezárva, a
kulcsok nálam letétben vannak.
Nem is tudom, miért hatott ez rám olyan kísértetiesen. Mi közöm ehhez a házhoz?
Semmi.
De az bizonyos, hogy nagyon furcsa egy lakatlan villában ez a szobáról szobára
bolygó fény... - Miért nem laknak most benne a tulajdonosok?
- A tulajdonos Afrikába utazott, de ő nem is lakott itt, csak az apja. Annak
pedig jó oka van, hogy nem lakik itt! Meghalt. Négy év előtt főbe lőtte magát.
Nem kérdeztem többet semmit, hideg émelygés szorította össze a torkomat.
Szótlanul imbolyogtunk hazafelé. Nem kérdeztem kísérőmet a furcsa fényről. Tud
róla és titkolja, avagy tájékozatlan? Később már én is tudtam, hogy Vanek úr
semmit sem tud, és a világot egy ártalmatlan, kedélyes bolygónak képzeli.
lgy történt, hogy hajnalban megjelentem a lakásban, és mellettem bezuhant Vanek
úr. Vanek úr, aki már éjjel nérrű rosszallással látta, hogy nincs
gardróbszekrény a ruhájának, meglepődött, hogy itt nem pucolnak cipőt, és
annyira ideges volt, hogy megevett egy fél palacsintát valahonnan. Az asztalon
nem akart aludni, ezt a legerélyesebben kikérte magának. Szerencsére az egyik
ágyban még volt hely, mivel itt csak hárman aludtak, tehát befeküdt Ribári
mellé, aki felmordult.
- Na!
- Bocsánat, nevem Vanek B. Eduard.
- Örvendek! - mondta dühösen, és Sír Lajost Bükk Ivánhoz sajtolva továbbaludt.
Még ennyit hallottam Vanek úr éjszakai szerepléséből.
. - Maguk nagyon ideges emberek. Ez a neuraszténiától lehet. Volt egy
nagybácsim, az abba halt meg, hogy zsábája lett. Sírba vitte a sok kiadás. Ja!
Manapság villanyoztatni... jó éjszakát.
- Ki ez a marha? -kérdezte egy bágyadt hang, mire Vanek úr már hortyogásával
válaszolt.

                                       3.

Vanek úr lassan nélkülözhetetlen lett. Senki sem tudta, hogy miben és miért, de
az volt. És tiszteletet parancsolt a személye, amely metszően utasított vissza
minden bizalmaskodást. Reggel derekára kötötte a hálóingét, és roppant
mosdásával valamilyen rejtélyes módon mindent lefröcskölt, még a szekrény
tetején lévő holmikat is. Azután olyan hangon gargarizált, hogy a szomszéd
közlekedési alkalmazott mindig úgy említette: "az az operaénekes úr".
Mikor a mosdással elkészült, levetette és összegöngyölte hajlekötőjét, és
teljes két percig bajuszkeféjével időzött a tükör megmaradt szilánkjai előtt,
azután a lepedő alól elővette nadrágját, amely miatt hálótársaival sűrű
nézeteltérése volt, mivel ezek illetményt követelnek, hogy álmukban is
dolgoztatja őket a nadrágvasalás folytán.
Vanek úr mindenhez hozzászólt, igen megfontoltan, általában figyelmeztetően,
mint aki előre látja, hogy elhamarkodjuk a dolgot, ilyenkor felemelte kezét,
hátrahúzta a vállához, és komor ráncok képződtek orrtövében.
- Maguk még nagyon tapasztalatlanok.
A művészet komoly dolog, de szerintem mellékfoglalkozás. Nem járja, hogy a
színészek délig alszanak, és úgy hallottam egyes íróktól, hógy többször is
megnősülnek. Rossz szokás, és a rnaguk viselkedése ilyesmire enged
következtetni.
Az érdekes az valt, hogy Vanek urat, aki bizonyos fensőbbséggel élt közöttünk,
mégis tisztelni kellett. Hogy miből öltözködik, rejtély volt. Sohasem beszélt
magánügyeiről, tudtuk róla, hogy házfelügyelő, és naponta felkeresi hivatalát,
láttuk is bemenni a BI. St. Honoré 2
                                       7.

számú házába, mert ha lakását el is vesztette időközben, állása. megmaradt.
Errő1 azonban sohasem beszélt velünk. Ha nem volt pénzünk, napokig nem evett,
de kétes tisztaságú vagy gyűrött ingben nem látta senki. Egyszer két napig
betegen feküdt, mert elveszítette esernyőjének huzatát.
Minden este menetrendszerű pontossággal zajlott Vanek úr lefekvés előtti
szertartása. Elsősorban letette a kabátját. Azután háta mögé dobta a
nadrágtartó szárait, leült áz ágy szélére, ásított, meghúzta a cipőzsinórját,
majd így szólt:
- Nézd csak! Szinte elfelejtettem!
És felhúzta az óráját. Utána a füléhez tette, onnan az ágyhoz készített székre
és bólintott. Az óra mellé elhelyezte zsebkendőjét, csavarirónját és egyéb
tárgyait.
Most felállt, és folytatta a vetkőiést. Levetett ruhadarabjaival is ugyanúgy
tett nap mint nap. Kabátját; mellényét a szék támlájára borította. Nadrágjának
összeillesztette alsó felhaj- tását, állcsontjával mellkasárá szorította, hat
ujjal kétoldalt összecsíptette közepén a négy vasalást, azútán felemelte az
állát, amitől a ruhadarab kétrét zuhant.
Azt is a támlára helyezte.
^kkor - szintén menetrendszerű pontossággal - kihullott Vanek úr egyik
kézelőgombja, vetkőzésének első számú közellensége, és gúnyos gördüléssel az
ágy alá távozott.
Vanek úr búsan megfogta az üres gomblyukakat, feje félkörben fel és alá cirkált
a padló felett, rnajd ezt mondta:
- Nő, most jól nézek ki...
És körülbelül negyedórára elkallódott az ágyak alatt, amíg végre meglett a
gomb. Most Vanek úr befeküdt a dunyha alá, jól elhelyezkedett, lehunyta a
szemét, azután nyomban kiszállt az ágyból, és a következő megjegyzést tette.
- Ez a bajuszkötő a sírba visz...
Feltette a bajuszkötőt, ami egyben fültágító is volt, mivel két oldalt a
zsinórja Vanek úr fülét negyvenöt fokos síkban feszítette a t6ve iránt
merőlegesen.
Most azután lefeküdt végre, visszavonhatatlanul, karjaival megveregett'e a
dunyhát, kétszer csámcsogott is, és mert nézete szerint minden tökéletes
rendben volt végre, e szókkal fejezte be misztikus szertartását:
- Nna!... és most tegyük el magunkat holnapra!

                                       4.

Egy este azután váratlanul megjelent köz'öttünk egy rendkívül szép, fiatal
hölggyel, aki kosztümöt hordott, lovaglócsizmát, diáksapkát és kutyakorbácsot.
Karonfogva vezette Vanek úr, mint valami vőfély.
- Miután küsmertem magukat, és nagyjában tisztességes egyéneknek látszanak,
mert az ember ne adjon manapság rögtön a látszatra, bemutatom önöknek a háznak,
melyben felügyelő vagyok, egyetlen lakóját, Nedda Harloffot, ki orvosnövendék
és sajnos hisztérikus. Ez az éjszakai tanulástól jön.
Esténként már várt ránk Macskaláb című törzsvendéglőnk, ahol hazamenetel előtt
válta- kozó anyagi helyzetünkhöz képest egyesek közülünk köretet vagy sört
szoktak fogyasztani. Ezen az estén velünk jött Nedda is!
Valamennyien bemutatkoztunk, és természetesen beleszerettünk. De ezt nem
lehetett közölni vele. Nyomban látszott, hogy krakéler hajlandóságok
szunnyadoznak benne, és a kutyakorbácsot nem csak nőies hiúságból, mint díszt
hordja magával. Párizsban ez a műszer bizonyosjelentőséget kap egy
hölgy.kezében. Különösen, ha suhogtatja, mihelyt valaki szépen ránéz.
Különben elszánt, harcias, bűbájos szabadgondolkozó volt, különösen ha komor
ráncokat vont á homlokára, és nagyképű kijelentéseket tett. És sűrűn tett
ilyeneket.
Úgy látszott, hogy nem volt társasága, és most végre elszánta magát, hogy
mégiscsak felveszi a társas érintkezést emberekkel. Már ezen az első estén
szinte Vanek jogait sértő módon elnökölt közöttünk.
- Maguk -mondta -szentimentálisan érzékenyek, és dühösek az emberiségre, mivel
nem veszik tekintetbe hiúságukat. Holotf ez egy harctér.
- Mennyire igaz -bólogatott Vanek úr, aki időnként megszólalt, holott sohasecn
hallotta, amit beszélünk, de leplezni akarta ezt, tehát ha felriadt a
merengésből, tagadott vagy állított valamit, ivott a söréből vagy másnak a
söréből, és tovább merengett a pajzsmirigyeinek jellemző mélabújával
tekintetében.
- Mademoiselle író?
- Nem vagyok mademoiselle, hanem Nedda, és nem vagyok író, csak írok.
Kárpát Renét annyira felvillanyozta a nő jelenléte, hogy felugrott, és azt
ajánlotta: rendez- 'zünk szerzői estet.
- Nem érdekel senkit! - Ezt Zombori Schalk Rudolf mondta, aki szintén
beleszeretett Neddába, tehát rossznéven vette a Valpurgis éj című balett
szerzőjének kezdeményezését. - Rendezzetek ötórai teát, vagy Miss Európa
választást, az talán érdekel valakit.
Kárpát René kérte, hogy ne haragudjon, amiért tömören lónak fogja nevezni, de
az elmondottak tökéletesen kimerítik e bús igavonóból képzett melléknévnek, a
lóságnak smertetőit.
- Mert hová jutnánk, ha művészek a divat és a kü/önb anyagi lehetőség miatt,
állandóan korunk felszínén mozognának.
- Ez nagyon helyes megállapítás - bólintott Vanek úr.
- Tekintsenek engem úgy, mint művésztársukat; aki szintén küzd Párizsban, tanul
és ír, és ha azt akarják, hogy eljárjak ide, fogadják meg, hogy egyikük sem
lesz szerelmes belém. Ezt valamennyien ünnepélyesen megfogadtuk. Nyugodtan
tehettük, ugyanis ekkor már - mint említettem - valamennyien szerelmesek
voltunk, viszont a hölgy jövő időben vette ki a fogadalmunkat.
Ekkor azonban váratlan dolog történt! Hirtelen kicsapódott az ajtó, és egy
hatalmas, csontos állú, jóképű fiatalember lépett be, akit társaságunk
kirobbanó, meglepett lelkesedés- sel üdvözölt:
- Sába! Itt a Sába!
A viszontlátás boldog percei voltak ezek. Általános ölelés, hátveregetés és
kartapogatás következett.
- Sába István. Nagyon tehetséges színművész. Nemrég a Szahara Színpadon egy
rémd- rámában az egyik legionárius közlegényt alakította -mutatta be barátunkat
Saroltai Rezső, a kitűnő színművész.
- Én is voltam a légióban - szólt Vanek úr. - Ez egy jó hely. Nem is értem,
miért szöknek sokan onnan el. Nekem nagyon jó dolgom volt, leszámítva egy Mehár
nevű törököt, akinek egyszer azt mondtam: "szép idő van ma", és attól fogva
minden étkezés után .felrázott és megpofozott, mintha kanalas orvosság lennék.
De úgy különben kellemes, gyakorlatozni alig kell, harc sosincs, csak az a
kínos, ha az ember megszökik, és egy művésznő szekrényébe bújik el, mert ezek
énekelnek.
Valahogy egyszerre feszült lett a hangulat. Sába nem beszélhetett arról, hogy
honnan jött. Nedda idegesen mozgolódott, és Kárpát René a noteszben
kottafejeket írt, bizonyára a jelenlévő medikáról egy titkos kompozíciót, amit
a kutyakorbács következtében nem lehetett közölni.
- Fizetni!
Elkísértük Neddát. Mikor elbúcsúzott tőlünk, megígérte, hogy máskor is eljön,
mert jól érezte magát. Sába csodálkozott, amikor Vanek úr elővette a
kapukulcsot, kizárt, köszönt a lánynak, azután velünk jött tovább.
- Vanek úr itt a házmester, aki lakását elvesztette, de állását nem -közöltük a
Szaharából érkezett fiatalemberrel, akinek ez szemmel láthatólag sok volt egy
estere.
- Azonfelül -mondta Vanek úr -, közölnöm kell önökkel, hogy amatőr házmester
vagyok. - Kedvtelésből űzi?
- Akkor bolond lennék, és nem amatőr. Amatőr szerintem annyit jelent, hogy egy
házmester előre megkapja az évi fizetését, eljátssza ruletten, de tudja, hogy
mi a becsület, és továbbra is használja ezt a címet, amely itt tiszteletbelivé
vált, mint egy konzulátus.
- A deiníció - szólt elgondolkodva az örökké flegmatikus Nagy Mogul - kissé
pongyola. De ha meggondoljuk, hogy éjszaka van, és a házmestereknél ez a
viselet nem ritkaság, úgy belenyugodhatunk.
- Ön szakképzett ember,-bólintott Vanek úr, és pedánsan alsókarjára tette
esemyőjét. Sába bevallotta, hogy az afrikai katonáskodás alatt rájött, hogy
semmitől sem fél, itt azonban úgy érezte, hogy tévedett, mivel félt tőlünk e
társalgás közben. Amikor megpillantotta "főhadiszállás" nevű albérletünket,
kissé meghökkent.
- Almási! Te azt állítottad, hogy itt forr valami! Hogy itt van még lehetőség!
Hallgattam. Sír Lajos felelt helyettem:
- Mit akarsz? Ha nem is forr valami, a fejünk az fő egésznap, és bőven van rá
lehetőség, hogy ne táplálkozzunk.
Most már Sába, különösen miután Vanek úr elaludt, jobban .feloldódott, és
mesélte hihetetlennek tűnő élményeit.
Csodáltuk Sábát. Éreztük, hogy férfi lett! Hogy valamivel erősebb, szomorúbb,
okosabb, hogy válamiben fölöttünk áll, tatárszemével, bronz színű arcával,
szűkszavú nyugalmával. Mit tesz á légió az emberekkel? Bükk Iván vagy én, vajon
hogy állnánk most itt, Sába helyében? Csillogó szemekkel hallgattuk! Micsoda
élmények! Veszélyek! Kalandok! Szahara... sz'ö'- kés... Nincs víz!
- Van valami terved? -kérdezte Ribári, aki"az ágyból hallgatta Sába
elbeszéléseit. - Szeretnék megélni valamiből - mondta Sába csendesen.
- Nézd, itt nem megy egyszerre a siker. Jól meg kell ragadni, amihez
hozzákezdel... - Ti mit csináltok? -kérdezte hirtelen.
Mivel Tulai már aludt, senki sem tudott vá1aszolni. Az, hogy a Rotonde-ba és a
Dome-ba járunk, sokszor csak úgy átmenőben, ezt nem nevezhettük valaminek,
amihez hozzáfogtunk.
- Én például -kiáltott most harciasan Bükk -máris tudok valamit, ami egyedül
Sábának jelenti a sikert, Párizst és mindent. Te megírod élményeidet a
Szaharáról. Almási könyvet csinál belőle.
- Az élményeket már leírtam - mondta Sába. - Itt vannak ebben a pios füzetben
- és átnyújtott nekem egy vaskos piros füzetet, amelyről lekaparta a kincstári
jelzést. Ilyen pedáns volt. Feljegyzéseí nem hivatalosak, tehát levakarta.
Közösen elhatároztuk, hogy folytatásos regény formájában - mert ezt most
keresik Párizsban -feldolgozom az élményeket, és rövidesen valamennyien
meggazdagodunk belőle. Elmeséltem Sábának Annával való találkozásomat.
- Mikor utazott eI Anna? -kérdezte Sába hirtelen, és látszólag közömbösen, de
valamiért tűzvörös lett.
- Talán két héttel ezelőtt - válaszoltam. - Bolondul szeret az a nő. Istenem,
ha engem valaha úgy szeretne egy asszony, hogy hajlandó lenne otthagyni a
karrierjét, az ünneplést,. és eljönne velem a szegénységbe, amiről épp olyan
nyugodtan írnak a regényekben, mint a Szahara borzalmairól. Pedig az életben
még sohasem hallottam világhírű színésznőt, aki ilyet tett volna.
- Azt hiszed, hogy komolyan otthagyna mindent értem? -kérdezte Sába. - Utánad
szaladna a világ végére.
- Lehet... - mondta vá!lát vonva. - De ha én nem tudok utána szaladni az
érvényesülés útján, akkor mégsem... Nem lehet az, hogy az ember mindig
alázattal és bűntudattal nézzen egy asszonyra. Hogy mit hagyott ott érte... Ha
volt szíve elszerződni mellőlem...
- Ha rábeszélted!
- Te mit csináltál volna?
Hallgattam. Természetes, hogy az ember rábeszéli, és menjen, ha akar. És
akarjon, ha mehet. De ne tudjon menni, akkor sem, ha akar, különben kell a
kutyának az egész...
- Fiúk - szólt hirtelen Sába -, nekem még egy sürgős elintéznivalóm van, ami
néhány napot igénybe vesz, aztán jövök közétek. Ne nagyon emlegessétek, hogy
találkoztunk, mert az is lehet, hogy egyesek kutatnak majd utánam.
Sába ezután eltűnt a szemem elől, és már csak igen különös körülmények között
találkoztam újra vele.
Nedda pedig valóban sűrűn eljárt közénk, és én egyre jobban beleszerettem. Már
izgato.ttan vártam, mikor jelenik meg újra közöttünk. Egyik este nagyon
idegesen érkezett. Mialatt beszélgetett, .többször is rám nézett zavartan.
Talán érzi, hogy tudok valamit, vagy talán feltűnik, mert úgy látszik, jó
megfigyelő, hogy egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem.
- Ha nem csalódom -szólt hozzám -, maga kolléga?
- Úgy van -felelte Bükk Iván -, szintén kollégája, akárcsak mi. Neki sincs egy
vasa sem. - Hol szokott szórakozni Párizsban? - kérdeztem.
- Nem szoktam szórakozni - mondta és ajkbiggyesztve vállat vont. Azután horpadt
pléhdobozból egy cigarettát vett elő, odaütögette a fedélhez és rágyújtott.
-Szóval leszögez- hetjük, hogy ez a maguk társasága csupa elsőrangúnak
minősített kezdő művészből áll?
- Úgy van -felelte Sír Lajos fél száján örök fanyar iróniáinak egyik
jellegzetes mosolyával -, mégis lehet, hogy akad közöttünk egy igazi is.
- Emelem poharát! -szólt hozzám lelkesítően Vanek úr, és sajnos már emelte is,
mielőtt megragadhattam volna. -Fel a fejjel, fiatal barátaim! Az élet olyan,
mint az asszony: ingatag! - Ugy van - kiáltott fel Ribári. - Vanek úr ért a
filozófiához, valaha nagyon imbecillis
lehetett! - Meghiszem azt! - vállalta a megjegyzést Vanek úr azon hitben, hogy
Ribári nagy tisztelője, és túlértékelte őt e megjegyzéssel. `
Neddát figyeltem. Végre is lehet, hogy Ribári pimaszsága idős férfirokonával
szemben sérteni fogja. De nem. Elfojtott mosoly vonaglott át a száján, és ő is
ivott egy korty sört.
- És most valamennyien együtt vannak?
- Kivéve Pataki Máriát - szólt Kárpát René -, Almási Péter méltatlan
menyasszonya az illető, aki jelenleg körünkből egy polgári, tehát jobb létre
szenderül. De nemcsak szenderül, hanem kereskedik és táplálkozik is, amiért
illően meggyászoltuk.
Kétségtelen, hogy Nedda egy futó pillantást váltott Vanek úrral. Miért? Lehét,
hogy most már a felizgatótt képzeletem gyanakvással reagál mindenre.
De valamennyiünket rendkívül izgalomba hozott a szenzációs esemény: nő van! Nő
van közöttünk! Hátha még tudnák a rejtélyes ház, a vándorló világítás
rejtélyét!
Akkoriban szerencsére izgalmas mellékkörülmények nélkül is alkalmas vblt a
társaság lelkileg arra, hogy kissé megőrüljön egy nőért! Nő nélkül sem volt itt
sok normális ember, így azonban csupa lázas, inkább lelki élményre, mint
szellemi kalandra kiéhezett tekintet tapadt Neddára.
A Boul' Mich'nek fövidített St. Michelen álltunk, rosszkedvűen.
- Ne kísérjenek haza -mondta. Nedda röviden. -Megalázó udvariaskodás. - No de
most... egyedül..
- Nem vagyok egyedül. Korbácssal járok. Jó éjszakát.
És elsietett. Visszhangosan kopogtak léptei. Amikor a trásaság befordult a
sarkon, lemaradtam és... Csúf dolog, de be kell vallanom: Nedda után osontam.
Ütött-kopott utcákon át, zegzugos sikátorok között sietett. Talán ey óráig is
eltartott, hogy így, egyenletes, de gyors léptekkel ment. Egyszer sem nézett
hátra. Pedig hol jár!
Beileville-ben!
Ez volt hajdan Párizs hírneves apacsnegyede. És ma sem polgáriasodott el nagy
mérték- ben.
Nem. . .
Szó sincs róla. Így éjfél után, amikor lezajlott az esti turistaforgalom,
legkevésbé sem biztonságos ez a környék.
De Nedda megy. Határozottan, céltudatosan, kopogó léptekkel egy
pincehelyiséghez. Amolyan romantikusan piszkos és félelmetes vendéglő, illetve
lebuj. Harmonika nyekereg benne búsan. Most odaér! Csak az ajtót nyitja ki, és
megáll a lépcső előtt.
Mit keres itt?
A szomszédos kapumélyedésben állok, amikor ismét megjelenik egy congyos, ősz
egyén- nel, köpcös, züllött külsejű emberrel. A legfeltűnőbb ezen az emberen a
homloka. Görbe. Mintha behorpasztották. volna, olyan a formája. Elvétve
.egy-egy szót hallok abból, amit beszélnek. _
- Ne törődjön a pénzzel... -súgja izgatottan Nedda.
- Két évet ülhetek ezért... -hallom a bizonytalan feleletet. Ez a görbe
homlokú, topron- gyos, püffedt jassz, olyan a lány mellett, hogy megfájdul az
ember szíve. Suttognak. A férfi ezt mondja: "Miről tudom...?" És Nedda
válaszának csak .a töredékét hallom: ,;A robbanó gránát...'Ez a jel...!" "Nem
török így be..." hallatszik tisztán, amint a férfi suttog.
Gránát!... Betörés.
Mi ez? Merénylet? Anarchisták? Ki ez a nő?
És megy, megy, ismét messzi, hosszú útvonalakon, sietve, öntudatosan, erélyes,
csizmás léptekkel. És már a BI: de Sébastopolt rója; átcsap a Rivolira, egyre
nagyobb sietséggel. Valahol a Madeleine templom környékén befordul, és megáll
egy kapu előtt. Kulcsot vesz elő, kizárja a kaput, bemegy.
Tehát itt is lakik, Rue Forbin 18.
Állok, fújom a Capporal rossz szagú füstjét, és az ember úgy megérti egyszerre,
hogy milyen az, amikor egy nőért valaki cserbenhagy barátot, testvért, sőt
olykor még a gyermekeit is.
Lassanként elindulok hazafelé.
Most mintha roppant denevérszárny kavarná fel a levegőt, finom nesz keletkezik,
és befordul a sarkon egy impozáns, csillogó, fekete túrakocsi, előkelően,
szinte vattázott motor- ral, és odagördül a Rue Forbin 18. elé. Megáll, de
járatja a motort...
Már nem is ér váratlanul, hogy Nedda kilép a kapun, és beszáll az autóba. És
attól sem haltam meg, hogy káprázatos estélyi ruhában van, belépőjéről derékig
lógnak a legértékesebb cobolyszőrmék. ,
És az elzúgó túrakocsiban ott ült mellette egy nagyon előkelő ősz férfi. És ez
mindenekfelett. a legborzasztóbb volt. Ha egy nő hazudik, csal, bűnöző,
gyilkos, tébolyult, züllött, még nem a legrosszabb.
Hát akkor mi a legrosszabb?
Ha mást szeret! Az a legrosszabb!
Azt nem lehet kibírni. Az elviselhetetlen. Az befejezett kín, mint a halál.
Nincs kiengesztelés! Mert mást szeretni nem bűn, tehát megbocsáthatatlan.

                                  II. FEJEZET

                                  A barok villa

                                       1.

Megindult a rajzás a Szajna-parton!
Párizsban tavasz lett! Szép, zöld, boldog tavasz!
A manzárdok népe boldogan élvezte a hirtelen támadt ragyogást! A Bl. Mich', a
St. Germain és a Pantheon környéki kis szállók népe elözönlötte a
Szajna-partját, és a korlátokon üldögélve lógázták lábaikat a víz felett.
Tanultak és verekedtek és vitatkoztak vagy fütyörésztek, míg a folyó menti
lépcsőn félvállukra dobott kabáttal, orrukra húzott sapkájuk a1att szundítottak
a hajósok. Némelyik szájharmonikázott.
Igaz, még eléggé hűvös a tavasz, de már csillagokat bontogat fenn az alkony,
ahogy szépia színekbe süpped a nappali fény, és a szél jóízű szagokkal járja be
a várost!
A sok nyilvános kert-és valahány hosszú, ódon utca most mind benépesedik
nyüzsgő, zsibongó, százféle nyelven hadaró, rongyos, elegáns, rikító és
fantasztikus külsejű egyénekkel. Valószínűtlenül sovány művészek rohannak itt
karonfogva elmébajos medikákkal, lázbeteg felfalálók sietnek lelkendezve és cél
nélkül, modellek, apostólok, anarchisták és közelebbről meghatározhatatlan
egzisztenciák zagyva masszája, mint hosszú télből szabaduló méhraj, óriási
tettvággyal elözönli a környéket, izgatottan, hisztériásan, hadarva és
gesztikulálva.
Ekkor történt a katasztrófa...
A háziásszonyunk az egyik tavaszi reggelen kopogtatás nélkül nyitott be
hozzánk,- és megállt az ajtóban, mint az eleven végzet. Bizonyos, hogy ALgias
istállója sokkal rendesebb hely lehetett, mint ezen a reggelen a mi szobánk,
ahol mindentől eltekintve, kétszer annyian voltunk, mint ahány ember ennyi
légköbméternyi területen józan számítás szerint elfér. A háziasszony
álláspontja röviden ez volt: szemet hunyt afölött, hogy öt ősbérlő felhozta két
barátját, nem szólt semmit, amikor a két barát idehozta újabb cimboráját,
miután azonban most már nyilvánvaló előtte, hogy züllött alakok menhelyévé
óhajtjuk alakítani a lakást, a következő alternatíva elé állít bennünket: vagy
kiürítjük a bérletet délután két óráig, vagy elmegy a rendőrségre és bejelenti,
hogy lakásában foglalkozásnélküli és pénztelen külföldi állampolgárok
garázdálkodnak, akik nagyrészt bejelentési kötelezettségüket is elmulasztot-
ták.
Ismerve a rendőrség rideg magatartását ilyen minősítésű külföldiekkel szemben,
kényte- lenek voltunk elhagyni a lakást. Délben a nyomorkülánítmény tagjai
férfias, de megható búcsú után távoztak a szélrózsa minden irányába. Kárpát
René, régi hálótársam, együtt maradt velem, és kettesben haladtunk szegényes
cókmókjainkkal a Bastille irányába. 
Hogy miért pont arra? Nem tudom. Célunk nem volt, tehát minden irány a mienk!
Itt megpihentünk, hogy haditanácsot tartsunk, míg körülöttünk leírhatatlan
sokféleséggel mora- jlott a déli forgalom. A Walpurgis éj című balett
komponistája kétségbeesetten állt ott a siketítő lárma közepén, olyan
tanácstalanságban, olyan keservessé törpülten a hatalmas emlékoszlop alatt,
szőkeségével, túlérzékenységével, energiátlanul és remegő térdekkel, mint aki
halni készül. Azután tétován rám nézett.
- Azt... gondolom... a menhely...
A menhely! Először nem bírtam szólni, de erőt vettem magamon.
- Igazad van -feleltem szinte közömbösen. -Aludj a menhelyen! Lehet, hogy
holnap már én is ott leszek.
Ezt természetesen csak megnyugtatásul mondtam. A menhely szömyű és félelmetes
valami volt a szemünkben.
Csak tudná az ember, hogy miért? Talán a magánélet teljes, megdöbbentő hiánya?
Vagy mert este annyi ember üldögél hozzátartozói között szegényes otthonban
vagy fényes palotában, oly mindegy, de éppen ilyenkor aránylag
kitaszítottabbnak érzi magát az ember.
Most azoriban bátorítani akartam Kárpátot. De látom; hiába. Ő tudja jól, gyáva
dolgot művel. Letört a küzdelemben, leghamarabb mindnyájunk között.
- Ne haragudj... - motyogta és ment, lecsüggedt fővel ingatagon, életének e
világosi haditénye után roskadozva a menhely felé. Én ottmaradtam közepén a
nagy térnek, ahol hajdan az előkelő és világhírű börtönintézmény állt egy
földalatti villamos helyén, az emlék- oszlop alatt, a járdaszigeten, mely akkor
az egész körülöttem zajló élettől határolt el, mintha puszta sziget lenne. .
A Rue Royal végén összetalálkoztam Sír Lajossal. Utolsó frankunkkal betértünk
egy bisztróba.
- Mennyire vagy a regénnyel? -kérdezte Sír Lajos, a melegtől nyomban bóbiskoló
fejjel. Sajnos a meleg helyiségek morfiumként hatottak rá. - Vagy két fejezetet
megírtam. Nagyon édekes.
- Régen gocdolom - mondja úgyszólván álmában -, hogy nekem a regényírás
valahogy jobban menne, mint a költészet.
Istenem! Mit ülök én itt?!
Gyerürik! Hová? Mindegy! El a bohémiából.
Valami rettenetes életszomjúság fogott el! EI innen! Kihúztam zsebemből a vörös
füzetet, amelybe még bele se pillantottam, és ezt írtam a fedelére.
"Lajos! frd tovább a regényt, és juttasd el a folytatásokat hozzám. Megpróbálom
elhelyezni. Én most valami máshoz kezdek!"
Élni! Pénzt keresni! El ebből a poshadt, szegényszaggal, pózokka) és titkos
szomorúsá- gokkal teli világból!
Sába feljegyzéseit, a piros füzetet Sír Lajos zsebébe tettem. És kifizettem két
Viandox-t. Sír Lajos már aludt.
A bisztró megtelt füsttel, zajjal, csörgéssel, ahogy érkeztek a kofák, és a
hangzavarból néha kirikoltott az ellenőrző pénztár csengése. ,
És Sír Lajos, a költő, aludt. Halálosan sápadt arca, sírásra görbülő ajkainak
gyerékes kifejezése, és a felső zsebéből kikandikáló fogkefe szőrös vége
jelképes látványnak rémlett előttem. Szája szögletében egy ottragadt
Gauloise-Bleu vége füstöltött, és olyan volt így, mintha tréfás emberek
illesztették volna, ezt az elhamvadt cigarettavéget egy alvó gyerek szájába...

                                       2.

'
A Concorde-on álltam, mikor valaki nagyot csapoji a vállamra. Hátrafordultam.
Vanek úr állt mellettem, mosolyogva, rövid, szürke felöltőben és olyan vakító,
sárga cipőben, hogy káprázott az ember szeme. És a cipő, ragyogásán felül
Párizs forgalmi lármájával versenyt csikorgott. Levette alsó karjáról az
esernyő fogantyúját, maga elé rakta jó messzire, és elindult.
- Nincs lakása? Mi? -kérdezi egy tőkepénzes pártfogó hangján.
- Csakugyan nincs.
- Semmi az egész! Velem fog hálni!
- Vanek úr hol alszik?
- Még nem tudom.
- Jó. Este ott leszek - és búcsút intek.
- Halló! Ne szaladjon! - felel és visszahúz. - Maguk fiatalemberek úgy
belerohannak a vílágba, türelmetlenül és idegesen, mint a rakéta. Ugy áll a
helyzet, hogy van lakásom, de kérdés, hogy megfelel-e magának.
- Máris menjünk oda. Erdekel, hogy milyen hely lehet az, ami e pillanatban
nekem nem felel meg.
Hová vezet? A barokk villához!
- Én itt végte is házfelügyelő vagyok - mondja, és tudok egy zugot, ahol, ha
megfelel önnek egy szerény ágy, de igazán nagyon szerény ágy... - Mégis, milyen
szerény?
- Egy teknő. Nincs benne mosott ruha, vagy ha van, akkor megkísérelheti a
mángorló- val...
Közben odaértünk egy kis ajtó elé, amelyen ez áll egy táblára írva:

                          ÚÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄż
                          ł Mosókonyha               ł
                          ł VIGYÁZAT!                ł
                          ł Ne ingereljük a bestiát! ł
                          ŔÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄŮ
' - Ön itt egy közveszélyesen ingerlékeny mosónőt tart rabságban?
- Még ez esetben sem neveznék bestiának egy hölgyet. Nekem volt gyerekszobám
-felelte önérzétesen, és máris fölényes tréfálkozásával vállon veregetve.
-Jöjjön, fiatalúr. Benyitott. 
És most megéltem a legfélelmetesebb csodák egyikét.
A mosókonyha sötét mélyéről halk morgás hallatszott. Egy bizonytalan, lomha
árnyék mozdult, és vontatott egyforma járással előtűnt a sötét homályból...
Nem! Ez álom!
Egy oroszlán nyújtózott el, két mellső talpára lapúlva, roppant száját ásításra
tátva, majd fölegyenesedett, megnyalta gyorsan az orrát, és nagyot tüsszentett.
Egy élő oroszlán!
Lassan odajött egész elénk, és kíváncsian rám nézett, majd kérdően Vanek úrra.
Ugy festett, mint aki nyomban vállat von, és így szól: "Miféle pasasokat cipel
maga haza?"
- Ez az ifjú velünk fog lakni - csevegett a nesztorunk. a dúvaddal. - Legyen
hozzá barátságos Wendriner úr. Urifiú.
Nem dicsekedhetem hősi tettekkel, de a gyávaság nem tartozik egyébként számos
emberi gyarlóságom közé. Most mégis a meglepetéstől, de az is lehet, hogy a
rémülettől dermedten álltam ott. Teljesen egyedül, a mosókonyha küszöbén egy
oroszlán és egy őrült társaságában. Önkéntelenül hátraléptem. Valamibe
beleakadt a lábam és hanyatt estem.
Vanek úr mosolyogva hátrafordult, és nem értette a dolgot.
- Ennyire csodálkozik? Nagyon ártalmatlan lény ez a Wendriner ragadozó, és
rendkívül koros. Se foga, se körme, az izma teljesen elsorvadt. Megjárta
kétszer Európát, megjárta Afrikát, de legjobban megjárta a gazdámmal, aki rám
bízta... Ha továbbra is fekve marad a földön, kihozok egy párnát.
Meg sem mertem moccanni. Minden ember tudja, legalábbis ösztönösen érzi, hogy
nyugodtan kell maradnia, ha vadállat tartózkodik szabadon a közelében.
Jóllakott best.iától nincs mit tartani, ha nem ingerli egyetlen mozdulattal sem
az ember. És Wendriner úr kicammogott a mosókonyhából, lassan odaléptetett
hozzám, körüljárt, megszagolgatta a kezemet, az arcomat, végighúzta nyelvét a
homlokomon, a fülembe szusszantott egy csomó port, azután mintha jó ötletemet
utánozná e hellyel kapcsolatban, szépen odasüppedt mellém, úgy, hogy roppant
feje pontosan a hónom alá került. Igyekeztem szemmel jelezni Vanek úmak, hogy
megnyugtatása ellenére helyzetemet tűrhetetlennek tartom, de árnyékban volt a
fejem.
Vanek úr, úgy látszik, nem sejtette, hogy milyen tragikusan fogom fel a dolgot,
mert kihozott egy párnát a mosókonyhából és odadobta. Azután az ajtó mellett
egy felfordított hombárra ült, és mintha csak úgy békésen heveménk ott az
oroszlánnal, derűs csevegésbe kezdett.
- Gazdám az állatkertbe adta Wendriner uat, de közben tönkrementem. Ugyanis a
saját fenntartásomra szánt összeget egy véletlen szerencsétlenség elvitte.
Véletlenül mindig egy másik szám jött ki a ruletten, mint amire én tettem.
Napokig. Vártam, hogy a rulett megunja. De nem. Elvesztéttem mindenem
hazárdjátékon. Hát hallott már ilyet? Mit tegyek! Saját emeleti szobámat
kiadtam Neddának, Wendriner urat pedig elhóztam az állatkertből. A bestia ott
úgyis hisztérikus lett, mert a frászt kapja, ha a pávák rikoltoznak. És azt a
régebbi ötletemet, hogy az oroszlán nyugalma érdekében a pávákat szájkosárral
lássák el, az állatkert ridegen elutasította. Ez jó ok volt arra, hogy kivegyem
Wendriner urat, és az ellátására folyósított összegből magamat is fenntartsam.
Természetesen a mosónő azóta nem jár ide, mert a ragadozó fél tőle. Csapkod a
ruhákkal, meg kiabál.
Mindezek ellenére nem mertem moccani. Végül is Vanek úr véleménye nem száz
százalékig megnyugtató.
Vanek úr azonban azt hitte, hogy esti beszélgetesünkhöz helyezkedtem el ilyen
közvetlen módon egy virágágyban, mert a nedves tavaszi föld jót tesz a
hűlésemnek.
Az a szörnyű érzésem támadt, hogy nyomban köhögnöm kell. És nem merek. Feszül a
tüdőm, szinte szétrobban, és ott fekszem a földön mozdulatlanul az oroszlán
mellett.
Vanek úr előhúz a zsebéből egy szivart, megnyalja oldalt, hogy visszatapadjon
egy elváló barna levél, rágyújt és füstölve mondja.
- Gazdámnak jó, oroszlánvadászaton van. fgazi globe-trotter. Csak roppant
rigolyás. Úgy félti a bútorait, meg a holmijait, állandóan azt követeli, hogy
minden szobát, minden ajtó zárját ellenőrizzem, mintha megenné valaki a
holmiját... Jól feszik ott?... Tudja a nagyanyám volt ilyen. Ha nem volt vendég
nálunk, csak állni szabadott a szalonban, hogy ne rongáljuk a székre
alkalmautt védőhuzatot. Reszket, hogy én esetle lakót engedek ide, vagy
nyitva felejtek valahol egy ajtót, nem záromjól az ablakot, és ezért állandóan
hosszú léveleket irkál, és vallat és faggat, meg ilyesmi... Most kérdem én önt,
mint okos embert, hiszen író: mi az érdekes számára abban, ha a mosónő fia -
elismerem, hogy ez egy gengszter, nem vitás - beveri az ablakot valahol! Erre
tüzetesen ír és faggat, hogy melyik ablak tört be, tán nyitva volt valamelyik
emeleti ablak, pedig ott ugye, csak én lakom. Hát megírom neki, hogy olyankor
csak kinyithatják az ablakot, ha meleg van?! Erre visszaír, hogy kinek van
melege, és miért? Én azt felelem, hogy ilyenkor mindenkinek melege van, mert
kitavaszodik. Erre roppant dühöseket ír, hogy biztosan nem értesítem alaposan!
Azonnal menjek végig a ház valamennyi szobáján, és mindenről írjak ppntos,
részletesjelentést. Erre küldtem neki egy leltárt. Képzel- heti, hogy ehhez
értek. Pontos, jó leltár volt. Beállítottam a patkányokat is, kérdőjellel, mert
nem lehet megszámolni őket. Azt hiszi, örült a leltárnak? Fenéket! Pattogó
választ írt, hogy ha csak egy szobát is kinyitok, vagy valakit a házba engedék,
azonnal értesítsem, különben így meg úgy. Erre nem nyitok ki egy szobát sem!
Talapzatokon alszom. Mert ezek sisteregnek és pukkadnak ott a Szaharában, mint
a bolondok. .
Megdühödnek, mint a rakéta. Közben én itt a saját emeleti szobámat, amihez
igazán senkinek semmi köze, kénytelen vagyok kiadni, mert nincs betevő falatom.
De nem merek kinyitni egy szobát magamnak, mert ez, mint az őrült ír, hogy ha
csak egyetlen szobát is kinyitok, azonnal írjam meg...
Kénytelen vagyok talapzatokon aludni, szobrok és kétes egyének társaságában.
Züllött alakok menhelyén. De szobát nem nyitok ki... Csakugyan olyan jól
fekszik? Igazán örülök, hogy ennyire otthon van...
A köhögés szörnyen préselte a tüdőmet, és ilyen félelmet még nem éreztem, mint
amivel ott feküdtem, egy kétméteres szuszogó oroszlán mellett, egyedül vanek úr
kéte's értékű tájékoztatására bízva. Csak a fejem ne volna árnyékban, hogy
pisloghatnék a beszélő felé...
De Vanek úr a szivarja füstjébe merengve valahová a távolba néz, és meglazít a
mellényén két gombot...
- Ha egy fiatalember ennyire odavan a bútoraiért, hát rendben van. Még azt is
írta, hogy a rám bízott lakrészekbe, ha csak egy órára is befogadok valakit,
írjam meg. Nekem végre is csak az én szobám áll rendelkezésemre, tehát
tisztességem úgy diktálta, hogy a tilalom alá tartozó mosókonyháról
tájékoztassam, még Wendriner urat illetően is... Mert ebben nem ismerek tréfát.
Egy embert a becsületéről ismerünk meg!
Megírtam hát, hogy igenis a mosókonyhában van egy lakó - és ravaszul
mosolygott. - Gondpltam, most majd a holmiját félti, s a házigazda dühével
követeli, hogy azonnal rúgjam ki az illetőt, hogy mertem tilalma ellenére
befogadni valakit, aki esetleg rongálja a teknőt... , Amínt mondtam, legutóbb
nevek említése nélkül megírtam, hogy tartózkodik valaki a mosókonyhában, aki
nagyon a szívéhez nőtt... Gondoltam, ha szemrehányást tesz... megírom a nevet
és jól blamálja magát... És én mint egy Galilei, kivágom neki a magas cét:
Wendriner úr volt! Voilá! Íme az állat!...
... És a tarkóm alatt egy kavics kis híján megőrjített. Az ember ilyen szömyü
fájást csak akkor érez, ha már huzamosabban fekszik, és az enyhe nyomás
tűrhetetlen erőszakká fokozódik... És a köhögés!... Mi van, ha téved Vanek úr?
Ha köhögök, és a bestia rám csap a talpával könnyedén, és nincs minden izma
elsorvadva, csak mondjuk összes izmának a fele? És Vanek úr azt fogja mondani a
temetésemen: "Ki hitte volna erről a bestiáról... Természetesen az oroszlánt
említem és nem a megboldogúltat!" Csak arcomra sütne a hold, hogy inthetnék!...
- De képzelje! Két héttel ezelőtt jött egy levél tőle... Tajtékzik! Ne is írjak
nevet!
Nem kíváncsi a névre! Ő jól tudja, kiről van szó! Megírták?!... Biztos a
kertész áskálódott... Szeretne házmester lenni. Azt hiszi, az csak úgy megy!
Szóval gazdám tajtékzott. Sose hittem volna, hogy ennyirg bolonául ezért a
bestiáért. Képzelje, rám parancsol, hogy minden további levelezés,
kérdezősködés nélkül azon percben, ahogy levelet kapok, nyissam ki a
balszámyát. a villának, és költöztessem oda a mosókonyha lakóját! Hát én
hallottam már állatbarátról, nekem is van szívem, jól tudja, milyen barátjuk
voltam... De hogy valaki így zabálja ezt a bestiát, hogy beköltözteti éppen a
legfinomabb szobákba... Megjegyzem, ennek az embernek mindig voltak hóbortjai,
de nekem semmi közörn hozzá... Én itt alkalmazott vagyok. Teljesí- tem a
kötelességemet. De ez a dög... már illetve az ororszlán, ez vagy nem kulturált
állat, vágy nem olvasta a gazdám levelét... az istennek nem akart beköltözni a
három szobába könyvtárral, fürdőszobával és napozóterasszal..
Volt itt hecc! Amíg én ezt bevonszoltam... egy ilyen oroszlánt... És állandóan
rettegtem, , hogy megijed, szívdobogást kap, és az állatprvos húsz frank, nem
szólva, hogy mindig kezet mos, és az egy tiszta 2örülköző... Már ajánlottam
neki, hogy vizsgálat előtt megfürdetem azt a dögöt... De ezek az állatorvosok
amétá.ban dolgoznak a gőzmosodákkal. És ez még semmi!
Ilyesmiket ír a gazdám: zsebpénz, reggeli, újság! Hallott már ilyent?! '
- Ahogy így kényelmesen csevegünk az estében - folytátta Vanek úr, és szivarja
végét megnyálazva, egy borostyánszipkába szorította azt -, el sem hinné valaki,
hogy akad egy olyan rosszhiszemű, gyanakvó őrült, mint az én gazdám. Mit félt
ezen a nyugalmas, békés házon, az úri polgárok negyedében?... Jegyezze meg jól
ezt a mondásomat: senki ne akarjon többet tudni mindenkinél!
Diadalmasan körülnézett. Asított.
- Az egyetlen, amit elhallgatok előtte, hogy saját szobámat, amelyhez semmi
köze, egy finom hölgylakó rendelkezésére bocsátottam. De hát merem én ezt
megírni, ha valaki ilyen mániákusa a bútoroknak és a szőnyegeknek? Ön okos
ember, pedig író, mondja meg őszintén, hát merhettem én ezt megírni? Pedig
igazán semmi köze hozzá. Megkímélem hát az ideges- ségtől, mert a jó titkár
kitalálja gazdája legrejtettebb gondolatait is. És mi ennek az ifjú
fiatalembernek a legrejtettebb gondolata? Világos: "csak ez a Vanek úr, ha még
olyan alapos, tisztességes és ügyes titkár is, ne fogadjon be valakit bútoraim
rovására". - Ásított. - Na, tegyük el... illetve holnap is lesz egy nap. De
mert látom, hogy milyen kellemes itt heverészni önnek, cseveghetünk még.
Elég érdekes élménynek voltam részese, amiből az ifjak okulhatnak.
Szemérmes mosollyal húzogatta bajuszát: - Valamikor nagy nőbarát voltam. Sokat
csaptam a szelet, és tudtam a nőkkel bánni... Ha ráér néhány órát, elmondanám
önnek egy kalandomat. Igazi, pikáns, érdekes kaland. Amikor én a bécsi gyorssal
jöttem Passau felé... Hol vannak ezek a régi szép idők? Mikor én még...
Szívesebben lefeküdnék, de hát legyen meg az akarata, ezt még elmesélem. Hosszú
história, de érdemes meghallgatni... Innsbruckig nem történt semmi. Az úgy
kezdődött, hogy a határon kértem a kalauzt, keltsen fel a legközelebbi
állomáson, mert elfogyott a szivarom. Akkor én ezeket a gyűrűs,.sötét
szivarokat szerettem, és nem minden állomáson.lehetett kapni. Most képze1je el
magát a helyemben Innsbrucknál... Nem, várjon... Ez nem Innsbrucknál volt még,
hanem előbb, amikor azt a kutyás vidéki nőt leszállították. Szóval Feldkirchen
előtt azt mondja egy utas... Nem, várjon, ez mégis Innsbrucknál volt már, mert
hozták a szivart...
Ebben a pillanatban, mielőtt megfulladtam volna, kirobbant belőlem a köhögés,
és egyben végigbizsergetett a rémület, de már nem bántam, harsogva köhögtem,
és...
Az állat riadtan elugrott, és vadul zihálva lesunyt fejjel beügetett a
mosókonyhába.
Te jó Isten! Milyen lazán csügg róla bőre és húsa! Ugy. imbolyog az egész
állat,. mint egy halom rongy, és én fuldokolva köhögök.
- No mi az? Torkán akadt az elbeszélés? Ne féljen, Wendriner úr, mondom, hogy
ez úrifiú. - És hozzám fordul. - Akar egy kis vizet?
Rettenetesen elszégyelltem magam. Vanek úr tévedett. Az oraszlán riem árnyéka
önma- gának, ez az oroszlán egy fenevad árnyékának az árnyéka. - Jól fekszik
ott? - kérdezte Vanek úr.
- Igen... -feleltem halkan -nagyon kellemes itt heverészni a rózsákon.
Most már dehogy mondom meg neki az igazat. Hogy dermedten, mozdulatlanul
feküdtem. Pedig egész átnedvesedett a ruhám. Nyugodtam visszafekszem.
- Hol is hagytam el? Szóval Buchsnál... nem, ez mégis !nnsbrucknál volt,
illetve Feld- kirchennél, mert emlékszem, felhúztam az ablakot...
A nedves kertszag, a csillagos égbolt és Vanek úr egyhangú elöadása lassan
álomba ringatott. Felnyitottam a szememet. Jó sokáig alhattam, mert lenyugodott
a hold. Néhány óra is eltelhetett, és Vanek úr hangja változatlanul duruzsol.
Mi? Még azóta beszél?
- Már Bécs közelében jártunk, amikor ilyen előzmények után a nő azt mondja,
hogy a férje esetleg eléje jön Semmeringig.
Képzelheti, ezek után, amiket elmondtam. De, ha azt hiszi, hogy ez volt a
legizgalmasabb, akkor téved!
És megint elaludtam.
...Mikor újra kinyitottam a szememet, már halványodtak a csillagok, és néhány
madár csicsergett. Teljesen átáztam a harmatos fűben. . , - Én nem tudtam,
miért kapom a pofont -mesélte hévvel Vanek úr -, a bajuszos elment, és azóta is
egyre töröm a fejemet, hogy mi volt az. Maga érti?
- Legalábbis sejtem - feleltem és sejtelmem sem volt az átaludt históriáról. -
Ha egyszer éjfél után tudta, hogy a nő férje Semmeringig jön, mért várta meg a
pofont?
- Nagyon örülök, hogy ennyire odafigyelt... A tévdésnek Gieshubler volt az oka.
- Ezt gondoltam...
- Miből?.. -kérdezte csodálkozva. - Hát, amikor... a szivart hozatta...
- De hiszen a Safranek akkor még aludt.
Én is. De nem szólhattam, mert Vanek úr csodálkozó hangsúlya szerint
Safranekről tudnom kéne. Ugy éreztem, lázas vagyok. Kitérően ásítottam. De úgy
maradt a szám félig nyitva. Vanek úr mögött a távolabb álló barokk épület
lakatlan szárnyának egyik ablakából fény szűrődött ki a zsalu hasadékán. És
nyomban kihunyt.
- Senki sem fordul meg Neddán kívül ebben a házban? -kérdeztem, és lassan
feltápász- kodtam. Már láz borzongatott, ánnyira átfáztam.
- Hát persze, hogy senki. Elhagyatott ház, mióta a tulajdonos, gazdám édesapja,
főbe lőtte magát. Olyan nyugodt hely ez kérem, itt hétszámra nincs semmi
izgalom... Legfeljebb a tejessel, mert ez mindig a kerítésnek támasztja a
kannát, pedig ezerszer megmondtam, hogy leveri a festéket. De hát ezeknek
beszélhet...
És kioldozta nyakkendőjét és ásított. És mögötte a sötét ház ablakai, mintha
figyelnének bennünket, mozdulatlan sötét zsaluikkal. Kettőt csámcsogva gombolta
kézelőit, és újra ásított...
- Hát ha jól kiheverészte magát ítt, fiatalember, jöjjön be hozzám aludni, van
ott egy baldachinos teknő, csak ne lépjen rá Wendriner úrra. Ez az egyetlen,
ami nagyon veszélyes. A pék kisfia rálépett a múltkor, és hetekig járt ide az
állatorvos, olyan szívdobogása volt a bestiának... Na, most jól nézek ki...
És az üres gomblyukat fogva cirkált tekintete a virágok felett. Bement.
Lázasan, köhögve és átnedvesedve álltam ott a kertben.

                                       3.

Nézem a hatalmas fák mögött meghúzódó finom barokk ház oszlopdíszes ablakait.
Az ewkélyablakban hirtelen világosságot látok. Óvatosan megkerülöm az épületet.
A hátsó kapu nyitva volt.
Elcsigázva, idegesen állok az ajtó előtt. Most valaki kotorászik belülről, az
ajtón. Az első pillanatban ijedten hátralépek.
A bordó függöny elhúzódik, és egy bajuszos, szomorú, közönyös arc jelenik meg
az üveg mögött. Piros fezt visel a titokzatos lakó.
Egy török!
Nézzük egymást. A török ravasz pislogással hátranéz, azután kinyitja az ajtót,
és ott áll előttem, földig érő hálókabátban.
- Jó estét, uram.
És ugyanolyan nyugodt, közönyös arccal néz. Elöl két platinafoga van, és
elővillan, amikor mosolyog. MosolyQg, liheg, és a vállamra teszi a kezét. - Jó
estét - mondom én is. - Almási Péter vagyok.
- Tudom -feleli szomorúan. -Magát meg fogják ölni. Baj?
- Kínos volna, ha megölnének, de hógy határozottan baj volna, azt nem állítom.
- Ön bolond? - kérdezte buzgó érdeklődéssel. - Nem tesz semmit, mert azért
éppúgy megölik, minha esze volna. Ezek itt, kérem, mindenkit megölnek - fejezte
be csüggedt részvéttel.
Ezután leült a kapu lépcsőjére, és szép, hosszú szálú, török dohányból
cigarettát csavart. - Különben Emin pasa vagyok. És ötször egymás után flöschöm
volt. Érti? Ötször! És ha valakinek ötszörflösche van, akkor vége. Eztjegyezze
meg, uram! -lzgatott és suttogó lett a hangja. - Ha valaha életében háromszor
flösche lesz, hagyja abba! Abbahagyni, mert az a jeladás, hogy jöhet a halál.
Az ötödik flöschre biztosan megkondul a halálharang! És ölnek! Muszáj meghalni.
Elmebeteg, ez látszott. De ahogy hátrafelé mutatott, kimeredt szemmel,
nekivörösödött arccal, valami szörnyűt éreztem. A nyitott ajtó mögött tátongó
sötét felől...
Nyugodtan fújta a. füstöt, és valamerre, az ég alján kirajzolódó Eiffel karcsú,
fekete sávja felé nézett. , .
Most megláttam, hogy valami nedvesen csillog a tenyerén, valami... vöröses...!
Ez vér! - Valaki meghalt bent?
- Hát persze - bólintott élénken, és kezét a falhoz törölte. - Csak ezt kell
még eldobni valahová - mondia, és előhúzott egy csomó véráztatta holmit. ..
Egy ugrással az erkélyes szobában voltam, azután a másikban, és ott feküdt... a
deren- gésben jól látszott... egy mozdulatlan emberi test körvonala. Félrelököm
a bolond Emin pasát, és rohanok, ki az utcára.
Sehol egy rendőr. Rohanva elérem, két utcával lejjebb, a
kerületi.kapitányságot. Ott állok az ügyeletes előtt, zihálva...
Néhány másodpercig nem tudok szólni. Almos arccal, nyitott, hamus zubbonyban ül
a kapitány; egy bőrszagú, dohos helyiségben. Elmondom, amit láttam. Figyelmesen
végighall- gat. Azután féláll, lenyom egy gombot, és halkan beledünnyögi a
telefonba:
- Alarm...
Mire kiérünk, már ott áll a riadóautó, és rajta a legénység. Felszállunk mi is.
Néhány perc és ott vagyunk.
A kapunál leugrálunk. Vezetem a kapitányt. Csodálkozva állok ott...
Emin pasa, a véres rongyok... Sehol. Érdekes... A véres rongyokat idedobta.
Nyóma sincs. A hall zárva! Alkulccsal könnyen nyitják. Gyerünk tovább!
Mindenütt i'hlgyújtják a villanyt. Csak ámulok. Az áldozat nincs... nincs
sehol!
Letérdel. Sem a szőnyegen, sem a padlón nem talál vérnyomot. Átvizsgálják az
erkélyes lakrészt! Senki!
Fullasztóan köhögök. Tüzel az arcom. A kapitány rámnéz.
Az őrmester is. ' - Hiszen maga lázas!
Alaposan körülnéztek, és nyoma sem volt mindannak, amit én állítólag láttam:
Nem erősködtem. Ugy sem hinnék, és mi közöm? Emberi kötelességem volt a
rendőrséget értesíterii. 
A többi az ő dolguk! És a barokk villáé. - Maga lázas, barátom, és ivott is
tán.
A rendőrök nem dühösek. Pedig azt hiszik, hogy csak idebolondítottam őket.
Nagyon köhögök.
- Maga kicsodá? - kérdezte a kapitány. - Író.
- Hm... szóval nincs lakása, persze... és influenzás. - Egy barátomnál lakom
a... izé... ugyanis...
- Ismerem azt a barátját -bólogatott a kapitány komor grimasszal -, annál sokan
laknak. Adok magának húsz frankot, és menjen el a barátjától, valahová, ahol
fedél alatt hálhat.
..:Az autó elrobogott.
Ott álltam a rácsos kapunál, és néztem a villa sötét ablakait. Derengett.
A halott üvegtáblákon kemény, fehér foltok csillognak. Az erkény ajtaja csukva,
ahogy a kapitány betette maga mögött. '
Most világos lesz az erkély.
És megjelenik az egyik ablakában Emin pasa arca.
Ő az! Mosolyogva kinéz, bólogat felém. Azután két másik kéz becsukja a
zsalut... és sötét lesz.

                                       4.

Visszabotorkáltam a mosókonyhába. Vanek úr és a Wendriner úr aludtak.
Lefeküdtem a teknőbe, amelyben egy párna is volt.
Magas lázam lehetett, bágyadt voltam, és mélyen elaludtam.
Zakatol, robog, rohan a vonat, hirtelen lnnsbruckot kiáltanak... Most Emin pasa
rohan hálókabátban, és ezer rendőr üldözi. Az egész nagy, elmosódott robogásban
időnként Wen- driner úr feje, a mosókonyha teteje is feltűnik, havasok, erdők
és kalauzok zavaros csoportja mögött. Két kezemmel a teknő peremén befutok a
Déli pályaudvarra, de a vonat tovább megy á Vérmezőn át... Nini, a Ferenciek
tere, ahol a galambok tipegnek, és ismerős hangon duruzsol a villarnos
kereke... A Kossuth Lajos utca asztfaltján kopog a lábam, régi ismerősök jönnek
szembe, vidáman kiáltozunk, nevetgélünk, és mégis olyan nyomasztóan,
rettenetesen fáj valami... talán a teknő széle, ahogy időnként a markomban
érzem, mint valóságot, vagy Wendriner úr itt maradt illata, amely
tizedmásodpercekre belekeveri ebbe a gyönyörű álomba a valóságot. De a vonat
rázása most már állandó. Kinyitom a szememet...
- ...Nem érti, Péter! Péter!... Mióta feszik itt? ...Szent lsten, hiszen maga
lázas! Valami káoszból visszadöccenek a valóságra. Neddát látom. Ott térdel
mellettem.
- Jöjjön -mondja a lány. -Vanek úr mondta, hogy beteg. Feküdjön le az én
szobámban... - Köszönöm... Az messze van, és nem is biztos, hogy... hogy...
én...
- Most velem jön és iszik egy teát... Ne beszéljen! Nem akarok udvarias
ostobaságokat hallani! Fel tud kelni?
Arra emlékszem, hogy karom a nyaka körül volt, és az nagyszerű lett volna, de
végül kiderült, hogy csak vezet... És valahol ledőlök, és újra visz a vonat.
Alagútba értünk, vagy éjszaka lett, a titokzatos ház kertjében, és köhögve
fuldokolva forrón rohanok, fújtatok és zakatolok, mert én vagyok a mozdony, és
röpülök a rám kapcsolt kupékkal hegyen, völgyön.
...Kinyitottam a szemem. Sokáig alhattam. Este volt. Rózsaszín lámpa barátságos
fénye világított, az asztalnál egy lány ült, és olvasott. Lassan megismertem
Neddát. Olmos fáradtság sajgott a tagjaimban. Csak nagy erőfeszítéssel tudtam
felkelni.
? : - Jobbanvan
- Teljesen. Azt hiszem, hogy csak álmos voltam. A kalapomért nyúltam.
- Most hová megy? - kérdezte. - Hová készül? Nem, nem kószálhat megint reggelig
- mondta erélyesen. -Ostobaság lenne, ha maga most etikettkérdések miatt
betegen kimenne a semmibe, a hűvös éjszakába, holott... holott itt a meleg.
szobában van egy üres kanapé, amin hálhat!
É.rthető volt. És mégis... megdöbbentünk mind a ketten... Együtt maradni
éjszakára?
Minden kapcsolat nélkül, pusztán kényszerhelyzetben, mint barátok... Egy férfi
és egy nő?
- Két ember becsületét nem döntheti el egy szitúáció, melybe kerültek. Ha
jellemesek, akkor úgysem történhet semmi. Ha nincs bennük erkölcsi tisztaság,
akkor ennyi kísértés sem kell. Kérem, maradjon itt, nálam, hiszen beteg.
Mit felelhettem? Maradtam!
Zavartan ültünk ott, miután megittunk egy teát...
Őrülten szerelmes voltam.
- Ahhoz, hogy jó barátok lehessünk - szól Nedda -, ígérje meg, hogy soha nem
lesz szerelmes belém. Ez fontos!
- Kérem -feleltem könnyedén -, ez ne okozon önnek gondot.
Magasra felfutott a két szemöldke, és idegesen döfködte ceruzájával az asztal
oldalát: - Kizártnak tartja tán, hogy belém szeressen valaki?
- Kizártnak nem tartom, de úgy érzem, hogy magáért még a lehetetlenre is
habozás nélkül képes lennék, tehát habozás nélkül feleltem.
Amikor ismét felém fordult, ünnepélyesen megszólaltam.
- Kérem, Nedda, magának is meg kell ígérnie, hogy soha sem lesz szerelmes
belém... Várjon, hová megy?! Ugyanis, ha ez az elemi csapás bekövetkezne,
aminél sokkal jobb ízlésűnek tartom, én nem tudnék ünnepélyes ígéretemnek
megfelelni, és visszavonnám.
- Maga nagyon léha ember... És most... -közömbösen körülnézett a szobában, mint
aki jelentéktelen mondanivalói közben mással is törődik -, most majd lefekszünk
aludni. Késő van.
- No igen -szóltam én is olyan elfogulatlanul, mint egy tehetségtelen színész.
Ez szörnyen buta volt. Nedda eloltotta a villanyt. A sötétben mindketten
elfoglaltuk hálóhelyeinket, ő az ágyban, én a szoba túlsó oldalán egy szófán.
Rövid csend.
Egési távoü autókürtök hallatszottak figyelmeztetően. Egy gyufa lobbant Nedda
ágya felől. Rágyújtott. - Magának élnek a szülei? -kérdezi.
- Igen... És nagyon szívesen elvinném magát hozzájuk. Rövid szünet.
- Én árva vagyok. Eddig Londonban éltem a nénémmel. Sokat forgolódtunk, amíg
elalúdtunk. ..Hajnaltájt felébredtem.
És most!
Világosán hallom, az alattunk lévő szobában valaki jár. Nem is túl óvatosan.
Egyforma lépésekkel fel és alá. ,
Azután csend. Mit nem adnék érte, ha tudnám, hogy ki az? Mi történik itt,
rejtély, bűn?
Valaki jön fel a lépcsőn!
Megáll ai ajtónál. Fülel? Hármat koppant, és valami zizeg a küszöb alatt. Nedda
felugrik, odasiet;'lnagához veszi a levelet, mert ezt adták be az ajtó
hasadékán. Az illető távozik. Nedda tétován néz a dívány felé, de nem láthatja,
hogy félig nyitva van a szemem. Visszasiet az ágyhoz, cigarettára gyújt, és a
gyufát addig tartja a levél fölött, míg átfutja.
Azután gyorsan felöltözik, és lábujjhegyen elmegy. Most utána! Nem...!
Kövessem és leskelődjem, miután befogadott igaz részvéttel, gyengéd jószívvel?
Befordulok a fal felé, és erőszakkal lecsukom.a siememet. Nem akarok tudni
erről... Nem akarok semmi rosszat megtudni Neddáról, nem akarok semmit sem
tudni, egyáltalán semmit... Odamegyek az ablakhoz. Egy kis levegőért. Fülledt
ez a szoba. Kinézek.
...Krétaszínű fehérségben dús fák kázátt fekszik a néma kert. Nagyon halkan
kavicsok zörgése... Most megjelenik a fák között egy árny... Két ujját a
szájába teszi, és halkan füttyent.
És egy félelmetes, kísérteties menet közeledik a kert felől, a keramitos úton.
Két ember egy hordággyal, amit lepel borít, és a takarón egy mozdulatlan test
nehéz körvonalai, a hátracsukott fej, a púposodó mellkas. Elmegy a kísérteties
menet.

                                       5.

Hajnalban visszaköltözöm újra a mosókonyhába. Sem Vanek úr, sem Wendriner úr
nincs otthon. Izgatott a barokk villa titka. Biztos, hogy összefügg Neddával.
Végére kell járnom. 'Talán, ha betörnék a villába. Ugy látszik, ez másnak is
eszébe jutott. Az egyik redőnyt va!aki félig felhúzta.
Ezt csak berörő tehette.
Odamegyek, felágaskodom, és felugrottam a párkányra. Amit láttam, az olyan
volt, hogy miriden groteszk és különleges eltörpül mellette. Olyan amilyet száz
évben, ha egyszer lát valaki. Eltátottam a számat!
Nagy ég!
A szobában két személy tartózkodott.
Wendriner úr, az oroszlán -akit Vanek úrnak végre sikerült végleg új szállásra
költöztetnie -, és az a horadt homlokú csavargó, aki Neddával beszélt a
gránátról.
Az ablak mellett, a földön ült a horpadt homlokú jassz, szánalmas állapotban.
Mint aki megtébolyodott, úgy guggolt a sarokban. Kimeredt szemei egy pontra
irányulnak, halottsá- padt, reszket és... milyen furcsa: Ez galambősz!
Megőszült valamitől: És úgy fest az egész, mintha most élte volna át a
borzalmat, amitől ilyen lett.
Rám néz, de szólni nem tud, mint aki megnémult rémületében. Csak hápog, csak a
szeme jelez valamit. Követem tekintetét...
Szemben vele, kényelmesen,.elnyúlva, egy perzsaszőnyegen... Wendriner úr!
Igen. Ő az! Érdeklődve pislogott a horpadt homlokúra, nyugalmasan, mélyeket
hunyorítva, és ahogy tudomásul veszi jelenlétemet az ablakpárkányon, bágyadtan
megbillentette a farka végén kihullott bojt helyét, mintegy szórakozottan
kalapot emelve, azután ásít, és másfelé fordul, mert egy kocsi zörög kint.
A csavargó kinyitotta a száját, de hang most sem jött ki a torkán. Szép kis
hecc! Ez itt betört, azután szembetalálkozott Wendriner úrral, és nem mert
többé rnoccanni. Majd a rémülettől . megőszült reggelig! Hallja ezt, Wendriner
úr?! Bravó! A tragikomikumnak olyan ellenálhatatlan felső határa volt a
képtelen látvány, hogy nem bírtam magammal: akkorát nevettem, hogy lebuktam az
ablakból. Wendriner úr riadtan felugrott, és a szoba sarkába vonult...
A csavargó erre fejrezgésben nyilvánuló tünettel reagál rémületében, és
csuklana, de nem mer, csak a fejét emelgeti, és a mellkasa rándul.
- Hogy került maga ide?! Ne féljen, nem bántja az állat, ha itt vagyok. Nem
árt, gondoltam, ha fél egy kicsit tőlem. - Be... behe... törtem... -felel
vacogva. - Mióta ül itt?
- Ehe... eheste... tíz... óta... ha...
Ez az ember kis híján megőrült! Mert azt hitte, hogy egy grand.guignol
főszereplője. Holott egy világhírű bohózatot játszott.
- Ha... maga... itt van... nem bánt? - kérdezte bátortalanul vacogva, és
felemelkedett kissé, mire Wendriner úr egy lassú fejmozdulattal megszemlélte a.
változást.
A betörő visszaült. Éppoly kevéssé bízott az én biztatásomban, mint én
Vanekében. És úgy ült, mint egy viaszbábu.
Wendriner úr rám nézett, szinte vállat vont, mintha azt mondaná: "Ki érti ezt a
pasast?"
Szomorú, roppant, élô, de teljesen elhordott komótcipô az öreg Wendriner. Ez
faktum, mint a nap!
- Mindenesetre maradjon nyugodtan - mondtam fölényesen -, mert ebben az
alattomos dögben sosem lehet biztos az ember. Arra figyelmeztettem, hogy ha
csettintek az ujjammal, úgy nyomban széttépi. A'csettintés ellenállhatatlan
uszító hatással van rá.
- És... elenged?--kérdezte könyörgő szemmel.
- Attól függ. Elengedem, ha megmondja, miféle gránátról tárgyalt a hölggyel,
akihez betört. - Nézze..., jön...
Wendriner úr e puszta megjegyzésre visszafordult. De újabb rémület érte. Mi
ez?... Erdekes.
Az udvar felé néző ablak redőnyhasadékán bedobtak egy Matint. Az oroszlán
számára! Egy Matint! Riadtan elugrott, és odajött hozzám. Szegény már egész
hisztérikus lett a sok zaklatástól. Megveregettem a fejét, és a horpadt homlokú
kékült, reszkető ajakkal kuporodott a közelben.
- Ne féljen. Amíg én itt vagyok, addig nem bántja. De ha nem felel arra, hogy
mi dolga volt a hölggyel és a gránáttal, akkor csettintek, és a fenevad önt
készséggel megrohanja. Feltettem összeszorított mutató és hüvelykujjamat.
- Vá... hár... jon - mondta rekedt súgással, és ibolyszínű lett. - A robbanó
gránát... az idegenlégió jelzése... Minden... kincstári holmiban... benne
van... - És miért nem teljesítette, amit a nő kért?
- Mert... akkor... még... - Kimeredt a szeme és szinte elájult. Wendriner úr
ugyanis némi érdeklőddéssel megszagolgatta,. nyájasan az arcába tüsszentett,
majd felém fordította fejét, megnyalta a száját, azután odabaktatott a sarokba,
mint valami öreg, sánta mosónő, leheve- redett, állát a Matinra helyezte, és
gyanakodva'nézte a vezércikket. Minden pillanatban várható volt, hogy rágyújt
egy szivarra, vagy felteszi a szemüvegét.
- Álljon fel, és ne féljen, amíg nem csettintek.
Megjegyzem, bárki zavarba jött volna, ha azt kívánja Wendriner úrtól, hogy akár
csak az előtte fekvő Matin példányát széttépje.
Wendriner úr kíváncsian, idegesen felemeli a fejét, és a horpadt homlokú kis
híján a frászt kapja. Lépések! Most valaki a kerti ablaknál azt kiabálja: -
Hoppla, Wendriner! - És szerencsét- lenségemre nagyot csettint két ujjával.
Wendriner úr felugrik és a betörő nyomban ájultan terül el.
Tehetek én erről? Wendriner úr feláll, és mellső talpaira lapulva megropogtatja
elhasznált csontozatát. Ez az állatöknál várakozást jelent. Gyorsan behúzom a
zsalut és lebújok. Rövidesen nyílik az ajtó, és belép a szobába Vanek úr egy
kosárral. Szemeinek a szoba félhomálya még sötét, de nem gyújt villanyt.
Leguggol az állathoz. És mit tesz Vanek úr?
Előhúz a kosárból, fémtálcán... Egy csörgőkígyót? Lehetséges.
Egy szakállas törpe varázslatát nem is említeném!
Mi lehet az, amit ebben a szituációban egy oroszlán előtt, kizárólag Vanek úr
vehet elő az egész vtfágon, soha és senki más?!
Megfogódzkodtak? Egy úgynevezett komplett kávéházi reggelit. Na!
Becsületszavamra!
Szédültem! Ilyen nem létezhet.
Szép, fényes fémtálcán: kávé, dzsem, vaj, tojás, $onka és apró nikkeltartályban
néhány kockacukor! Ez volt a kosárban. Nem álom!
Kitölti a kávét egy tálra, megkavarja kávéskanállal, leteszi Wendriner írnak a
dzsemet, a habot, és felkeni a vajat, két zsömlére! Szabályszerű szendvicset
készít. Azután letesz az oroszlán elé egy csomag cigarettát!
Látom, hogy mellettem, a horpadt homlokú, aki közben magához tért, keresztet
vet az asztal alatt. Lehet, hogy Wendriner úr mégiscsak Franciaországban
nyomorgó artista, aki állatbôrben lakik? Úgy nyomban kidugja kezét a száján
keresztül, behúzza a cigarettát, a gyufát és rágyújt. Amely esetben a horpadt
homlokú itt, mellettem, meghal! Szerencsére ettől a látványtól megkímélt a
sors. Wendriner úr megszagolja a cigarettákat, és azzal a kérdő, unatkozó
pillantással néz Vanek úrra, amelytől olykor az ember azt hiszi, hogy a bestia
azonnal vállat von.
- Nézze - magyarázza a ragadozónak Vanek úr, és lelökdösi a cigarettáról -,
magának nem kell ezt elszívni, de azért széttipomi is felesleges. Nekem
kötelességem ezt idehozni, de magának nem kell elszívni. Ha sétálni akar, ott
van magának a perzsaszőnyeg. És tessék, itt a száz frankja.
Ez nem vicc! Letesz az állatnak száz frankot. Most látom csak, hogy Wendriner
úrnak még szépecskén van megtakarított pénze. Legalább háromezer franknyi
bankjegy tornyosul a sarokban egy nehezék alatt. Ebből már kezdhet valamit a
bestia öreg napjaira!
Ezután a házfelügyelő távozik, becsukja az ablakot, és én kissé kinyitom a
másikat. Wendriner úr a komplettjét habzsolja.
Az ügy misztikus, de végre is apróság ama titokzatos eseményekhez képest,
amelyeket nem értek. A Matin is az övé. Kész kávéház. Nem volnék meglepve, ha
váratlanul kopognának az.ajtón, hogy Wendriner urat telefonhoz kérik. ,
Közben a horpadt homlokú rángatja fél vállát, mint aki gránátnyomást kapott.
Most retteg c'sak igazán, ami'ota Vanek urat látta. Ha a nagy férfiú valamilyen
véletlen folytán bajuszkö- tő6en jön a komplett reggelivel, akkor ez a betörő
már nem él. A helyzetnek mindenesetre megvánnak a maga előnyei, ezeket
használjuk ki:
- Hát beszél vagy nem?! Mi van azzal a gránátjelzésű holmival? -förmedtem rá
zordonan. Nyelt, és nagy nehezen megszólalt.
- Fél éve szabadultam... A kisasszony jött, és egy munkát ajánlott. Sokszor
jött, de kevés pénzt aj,ánlott. Egyszer a kapuig kísértem, és így megjegyeztem.
a házszámot. - Mondja meg, milyen munkát kellett volna elvégeznie?
- Betörésről volt szó. Egy tárgyat.kellett volna ellopni, amibe hétlángú gránát
van. bepréselve.
- Kihez kellett volna betörnie? - Egy Almási Péter nevű íróhoz.
Mintha fejbe vágtak volna, ott á)ltam megdei·medten. A horpadt homlokúnak
bőségesen volt ideje ezt kihasználni, és menekülni. Az oroszlán felé is
fedeztem.
Wendriner úrra nézek. Ő rám. Talán tudja, hogy most milyen nagyon fáj a szívem?
Hát ezért volt a barátság. A plátói mese?
Valamit szeretne megszerezni, ami a birtokomban van.
Kábán néztem körül a szobában. A falon egy kép, hatalmas, tiszta portré.
Idősebb ember okos homlokú, roppant bajusszal, amely vastagon jön le a száj
mentén, két oldalt maroknyi elágazással: Különös, hogy á két bozontos szemöldök
egyike ferdén felível, amíg a másik, mintha.lehunyná, szinte rálapul a szemre.
Jobb arcán hosszú forradás. CIgyvédben, katona- tisztben, általában
intellektuális vagy polgári egyénnél csak Oroszországban láttam ilyen bajuszt,
bozontos szemöldököt. Az arc különben városias, okos, intelligens, magas
homlokú, nyílt szemű. .Érdekes, okos öregúr arca volt, aki egyszer látta, nem
felejtette el. A kereten ez' áll: Alexander Gorcsevnek -barátai.
Alatta ugyanennek az arcnak a halotti maszkja, azután egy kisebb kép: orosz
stílusú síremlék, amelyen előbb cirill, majd francia berűkkel olvasható:

                            ÚÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄż
                            ł Alex Jermin Gorcsev  ł
                            ł Élt 58 évet          ł
                            ŔÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄŮ
Ez volt az egyik rejtélyes szereplôje az évtizedes kísérteties
pókertragédiának, ami itt utánam lopódzik Párizsban, és állandóan ijeszteget,
ösztökél, mintha valami tennivalóm volna az ügyben, amit nem ismerek.
Sorra járom a szobákat. Tanácstalanul bolyongok a porlepte házban. Két szobán
látszik, hogy laknak benne. Az egyik az a bizonyos erkélyes. Itt láttam kinézni
Emin pasát. Tovább!
Minden lépéstől olyant recc'sent a szúette falépcső, mint egy-egy puskalövés. A
tágas ebédlő belső karzatra vezet. Itt, úgy látszik, évek óta nem járt senki.
Bizonyára vendégszobák nyílnak innen.
Felérek. Úgy van, ahogy hittem. Sorban vendégszobák, egymás mellett. A falon
festmény, amely madártávlatból a tenger habjaiból kiemelkedő szigetet ábrázol,
előterében fehér kastély, gyönyörű pálmákkal, az alján rézlapon odaírva:
Galachad. Ennek a kiesinyített mását Nedda szobájában már láttam. A karzat
közepéről egy széles szárnyú ajtó nyílik.
Egy szerencsétlen, idegen család legbelsőbb szentélye előtt álltam! Az ajtón
keretben felirat:

                    ÚÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄż
                    ł                                      ł
                    ł Ember! Ismerős vagy Betörő!          ł
                    ł (Ha van lelked)                      ł
                    ł Ne nyisd ki ezt az ajtót             ł
                    ł                                      ł
                    ł Itt                                  ł
                    ł Dr. ALEXANDER GORCSEV                ł
                    ł megölte magát.                       ł
                    ł Ő volt a legjobb, a legkellemesebb   ł
                    ł ember a világon                      ł
                    ł AZ lGAZSÁGOT OLYKOR ELTEMETIK        ł
                    ł DE A HAZUGSÁG MINDlG KIDERÜL.        ł
                    ł Addig maradjon zárva a legszörnyűbb  ł
                    ł hazugság ajtaja.                     ł
                    ł Viszatérek!                          ł
                    ł Gorcsev Iván                         ł
                    ŔÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄŮ
Itt volt talán a barokk villa titkának a megoldása.
Mellettem. Csak a kezemet kellett volna kinyújtani... De ez a tábla! Mintha őrt
álIt volna mellette az idegen családfő.
Elrohantam!

                                  III. FEJEZET

                                Galachadi kaszinó

                                       1.

Gyors léptekkel mentem Párizs utcáin, mint akinek rendkívül sürgős dolga van.
Még mindig lázas lehettem. Emin pasa, Gorcsev, a hordágyas menet, a horpadt
homlokú csavargó, Vanek úr, az oroszlán váltakozva ugrándoztak lüktető
agyamban, és mindig újra Nedda... Nedda! Ki ez a csodálatos nő, aki egyszer
angyal, egyszer szélhámosnő, és akit annyira szeretek.
Meg kell mutatnom neki, hogy én nem vagyok egy szánalomra méltó ámokfutója a
párizsi utcának. Meg kell mutatni a bennem tomboló élni vágyást, akaratot és
tehetséget.
A Cafée de la Paix-hez érkeztem.
Akkoriban a legendák, ha ilyesmi előfordult a világon, a Cafée de la Paix-ben
kezdődtek. Mi ez a kávéház Párizsnak, Európának, sőt egy kicsit az egész
világnak?
Talán még.akad alkalmas szerző, aki sok kötetben megírja, hogy milyen emberek,
milyen idők és hangulatok örök bányája az az öreg Cafée de la Paix.
Teraszával a Place de L'Opéra felé! És úgy mellékesen a Bl. des Capucines-re is
kiraknak egy teraszt, esténként meg egy-két kokszkályhát is.
A tarka összevisszaságban, zsibongó vendégek között hajléktalan koldusok ülnek
kifogás- talan ruhában, lakkcipőben, olykor enyhén púderezett arccal.
Ágrólszakadt egyének, ragyo- góan tapadó hajviselettel, hótiszta gallérban.
Utolsó filléreikért itt drága Clisma cigarettát vásárolnak. Mert talán éppen ma
lesz szerencséjük. És ilyesmihez Clisma kell...
Párizsban soha semmit nem lehet tudni! Ez az egy biztos.
Itt vagyok például én. Nem is például.
Itt vagyok én, kizárólag és egyedül, a világ tengelye, mely körül az egész Fötd
forog, ha szerénységem nem tiltaná, azt is mondanám, hogy a naprendszer. Innen
belülről nézve ez határozott és rideg tény, egy bizonyos korban, csalhatatlan
optikai csalódás. Szóval én véletlenül ellenőrizhettem a megdöbbentő és
véletlen közjáték fontosságát.
A nagy véletlen így történt.
Bemegyek a Cafée de la Paix-be. Először Ribáriba ütközöm. Nagyképűen meséli,
hogy megismerkedett egy brazíliai özveggyel, madame Tourtelet-vel. Vanek úr_
nak is bemutatta. Sír Lajosnak éjszakára szállása volt. A hölgy igen humánus.
Ekkor érkezik Réz Jenő!. Réz Jenő, aki nagyon szeplős, és mindég vigyorog, mint
egy amerikai cigarettareklám, Réz Jenő, aki azonfelül harsány volt. Továbbá tú!
gyengéd jelzőkkel illette embertársait, nemre és korra való tekintet nélkül
édesnek, cukrosnak, harmatcseppnek, és gyöngyvirágomnak nevezte őket. Sajnos,
súlyt helyezett arra, hogy mindenféletalálkozása az életben szenzáció legyen,
az sem baj, ha mindenki odanéz, akikor ő éppen felordít, vagy egy rossz viccen
sikoltozva és ájulásig kacag.
Ilyenkor az is lehet, hogy a viccet nem hallotta.
- Vigyázz, ne vedd észre... Jön a Réz! - súgja Ribári, és elhúzódik, de közben
még azt is hozzáteszi gyorsan: - Nem láttál engem még Párizsban...
Egy perc, és a kávéház egy vad, indián csatakiáltásra lesz figyelmes, néhány
ideges járókelő besiet az utcáról. Mi van?!
Réz Jenő fotóriporter, és már kora ifjúságunkban, amikor még hittünk
ösztöndíjainkban, okleveleinkben és a művészetben, ő már akkor is minden
vidámsága ellenére rideg materia- lista volt. A fényképész majdnem kivétel
nélkül tárgyilagos egyéniség. Réz Jenőnek külön fényképész filozófiája volt.
Például: egy fotográfus materialista, mert hinnie kelI abban, amit lát, mivel
folyton megörökíti. Továbbá egy nagyítólencse szűk látókörén át nézi a világót.
És megfigyelhetjük, hogy akik mindent felnagyítanak, azok általában szűk
látókörű emberek. A szűk látókörű emberek nagyon keveset tudnak, de azt
alaposan. Ezt megfigyelhetjük a compurzárnál. Mennél szűkebbre állítjuk a
függönyzár nyílását, annál élesebben mutat az objektív. Bizonyos fokig
alacsonyabb rendű embernek tartottuk Réz Jenőt, ámbár rokonszenves volt, ha
kíssé parlagi is, amit elősorban az okozott, hogy sűrűn nevezte az embereket
gyöngyvirágomnak. "ldefigyeljen, gyöngyvirágom, felmegyek a Várba fényképezni,
ha arra van dolga, elviszem kocsin." Utközben azután fecsegett, összevissza
beszélt, esetleg énekelt is, közben a fényképező- gépet dobálta, majd ismét
elkapta, miközben állandó rettegésben élt, hogy leejti.
Csúfneve is volt. Mivel a fotóriportjai mellé ő írta a szöveget is, ami
bizonyos megvetést jelentett nála az írás mesterségével szemben, mivel tudta,
hogy gyatrán ír. De végre is a kép a fontos. Kit érdekel manapság, amit írnak?
A kor nyelve a fotó. Ezután Irókép, a Nagyfőnök volt a neve. Sőt már úgy is
nevezték, hogy Nagykép, az Irófőnök. Alacsony, köpcös, és vidám fiú létére
felsőbbséges magatartásuk ellenére kedvelt bennünket. Most is, ahogy meglátott,
ezt rikkantotta:
- Cukros Almási! Halló, gyöngyvirágszál! Hát maga itt van?!
- Még nem, de az esti gyorssal érkezem. Maga mikorra várható? Mit gondolt, hogy
csak látszom?
- Isteni! -És akkorát röhögött, hogy a pincérek idegesen forgolódtak. -Tudja,
hogy maga hallatlanul jópofa?
A kávéház Bl. des Capucines felé néző frontján hosszú, keskeny asztal állt
süteménnyel, bélszínnel, sonkával, tartárral és szendviccsel megrakva,
idevonszolt nyomban, miközben lesodorták a kalapját, de nem törődött vele.
Rettentő gyűrött, csúnya kalapjai voltak, és azt állította, hogy foglalkozása
révén rendkívül rongálja a kalapokat.
- itt a magyar válogatott Párizsban? - kérdeztem. - Igen. Megérkeztek a
válogatott jópofák Párizsba. És evett, és belém is tömött néhány süteményt.
Szokatlan eleganciával, életvidáman és jól tápláltan állt ott, ami érthetően
idegesített. - Mondja, violaszál -kérdezte -, maga mit csinál? Dühbe jöttem..
Ne kezdjen ez itt mindjárt sajnálni!
- Én igazán nem panaszkodhatom... Fotóriporter vagyok. Jól megy.
- Igazán? -feleli tisztelettel, csodálattal, kíváncsian, kérdezve és buzgón.
-Magán már otthon látszott.
Ribári - aki eddig egy páholynak támaszkodva állt; és figyelt minket - most
könnyedén elhaladt előttünk, gőgös arccal, ráncolt homlokkal maga elé bámulva.
- A Ribári! - süvölti Réz, mint egy sziréna. A nagy ember megfordul, fehér
kesztyűs kezében lógatja az aktatáskát siélénél fogva, és bizonytalan arccal
nézi Rézt.
- Ön... Várjon! Ne mondja meg!... -gondolkozik kissé. -Tudorn, hogy ki!
Jegyszedő volt a gőzfürdőben.
- D'é Ribári úr... - hebegi -, én Réz Jenő vagyok... a fotóriporter. Most
azonban az előkelő úr felfedez engem!
- Nézd csak, Almási! -mintha évek óta nem látott volna -, hát te mit csinálsz
itt Párizsban? Miért nem láttalak eddig?
- Ribári! -kiáltottam nyomban megértéssel, és a nyakába borultam. - Ha
sejtettem volna, hogy Párizsban vagy!
- Nem szoktál lapokat olvasni? No, nem baj. Gyere fel holnap a Claridge-be
hozzám, ha nem vagyok otthon, nézz el a Külügybe... Hát maga, Réz, mit
szándékozik itt csinálni? És megveregette a vállát jóakaratúlag.
- Hát gyöngy... Ribári úr, tudja, riporter vagyok... és fotografálok. Eljöttem
szerencsét próbálni. Hol lehet itt jól ebédelni? Nálam van pénz.
- Az nem fontos.
Kiültünk az étterembe, és Ribári nagy szakértelemmel rendelt. Előételnek
rákmeridont. És sokáig veszekedett a pincérrel, mert a szerinte legjobb
évjáratú 1920-as olasz chianti pillanatnyilag nem volt felszolgálható.
- Ribári úr mit csinál Párizsban?
- Mondja, gyöngyvirág, hol él maga? Két éve vagyok a francia külügyminiszter
mellé beosztva, mint a magyar kereskedelmi kabinetiroda sajtóattasé-helyettese.
Te pedig, Almási holnap elmész a szabómhoz, és csináltatsz egy szmokingot.
Az igaz, hogy volt egy szabója Párizsban, de ezt valamennyien elkerültük, mert
egyszer Kárpát Renét odahurcolta egy rendőrhöz, hogy Ribári címét szedje ki
belő1e. Nagyon meg- döbbent volna, ha beállítok hozzá, hogy Ribári számlájára
csináljon egy szmokingot nekem.,..
- Mondja, nem tud véletlenül egy ügyes fotóriportert? -kérdezte blazírtan. - De
kérem -hebegte Réz Jenő -, itt vagyok én...
- Tudj'isten... No, jó, hát majd hívjon fel, úgy félóra múlva a Claridge-ben.
Van szmokingja? - Hogyne!
Ekkor megjelent Federik, Ribári idomított telefonistája, és cinkosan, halkan a
fülébe súgott valamit a nagy embernek.
- Mondja, hogy nem vagyok itt -felelte idegesen Ribári.
Azonban a telefonos, akiben egy nagy színész veszett el tizennégy éves fiú
létére, halkan, de hisztérikusan könyörgött, hogy mégis jöjjön, mert azt üzeni
a gróf úr, hogy fontos távirat érkezett a stockhomi magyar konzulátusról.
Ribári az ajkába harapott, és komoran felemel- kedett.
- Bocsánat... -mondta -, nekem mennern kell. Kérein Réz, hívjon fel holnap a
Claridge- ben.
- Maga pedig adjon fel egy sürgönyt, fiam, Budapestre, száz szó -átadott egy
blankettát. Keresgélt a zsebében. -Tud ezrest váltani?
- Nem tudok, Monsieur.
- Ejnye... Adjál, Almási, háromszáz frankot... köszönöm, Réz, nem fogadom el
magától... hogy jön maga ehhez?
Végül is a fiú elvitte a háromszáz frankot, és tudtam, hogy harmincat kap ő
belőle, kétszázhetven Ribárié.
- Nagy fiú ez a Ribári - mondta kissé sápadtan Réz. - De elfelejtette kifizetni
az ebédet... Látom, hogy maguk már itt jól gyökeret vertek. Nem mondaná meg,
hol kezdjem? . Nézd csak... Tán lesz valami haszna az ugratásnak?
- Szívesen átsegítem magát a kezdet nehézségein - feleltem elgondolkozva. Ahogy
Ribáritól eltanulja ezt idővel az ember. - Van gépe? - Van egy gépem,
öt.nyelven beszél.
Gondoltam keresek valami riporttémát, amit együtt megcsinálunk, és azt a még
meglévő utolsó ajánlólevelemmel elviszi Réz a laphoz.
Nem! Nem volt szélhámosság, mert senki sem kapott egyetlen fillért, amit nem
érdemelt volna meg, és mindenki segített a másikon.
És mégsem lehet mondani, hogy nem volt szélhámosság.
Most nem beszélek arról, hogy Ribári később kölcsönkérte egy életre Réz Jenő
aranyke- retes monokliját. Réz Jenő ezt úgysem merte viselni.
llyesmit a legnagyobb kockázat nélkül csak Ribári tehet fel.
Az ajánlólevél-átnyújtás babonájának ugyan én már nem voltam híve. Volt azonban
egy ajánlólevelem Bourinhoz, a Paris főszerkesztőjéhez, gondoltam, az
megfelelőbb lesz Réznek, mint nekem.
Kiriéztem az újságból egy érdekesnek látszó hírt... Aha! Öngyilkos lett a
Banque de Mediterainnek egy kereskedelmi kiküldöttje.
- Ide menjen el fényképezni - mondtam nagy káhágéssel, és elolvasom neki a
cikket. - Gondolja, hogy ez jó? - kérdezte buzgón.
- Nézze, elmegyünk a családhoz, én kérek egypár adatot, fényképet, maga
lefényképezi a gyermekeket és az özvegyet...
Réz nem tudta, hogy én nemrég Emin pasával és egy riadókészüttséggel voltam
együtt, és vonzott ez a hír, mert a kerskedelmi kiküldött valahol Galachad
szigetén lett öngyilkos... Odamentünk tehát, és rettentő rideg fogadtatásban
részesültünk. Minek felkavami a
szerencsétlenséget? Miért kell megírni, és beszélni erről, és távozzanak az
urak. Mondom én, legalább harmincnyolc fokos lázzal, hogy jobb .az ilyesmit
szellőztetni a lapokban, hiszen bankembernél elejét veszi a suttogásnak.
Ebben a pillanatban láttam, hogy itt van valami. Az öregasszony rémülten nézett
a fiatalra. A fiatal tiltón az öregre. Közben Réz Jenő öt felvételt csinált.
Én még elmentem a bankbá. Felvilágosítás: a banknak nincs követelése az elhunyt
tisztviselővel szemben. De mi ez a rideg arc, ahogy beszélnek? Odaadtam az
ajánlólevelet, és Réz elment a képekkel.
Az ajánlólevél nem volt hamis, csak Réz hitte azt, hogy én írtam. Sajnos a
képek nem érdekelnek. Nem is várom meg. Visszamegyek az özvegyhez: - Asszonyom,
a bankban voltam!
- A bankban... -és elhűlten mondja -, azt mondták a bankban mindent
elinté'znek! Nézze, Monsieur! Magának nem áll érdekében engem tönkretenni! Én
magam sem tudom, miről van szó. De jöttek, hogy ne beszéljek a férjemről, sem
arról, amit írt, akkor elintézik a... azt a hiányt a banknál.
...és én a gyermekeimmel járadékot kapok:.. Mintha a vállálatnál lennék. - És
sírva könyörgött. -Maga talál más hírt is, mint újságíró... de mi lesz
belőlem... - Mennyit kap havonta ;,azoktól"?
- Hatszáz frankot.
- Rendben van. Ne mondjon semmit.
De ha én szerzek magának havi ezer frankot, akkor megmond mindent?
- Monsieur... Akkor én boldogan elmondok mindent, amit tudok, de nem tudok
semmit. Szóval minden, minden titok itt. Felhívom telefonon Bourint. Miért?
Hatalmas ember, és ha akarja, megadja az ezer frankot.
- Monsieur Bourin? - Igen.
- Egy rendkívül fontos, közérdekű ügyben beszélnem kell önnel négyszemközt. Én
Almási vagyok.
- Gratulálok! Megvették a képeit, nagyonjók. -Uram Atyám! Hát persze, hogy a
levélben engem ajánlottak, és nem RérJenőt. Most elrontsam az ügyét?,. -
Szeietnék Monsieur-vel mégis beszélni.
- Kizárja ez az ügy, hogy aperitif mellett beszéljük meg a Dome-ban? - Atíől
parancsolja.
Mit tesz isten? Réz Jenő lejön a Dome-ba. Odajönni nem mert, de tátott szájjal
hajolt meg, amikor megtudta a pincértől, hogy Bourinnel ülök egy távoli
sarokban. Tejó Isten, mikor viszi neki így fel a dolgát Párizsban a szerencse.
Köhögtem, lázas voltam és hajléktalan. De Bourinnel ültem, ez tagadhatatlan.
Elmondtam neki, hogy a banknál gyanúsan ridegek voltak, az özvegynek
tartásdíjat ígértek, és bizonyára megtérítették a sikkasztást a bankban.
Érdemes foglalkozni ezzel, megér-e havi ezer frankot Bourin lapjának, ha ez a
nő beszél.
Bourin elgondolkozott.
- Mióta szaladgál az ügyben? - Három és fél órája.
- Magát én le fogom szerződtetni. Az ügyre nézve beszélnem kell a tianque de
meoiterram igazgatójával, aki nagyon jó barátom. Ettől függetlenül jelentkezzék
nálam, egyrészt mert átadta barátjának az ajánlólevelét, másrészt mert nagyon
gyorsan csinálta ezt, és szenzációs dolog pattanhat ki belőle. Talán én is
megtudok valamit, amíg felkeres... Hol lakik?
- Bl..St. Honoré 27. - mondtam habozás nélkül, mivel a mosókonyha ebben a
házban volt, és én ott laktam.
Mikor elváltunk, még mindig köhögtem, de Réz Jenőt már nem láttam, pedig
bizonyára pénzt tartogatott számomra:
Mikor befordultam a Bl. St. Honoré felé, valaki megállt előttem,
szétterpesztett lábbal. Hatalmas, széles vállú alak volt.
- Ha még egyszer meglátom, hogy a bankba és az özvegyhez szaladgál, így vágom
el a nyakát.
Könnyed mozdulattal hátrakapta a fejemet, és előhúzott egy kést. lszonyú ereje
volt. Könnyedén a kocsiútra lökött és intett.
- Au revoir, ha kívánja!

                                       2.

Másnap reggel már úgy ébredtem a mosókonyhában, hogy dolgóm, célom van.
Éreztem, hogy a Bourinnel való beszélgetés fordulópontot jelent életemben.
Vanek úr már elment, Wendriner úr külön lakosztályban lakik, és Nedda ablakai
is zárva voltak, tehát nincs otthon. Szeretem... szeretem, bármit is rejt a
múltja.
Biztos voltam, hogy az ő szemeivel, szájával és egész lényével nem lehet valaki
gonosz, nem'lehet szélhámos. Itt is valami titok van. Mindenütt titok!
Elindultam Réz Jenőhöz, aki előző napon odaadta névkártyáját, melyet még Pesten
nyomtattatott, mert egy barátja már előre műtermet bérelt részére az Opera
mögött egy kis utcában, és azt mondta, hogy ma reggel oda is költözik.
Réz Jenő, aki éppen töménytelen fénykép szortírozásával és polcokon való
elhelyezésével foglalkozott, úgy fogadott, hogy nem tudta, mit szóljon.
- Almási! Hogy én éppen magába ütköztem... Tudja, hogy a maga levelére mennyit
utalt ki Bourin a képekért? Ribári szerint, aki pedig igazári tud mindent,
ennyit még fotoriporter nem kapott Párizsban! Hatszáz frankot!
És átnyújtott háromszázat.
- Ide hallgasson, Réz. Ribári egy szélhámos, akit nap mint nap lent láthat a
Globe-ban, az úgynevezett "kozákok" között. Nekem nincs lakásom, az egész
tegnapi ügy ugratás volt, maga adjon ide ötven frankot, és hagyjon békében...
- Na, ne vicceljen, cicabogár! A maga ajánlólevelére... - Azt nem én írtam,
hanem én is kaptam... Állt és gondolkozott. Azután nevetett.
- Hát idehallgasson, Almási! Ha tegyük fel, valaki megérkezik Párizsba,
becsapják, és jól keres, miért kell annak mindjárt másnap szegénynek lenni,
azáltal hogy nem csapják be? Maga nekem ne magyarázzon. Maga kereste ki a
riportot, maga tud franciául, és kérem, hogy legyen a társam.
- Nem lehet, Réz. De szívesen fordítok magának francia lapokból
fotoriportötletet. - Elvettem tőle ötven frankot, amit jogában áll minden pesti
írónak minden fotóriportertől kölcsön kérni.
. - Hát engem maguk nem fognak ugratni! Nekem a Ribári megígérte, hogy amikor a
díszszemlére megérkezik a küldöldi bizottság, szerez egy engedélyt az
Elysées-be, ahol nem szabad fényképezni.
- Idefigyeljen. Én elmegyek magával az Elysées-be, és ha ott fényképezhet,
akkor beismerem, hogy ez mind igaz.
- És hogy beszélt maga Bourinnel? Egy Bourinnel?
- Aznap beszéltem vele először, hogy ott bemutatkoztunk az utcán.
- Hát ezt mesélje másnak. Maga azt hiszi, először vagyok külföldön? Egy évig
voltam Németországban, egy évig Törökországban.
- Mikor?
- Hat év előtt. Kimentem a válogatottal, és ottmaradtam. Ha Törökországról kelI
valami, csak nyugadtan szóljon, cukros Almási, én ott mindent lefényképeztem!
Van háromszáz különböző Kemálom.
- Mondja! - kérdeztem hirtelen. - Ismert'ott valami Emin pasát?
- Micsoda?! Hogyne ismertem volna! Kis híján miniszterelnök lett! Ötvenszer is
fotogra- fáltam... cicabogár.
- Hagyja ezeket a hülye kiszólásokat! -Tudja, hogy a pasa itt van Párizsban, és
beszéltem vele?!
- !gén? Beszélt vele? Hát várjon, gyöngy.,. semmi, csak azt mondtam, várjon.
Vájkálni kezd a polcok tömkelegében. Fürgén jobbra-balra, közben egy valcert
fütyül. Végre megtalája a képet, és odaadja..
Ő az! A bolond, aki miatt a rendőrséget hívtam. A fez... a bajusz és ahogy
mosolyog...! Még a két platinafog is látszik.
- Igen tegnapelőtt evvel beszéltem - mondtam.
- Fordítsa meg a képet!
A két hátán ez áll: "A török távirati iroda mai jelentése szerint Emin pasa
vasárnap este ankarai házában főbe lőtte magát. Egy pókerpartival kapcsolatban
mindenféle sut.togás középpontjába került, és állítólag ez adott okot tettére.
192... VIll. hó 27."
Megdöbbentem. Mi ez? Újabb megoldhatatlan rejtély. Talán bennem a hiba?
- Hát figyeljen, Réz Jenő. Én most adok magának egy kitűnő ötletet. Várjon meg
engem a Cafée de la Paix-ben, és ott lefordítok magának néhány párizsi újságból
fényképezni valót. Nehogy Ribári tanácsát kövesse; mert az vagy a Közvágóhídra
küldi, vagy a hóhérhoz...
Bourinhoz mentem a válaszért. 
Ma sem tudom, hogy mit beszélt Bourin a.bank vezérigazgatójáv.al. Amikor
beléptem hozzá, így fogadott:
- Monsieur Almási, én magát alkalmazom havi ezer frankkal riporternek. Nem sok.
De ígérem magának, hogy ha azt az ügyet, amibe belefogott, végigcsinálja, maga
ennél a lapnál nagy ember lesz. Itt van önnek egy okmány, amely Madame
Pollard-t, ha ön is úgy akarja, élete végéig havi ezer frank életjáradékról
biztosítja. A Credit Lyonaise adta. ki az okmányt, az én folyószámlárnra. És
jöjjön, erre iszunk egy aperitifet!
Már nem tudom, hogy köszöntem meg, Bourin se sokat törődött vele, de lefelé
menet figyelmeztetett, hogy nagyon nehéz dolgom lesz. Ő szavát adta a bank
vezérigazgatójának,' hogy ném piszkálja lapjában az özvegy ügyét, de a
riportere tovább fog dolgozni. Kiutalta az első havi fizetésemet. Erre én
elmondtam az esetet Emin pasával. Gondolkozott.
- Néze, fiam. Egy lap nem foghatja meg itt az ügyet. De egy riporter igen... És
nagy dolgot , csinál belőle, vagy semmit. Maga havonta ezer frankot felvehet
itt, hogy utánajárjon... és két ' hónapot kap. - És én felvettem ezer frankot.
Elsősorban elmentem egyetlen, nagylelkű támogatómhoz a kapitányságra.
Véletlenül ott volt ügyeleten a kapitány, aki húsz frankot adott, mikor lázas
voltam. - Megismer még, Monsieur Capitain?
- Az író -kiáltotta rövid gondolkodás után. -Aki barátjánál lakik és
hajléktalan, továbbá török lázálmai vannak!
- Ugy van! Megkérhetem, hogy segítségemre legyen?
- Micsoda beszéd! Egy író! Nem szoktam ugyan olvasgatni, de ama nemzet tigjai
kázé tartozom, akik az írókat mindig nagyra becsülték.
Lelkesen mondta, igaz, hogy már az aperitif idején túl, de azért őszintén.
- Kapitány úr! Én újságíró lettem, és életveszélyesen megfenyegettek!
Feljelentést teszek! - Rovin! A nyilvántatót!
Vagy egy órát lapozgattam. Miféle alakok léteznek a világon! Forradásokkal és
torz arcokkal, és...
És itt az óriás!! ' - A Hosszú Paul! Ezt én behozom délután! Ez a nőjénél van!
Ezután elmentem a kapitánytól az özvegyhez. Megmutattam neki az ezer frankról
szóló életjáradékot.
- Kérem, nem tudom, megéri-e... Az én férjem csak néhány szót írt
búcsúlevelében, és azt írta mellé, hogy hozzuk nyilvánosságra... A többi
levelet nem említette, megmutathatom, egy szó sincs róla...
- Az utolsót mutassa.
- Elvették. De tudom a lényegét. Azt írta: "Galachad miatt halok meg..."
Rosszul van Monsieur?
A barokk villában kétszer láttam ezt a szót, először Nedda szobájában. - Ki
vitte el a lapot?
- Valami fiatalember. Többet nem tudok mondani...

                                       3.

Kitámolyogtam az utcára, és fejemben rajzottak a gondolatok. Az öngyilkos
banktisztviselő
és Galachadt A barokk villa és Galachad! A kátyabotrány miatt öngyilkos, tehát
halott Emin pasa és a barókk villa! Az éjjeli gyászos menet és Nedda, Nedda és
újra Nedda!
Eszre sem vettem és ott á.lltam a villánál. Nedda ablaka nyitva. volt.
Felmentem hozzá! Nagyón bárátságosan fogadott. Aggódva nézett rám, lázas
vagyok-e még, igazán jobban vagyok már.
- Nedda, állásom van egy nagy újságnál, és előttem az érvényesülés útja. De
megszegtem a megállapodásunkat! Én szeretem magát, Nedda, legyen a feleségem!
Búsan nézett rám, de úgy láttam, nem volt meglepve.
- Szeretném, ha az igazi nevem megtudná. Nedda Gorcsev vagyok, és ez a ház
fivéremé.
Pvz apámé volt. Az apám öngyilkos lett... valami kártyahistória... - Az ajkába
harapott, csak nehezen tudta folytatni. -És aztán két év előtt a fivérem...
Amikor már azt hittem, hogy végre... végre révbe ért, minden rendben lesz...
akkor ő is belekeveredett valamibe, és... kártya... hamiskártyázás... -alig
bírt beszélni. -És el kellett hagyrü, a családot, feleséget, mindenkit...
beállt a légióba... Amikor apámmal ez történt, még kisgyerek voltam, és egy
londoni rokonunk mágához vett... Sokkal többet én sem tudok... A fivérem
időnként megkért valamire, amíg betegen feküdt Afrikában... és mikor
hazajött... szóval segítségére voltam, de úgyszólván nem is tudtam, hogy miben.
Azt mondta, nem akar belekeverni... Vlaszta gróf az egyetlen támaszom.
- És... ki ez, a Vlaszta gróf - kérdeztem.
- Az apám legjobb barátja volt, aki mellénk állt a szerencsétlenség után.
Bennünket mindenki elhagyott, csak ez az ember maradt meg mellettünk... A
fivéremhez isjó volt. Vlaszta gróf, de nem használja a címét. Előkelő úr, és
mégis kitart mellettem... És ez jólesik... És, ha megkémé a kezemet,
hozzámennék és... -elpirult -lehet, hogy meg fogja kérni...
Homlokával az üvegnek támaszkodott, nagyon nehezen jött a hang a torkából. -
Megkérte... a kezemet...
Mennyi minden omlott ássze ezen a csökönyös kis pontján a rossznak. Az igazi
harcon túl voltam. Mert nem a végső siker a diadal, hanem az első. Az első
komoly áttörés a nincstelenség frontján! A lehetetlen! Ez a nagyszerű! A többi
szürke koldus elé ugrani, csak egy orrhosszal! Csak egy kis igazolásul, hogy
nem vagyok átlag! A következő száz vagy ezer kilométer már világhír, vagyon,
rang: mind semmiség e diadalhoz. De most minek? Illetve: kinek! Homlok- omat az
asztalhoz szorítottam.
Odajött hozzám és átkarolt. Arcát a fejemhez támasztotta, és ideges ujjai
rángva, kétség- beesetten kúsztak a hajamban, a vállamon...
Nem tehetek róla, de hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam. - Könnyes szemekkel
kibontakozott karjaimból.
- Ne kínozzuk egymást, Péter. Én is szeretem magát. De nem lehetek a felesége.
A kártya... A hamisjáték. Ez... Ugy látszik, öröklődik... a véremben van...
Vlasztához megyek. Mert ő jó, és mindenki komisz volt hozzánk, mindenki pálcát
tört... És én úgysem !ennék boldog senkivel, magával sem. - És a
szabadgondolkodó sírva panaszolta el a szabad gondolatok mögött raboskodó
tehetetlen asszony búját, aki saját sorsáért döngeti az élet zárt kapuit. -
Nekem nem lehet gyermekem, mert én nem ákarok bűnöző hamiskártyás fajtát
szülni. Én nem akarom, hogy gyermekem legyen, pedig úgy szeretném.
Zokogva az asztalra borult. Mit .felelhettem? Durva árnyakká hasadozott a szoba
sötétje, és egytávoli autókürt különös sikoltással figyelmeztetett valamire.
- Azt mondja meg - kérdeztem hirtelen -, mit keresett maga a Rue Forbin 18.
szám alatt. - Van egy titkom - mondta gyorsan és beismerően. - Londoni
rokonaimtól alig kapok pénzt, és hogy tanulhassak, idejárok... hivatalba...
-nyelt és kijavította. -Maneken vagyok, a Louis et Broghers-nél. Rajtam
mutatják be az új kreáci.ókat. Este vágy éjszaka, finom szórakozóhelyeken kell
megjelennem, a vállalat új modelljeiben és... gróf Vlaszta elkísér ilyenkor.
- És miért akart maga egy belleville-i apaccsal engem meglopatni. E.s mim van,
amit én nem adtam volna oda magának?
Ar arca ijedt lett és bizalmatl.an, vizsgálódó kifejezéssel ámult rám. Hátralép
és gyanak- vóan, riadtam rám pillant...
- Maga tudja ezt?. -kérdezi nehéz lélegzéssel. -Tehát leskelődött utánam?
Feleljen! - Maga feleljen!
- Hát megmondom! -zokogta. -Sába, mielőtt ideérkezett, valahol találkozott
Afrikában a fivéremmel, és hozott tőle valamit... Esküszöm én sem tudom, hogy
mit! Csak benne van a hétlángú gránát, vastag aranyozással. Akkor magáná! volt
Sába holmija is. Hát persze, hogy a maga nevét mondtam. De Sába holmijáról volt
szó. A fivérem írt erről. Sába miatt jártam maguk tcözé, de később megszerettem
a fiúkat! Emlészik?! A Macskalábba. És nem lehetett, szólni sem Sábának, sem
magának, mert a fivérem azt írta, hogy akkor jobban megnézik azt a tárgyat,
rájönnek a titkára, és annak nem szabad megtörténnie.
Miféle tárgya lehetett Sábának, ami fontos?
- Nézze, Nedda - mondtam nagyon határozottan. - Én nem mondok le magáról. És
úgy érzem, hogy itt még vannak olyan dolgok, amelyek nem egészen világosak. Én
mindent ki fogok deríteni.
- Péter, az ég szerelmére kérem - mondta Nedda ijedten -, ne avatkozzon bele
semmibe. Ebből csak baj lehet. Igérje meg, hogy nem tesz semmit.
- Nem ígérhetek semmit; mert az életemről, boldogságomról van szó. Holnap újra
itt
leszek. És búcsú nélkül elrohantam tőle.
Köhögve igyekeztem a Globe-ba. Ribárival akartam beszélni. Ott áll a szuterén
számos asztalainak egyikénél, nyugodt, kissé púderes, előkelő arccal
biliárdozik. Nyersselyem ing van rajta, ezt naponta mossa és vasalja, amíg
elszakad. És Vanek úr legszebb, pöttyös nyakkendőjét viseli. Ezt véletlenül
ismerem, mert patrónusunk szívből megsiratta, amikor elveszett.
Megvártam, amíg befejezte a játszmát, és leültünk egy távoli asztalnál. - Mi
van a fiúkkal? - kérdeztem.
- Én Zomborival egy kényelmes külön bejáratú világítóudvarban lakom a St.
Sulpice tér 14.  alatt. Bükk Ivánt egy afrikai csapat jobbszélsőnek
szerződtette, és tegnap elutazott. Kárpát René orosz zenekart alakított, és a
Place Pigalle-on a Fursy a Boit nevű helyiségben játszik. Apropó, Sábával ma
reggel találkoztam. Keresett nagyon bennünket, és részedre a következő üzenetet
hagyta.
Kis papírlapot vett elő az elmaradhatatlan aktatáskából, és átnyújtotta.
Elolvastam. Ezt írja:
"Péter! Ne aggódjatok miattam. Jól vagyok, de rövid ideig még nemlesz alkalmam
veletek lenni. Szeretném, ha elküldenéd a piros füzetet egy barátomhoz, aki a
Bl. de la Villet  9. számú házban lakik, Monsieuer Alfréd Pierette. Pista." -
- Sír Lajossal rni van? -kérdeztem.
- Jó hogy kérded. - Ismét belenyúlt az aktatáskába, és átadott egy
kéziratcsomót.
- Itt a légiós regény néhány folytatása, és kéri, hogy sürgősen helyezd el
valamilyen lapnál, és táviratilag értesítsd az eredményről.
- Ho) lakik most?
- Látod, ezt elfelejtette megmondani, de lehet hogy ő sem tudja pontosan -
válaszolta Ribári.
- A piros füzetet nem adta vissza? -kérdeztem. - Nem.
- Egyre kérlek rnég - mondtam Ribárinak. - Réz Jenőt ne ugrasd ezentúl. Lehet,
hogy együtt dolgozom vele. Bourin szerződtetett, mint riportert.
- Gratulálok öregem. De Réz miatt sietned kell, mert egy óra múlva a
tetemnézőben van találkám vele.
Azonnal leültem, és írtam egy lapot, amelyben értesítettem Alférd Pierette
urat, miszerint közölje Sábával, ha találkoznak, hogy a piros füzet Sír
Lajosnál van, aki regényünkön dolgozik. Sír Lájos pillanatnyi tartózkodási
helyét természetesen nem ismerem, és miért pont én lennék a vílágon azon
kevesek egyike, aki ismeri.
Bedobtam nyomban a lapot.
Azutári sürgősen Réz Jenőt kerestem fel, és még utolsó percben sikerült
elcsípni őt, amint éppen szmokingosan útra készült a halottasházba. . Réz
boldogan, de zajosan üdvözölt.
- Gyöngyvirág! Minden a miénk! Megnyertük Párizst! Önre hivatkozva az összes
lapot felkerestem. Ribári tolmácsolt. De nem kellett sokkal többet mondanunk,
mint a maga nevét, és ha keveset ígértek, kissé ordítozni franciául: Almási,
Almási! -és vették a képeket. Vették, mint a pinty. És fizettek! A maga
része...
- Az én részem semmi. És egyszer és mindenkorra hagyja abba ezt a
pénzkínálgatást. Tegnap óta rendes állásom van, és nincs szükségem a maga
pénzére. - Nem is hinné az ember -szól Réz -, ilyen urak.
Lett egy ötletem. Vad, különös idea.
- Réz! Most rendkívüli tettemért viszonzásul összevissza dobálja a dobozait, és
kiszedi belőlük azoknak a fényképét, akik tíz éven belül öngyilkosok lettek
kártya miatt. De nagyon alapos munkát végezzen! Ribári lemondta a mai
találkozót, és ő is arra kéri, hogy ezt a munkát nagyon sürgősen végezze el.
- Drágaságom, nálam a halottak képei csak időrendben vannak elfektetve. Temetői
rendszerel. De átöltözöm és megcsinálom.
Mentem tovább, még Bourinnal is beszélnem kell. Nyomban fogadott. ;
Elmeséltem a bankember búcsúlevelét, a barokk villa titkát, Gorcsev
öngyilkosságát. Elővettem Emin pasa képét. Elmondtam, hogy kétségtelen az
azonosság. Elvihették valaho- vá, míg a riadókészültség ottjárt.
- Nézze fiam, magából még lehet elsőrangú riporter, csak tudnia kell, hogy
éppen az jelenti a szenzációt, ami most még hiányzik magának. Hová rejtették
Emin pasát, kik és miért?... Milyen összefüggés van az öngyilkosságok között?
Van-e? A hírlapi anyag nem kérdés, hanem felelet. A'szenzáció az, ami összeköt
látszólag egymástól távol álló eseményeket. Ezt jegyezze meg! Nem az esemény,
az összefüggés kell itt is. De ez érdekes, amit maga itt elmesélt és mutatott.
Nekem külön érdekes, mert Gorcsev jó barátom volt, és sohasem hittem, hogy
hamisan játszott. Az eset egyre jobban érdekel. Azt megígérem, ha az ügyet
kibogozza, és hozzuk, vezércikk lesz. Véletlenül nekem is ügyem. És azt is
megígérem, hogy maga akkor egy igen jól fizetett újságíró lesz Párizsban...
Mikor kijöttem Bourintól, szinte rajzottak bennem a gondolatok. Hogyan tovább?
De hittelen rádöbbentem, hogy egész nap egy falatot sem ettem, és hogy vár rám
a mosókonyha. És ekkor, sohase felejtem el az ünnepi eseményt, olyan volt, hogy
szinte belé betegedtem, olyan nagyszerű, megrázó és fenséges..Párizsban
történt! Délután hét órakor! Egy taxinak intettem! De ez még semmi: beültem! És
odavetettem a címet: "Hotel d'Aragon!"
Amikor egy rándulástó!' hátrazökkentem a bőrülésen, és elindult az autó, úgy
éreztem, mintha diadalmenetben haladnék a hömpölygő nép élén: Meghódítottam
Párizst! Lakom!
Tessék? Igen. Két év óta vagyok párizsban, és először lakom. Közben kallódtam.
Most itt saját szobám lesz, hajkefém és kölnim.a tükörállványon.
Megvacsoráztam és kimeülten lefeküdtem. Aludni... mélyen aludni! És holnap
újult erővel hozzáfogni a megoldhatatlannak látszó rejtély kibogozásához. Nedda
szeret, és ez határtalan erőt kölcsönzött nekem. Mély álomba merültem. `

                                       5.

Reggel tíz óra volt, amikor egészen különösen kipihent módon ébredtem. Egyedül
áludtam egy igazi komplett ágynemüs fekhelyen! Éreztem, hogy rengeteg dolgom
van, hogy különös feladatok várnak megoldásra. Hol kezdjem? Először is menjünk
el Rézhez.
- Itt vannak, Almásikám, a fényképei -fógadott büszkén Réz.
A fö'Idön, egy csomóban feküdtek azoknak a képei, akik kártya miatt öngyilkosok
lettek. - Ezt a Labovitzot én is ismertem -mutat egy képre, míg én lázasan
dobálom szét a többit. Gorcsevet sehol nem találom, de egyszerre egy ismerős
kép tűnik elém.
Igen! Ez Vanek úr!
A kép alatt ez áll: "Grey egyiptomi főparancsnok; aki váratlanul, felderítetlen
okból főbe Iőtte magát." A dátum hét év előtti.
Nem. Mégsem egészen a Vanek úr. Soványabb és... és hát igen... sokkal
értelmesebb az arca. Talán itt is van valami összefüggés. Ezt is megnézzük.
- Kis csibém! - mondtam Réz Jenőnek. - Hagyja külön ezeket a
kártyaöngyilkosokat. Egyet elviszek.
- A Labovitz nem jó? Kitűnő ember volt!
- Később esetleg arra is sor kerül! -nyugtattam meg.
Paris Soir! Villámgyorsan megy most már minden. Grey angol tartományi
főnökhelyettes ötnapi kártyacsata után mesés összeget nyert, és bizonyos
suttogások miatt főbe lőtte magát...
F'elmegyek az angol konzulátusra, és elfogulatlan arccal mondom, hogy Grey
ezredes Párizsban élő rokona vagyok.
- Igen? Azt hittük, hogy csak az az egy rokona van, aki tüdőbajban meghalt, és
a BI. St. Honoréról éltemettük... Mi baja? Tessék egy szék...
Letámolyogtam az utcára. Itt van újra az összefüggés. Ez volt a gyászos éjjeli
menet. De mit keresett Emin pasa és Grey ezredes öccse a barokk villában?
Gyerünk a könyvtárba! Keressük a régi újságokban a részleteket! A könyvtárban
beülök az olvasóba.
Igen! Most keressük azt, amit Bourin így nevezett: A Szenzáció! Ami összeköti
az esemé- nyeket.
Tizenötféle újság, ugyanennyi évfolyam és semmi, semmi, csak a szokványos
jelentés, az őrnagy fényképével. De áldja meg az Isten a képes folyóiratokat!
Ott van Grey! De ez semmi, Grey-Vanek urat megtalaláta az a kedves Réz is!
Azonban itt, most az illusztrált lapban, a kapitány képe mellett, sőt esetével
egy időben: a Galachad Kaszinó!
És alatta rövid szöveg: "Az elhunyt parancsnok tilalmat akart kibocsátani, mely
szerint az Egyiptom fetől közeledő hajók nem érinthetik Galachad sziget
kikötőjét. A tilalmat azért tervezte, mert igen sok angol tiszt, átutazó gazdag
kereskedő és diplomata pénzét otthagyta a sziget kaszinójának iöld asztalain."
Micsoda győzelem lenne, ha ki lehetne deríteni. És mégpedig úgy, hogy egyetlen
cikkben megírni, hogy Grey, Gorcsev és Emin pasa mielőtt még egy
kártyabotrányba keverednek, valamilyen módon a Galachad Kaszinó létét
veszélyeztetik. Vezércikknek! Egy kérdés, ami felelt is: ez a Galachad, távol
az áldozatoktól, mégis az egyetlen bűnös! És ha ezt a nyilvánosság követeli és
mondja, akkor megoldódik magától. Addig nem. Bourinnak ez az elve nagyon jó!
Na, de ehhez két emberről kellene bebizonyítani, hogy összefüggésben állnak
Galachaddal. Mi összefüggés lehet Emin pasa, az öreg Gorcsev és a Galachad
Kaszinója között? Egy távol, Törökországban élő diplomatának, és egy párizsi
úriembemek, aki sohasem járt azon a vidéken.
Hát nézzük meg először a Goresev ügyet! Nedda szerint l3 éves volt, amikor a
tragédia történt. Ujság, újság után gyorsan, automatikusan lapozok és nézek,
nézek... Az ördög vigye el!
Az ördög? Ebben a pillánatban, mintegywhívásra, ott áll előttem a barokk ház
fényképe. "Nem kerül eladásra a szerencsétlen körü!mények között e!halt dr.
Alex Gorcsev lakóháza, a Bl. St. Honorén."
Gorcsev! Lapozok...
Az előző szám első olda!án óriási betűkkel áll: "Dr. Alex Gorcsev tegnap este
főbe lőtte magát." Alatta kisebb szedéssel: "Az ismert, emigrációban élő orosz.
ügyvéd öngyilkos lett." És itt a neve! Leánya Nedda és fia Iván! Továbbá
megtudtam, hogy mindenféle suttogások
kényszerítették e tettére. Az igaz, hogy előzőleg mesés összeget nyert kártyán,
de halála után kiderült, hogy ezt utolsó fillérig jótékony célra adta. Annál
különösebb az ügy, mert a köztiszteletben ál!ó dr. Alex Gorcsev nem volt gazdag
ember..
Kiszédelegtem a folyosóra. Mi ez? Hogyan találkozik a barokk villa vonzásával?
Amely először Vanek úrral, majd Sábával, majd Neddával kényszerít, hogy tegyek
valamit, amit csak én tehetek.
Eh, ostoba babona!
Dehát így van! Itt az én életem valahol belekeveredett a légiós regény és a
Gorcsev-család tragédiája közé, összegyúrva egy különös masszában.
És, most már nem akadályozhatom meg, hogy elmenjek a barokk házzal a világ
végéig, mert én most már azt is tudom, hogy a mosókonyhában függő kabátból egy
régi újságot húztam ki, és Vanek úr figyelmeztett, hogy az a gazdájáé. Abban
azt írják, hogy Gorcsev Iván Nizzában kártyabotrányból kifolyólag eltűnt.
Visszamegyek és tovább olvasok:
Itt ez áll:"Az elhunyt Gorcsev legjobb barátja, Vlaszta gróf... jelén volt a
kártyacsatánál, és azt állítja, hogy dr. Alex Gorcsev a legjellemesebb és
legkitűnőbb ember, akihez a vád semmiféle formában sem ér fel."
Oh, hogy ez a Vlaszta gróf, ilyen első számú hős lehet, ebben a
misztériumban... Hol itt a bűn? A szörnyű összefüggés?! Illetve, hogy hol a
riport?!
Na nézzük meg Emin pasa esetét! Hiszen a dátumot kívülről tudom. "192...VlIl.
27-én főbe lőtte magát, ankarai házában."
A Paris Soir a második oldalon parentálja. "A nagy államférfiú, erőskezű és
hatalmi vágytól áthatott, már-már magához ragadta a hatalmat mint
hadügyminiszter, amivel hódító terveit érvényesíthette volna."
Ez azonban kevés. Talán a török újságokból többet meg lehet tudni.
Megyek a török újsághoz. Négy-öt szobás a szerkesztőség. Nagy felfordulás, és
csak hihetetlen veszekedés útján sikerül rávenni őket, hogy hagyjanak
kotorászni a régi évfolyamok között, mert nevet most már nem említek, csak
dátumot.
No ez más! Itt Emin pasáról és váratlan öngyilkosságáról szól az egész lap
úgyszólván. És nyolcféle térkép. Arábia, Szíria, Perzsia, akikkel a pasa
bizonyös politikai tárgyalásokat folytatott. Végül egy csomó sziget és ezek
között... Igen! Egy csöppnyi folt:
Galachad! Egy óvatlan pillanatban kitépem a lapot, és megyek a Globe kávéházba.
Ehhez Ribári kell! Kártyázik.
- Szeretnék veled beszélni egy percre.
' - Akkor vedd át a lapomat, és játsszál helyettem...
- Nagyon fontos ügyről van szó, a partnerek egy percre megbocsátanak. - Ribári
elegánsan rájuk néz. Mogorván bólintanak, Ribári int, mint egy főherceg; és
eljön velem. - Parancsolsz, kérlek alássan?
- Szükségem volna valakire, aki törökül tud.
- Van itt egy török, a Rome kávéházban, gyere, elvezetlek. Ugyis vesztésberi
vagyok. A Rome kávéházban egy hosszú szakállas, ősz úr a bizonyos török. Mikor
meglátja Ribárit, két ujjával jelzi a pénzt. Ribári legyint, rám mutat és
távozik. Három frankért a török lefordítja a cikket. De Galachadról nincs szó.
Forgatja, nézi a lapot, végül megállapítja, hogy Galachad egyike ama kis
szigeteknek, amelyek Emin pasa elgondolása szerint okkupálandók. Meg- szállta
volna, ha ő lesz a hadügymirúszter, de közben valami kártyaügybe keveredett,
hihetetlen sok pénz nyert, és főbe lőtte magát.
Kezdenek az összfüggések alakulni. A banktisztviselő kártyaveszteség miatt
öngyilkos lett. A részleteket és a kártyaklub nevét el akarják titkolni. Emin
pasa megszállást tervezett. Mielőtt ezt megtehette, kártyabotrány...
öngyilkosság. Grey tartományi főnök rendeletet akart kibo- csátani, egyenesen a
kaszinó ellen. Kártyanyereség, süttogás, öngyilkosság.
De Gorcsevnél csak az öngyilkosság azonos előzményeit ismerem. De tudom kell
mást is. Mi köze volt Gorcsevnek Galachadhoz?
Volt! Hiszen ott vannak a képek! És Grey ezredes öccse Gorcsev házában halt
meg. Emin pasával is ott beszéltem. Mit kerestek ezek a barokk villában?
Visszamentem a könyvtárba.
Nézzük át újra a cikkeket! Lapozom, lapozom az újságok most már ismert számait.
És íme a nyolcféle gyászjelentés között megtalálom:
"A galachadi játékkaszinó őszinte részvéttel tudatja, hogy köztiszteletben
álló, szeretett elnöke tragikus körülmények között elhunyt."
No, most ez mi?
A kaszinó elnöke is főbe lövi magát, és főbe lövi magát valaki, akinek a
ténykedése nyilván veszélyes volt a kaszinóra nézve.
Ez még nem összefüggés, azt éreztem, Emin pasa, Grey ezredes szemben álltak a
kaszinóval. De ezek szerint Gorcsev éppen a kaszinó oldalán állt. De miért lett
öngyilkos? Itt még hiányzik egy láncszem. De a cikk megírásához már elegendők
az eddigi ad'atok is.
Előbb még beszélek Bourinnal.
Megmutattam az eddigi adatokat, és elmondtam, mit szeretnék kihozni.
- Nézze, fiatal barátom, először is találtam valamit. - Atnyújtotta az újság
egy sárguló példányát.
Csodálkozva olvastam az aláhúzott sorokat:
"Jazmirovics Gorcsev elhunytával dr. Alex Gorcsev örökölte Galachad szigetét.
Már az örökség átvételének napján felmondott a szigeten működő ismert
kaszinónak is. A szerződés szerint tehát három éven belül megszűnik á galachadi
játékkaszinó."
Világos. Amikor Gorcsev öngyilkos lett, az új örökös visszavonta a felmondást.
Itt az összefüggés! Ez már nagy dolog, ha nem is sejti az ember, hogy távol a
kaszinótól, hogyan kever valakit hamisjátékos hírébe Galachad.
- Már én is hallottam erről a kaszinóról - folytatta nyugodtan Bourin. - A
gyarmati tisztiviselők, magas rangú emberek, átmennek a gyönyörű szigetre, ahol
rulett és egyéb játék folyik. Én néhány hónappal ezelőtt egy cikksorozatban
támadtam a földközi-tengeri játékka- szinókat. És a maga cikke fogja most a
döntő csapást megadni. A cikkben minden legyen benne! De remélem, tisztában van
azzal, hogy itt nem egy rongyos csavargóval állunk szemben, akit a maga
rendőrkapitánya bevisz. Most ugyan kicsit elhallgatnak majd, de úgy látszik,
mindenféle eszköz rendelkezésükre áll. Kötelességévé teszem, hogy ne hagyja
elalud- ni, nézzen utána, például... Igen, ez remek ötlet... Kutasson, hogy az
elmúlt években a mi gyarmati tisztjeink vagy tisztviselőink közül kik lettek
öngyilkosok ezen a vidéken... Egy hónap. múlva itt a választás... Remélem,
akkor hatalmamban áll majd megtiltani a franciáknak... Megírtam a cikkekben,
hogy egy angol-francia-török-görög és a többi környező nemzetiségből álló
bojkottot kellene megszervezni Galachad szigete és a többi hasonló játékkaszinó
ellen. Az urak tudják, hogy rólam van szó! De próbáljanak csak leteríteni engem
itt, Párizsban. Azt hiszem, túl kemény dió leszek.
Valósággal lázba hozta az ügy, ahányféle módon megvilágította előttem a
továbbiakat, az mind mutatta, hogy miért olyan nagy szerkesztő ez a Bourin...
Amikor a pénztámál elhaladtam, ott állt egy szemüveges ember, és mosolyogva
megszólított: - Gratulálok, Monsieur Almási, visszamenőleg duplájára emelték a
fizetését.

                                       6.

Napokig nem mozdultam ki a szobámból. Minden erőmet összpontosítanom kell a
feladat megoldására.
És írok, írok, írok...
És itt van mellettem minden fotó, valamennyi egykori hír és a felvetett kérdés:
miféle pokoli tragédia ölte meg ama három embert, akik a Galachad Kaszinó
megsemmisülésétjelentették volna?
Cím: Galachad, az erkölcsi halál szigete!
Elkészültem. Ujra meg újra elolvasom. Még néhány helyen belejavítok. Meg vagyok
elégedve. Éles, kihívó és mégis tárgyilagos. Vádirat és védőbeszéd egyszerre.
Felveti a kérdéseket, és választ is ad rájuk. A többi már a rendőri. nyomozás
dolga, amely majd a még hiányzó láncszemet könnyedén tisztázni fogja.
Nagy nap volt!
Beléptem Bourinhez, és mélyen megemeltem a kalapomat. Ő bólintott, szivarfüstje
mögött kissé összehúzta a bal szemét, és körülbelül sejtette a kipirult,
spanyol grandezzával köszönő ifjúról, hogy csodálatos eredményeket fog közölni
vele. Kissé fensőbbséges orrhangján, amely sohasem volt-barátságtalan, szólt
hozzám megszokott nyugalmával, ami inkább emberi méltóság volt.
- Hozott valamit?
Pedig tudta jól, hogy mit hoztam. De mennyire!
- Egy cikket hoztam, főszerkesztő úr. Ma vettem fel a második hóra járó
fizetésemet, és kérem a kiutalását ezért az írásért külön a főszerkesztő úrtól.
Nyugodtam szivarozva olvasgatta a paksamétát. És végül változatlanul udvarias
fejhangon megszólalt.
- A cikkért tízezer frank nem sok, és a havi kétezer is jár. Az új havi fixet
később megbeszéljük, mert van sürgősebb is...
- Kérem... -feleltemlehangoltan.
- Meg kell innunk erre a cikkre néhány aperitifet - mondta.
A Dome-ból, ahol Bourinnal hosszasan beszélgettünk, Neddához. siettem. Otthon
találtam.
- Már azt hittem, haragszik rám - mondta ragyogó, nevető szemekkel.
- Nedda, jöjjön velem, kérem -mondtam, és már húztam ki kezénél fogva magam
után. - Mi van magával, Péter?!
- Majd mindjárt megtudja - és egyrj,axinak intettem. Beszálltunk, és én
magamhoz vontam.
- Jó tudja, Péter - és búsan lehajtja a fejét -, ezt nem szabadna... én... én.
- Jó - feleltem -, majd vigyázok, hogy ne kompromittáljam. Pedig... most már...
nem kellene... - Mi történt?
- Páris az én vezércikkemet hozza holnap, és a cikk olyan szenzáció... - Mit
írt?
- Mondjam, hogy az apjáról is szó van? Moíndjam, hogy félig-meddig
rehabilitálja? - Nekem megmondja, hogy mit írt, ugye?
- Nem tehetem, Nedda. Egy vezércikk anyaga az előző nap délutánján a legnagyobb
titok. - Mondja... mesélje... -lihegve kapaszkodott belém.
Felbújt a karom mentén a nyakamig. 1lyesmi ellen az ember védtelen.
- Arról lesz szó benne, hogy a maga apja tisztességes ember! Nem hamiskártyás,
hanem úr! Igazi úr!
Szerencsére az autó megállt, a szerkesztőségnél.
- Erről nem szabad egy szót sem beszélrü. A reggel.i lapban, az első oldalon
úgyis olvassa majd. Most várjon egy percig. Jó?
BematStem a pénzért. Rézbe ütköztem. Kedvesen vállon vereget.
- Maga nagyszerű fiú, Almási. Ma megtudtam, hogy ökör voltam, maga meg a Ribári
ugrattak. A többi véletlen volt.
- Na, látja! És nem fogadtam el pénzt.
- Nézze, Almásikám, nekem jól megy most. Mégiscsak elfogadhatná. Vegyen el
kétszáz frankot!
Kis híján rám erőszakolta.
- Most pillanatnyilag nem kell, itt is van némi kiutalásom.
A Paris pénztáránál már rendelkezésemre állt a tízezer frank. Mintha nem is
tudnám, hogy Réz mellettem áll, leszámolom, köszönök a pénztárosnőnek, és
megyek.
- Na, nézd csak... Egy pillanatra elfeledkeztem magáról... Hát, Rézkém! Holnap
várom... (Eddig még nem tudott szólni.)
Viszontlátásra... Az autóból még visszafordultam, és sohasem fogom elfelejteni
Réz Jenő arcát, teljesen tátott szájjal, két kezével egy-egy halántékát
szorítva, néz az autó felé.

                                  IV. Fejezet

Botrány a kaszinóban
                                       1.

Most kivárni a reggelt!
Elsősorban együtt uzsonnáztunk Neddával fák és virágok között, Párizs egy
gyönyörű cukrászdájában.
De semmi sem akadályozhatott meg bennünket abban, különösen egy ilyen pompás
délutánon; hogy veszekedjünk, ha éppen kedvünk van.
- Nem mondhatok többet. Amit eddig tettem, az is szinte újságírói bűntény, hogy
vezércikk, amely másnap megjelenik, előző délután szóbeszéd tárgya itt. -
Péter... - és simogatta a kezemet.
Ezek után sírt egy kissé, de helyes ösztönével érezte, hogy minden további
kísérlet hiábavaló, tehát azt ajánlotta, hogy sétáljunk a Luxembourg kertben.
A Luxembourg kertben, mivel Neddának valamilyen sürgős dolga volt, hamar
búcsúzk- odnunk kellett. Magamhoz vontam, megcsókoltam, és ő elsietett.
Azután egyedül álltam ott, és arra gondoltam, hogy mit csináljak reggelig?
Illetve hajnalig. Amíg az első rikkancs; a diadal első heroldja, a győzelem
voltaképpeni eredményét hozza: A Vezércikkemet, azon a helyen, ahol Bourin húsz
éve ír! A én vezércikkemet!
De mit tegyen az ember ezzel a nyomorult, leküzdhetetlen, egy éjszakányi
idővel? Tízezer frankom van holott százezer vagy százmillió frank is hiábavaló
volna: Az idő pénz, de a pénz nem idő. Az idő legyőzhetetlen.
Megvásárolhatatlan, elmulaszthatatlan. Múlását az egész világ összefoglaló
ereje sem tudná befolyásolni.
A huszonhárom esztendős Almási diákos félelemmel ment egy bárba. A bár az a
hely, ahol a magamfajta emberen a legkirívóbban meglátszik a gyakorlatlan,
félszeg vendég: No jó! Itt van a La Poule! Nézzük!
Forrt körülöttem minden! Huszonhárom éves voltam! Vezércikket írtam! Újabb
ünnepi illanat volt, amikor először életemben, minden különösebb anyagi
megfontolás nélkül, nyilvános helyen, kezembe vettem egy étlapot! És
természetesen nyomban pezsgőt rendel- tem. A vacsorára azután már kellemesebb
kömyezetbe kerültem e szokatlan helyen, mert jöttek a bátorítók, a
segítőtársak, akik többet tudtak rólam, mint magam már amikor beléptem: a
kedves kis párizsi nők!
Körülfogtak és ittunk és...
Aztán színesen forgott a fény, sok volt a pezsgő, azonfelül a pálinkát jobban
szeretem, tehát az egész mulatság, mezítelen vállak, ékszerek, halk zene,
itt-ott egy hangos nevetés, ez mind-mind összekavarodott valami zavaros,
szédült állapotba.
És egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy megszabadultam a diadalmas hajnal
sürgető nyomásától.
Aztán eszembe jútottak a fiúk. Fizettem, és beszálltam egy taxiba. - Frusy a
Boit! A Pigalle-on! -kiáltom szédülten.
A sofőr nekivágott. Nem árt, ha meglátogatom Kárpát Renét. Ha szükséges, most
segíteni is tudok nekik, és ők talán tudnak valamit Sábáról. Sába szereplése
Párizsban titokzatos. Állandóan eltűnik. Továbbá van egy kincstári tárgya, a
légió hétlángú jelzésével, ami annyit komplikációt okozott...
Kiszállok a Pigalle-on. Megnyugtat a jó öreg Place Pigalle, ahol az igazi
Párizs szórakozik. Az igazi párizsi, aki csak napközben fordul meg a Champs
Élysées vagy az Opéra idegenektől nyüzsgő vidékén, szívből nem szereti ezt a
környéket. És az idegeneket dettó! Itt a Pigallé az más! Olcsó varietékben
jóízűen nevet és szívből rémüldözik vaskosan borzalmas grandguig- nolokon. Ide
evakuálták a külföldiektől megszállott városrészekből magánéletük számára
tartogatott vidámságukat. Mert a turistákat tisztelni kell, a fene egye meg
őket! Azok hozzák a pénzt, és ez mindennél fontosabb, hát legyen övék az a
méregdrága belváros. Itt a jó, egyszerű Pigalle-on, itt vannak ők otthon.
Ajárókelők nem rongyosak és nem elegánsak, csak amolyan párizsiasan kopottak,
mivel okos ember csak a nőjét öltözteti.'!tt azután sört iszik, vicceket ordít,
hencegés nélkül bemegy munka után bármelyik lokálba az utcai ruhájában, és a
legnagyobb hecc, hogy fütyül, ha tetszik valami, és minden hamis hangra
visszaköveteli a pénzét.
Megtalálom a Frusy a Boit helyiséget. Előtte tábla, amely Kárpát Colonelt
hirdeti, a volt cári gárda kapitányát, aki eredeti orosz és kaukázusi
népdalokat énekel. Hol tanult Kárpát eredeti orosz népdalokat?
Nem szólva a kaukázusiakról?
A helyiségbe lépve döbbenten meg kellett állnom. Ijesztően idegen és mégisjól
ismert alak közeledett felém, nem is,alak, hanem jélenés, szőke nagy szakállal,
tarkóig érő hosszú hajjal, egy szent vagy őrült, furcsa orosz ingben, amelynek
derekán lazára kötött zsinórzat lógott le bojtos véggel. Te jó Isten, Kárpát
René? De hogy nézett ki! Mint Tolsztoj Leó gróf, a Jasznaja Poljana-i remete,
vagy még inkább mint Ripp van Winkle az opera II!-ik felvonásában..:
Kért, hogy ne csináljak feltűnést, az orosz zenekar vezetője és a szerződése
szerint így kell járnia. Tangóénekes és ukulelén játszik, ibolya színű
fényszóróhatás méllett refréneket ad elő, tölcséren keresztül, de azért operát
komponál... Hallotta, hogy nekem is állásom van. Üljek le és hallgassam meg a
műsort.
- Kérlek -szólt zavartan a füle tövéig elvörösödve -, Pataki Mária is itt
van... Egy duettet szoktunk esténként énekelni. De ha téged ez bánt, csak
szólj, és én mindent visszacsinálok. - Clgyan, öregem - és nevetve ütögettem a
vállát -, már régen vége mindennek. Csak örülni tudok ennek.
A füstös, lármás, állott, borszagú helyiségben lökdösürik és lökdösnek
bennünket. Békés, jókedvű áradatban sodródtunk előre.
- Péter!
Pataki Mária állított meg.
Mint Kárpát René vendége szokott itt énekelni, azon megállapodás alapján, hogy
esetleg vacsorázhat is. Ez egy cipésztől függött. És csakugyan rövidesen
belépett egy harcsabajuszú, részint szvetterbe öltözött cipész, teljesen
részegen. Hatalmas kézelők'lógtak kabátja alól az ujja hegyéig, és bama
művésznyakkendőt viselt. Mikor KáTpát megpillantotta, odaszóllt Máriának:
- Itt a vacsorád.
Mária megrendelte a vacsorát, és az illető az asztalt csapkodva nyomban
ordítoiott, hogy Votga-dalokat akar.
Beszélgettünk Máriával. Elfogulatlanul, barátian. Egyszerű rokonszenv maradt
csak a szerelemből.
..Itt működött Zombori Schalk Rudolf is, mint gyorsrajzoló. Tény, hogy
rendkívül gyorsan rajzolt, viszont alig helyezett súlyt arra, hogy a kép
hasonlítson is a modellhez. Ezt a csekélységet gyengéd udvariassággal
helyettesítette, és mindenkit szépnek, fiatalnak örökí tett meg, olyan
eredménnyel, amely valósággal forradalmat jelentett volna, ha a kozmetika terén
produkálja. De ha engedett is művészi elveiből, monoklija most is dölyfösen
feszült a szemén.
- Mi van Sábával? - kérdeztem Zomborit. ,
- Amióta eltűnt, nem láttam. Pedig tudja jól, hogy szükségem van a sálamra.
Könnyer ineghűlök.
Nem lehetett tovább beszélgetni, mert eloltották a lámpákat. Taps
hallatszott...
A karmester a közönség felé fordult, övig érő szakállal, ünnepélyes arccal.
Egyszerű jámbor "Zdravsztvujtyé"-vel üdvözli a közönséget. És halkan bemondja a
címet: Zarusnya, ó Zarusnya.
Honnan tud ez oroszul?
Úgy látszik, ezt az orosz dalt szerethetik, mert összesúgnak izgatottan. De már
azon nyomban Kárpát René, legnagyobb meglepetésemre a következő dalt adta elő:
Csak egy zarusnya van a világon
Volga, Volga gyönyörű párom... -
- Szent atyám! -súgom Zomborinak. -Hisz ez a Csak egy kislány van a világon,. -
Pszt... Ez itt a Pigalle-on a Zarusnya! -súgja Zombori.
És elhűlve hallottam, égriek állt a hajam tőle, amint folytatta. A jó
Dnyészter, jaj, de szeret engemet Ó, Zarusnya nékem tégedet...
És szomorúan nyekereg hozzá az ukulele és siralmas orosz dalhoz illően
tremolózik Kárpát Colonel hangja. Viharos taps! A Colonel ráadásnak, jobb
kezének tenyerét a tarkóján elhelyezve; párhuzamosan lengedező térdekkel
énekli, hogy: .

                           Szevasztopolba kéne meni,
                            Pulykakakast kéne venni,
                         Lassan, trojka, lyukas a kas,
                              Kiesik a Volga-kakas.

És tapsol és toppant, azt mondja, hej, karbafont kézzel körbefordul, és a
jókedve maxi- mumával két tenyerével a földet csapkodva, befejezésül
elrikkantja egy gyors dalban, hogy "sej, haj, Lina, Vlagyivosztokbari olcsóbb
lett a liba! Hej!"
És ledobban.
Ez különösen tetszett a közönségnek, bár volt egy, aki a Hullá mzó Volga
tetejént többre tartotta.
Kárpát Colonel szereplése eleinte igen meglepett, azonban később megszoktam,
mint ahogy Párizsban, de főleg a Pigalle-on a legszokatlanabb körülményekhez is
idővel hozzászo- kik az ember.
Közben megérkezik a világhírű, magyar származású filmfőrendező törzskarával, és
vele a mindenható vezérigazgató, egy kis kecskeszakállas. Durrog a pezsgő,
röpül a hólabda és a szerpentin. Fehér szakállas, idős urak turbánt vagy
kétcentiméteres szalmakalapokat visel- nek, és a rendező az asztalt csapkodva
követeli, hogy Kárpát Colonel énekelje el a Szibéria fent az égen hazafelé
szálldogál című dalt, továbbá a főrendező kedvencét, azt: Orosházán nincsen
Volga, csak kettő. Különösen ezért a dalért járt ide a főtendező, sokszor
előkelő budapesti ismerőseivel. Mielőtt belépnek, apró tűket oszt ki a
társaságának, és ezek kötelesek előadás közben szurkálni magukat, nehogy
nevetésük Kárpáti René karrierjét tönkretegye. Kárpát már holtfáradt, de végre
az újabb szereplést is befejezi, szokása szerint egy gyors kozák számmal, karba
tett kézzel guggolgatva és kurjantva, hogy "Ritka Dnyeszter, ritka muzsik,
ritka cár."
A vád kaukázusi dal mozgalmas vége felé Ribári elismerőleg így szólt
Zomborinák, a Colonelről.
- Szép teljesítmény a kapitánytól. Nálunk éhen halhatna a francia, amíg a
nagyapámat ilyesmire rávennénk. Holott az öreg két évvel fiatalabb, mint
Kárpát. És ekkor megáll valaki és a vállamra teszi a kezét:
- Téged kereslek, Peter... Sába!
- Én is kereslek már régóta! - mondtam izgatottan. - Hol beszélhetnénk?
- Nyugodtan itt maradhattok -mondta Ribári -, mert nekem tárgyalmon kell
segédeimmel a párbajról.
Nyomban félrevonta Kárpát Colonelt és Zomborit. Másnap értesültem a párbaj
kimeneteléről. Így történt:
A felek egymással szemben álltak éles karddal. Vanek úr elszántan és sápadtan.
Ezután jött Ribári. Nagyon idegesen viselkedett. Egyik cigarettát a másik után
szívta, és folyton húzta az időt, hogy leért a kardja, fertőtlenítsék, és
állandóan nézegette Vanek urat, aki mereven állt, mint egy szobor, egyik
kezében a kardja, .másikban a nadrágja.
És mikor elhangzott a "rajta" kiáltás, és Vanek úr állásba toppant, Ribári
hátralépett, leeresztette a kardját, és mondta, hogy szívdobogása van, várjanak
egy kicsit. A házfelügyelők kara megvetően mosolygott. Adtak egy kis vizet
Ribárinak, leültették, azután újra felálltak... De Ribári éldobta a kardot, és
azt kiáltotta, hogy a segédek gazemberek, ő özvegy édesanyját tartja el, fiatal
még a halálra, nem hagyja egy ilyen dúvadtól lemészároltatni magát... B.
Eduard! -kiáltotta -a véremét akarod?!. . Hát ölj meg, döfd belém a kardodat,
légy gyilkosa legjobb barátodnak...
Vanek urat szem!átomást megrendítette Ribári magatartása, és azt mondta,
hajlandó beérni az ifjú bocsánatkérésével. Ribári megköszönte ezt, és
ünnepélyesen bocsánatot kért, és a kint várakozó Madame Tourtelette "én hősöm"
felkiáltással borult Vanek úr nyakába.
Szóval kettesben maradtunk Sábával.
- Kérlek, én tudom, hogy te valalmi tárgyat hagytál nálam a póggyászodból, amit
kerestek nálam. Erről akartam beszélni veled.
- Igen, de sajnos eltűnt. Egy sebesült barátomat illette... - Nedda bátyját.
- Már tudod, annál jobb. Engem hívatott a fiú, amikor megérkezett, és
beköltözött a villa földszintjére sebesülten... '  - Várj csak! Én egyszer a
riadókészültséget hívtam...
- Ott voltam fél lépésre tőled -mondta mosolyogva. -Az a szegény
elmeháborodott, akit Nedda bátyja magával cipelt, és segített is átkötözni
Ivánt, váratlanul a nyakamra hozott téged. Az ajtó mögül láttam', amint
elrohansz a rendőrségre, és erre gyorsan felvittem Ivánt, meg a bolondot Nedda
szobájába:
- Akkor újra láttam a pasát az ablaknál... És a barátod meghalt?
- Nem, csak rosszul lett, kórházba kellett vinni; és akkor éjjel halt meg ott
Grey ezredes öccse.
Nem bírtam tovább a füstös, zajos helyiség hangulatát. Elbúcsúztunk. Nedda és a
vezércikk járt az eszembe. Becsípve, szédelegve elhagytam a helyiséget, és
elmentem megnézni a barokk villát. Az öreg barokk misztériumot.
Nézem a mosókonyhát, Nedda ablakát és az emeleten az ablakokat. Egyszer csak
látom, hogy villany világít az emeleten...
Hát én már sohasem láthatom úgy ezt az épületet, hogy ne csillanjon fel
valamelyik lakatlan szobájának ablaka mögött ez a furcsa fény?!... És ahogy a
szomorú fák között ebben a szürke megvilágításban nézem az ablakot és a többi
ablakot, valami újabb furcsa érzés fog el...
Az átödik ablak! Itt lett öngyllkos Alex Gorcsev.
Kezeimmel és homlokommal a rácshoz ragadva állok, és most a rikkancsokat várom,
pedig énjól tudom... A barokk ház most azt mondja, önző vagyok. A magam
pályáján elértem vele mindent, de a Titok, amiért annyiszor húzott magához, a
titok nincs sehol. Az én vezércikkem semmi abból, amit ő követelt.
Most elsötétedik az ablak. Hűlő érzéssel múlik a részegség. Fejem, lábam
nehezül és zsibbad, és e pillanatban ez a zsibbadás a halál mozdulatlanságáig
megmerevített.
...A középső ajtó hirtelen kinyílik, és valaki csikorgó, kemény, csizmás
léptekkel, úgy hogy Neddának vélem, elindul a kapu felé.
Amint kinyitja a rácsos kaput, az uCcai lámpa fénye rávetül.
Az öreg Alex Gorcsev lép ki. A halott dr. Alex Gorcsev!! Igen! A prémes
kabátja, robusztus alakja; vastag bajusza, ferde szemöldöke... Ezt én láttam,
tisztán így, fényképen... Ez így most igaz, illetve nem igaz...
A léptek elhalnak valamerre. Itt most az történt, hogy rájöttem a barokk ház
titkára. Halottak járríak benne.
.. Mozdulatra képtelen tapadok a rácshoz, amíg eldöngenek a hatalmas ember
csizmás léptei. Hogy tíz percig vagy fél óráig álltam-e ott, nem tudom.
Megkíséreltem azután követrü ezt a Gorcsevet, akiről úgy tudom, hogy rég
halott, de már réges-rég eltűnt valamerre a hajnalban, és amint egyre
világosodott az'ég, úgy éreztém, hogy a párizsi rikkancsok ma tudják, hogy
várom őket, és tréfálkoznak...
Ilyen ólomsúllyal múlt az idő.
A háznak igaza volt! Önzőn fogom fel ezt az ügyet. Nem megyek már az iménti
szellem után, nem kutatok semmit, csak várom a vezércikkemet.
Végre! Végre! Özönlenek a rikkancsok a reggeli lapokkal. Azt hiszem, ezen a
napon én voltam az első újságvásárló Párizsban. Izgatottán veszem kézbe, azután
mintha az egész barokk ház zuhant volna rám, szinte szétesett á világ
körülöttem. A vezércikk helyén ez volt:

                              SÍR LAJOS BANKRABLÓ
                      a montparnasse-i bankrablás tettese.
                        A rendőrség már a nyomában van.

Kiejtettem a lapot, kissé a falhoz tántorogtam, minden gondolat, érzés és
értelem nélkül.

                                       2.

Az első érzésem nem ijedtség volt. Úgy éreztem, hogy nevetni kell. Harsányan és
gurulva! Elképzeltem a kis, gyereknyi Sír Lajost pálca karjával, holdvilágfehér
arcával, amint félbehagyja egy rímnél Jean Ricturs fordítását, és berohan egy
kicsit két pisztollyal valamelyik bankba rabolni! Zsebében természetesen egy
Virág Benedek nevű nyájas papköltő valamennyi verse, hogy végszükség esetén ne
jöjjön zavarba.
Na nem! Ez álom. És újra megnézem a lapot. Hiba: valóság. Kétségkívül Sír
Lajosról van szó. Utolsó címe, előző lakása Rué Roi Sicilie 54.  Honnan tudták?
Hiszen Sír Lajos nem volt bejelentve. Előző lakása másfél év előtt a Hötel
Portugais, ahol egy részeges, könnyelmű portás bejelentette, mivel nem tudta,
mit cselekszik.
A hír különben aránylag rövid, csak roppant vastag betűvel szedve. Mint Sír
Lajos kampósbotja. Mindenki emlékszik még - írja a lap - arra a vakmerő
tettesre, aki fényes dé)előtt, két pisztollyal behatolt a Banque de France
billancourt-i fiókhelyiségébe, agyonlőtte a pénztárost és egy altisztet,
kifosztotta a kézipénztárat, azután elmenekült.
Egy másodpercnyi aggodalomra sem adott okot a hír. Csak-valami szöcnyGséges és
őrült tévedés lehet.
Sír Lajos bankrablása nem nagy veszély. De az én cikkem elmaralása mögött
lehet valami...
Virrad. Most bizonyára Nedda is várja valáhol a lapot. A vezércikkemmel.
Felhívom egyenesen Bourint a lakásán. Köztudomású, hogy korán kelő ember. - Jó
reggelt, itt Almási...
- Kicsoda? - kérdezte rekedten.
- Almási - feleltem, és máris éreztem, hogy baj van. - Az az Almási, akinek
megígérte, hogy egy cikkét a mai lap vezércikknek hozza.
- Valami tévedés lesz - felelte Bourin tétován, és nem kétséges, az ő hangja
volt. - Én mindig megtartom áz ígéretemet, ha másra nem kényszerít valami
inkorrektség. Ön szóval cikket adott le a lapnak?
- Önnek adtam, Monsieur Bourin!
- Valami tévedés lesz... nem tudok róla, hogy cikket adott nekem. Ez tévedés
lesz... Én még beszéltem.
De ő letette a halIgatót! Nem hallott tőlem egy szót sem.
De adott egy fonalat. Tehát valami történt tegnap óta... De én csak Neddának
beszéltem... Nedda! Ő mesélhetett valamit! Mégis kalandornő volt? Rohanok a
lakására.
Nedda nem volt otthon. Vanek úr napok óta nem látta: .
Rohantam tovább. A Globe-ban megtaláltam Ribárit. Egy kör közepén. Valami
bridzsvitá- ban mondott szakértői véleményt, és néma figyelemmel hallgatták,
mint a legfelsőbb fórumot. - Mi történt? - kérdeztem, izgatottan félrevontam. -
Valaki belicitált öt kárót.
- Ember, Sír Lajosról van szó!
- Ja, a bankrablás! - legyintett és ásított.
- Sokat röhögtem. Nem jássz reggelizni valahová? - No, de valamit tenni kell! -
Reggeli előtt?
- Szívtelen szélhámos vagy...
- Ez már másoknak is feltűrit. Nézd, ha annyi eszed volna, mint egy beteg
csirkének, akkor most örülnél, amiért egy barátód megcsináltá a szerencséjét.
De te irigy vagy. - Ha tovább hülyéskedsz, egy dákóval leütlek!
- No jó, hát megmagyarázom. Garcon!
Két mentholt! Iszol, nem ? Hát ide figyelj! Ha még három vagy négy napig
sikerül Sír Lajos nevét a lapok első oldalán tartani, úgy beérkezett ember.
Lassan megértettem. Ez a Ribári épp olyan biztos benne, hogy Sír: Lajos szóba
sem jöhet az esettel kapcsolatban, mint én. No, de ha ez kiderül majd, micsoda
rehabilitáció lesz!
- Már beszéltem laárpát RenéveI -folytatta Ribári. -A fiúk is belátták, hogyjól
ítélem meg a helyzetet. Tanácsomra elhatározták, hogy Sír Lajos érdekében nem
bolygatjuk ezt a hatalmas reklámot. -Sóhajtott. - Hogy ktudnám én használni,
ha velem történne!
- Örülök, hogy nem veled történt. - Mégis irigy vagy?
- Sőt aggódnék! Nem tudnám biztosan, hogy ártatlan vagy! Mentem tovább. Hová?
Hová?
Megkezdődött a hajszá. A laphoz mentem, ahol közölték, hogy Bourin holnap
reggel nyolc órára kéret. Nem tudják, hova ment. A cikkemről senki nem tud
semmit.
A szemüveges szerkesztőnek elmondtam Sír Lajos tragikomikus esetét, és kértem,
pró- báljon utánanézni, mert nagyon nyugtalanít az eset.
Figyelmesen meghallgatott. Azután tegyintett, amikor leírtam Sír Lajost. Még
nevetett is.' Valami slendriánság lesz a dologban., Egy hasonló nevű magyar
származású bűnöző
adataival összecserélte Sír Lajos nacionáléját az Idegenellenőrző. Átment egy
másik szobába és telefonált.
Nagyon hamar és komolyan tért vissza.
- Nem téhetek semmit. És ne ártsa bele magát, fiam, az ügybe... Nem tudom,
miről lehet szó, de hivatalos helyen ilyen röviden még sohasem beszéltek
velem...
Aztán újra Neddához. Semmi eredmény. Vanek úr megnyugtat, hogy tíz órakor
itthon volt, de aztán sietve újra elment. Nem, üzenetet nem hagyott. - Mi van
Wendriner úrral? -kérdeztem.
- Wendriner úr móst igazán jól él!... Napi száz frankot kiutalt neki a
gazdám...
Mondom, tiszta őrült, mire költsön egy oroszlán napi. száz frankot Párizsban?
De nem vitatkozhatom, ahogy megparancsolta, naponta reggelit hozatok a
kávéházból, egy csomag cigarettát, és a legfinomabb kölnit a fürdőszobába,
azzal az utasítással, hogy ha elfogy, vegyek újat. De nem fogy. Fel se bontotta
az a dög... Mindenki úgy bánik az ilyen bestiával, ahogy akar. Kávéházba is
viheti. De. hogy egy elaggott oroszlánnak miért kellett előfizetnem a Matinre,
ez megfoghatatlan... Ha nem láttam volna a gazdámat, amint Nizzában autótaxit
vezetett szmokingban és szalmakalapban, azt hinném, hogy váratlanul megőrült.
Így tudom, hogy már régen az... Nézze, ezt ma kaptam. Vigyázzon, mert álmodni
fog róla...
Egy levél volt, amelyben a Matin értesíti Wendriner úr nevű előfizetőjét, hogy
a legutóbbi sorsoláson nyert egy valódi elsőrangú gumi nadrágtartót. Viselje
szerencsével. Vanek úr sóhajt'va legyintett.
- Nem hiszem, hogy rá lehet venni... Hát képzelheti!
Sietve elbúcsúztam Vanek úrtól. Most Sábát akartam megkeresni. Bl. de la
Vilette 9.  Ide írtam a lapot.
Azonnal autóba ültem, és tíz perc múlva ott álltam a ház előtt. - A kapu előtt
fegyveres poszt: párizsi politikai rendőrség.
Estefelé újra visszamentem a szerkesztőségbe. Beszélgettünk Bourinról. A
közelgő válasz- tásokon biztosan bekerül a parlamentbe. És egyike a
legesélyesebb miniszterjelölteknek. Rengeteg ellensége van, mert a legkiseb
tisztátlanságot sem tűri el. Készül is ellene valami. Ezt mon.dják sokan. Annyi
tisztességtelen ember fél tőle, tudják, hogy nem remélhetnek kegyelmet
semmiféle korrupció számára, há Bourin miniszter lesz. De Bourin nem hallgat az
óvatosokra, akik figyelmeztetik, hogy sok hatalmas ember, aki,csak kicsit is
korrupt, joggal fél a miniszterségétől.
Éreztem,, hogy ez az ember nagyon-nagyon közel áll hozzám, és úgy szerettem
volna megvédeni. De mivel és kitől?
Ott ültem a szerkesztőségben, és aggódtam Bourinért. Rossz előézetem volt.
Később jött valaki a Tiszti Kaszinóból, mondta, hogy az öreg kártyázik. -
Szokott játszani?
- Hogyne - felelte -, és még sosem játszott ilyen szerencsével. Háromszor volt
flösche egymás után... Mi baja?
- Nevetséges. Mi bajom? Szinte hisztérikus állapotba kerültem. Kitámolyogtam a
szer- kesztőségből. Mi fojtogat és zsibbaszt a rémülettől?
Szerencséje volt... A nagy szerencse pedig halál. Milyen ostobaság... Nem
tudtam, hogy mivel töltsem a2 időt.
Hazamegyek a szállodába és léfekszem. Holnap mindent megtudok.
Amikor hazaérek és vetkőzni kezdek, látom, hogy nyitva az éjjeliszekrény
fiókja. Egy csomó irat van benne. Az első lapon egy levél:
"Ne aggódj, te marha! Nincs semmi baj. Itt küldöm az utolsó folytatásokat, és
ölel,lek. Lajos."
Sír Lajos írt!
Nem vagyok álmos. Előveszem Sír Lajos regényét, és elkezdem olvasni. Éjfélre
járt, mikor a végére értem.
Eszembe jutott, hogy a politikai rendőrség talán azért kereste a vörös füzetet,
mert abban valamilyen katonai titok is lehet. Megindult tehát a hajsza a vörös
füzetért. És nem közölhették talán még Sábával sem, hogy a füzet fontos.
Mint a villám, úgy fénylett előttem a rejtély!
Sír Lajost kézre akarták keríteni a füzet miatt, de ezt nem hozhatják
nyilvánosságra, hát előszedtek valami világra szóló bűnügyet, rákenték, hogy
huszo-nnégy óra alatt meglegyen. De hol az ördögben mászkál?
És hogy a csodába jött hozzám ez az írás?
Ni! Hiszen még két különálló oldaI is van a fiókban. Kiveszem. Elkezdem
olvasni. Elsápadok, lefut minden vér az arcomból, és összeszorul a torkom
izgalmamban. Oh, uram! Itt van!
Negyed egykor, mint valami ámokfutó. rohantam fel és alá taxiért, és azt
mondtam a sofőrnek:
- Tiszti Kaszinó! Ezer frankot kap, ha nem törődik büntetéssel és semmivel.
Itt a Kaszinó. Felrohanok. Valami.bál van. Az előcsarnokban el'áll a
lélegzetem. Megőrül- tem. Mi ez?
Egy angol uniformisban áll ott... szijjal és kitüntetésset. Vanek úr!?
Mi?!... Nem merem megszólítani... De most.semmi kétség, magasra emeli a
tenyerét felséges mozdulattal:
- How do you dö, my sweethart? Ön is idejár hozzánk?
Megdörzsölöm a szemem. Lehet, hogy a sofőr a házfelügyelők jelmezes
összejövetelére hozott? Be akarok menni a terembe. Egy gyerekes arcú, kissé
pisze fiatalember mellém lép, és megfogja a karomat. Szent Isten! Eltöri.
- Ne mozdulj, ne csinálj semmit, mert összetörlek! - De... ' ,
- Gorcsev Iván vagyok... Szép lassan bemehetsz. -Vanek úrral együtt bemegyünk!
Bourin mikor észrevesz, csodálkozva néz rám. Sokan figyelik ennél az asztalnál
a játékosokat. Hirtelen. nagyban megy a játék, és Bourin szerencséjétől zúg a
helyiség. Most egyszerre közeledik valaki az asztalhoz, magas, polgári ruhás
ember a sok estélyi ruha és uniformis között. Gorcsev megfogja Vanek úr karját,
mint egy starter, ha indít és azt mondja: "Most!"
Vanek úr az asztalhoz lép, ugyanakkor a pogári ruhás egyén leül:
- Bocsánat... Igen, azt hiszem, bocsánat -mondja és Gorcsevre néz, és miután az
elzöldül mérgében, azt mondja még halkan. -Jó, jó... kérdezni se lehet? -Az
asztalnál mindenki feléje fordul, és ő így szól: - Én, ha jól emlékszem Grey
ezredes vagyok, és egy hasonló partí után a fivérem főbe lőtte magát
Kairóban... Igen, azt hiszem, hogy Kairó az rendben van...
Vlaszta -ő volt a polgári ruhás férfi, valamit hebeg.
De most már engem nem lehet visszatartani,,felmarkoltam egy halom kártyát: -
Ezzel szoktál gyilkolni, te bitang!
És a kártyákkal együtt téljes erőből az arcába csaptam. Felborult a rend,
Vlaszta egy ugrással az üvegajtónál volt. ,
De megáll! Azután a torkához kap, és felsiko!t! És úgy áll, mint akinek bomlik
az agya: Az ajtón belépett Alex Gorcsev!
Mefisztói szemöldökével, szakállával, sebhelyével, hatalmasan, amilyen a
valóságban volt. Én is valami egész hideg dermedtséget érzek. Vlaszta hátrál...
Ugy látszik, elveszti az eszét. Felsikolt és... Szörnyű csörömpölés
döbbenetében nekiugrik fejjel a nyitott ablaknak, és kizuhan az utcára...
Két hölgy elájul, és többen viaszra váltan állnak, akik ismerték az öreg
Gorcsevet, és ekkor Gorcsev Iván végre harsányan elkiáltja magát:
- Kérem, ez az ember Sába István nevű barátom, színész, az apám maszkjában.
...Megroggyannak a térdeim, és leülök. Akik ott voltak ennél a jelenetnél, soha
sem fogják elfelejteni...
Az ablak alatt, pedig ott feküdt holtan Vlaszta. - - Hát csoda, ha az ember
ideges lesz? - mondta Vanek úr mellettem csendesen.

                                   V. Fejezet

                               A rejtélyek kulcsa

                                       l.

Sír Lajos kéziratának azokat a bizonyos utolsó oldálait most már sokkal
nyugodtabban újra elolvastam:
;,Péter! Ez úgy látszik, nem tartozik a regényhez, mert a megfordított füzet
hátsó oldalára jegyezte Sába, de én mégis hozzá vettem, mert nagyon érdekes. Ne
aggódjatok értem, jó helyen vagyok."
Manuel vallomása
Manuel, ágyán ülve, az ő kérésere írom e sorokat. Azt kívánja, hogy Gorcsev
Ivánnak mutassam majd meg, ha egészséges lesz.
...Valamikor híres hamiskártyás voltam. Amikor sok pénzre tettem szert,
abbahagytam. Azt,hittem, végleg. De valaki rákényszerített, hogy ismét
játsszam. Nem arról volt szó, hogy csaljak, vágy becsapjak valakit. Ölni
kellett. Kártyával.
. Sem a légió, sem a Szahara, sem a végső perc itt a halálos ágyon, nem
törölheti le a szemem elől annak a derék, kedves, nagy bajuszú, furcsa
szemöldökű, vidám orosz úrnak hazajáró vízióját, akit, engedve a kényszernek,
az ötödik flöschsel megöltem.
Alexander Gorcsevnék hívták. És Gorcsév Iván, aki jó volt hozzám, mint a
testvérem, az ő fia. És szintén a hamisjáték áldózata. Elmondta nekem, azon a
napon, amikor Benguz kis híján megölte. És tudtam, hogy őt ugyanazzal a
gonoszsággal bélyegezték hamiskártyásnak, amiért ez a szerencsétlen idősebb
Gorcsev, az apja, főbe lőtte magát. Kötelességemnek érzem, hogy ennek a kedves,
jólelkű barátomnak elmondjam a titkot. Így talán visszanyeri a 'becsületét, és
visszaadhatja annak a halott embernek is, ki talári megbékél velem annyi
szénvedésért cserébe, amennyivel én fizettem a haláláért és a becsületéért.
Schwinemündében történt. Valakivel kártyáztam... és hihetetlen összeget
nyertem... minden sikerült ennél... és akkor... váratlanul kiderült, hogy ez...
hogy ez tudja rólam... Szándékosn veszített ilyen magasan. Figyelte, hogy
csalok, és eltűrte. Azután megzsarolt... Azt kívánta, hogy tanítsam ki őt
hamiskártyásnak, hogy velem utazzon és megfigyelhessen. Kénytelen voltam
engedelmeskedni. Hihetetlen szívossággal tanult és fejlődött, a szemem láttára.
Éjszakákon keresztül tanúlta az egyes fogásokat, hogy osztás közben felismerjen
minden kis jellel ellátott lapot, és'másikat adjbn helyette, hogy a jobbat
magának vegye. Csodálkoztam nagyon ezen az emberen, mert igen sok pénze volt.
És ait is megtudtam véletlenül, hogy előkelő úr. Minek tanulja a
hamiskártyázást az ilyen? Egy év múltán befejezte a tanulást. Utolsó estén
velem kártyázott. Csalt, nyert, és hiába figyeltem: semmit sem láttam.
Bevallom: túltett rajtam. Pedig ei nagy szó! Aztán eltűnt, és nem hallottam
róla.
Egyszer Egyiptomba utaztam. Nagy aratás volt, de ez nem tartozik ide. A kairói
kaszinóban, ahol játszottam, megpillantottam váratlanul ezt az embert.
Katonatisztekkel játszott. A tükörből figyeltem, és láttam, hogy csal. De ez
érdekes volt. Egész este csalt, és nem nyert. Sőt. Vesztésben volt. Nem
értettem. Egy Grey nevű angol gyarmati ezredes nyerte a legtöbbet. A másik két
partner, egy milliomos cukorbáró és egy ismert diplomata, gyanún felül álltak.
És később hallottam, hogy az én tanítványom fél éve lakik itt, másodszor
játszik. A partnerei szenvedélyes kártyások. Nem értettem. Grey ezredes mesés
szerencsével játszott. Inkább úgy festett, hogy ő a hamiskártyás, de világosan
láttam, hogy fogalma sincs ilyesmiről. Már második napja játszoitak.
Szaknyelven szólva az ezredesbe dőlt a lap. És özönlött a pénz is hozzá. És
másnap délelőtt az ezredes főbe lőtte magát. Hogy történt? Allítólag egy
játékos megkockáztatta a burkolt gyanúsítást, és az ezredes tiszteletre méltó
személye nem akadá- lyozhatta meg a klubtitkárságát, hogy a.rendőrség egy
szakértőjével megvizsgáltassák a játék utáwa csomagot.  És megtalálták a
"druckert"! Ez az áramvonalas hamiskártyás jelzés. A lap belső oldalát,
megnyomják egy kissé a körömmel, hogy a külső felén apró dudor maradjon. A
szakember könnyera megállapítja, hogy hamisjáték folyt. A kártya belső lapján
látni a köröm nyomát. Az ezredest felszólították, hogy lépjen ki a kaszinóból.
Erre főbe lőtte magát. Azt mondták, pótolhatatlan veszteség.
Ertitek? Ez a hamiskártyás az ezredes tudta nélkül neki osztotta a
nyerőlapokat. Grey azt hitte, hogy csodálatos szerencséje van. Ki gondol arra,
hogy valamelyik magasan vesztő játékos osztja így ezeket a lapokat?
Tisztára véletlen, hogy amikor egy másik öngyilkosság történt, Törökországban,
ismét ott voltam éppen, és értesültem, hogy ő is részt vett a partiban. Fél
évig élt valahol, mindig más néven, elváltoztatott külsővel, ritkán játszott,
olyankor is veszített. És azután beült az áldozattal közös partiba. A lapokban
kell megími vagy feljelenteni. Nem tudom, de úgy érzem, hógy soha nem létezett
bűnözési ág lángeszű feltalálója félelmes, titkos szabadalmakat birtokol
titokban, és mint láthatatlan fantom él a tisztességes emberek társadalma
felett. Meg kell szabadítani tőle az emberiséget!
Az én történetem végzetes fordulópontja pedig így. következett be.
Abbahagytam már. a kártyát, nem foglalkoztam vele, amikor egy napon megjelent
ez az ember, aki ismerte a múltamat és e1vitt a családomtól.
Elmondta, hogy miről.van szó. Egy helyen, ahol ő. nem kockáztathat, nekem kell
játszani. Feltűnőeri is csinálhatom, mert jóhiszeműek. Úgy osszam a lapokat,
hogy az illető két-három napon keresztül nagy összeget nyerjen. Az öreg
Gorcsevről volt szó. Meg kellett tennem. És megszerettem ezt az embert játék
közben. Nyájas, jókedvű úr volt, és könyörögtem érté. Az öreg Gorcsevért. De ez
az ember kegyetlen volt és elszánt. Nem ismert irgalmat.
És miért tette mindezt?
Galachad miatt. A szíriai part közelében, gyönyörű fekvésű sziget ez a
Galachad. Hatalmas kaszinója van a kikötő feletti díszpálmák között, és minden
tekintetben vetekszik Mönte-Car- lóval.
A szigetnek a esodálatos szép partján lévő kaszinóért folyt a harc. Gorcsev
örökség útján a sziget tulajdonához jútott. Nem volt gazdag. ember, és a
kártyakaszinó nagy bért és részesedést fizetett, mert hihetetlenül
jövedelmezett. Ennek ellenére közölte, hogy a szerződés szer:inti három év
leteltéve) nem újítja meg a kaszinó bérletét. De a másik örökös, szintén orosz
nemes, örült a bérletnek, s ami ugyan nem volt köztudomású, a kaszinót bérlő
részvénytársaság részvényeinek majoritása is az ő kezében volt. Az illető
farizeus volt, aki nyíltan nem mert fellépni, sőt csatlakozott Gorcsev
felmondásához, mint társtulajdonos, de végül kivégezte őt.
Ugyanígy volt Emin pasával, aki Törökországban Galachad sziget megszállását
szorgal- mazta politikai célokból, több kis szigettel együtt. Már-már miniszter
lett, amikor kártyabot- rányba keveredett. Az ötödik flösch valószínűtlen
hatására megvizsgálták a I'pokat, ott volt a "drucker", a mesebeli nyereség, a
jelzett lapok. És egy golyó! Véletlenül tudtam meg, hogy ez az emberfelépült,
de a fejlővés elméjét megzavarta, és így a család nem cáfolja soha halálát.
(Ez volt hát Emin pasa titka, akivel találkoztam egy éjjel. És Gorcsev fia, úgy
Iátszik nem szüntette be a kutatást apja ügyében, valamiféle bizonyítás miatt
gyűjtötte ezeket az embere- ket. Oda a barokk házba. A meghalt earedes öccsét,
Emin pasát...)
Tudom, hogy Grey ezredes rendeletet akart kiadni, amely az angol gyarmati
tiszteknek megtiltj'á Galachad sziget látogatását, és az Egyiptom felől
közeledő' hajóknak a sziget érintését... Több öngyilkosság, kártyaadóság miatti
nyugdíjazás és egy lefokozás késztette erre. De a rendelet megjelenése előtt
kártyabotrány miatt főbe lőtte magát a kairói kaszinóban, ahol ő maga játszott.
Utódja több megértéssel volt a galachadi kaszinó uraival szemben. Ezt előre
tudhatták. A rendelet nem került kiadásra.
A fiatal Gorcsev bizonyára örökölte apjától a sziget tulajdonrészét, és talán
apja lelküsme- retét is, mely tiltakozott az ellen, hogy kártyaszenvedélyük
miatt kifosztott emberek üzletsze- rűen elkönyvelt véres, szennyes aranyaiból
é1jen. És nyilván újból fel akarta mondani a kaszinó bérletét, amelyet apja
halála után gyámja, Vlaszta Szemirjovics gróf visszavont.
Soha sem tudtam elfelejteni, mikor ez a kedves, nyájas öreg úr a harmadik napon
szinte erőszakos baklövéseket követett el, hogy mesebeli nyereségét mérsékelje,
de ekkor megkapta az ötödik flöscht. Az á!talam nem is ismert harmadik cinkos
erre a mindenkit megdöbbentő hihetetlen szerencsére az áldozat, ez esetben
Gorcsev barátjának valami félig gyanakodó mondatot mormolt, és még valakinek
mormol valamit.
Legyen az illető Enin pasa, Grey ezredes vagy a köztiszteletben álló Gorcsev,
és vége. A barát öli meg akaratlanul. Aki azonnal viszi a mormolót a klub
igazgatósága elé, és követeli, hogy mielőtt a játékosok elhagyják a klubot,
tegyék diszkréten vizsgálat tárgyává az ügyet. A klub először többnyire
indignálódva visszautasítja egy angol alezredes, egy államtitkár vagy mindenek
felett úrnak ismert Alex Gorcsevvel szemben az ilyen vizsgálatot, még ha
bármen- nyire is nyer. De az öt flösch, a mormolás és a barát, aki szigorú
gentleman, már nem engedik el többé a hurkot a szerencsétlen nyaka körül, és
amikor az urak a kártyaasztaltól felkelnek, a lakáj észrevétlenül behozza az
irodába a kártyacsomagot, ahol az illető állam főkapitánysá- gának.
kártyaügyekben évtizedes múltú felügyelője vagy csoportvezetője megjelenik, és
terrtiészetesen másodper'cek alatt felfedezi a kártyákon a jelzéseket. Most még
volna esély, ha följelentést tennének. De egy Emin pasa, egy Grey ezredes, vagy
Alex Gorcsev ilyeri űgyben, ilyen konkrét váddal szemben nem védekezhetnek, és
éppen azért, mert kitűnő jellemű férfiak, következik a golyó...
A golyó, amely Gorcsevet megölte, velem is végzett. Soha többé nem vettem
kártyát a kezembe, és szó szerint így történt. A vagyont jelentő
bankjegycsomagot apró rongyokra szaggattam a kaszinó mögött. Soha többé nem
tudtam visszatérni családomhoz.
Bengúz, felismertem, hamiskártyás volt, és a szolgálatában állt annak a
szörnyetegnek. Úgy látszik, őt küldte utánam, mert félt, hogy elárulom
valakinek borzalmas és féltett titkát. Á Gorcsev-féle eset óta bizal.matlan
volt velem szemben. Bengu'znak parancsa volt, hogy végezzen velem.
Az édes fiam, Bradieux álnéven lépett a légióba. Evekig keresett, és amikor
végül rám akadt volna, Borodin, ez a barom megölte. De én Borodinnak most
halálom előtt megbocsá- tok, intézze el földi és égi bírájával szerencsétlen
fiam ügyét, ahogy tudja. De még halálom pilanatában is könyörtelen gyűlölettel
gondolok arra az átkozott emberre, aki fiamat Borodin kezébe, engem a halálos
ágyra juttatott, és nagyszerű jellemű embereket éppen azért, mert nagyszerűek,
gyalázatosan, orvul, becsületüktől megfosztva legyilkolt.
Vlaszta Szemirjovics gróf! Utolsó erőmig, utolsó gondolatomig most csak arra
kérem az lstent, hogy verje meg olyan átokkal, mint amilyen kínszenvedést
utolsó imámban is könyör- gök és követelek számára. Ámen."
Idáig tart a vallomás, amelyet Manuel sajátkezűleg írt alá, és sajátkezűleg
írta oda a tettes nevét: gróf Szemirjovics Vlaszta.

                                       2.

Együtt ültünk a barokk ház szalonjában valamennyien; közöttünk Wendriner úr is,
aki szomorúan feküdt egy perzsaszőnyegen. Vagy elrontotta a gyomrát, vagy -mert
olykor sokat hunyorított a sarok fefé -elveszett zsebpénzét és komplett
reggelijét sajnálta, mive) a hazatérő Gorcsev, megdicsérve Vanek úr korrekt és
okos elj.árását, hogy a levelében kérteket teljesí- tette, ezeket megvonta
tőle.
- Honnan tudta ön, hogy az a bestia nincs az állatkertben?
- Már nem is tudom. Lehet, hogy valami rokonát lelőttem ott a sivatagban, és az
árulta el halála előtt. Mindenesetre örülök, hogy ilyen szépen teljesítetté
óhajomat. Aggódtam, hogy esetleg a komplett reggelit ön nem találja
alkalmasnak, vagy akadékoskodik a cigarettával...
- Uram, az nem létezik nálam! Én egy sorból is megértem, mit kíván... -
Gondoltam, hogy megérti, miért kívánok cigarettákat a bestiának...
- Eleinte nem értettem, de egy állatorvos ellmagyarázta, hogy AFrikában
tüdőbántalmak- ban szenvedő oroszlánt dohánypor szagoltatásával is kezelnek.
Így aztán nem fájt a fejem, az ügy miatt...
- Hálás vagyok az állatorvosnak, amiért főfájását megszüntette.
Vanek úrnak ugyanis sejtelme sem volt, hogy Gorcsev itt járt a házban, sőt itt
is lakott. Grey ezredes szerepének eljátszására egy szolgálati tiszt vette rá.
- A kötelességtudása miatti külön jutalom nem fog elmaradni. Meet látom, hogy
minden rendben volt itt, míg nem voltam itthon.
- Hát; ügyeltem kérem, hógy ne történjék a házban semmi. Idegenek itt nem
fordultak meg,. kivéve Nedda kisasszonyt és azt az Almási pártfogoltamat. Így
aztán.nyugalom volt és rend. Csak az volt idegekre menő dolog, hogy nem bírtam
rávenni a tejest kannáinak óvatosabb használatára, mert egy helyen úgyszólván
naponta leütötte a kerítés festékét.
Gorcsev elrémült és kihúzta magát.
- Hallatlan! Az ember nem húzhatja ki a lábát a házból, hogy borzalmas
események ne történjenek távollétében!
Vanek úr lesütötte a szemét, mivel ezen az egyetlen ponton körültekintését és
óvatosságát, amellyel egy házmesternek rendelkeznie.kell, elmulasztotta. '
Odasúgta nekem, hogy hallgassam el Gorcsev előtt Madame Tourtelette
látogatásait, mert nem szeretné, ha azt hinné, hogy a házban történhet valami,
Vanek úr éber és zord cerberusk- odása ellenére.
Később tea mellett még. néhány homályos pontra világosság derült.
- Amikor a tizennégy karátos autó ügyét intéztem, felszólították;. hogy lépjek
be a hadsereg kötelékébe a szolgálathoz. Ennek a felszólításnak örömmel eleget
tettem.
De soha, egy pillanatra sem szűntem meg apám tragédiájával törődni, és mert
sejtettem, honnan fúj a szél, bár az igazságról fogalmam sem volt, nyomban
felmondtam a kaszinó bérlétét.
De bármennyire is figyeltem, nem vettem észre semmit, amíg egy napon nem álltam
az előtt a helyzet előtt, hogy hamiskártyás vagyok. Jelentettem a
feletteseimnek, de jelentettem gyanúmat is, és kértem, hogy szolgálaton kívül,
amíg az ügy tisztázódik, eljárhassak. Úgy tettem, mintha a tragédia vesztemet
okozta volna, és elutaztam Alexandriába. Itt kinyomoztam Grey ezredes és Emin
pasa történetét. Grey ezredes öccsét, aki hasonlít fivérére, megkértem, hogy
intézkedésemig titokban lakjon a házamban, ahol húgom majd gondoskodik.róla. De
szegény tüdőbajban meghalt, és mert Vanek úr külsőleg meglepően hasonlít az
öngyilkos Grey ezredesre, őt használtük fel oly módon, hogy a szolgálat
tudtával, észrevétlenül elvegyül-  hetett a tiszti kaszinóban. Vanek úr
kitűnően oldotta meg.feladatát.
- Ez úgyszólván említésre sem szorul -jegyezte meg Vanek úr -, ügyességem
elégszer bebizonyítottam... Bocsánat. .
Véletlenül lelökátt a könyökével egy japán vázát, amely összetört.
- Nem tesz semmit. Utálom ezt a vázát. Gondolatomat találta el, midőn lelökte
-folytatta Gorcsev. - Emin pasa hozzátartozóit rávettem, hogy kívánságomra
küldjék ide a beteget. Kázben hamiskártyásokkal együtt járkáltam mindenfelé,
amíg Manuelre rábukkantam. Apám kártyapartijában, mint Mulenko bolgár
földbirtokos szerepelt. Megtudtam, hogy a légióban van, és amikor beléptem,
hogy felkutassam, egyúttal megbíztak feletteseim, hogy az altisztek
önkényeskedéseinek felgöngyölítését is kíséreljem meg. A két'ügyet sikerült
egyesíteni. Amikor szegény Man.uel, akit időközben megszerettem, hiszen
tehetetlen eszköz v'olt megbí- zója kezében, meghalt, csak Sábára mertem
rábízni a titkót. Az ő vallomásából nagyjából kiderült, hogy ki volt Benguz,
akinek a negítélésében szintén tévedtem, mert nem számítot- tam, hogy ilyen
kemény gyilkos is akadjon a hamiskártyások általában bohém bűnözői között. Kis
híján összeomlott minden, de részint Sába, részint Almási barátom ügyessége és
tisztes- sége olyan segítségemre volt, mint egy egész rendőri apparátus.
Párzsba érve, mivel túl korán hagytam el az ágyat, felszakadt a sebem.
Emin pasa, aki alapjában vévejóindulatú bolond volt, közben Sába és Nedda útján
bekerült a házba. Ők ápoltak. Húgomnak nem volt szabad a dolgokról tudni, mert
nem bízhattam ')aSzta és a galachadi kaszinó gengsztereivel szembeni
ügyességében. Magas lázam is lett, és csák a katonai kórházban Jettem jobban.
Sábának má akkor említettem a vörös füzet fontosságát, amiben katónai titok is
volt. Vlaszta ellen sajnos kevés bizonyíték volt Manuel vallomása, és csak a
halottnak hitt emberek feléledési blöffjével remélhettük vallomásra
kényszeríteni. Ekkor már húgom is tudta, hogy Vlasztát félreimerte, de
természetesen folytatni kellett a jóbarátság.komédiáját. Miután óvatosan
kerestük a füzetet, nagyon megnehezült a. helyzet, különösen Sír Lajos barátjuk
eltűnése folytán. Hogy villámgyorsan kézre kerítsük, és mégse jusson eszébe a
füzetet elolvasni, ú.gy intéztük, hogy egy felderíthetetlen bűnténnyel
kapcsolatban gyanúsítsák, hogy ha bárhol is van, nyomban elő lehesen keríteni.
Gondoltam, néháriy ezer frankkal beéri a meghurcoltatásért.
- Ez könnyen lehetséges -jegyeztem meg. .
- Azonban ez az úr olyan jól elbújt, az ördög tudja, miért, ma sincs meg.
Szerencsére elküldte a füzetet Almásinak. Először azt hittem, hogy Almási a
kaszinó vagy Vlaszta megbízásából járt a húgom után, és megkaparintotta a
füzetet. Húgom minden tiltakozása eHenére így vélekedtem. Emiatt a húgom is
közbenjár majd elnézésért, remélem, sikerrel. Végül nem is sejtettük, hogy
Bourint, aki több kirohanást intézett lapjábana galachadi kaszinó ellerí,
mielőtt megválásztatja magát, szintén áldozatnak szemelik ki. Így azután
tettenéréssel sikerült lecsapni, és Sába feledhetetlen alakítása.révén saját
büntetését. mérni a gazemberre. Te,rmészetesen Almási barátunk remek cikkét is
közérdekből kellett leállítani, dé azt hiszem, hogy most már kicsit kiegészítve
még nagyobb szenzációt fog kelterü.
Hol volt Sír Lajos? Ezt csak sokára tudtam meg. Ribári rávette Madame
Tourtelette-et (egy braziliai ültetvényes piaci árus özvegyét, akihez gyanús
szálak fűzték, és aki elhitte az újságok nagybetűs címei mögé rejtett mesét),
hogy rejtegessék a gengsztert, amíg elalszik az ügy, és ez esetben valamennyien
kimennek Dél-Amerikába, ahol a Sír Lajos által rabolt jelentős összeget
elosztják. Madame Tourtelette rejtegette Sír Lajost, aki meghízott ez idő
alatt, és Ribári a boldógult ültetvényes zsakettjét hordta, mint ő mondta
azért, hogy elváitoztassa a külsejét. Madame Tourtelette ezt nem értette ugyan,
de mindig is szégyellte kimutatni, hogy buta, tehát odaadta a zsakettet, amivel
Ribári még hosszú ideig álcázta magát.
A szerencsétlen Emin pasa, akinek családja inkább holt hírét költötte, sefihogy
megtudják a valót, Párizsban egy szanatóriumba került.
A többi rejtély kulcsa is roppant egyszerű. Sába és Gorcsev, amikor megérkeztek
Párizsba, ai;őrült Emin pasával titokban meghúzták magukat a barokk villa
szalonjában. Az a tetem, amelyik valóban holtan feküdt, Grey ezredes
szerencsétlen tüdőbajos öccse volt, aki Gorcsev levelére Kairóból Párizsba
érkezett, és akárcsak Emin pasa, itt húzta meg magát. De végzett vele a kór;
innen szállították el szép csendben a halottas házba, és az angol kávetség
eltemettette. Ez volt az éjszakai kalandom, amikor láttam, hogy egy tetemet
vittek ki a titokzatos barokk villából.
És megoldódott a legnagyobb rejtély is, hogy ostobaság azt hinni, művészetért,
diadalért, érvényesülésért vagy egyéb apró semmiségért születünk.
Rövidesen feleségül vettem Neddát, és ezért .érdemes volt megszületni. Érdemes
lesz meghalni, sőt még élni is. A többi ostobaság. Hogy Vanek úr erre vonatkozó
axiómájával éljek: - Az élet olyan, mint a füst. Elillan, mielőtt még igazán
boldog voltál.
És végre Sábát is felfedezték. Megjelent az újságokban Alex Gorcsev maszkjában,
és ott volt az eredeti fényképe is. Saját maga mellett már őt is felfedezték.
Nagy színész lett, és ugyanakkor esküdtek meg Balázs Annával, amikor én
elvettem Neddát.
Időnként feltűnt Gorcsevnél egy sovány, ideges ember, akit Abu ben Pullovernek
hívnak, és az ördög tudja, most kimaradt, mert Gorcsev -aki hazaköltöztette már
Svájcból a családját -vett egy gyönyörű farkaskutyát, és amikór ez először
farkcsóválva eléje futott, rosszul lett.
Ketten, akik mindent tudnak, nem szólnak soha, és néhány részletét e borzalmas,
komikus és különös históriának örökre megőrzik:
Az egyik a finom kis barokk épület zsalus ablakaival; a másik Wendriner úr, ki
időnként kivánszorog a napra sütkérezni, de csak olyankor, ha megláncolják a
kutyát, mert akárcsak Pullover úr, fél ettől az állattól.